A bibliai antropológia fogalmai a fenti modell fényében

Mint már sokszor említettem, a Bibliát nem filozófia tankönyvnek írták, tehát a fenti gondolatmenetre akár csak távolról emlékeztető eszmefuttatások sem találhatók benne. A Biblia álláspontja alapján nyilvánvaló az ember teremtmény-mivolta, egy a jelenségvilágtól független, és azt időben és fontosságban megelőző szellemvilág léte és az, hogy a test halála nem azonos az emberi lény halálával. Az ember a Genezis szerint az isteni szellem behatolása nyomán lesz "élő lélekké". A hármasság különösen szembeötlő az Újszövetségben, ahol fontos probléma a lélek és szellem megkülönböztetése, különösen az újjászületett ember számára. A szellem az Ige álláspontja szerint az újjászületés előtt halottnak tekinthető, bár ez sajnos távolról sem jelenti azt, hogy a meg nem tért ember ne lenne képes szellemi (elsősorban nem tiszta szellemi) kapcsolatok kiépítésére. A szellem az újjászületéssel Isten irányítása alá kerül, ez jelenti az "új ember" megszületését abban az értelemben, ahogy azt Pál apostol használja, és Isten gondolatai szerint ennek az újjászületett szellemnek kellene fokozatosan irányítása alá venni a lelket és a testet. Ha ez sikerül, akkor a "lélek" mintegy a szellem szövetségeseként uralja a testet. A "szellem", a "belső ember" (ugyancsak bibliai fogalom) azonban Watchmann Nee, a kiváló kínai igehirdető hasonlata szerint mintegy be van zárva a "lélek" (a "külső ember" vagy ó-ember) burkába, ami bizonyos értelemben saját énünket is jelenti. (Szokták azt mondani, hogy a lélek funkciói az értelem érzelem és akarat, míg a szellemé a művészet a tudomány és a hitre való képesség, bár ez nem tekinthető definíciónak és a szellemi funkciók koránt sem csak az újjászületett emberekben működnek). Watchman Nee sokat foglalkozik azzal az ó-ember számára cseppet sem kellemes folyamattal, amit a "cserépedény", vagyis a külső ember összetörése jelent, hogy a belső ember a börtönből kiszabadulva ura lehessen a léleknek és a testnek. (Itt nem a fizikai halálról, hanem a földi élet során bekövetkező, sokszor szenvedésekben megnyilvánuló isteni nevelésről van szó, amely tökéletességünket szolgálja - még Krisztusét is! ld. pl. "Mert illendő vala, hogy akiért minden, és aki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé" /Zsid 2,10/ vagy: "Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet. És tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek." /Zsid. 5,8-9/).

 Amennyire látom, ez a kép nem áll ellentétben azzal, hogy a test-lélek-szellem hármasságot magát is egy-egy kölcsönhatási rendszernek, szintnek, és ne szubsztanciának lássuk. Azt viszont bibliai szempontból "kötelezőnek" látom, hogy az Istenen kívüli létezőket teremtettnek tekintsük, bár létük "időben" megelőzi a jelenségvilágét (ha ez egyáltalán értelmezhető, hiszen az idő is a kölcsönhatási rendszer része). A Bibliában leírt szellemi megjelenések (angyaloké vagy démonoké) számomra nem jelentenek mást, minthogy az azokat érzékelő ember számára megváltozik a kapcsolatrendszer és fizikai módon is érzékelhetővé válnak az egyébként is meglevő relációk. Az megint más kérdés, hogy ezek a megjelenések miért voltak sokkal gyakoribbak az emberiség régebbi korszakaiban, mint manapság, de ennek tárgyalása nem igazán ide kívánkozik. Egy pszichológus annak lehetőségét is felvetette, hogy a szerinte "primitívebb" ember két agyféltekéje közti kapcsolat jellege változott meg, ezért volt annyi látomása, ami manapság csak a skizoid megbetegedések esetében jellemző. Arra persze nem ad magyarázatot, hogy miért jelent ez manapság elmebajt és miért maradtak teljesen józanok ezek a régi emberek. Úgy látom, hogy a "test feltámadása" vagy a születendő "új világ" ugyancsak a meglevő létezők közti kapcsolatok átrendeződésével magyarázhatók. Mindez persze csak emberi gondolat, nem érinti a Biblia szellemi mondanivalóját.

 Teremtés és evolúció

Sokat hallani manapság a fundamentalista kereszténység és az evolúció közti vitáról. Kétségtelen tény, hogy az evolúciós elmélet, ahogyan ma ismerjük, sokkal szélesebb érvényességi körre tart igényt, mint az új fajok keletkezésének magyarázatára. Olyan gondolati szintézisként hat, amely alkalmas a teljes világkép elrendezésére. Világnézeti elkötelezettsége nem egyértelmű abból a szempontból, hogy van materialista és van "teisztikus" változata is, bár ez utóbbit a kreacionista keresztények fából vaskarikának tartják. Ők az egyedi és egyszeri teremtés hívei a kb. négyezer éves világegyetemmel és a szó szerint vett hétnapos teremtéssel. Erről már futólag írtam a teremtéstörténettel kapcsolatban. Az evolúciós elméletet tekinthetjük úgy, mint egy szigorúan biológiai elméletet, amely megpróbál magyarázatot adni a fajok létrejöttére és változására, vagy mint egy sokkal általánosabb diszciplínát, amely az élet keletkezését, vagy még általánosabban, a világegyetem és a társadalom jelenségeit, alakulását is magyarázni próbálja.

 Nézzük először a biológiai aspektust, a fajok változását ill. az élet, majd a tudat létrejöttét.

 A biológiai evolúciós elmélet korlátjai

Mivel nem vagyok a kérdés szakembere, nem kívánok különösebben elmélyedni benne, csupán olvasmányaim alapján néhány kételyemet szeretném felsorolni az arrogánsan megfogalmazott és hirdetett evolúciós elméletekkel szemben. Híressé vált az "önző gén" hipotézis vagy pl. Crick szélsőséges elmélete, amely valóságos viccet csinál a korábbi biológusok által a természetben felfedezni vélt tervszerűségből és gúnyosan "vak órásmesternek" nevezi azt az esetleges Istent, aki - szerinte - igen rossz hatásfokkal, értelmetlenül "vezette" az evolúció útját. Ezek a hipotézisek mindent a teljes véletlennel magyaráznak, azt hangsúlyozzák, hogy a teleologikus (célszerűnek tűnő) elemek pusztán a véletlen és a szelekció együttes eredményei. Ezt hangsúlyozza Eigen professzor is a Játék című könyvében, ahol kvantitatív játék-modellekkel mutatja be hogy a véletlen + szelekció modellek mennyivel jobban leírják a biológiai rendszerektől várható viselkedést, mint a tisztán véletlenre épülő modellek. Ugyanígy járnak el a populáció-genetikusok is, és ezzel próbálják elvenni az olyan érvelések élét, miszerint pl. egy enzim létrejöttének valószínűsége éppoly kicsi, mint hogy ha leültetünk több ezer majmot írógépek elé, akkor egy Shakespeare szonett jön ki belőle. A kérdést ugyanis nem a hasonlat szellemessége, hanem a kvantitatív modellekbe beírható valószínűségek nagysága dönti el. És itt a bökkenő, mert az igaz ugyan, hogy ha van szelekció, és ha elég nagy az események száma, akkor a véletlen eredményre vezet, de nem minden esetben ismert a szelekció mechanizmusa, és a mögötte álló valószínűségek nagysága sem.

 Az evolúciós elméletnek nagy lökést adott az a felfedezés, hogy Urey és munkatársai kimutatták: redukáló légkörben villamos kisülések hatására spontán létrejönnek az élő szervezetekben leggyakrabban előforduló vegyületek (fehérjék, szénhidrátok, sőt nukleinsavak) építőkövei. Kicsit olyan volt ez, mint Wöhler kísérlete, ami ledöntötte a választófalat a szerves és szervetlen vegyületek között. Bebizonyosodott, hogy sok aminosav, nukleinsav, bizonyos szénhidrátok, sőt porfinvázas vegyületek is létrejöhetnek egyszerű vegyületekből, enzimek és sejtek jelenléte nélkül. Ezt megerősítette számos további kísérlet, ahol változtatták a redukáló légkör összetételét és az energiaközlés módját. Úgy tűnik tehát, hogy az élő szervezet azért olyan egységekből épül fel, amilyenből, mert ezek álltak rendelkezésre. A prebiotikus evolúció elemei, sőt azok valamilyen random polimerjei tehát létrejöhettek, de szinte teljességgel érthetetlen marad az enzimek spontán létrejötte, valamint a DNS templát-polimerizációja és ennek összekapcsolódása a fehérjeszintézissel. Ez pedig már a legegyszerűbb élő sejteknek, sőt a baktériumoknak is sajátja. (Tekintsünk most el a vírusoktól, amelyek későbbi specializációnak tűnnek, hiszen gazdaszervezet nélkül életképtelenek). Az "ősleves" és az első sejt között olyan szakadék áll fenn, amit eddig ismereteim szerint egyetlen meggyőző modell sem tudott áthidalni. Nem azért mondom, mintha ezt tekinteném bizonyítéknak Isten teremtő munkája mellett, hiszen ha Isten csak arra szolgálna, hogy tudásunk meglevő hiányosságait kitöltse, akkor valóban szánalmas Isten lenne, és fokozatosan vissza kellene vonulnia a gyarapodó ismertek elől. Nem állítom tehát, hogy nincs magyarázat erre e lépésre, csak azt állítom, hogy eddig ilyennel nem találkoztam, és hogy ennek alapján határozottan állítani, hogy az élet spontán, általunk ismert törvények alapján jött létre, éppolyan hitre épül, mint az egyedi teremtés gondolata.

 Természetesen ismerem Prigogine iskolájának bizonyos eredményeit és gondolatmenetét, amely rámutat: az egyensúlytól való eltérés fluktuációkat eredményez és ha a fluktuációk léptéke eléri a rendszer peremfeltételei által meghatározott "határokat", akkor a rendszer hajlamos arra, hogy spontán rendezett struktúrákat hozzon létre, amely struktúrákat épp a peremfeltételek fognak meghatározni. (Leghíresebb példa erre a hatszöges konvekciós áramlások kialakulása növekvő hőáram hatására két párhuzamos lemez között, amelyet fluid közeg tölt ki). Valóban fontos felismerés ez, de a biológia problémájára nem ad konkrét választ, és ennek kiterjesztése pl. a társadalmi jelenségek magyarázatára, ahogyan azt pl. László Ervin teszi, enyhén szólva merészség.

Fundamentalizmus és „teisztikus evolúció”

Manapság sokan érvelnek azzal, hogy az evolúciót (vagy irányított evolúciót) ma már baktériumokkal, lombikban elő lehet idézni, mennyiségileg le lehet írni stb. A mutációs gyakoriságokat és az ebből következő változásokat valóban le lehet írni a populáció-genetikával, de nem hallottam, hogy lenne elmélet a „makro-evolúciós” változások leírására (pláne magyarázatára), amikor egész szervrendszerek változnak egyszerre, összehangolt módon, olyan időskálán, amelyek a fajok stabil létezésének időszakához képest röpke pillanatok. Mi vagy ki hangolja össze ezeket a változásokat? Miért van az, hogy a rendszertan legfontosabb egységei már viszonylag gyorsan megjelentek, majd utóbb év-százmilliókig viszonylag lassú volt a változás? Szóval be kell látnunk, az evolúciós modell hipotézis, aminek megvannak az előnyei és hátrányai, és a „létharc” elvélnek kiterjesztése a társadalomra (szociál-darwinizmus) vagy a tudati jelenségek szinte kizárólag evolúciós alapon történő magyarázata (ami különösen az angolszász irodalomra jellemző) szinte biztos, hogy félrevisz.

 A kereszténység körén belül külön vita alakult ki a „fundamentalista” és az „evolúciós” megközelítés védelmezői között. A fundamentalisták véleménye szerint a hatnapos teremtés és a kb. 4000 éves világegyetem szó szerint értendő, és a „teisztikus evolúció” fából vaskarika. Isten képességeinek megrövidítését látják abban, hogy ha feltételezzük: Isten nem egyszerre, hanem fokozatosan hozott létre dolgokat, vagy ha ezt nem csodaszerűen, hanem természeti erők igénybevételével tette. A másik véglet a német Ditfurth elképzelése, aki úgy gondolja, hogy az evolúció maga a teremtés, és a teológiát is ehhez kell igazítani, mert jönnek még az evolúciónak olyan teremtményei, akikhez képest az emberi testben megjelent Krisztus úgy fog viszonyulni, mint a majom az emberhez. Ditfurth megvetően beszél azokról, akik az isteni beavatkozást azokra a területekre koncentrálják, amire ma még nincs magyarázat – hiszen így az ismeretek terjedésével Isten végül eltűnne. A két véglet között lavírozik a saját egyházából szinte kitagadott, a tanítás és az értelmes megvitatás lehetőségétől megfosztott jezsuita Teilhard de Chardin, aki „Emberi jelenség” c. könyvében érdekes kísérletet tesz katolikus hite és paleontológiai ismeretei összeegyeztetésére. Úgy gondolja, hogy a fejlődés valamilyen módon bele van teremtve az anyagba, és az az idők végével beletorkollik az „Ómega pontba”, amely ismét Isten lesz. Ezt megelőzi a „nooszféra” kialakulása, az emberi tudatok valamilyen közösség válása, egy szellemi forradalom, amely azonban lassan, evolutívan valósul meg. Valóban nehéz ebben a képben megtalálni Jézus Krisztus és a megváltás szerepét, túl sok benne a hindu-buddhista világképből ismert „folyamatos tökéletesedés” automatizmusa.

 A fentebb vázolt lételmélet szempontjából nézve minden jelenség mögött ott van Isten, tehát ilyen szempontból nem beszélhetünk az „Isten nélkül, magától” és „Isten beavatkozására” végbemenő folyamatok éles megkülönböztetéséről, legfeljebb gyakran, rendszeresen bekövetkező, és ritkán bekövetkező jelenségekről, amelyek közül az elsőkre születtek „tudományos” magyarázatok. Ezek, mint rámutattunk, tulajdonképpen csak annak a kultúrának (és még inkább civilizációnak) a gyermekeit elégítik ki, akik átélik a magyarázathoz használt ok-fogalmakat. Én személy szerint leginkább a teremtéstörténet szimbolikus értelmezését fogadom el, természetesen annak fenntartásával, hogy sokkal több részletnek lehet pontos, egzakt háttere, mint azt a Biblia ihletettségében nem hívő tudósok (vagy magukat annak neveztető emberek) el szeretnék hinni.

A „zöld” mozgalmak és a kereszténység

Manapság lassan pótvallássá növi ki magát a természetimádat és a környezetvédelem. Szószólói sokszor olyan módon használják fel éppen pl. Teilhard de Chardin elméleteit, amivel a szerző alighanem mélységesen nem értene egyet – de erre a sorsra már sokak nézetei jutottak. Lovelock Gaia hipotézise (hogy t.i. a földi bioszféra egyetlen, önszabályozó élőlénynek tekinthető) tudományos elméletként indult és ma már szinte „zöld vallás” lett belőle. A zöld mozgalom és a köré szerveződő, szinte mitikus rajzfilmek és mondavilág sok rokonságot és átfedést mutat a New Age filozófiával, amely a következő fejezetben kerül kicsit részletesebb tárgyalásra. A zöld mozgalmak képviselői gyakran hányják az európai ember szemére, hogy a „primitív vallások” és a „Kelet vallásai” sokkal nagyobb összhangot hirdetnek az ember és a természet között, és jóval kisebb mértékben járultak hozzá a természet rombolásához, mint a keresztény-nyugati civilizáció, amely olyan nagyra van felsőbbrendűségével. Ez talán magyarázza azt a negatív hozzáállást, amivel az evangéliumi kereszténység legtöbb képviselője a zöld mozgalmakhoz, a „természetgyógyászathoz” és hasonlókhoz közelít.

Még egyszer:  világkorszakok és üdvtörténeti háztartások

Meggyőződésem, hogy a Biblia mondanivalója nem érthető meg, ha nem fogjuk fel, hogy Istennek a világgal kapcsolatos tervei bizonyos korszakokon, illetve különálló, egymással össze nem keverhető háztartásokon keresztül valósul meg. Ha ezt valaki nem látja, vagy ellentmondások halmazának fogja tartani az egészet, vagy hibásan alkalmazza egy idegen üdvtörténeti háztartás törvényszerűségeit olyan korszakban, amelyre Istennek más elgondolása vonatkozik.

 A "négy evangélium"

Ezért itt röviden szeretném ismertetni azt a négy "evangéliumot", vagy négy megközelítési szintet, amelyen keresztül Isten másokkal osztott látásom szerint szólt, és szól az emberekhez. Nem állítom, hogy csak ennyi van, de ezek elég jól felismerhetők a Szentírásból. A négy evangélium valamilyen értelemben értéksorrendet is jelez, mert az egymás után következő "evangéliumok" egyre leplezetlenebbül fejezik ki Isten emberrel kapcsolatos szándékait, illetve egyre inkább kifejezésre jut bennük az a szent türelmetlenség, amellyel Isten szeretné helyreállítani közösségét az emberekkel.

 A "lelkiismeret evangéliuma"

Az elsőt úgy nevezhetjük, hogy a "lelkiismeret evangéliuma". Ez olyan emberekre vonatkozik, akik a természetes forrásokon kívül semmilyen további isteni kijelentéssel nem rendelkeznek. Erre vonatkozóan inkább csak utalások vannak a Bibliában, hiszen az par excellence a természetest meghaladó kijelentés, nem elsősorban azokkal foglalkozik, akik ennek nincsenek birtokában. Ez az a terület, amellyel a theologia naturalis (az ún. természetes teológia) képviselői küszködtek évszázadokon keresztül. Erre utal a sokszor idézett Róm 1, 20, amely szerint "ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik ..." Vagyis ebből világos Isten elvárása a kijelentést nem ismerő emberrel szemben: a világ megfigyeléséből a nem elfogult embernek el kellene jutnia arra a következtetésre, hogy annak egy felette álló teremtője van, aki felé hódolattal tartozik. A fenti verset befejező mondat-töredék, hogy t.i. "ezért ők menthetetlenek" arra is utal, hogy Isten felelősnek tartja azt az embert, aki ettől eltérő következtetésre jut, illetve ezt a következtetést már a bűn, vagy ahhoz való ragaszkodás következményének tartja. A Róm 2,12-16 arra is világosan utal, hogy az ilyen emberek bizonyos fokú vezetést is kapnak lelkiismeretükön keresztül, és ítéletük alapját is az képezi, hogy ennek megfelelnek-e. Aki most a a Róm 3,12 sommás ítéletére hivatkozna, hogy: "nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is", azt arra kérem, hogy várjon egy kicsit, amíg a többi "evangéliumot" ismertetjük, mert a későbbiekben megpróbáljuk majd vázolni ezek egymáshoz viszonyított helyzetét illetve az ezek alapján várható ítéleteket is. Aki azonban már birtokában van Isten magasabb kijelentésének, az már többé nem áltathatja magát azzal, hogy ő "jó ember" és ha lelkiismeretét követi, azzal eleget tesz a legmagasabb elvárásoknak is. Azt azonban, hogy Isten kiről tartja úgy, hogy valóban birtokában van ennek a magasabb kijelentésnek, bízzuk az Ö bölcsességére és igazságosságára. A "természetes kijelentés" (amely nem tévesztendő össze azzal az időszakkal, amikor Isten még közvetlen beszélő viszonyban volt az emberiséggel, talán egészen a vízözönig, és semmiképpen nem keverendő össze a pogány vallásokkal) azonban csak gyenge visszfénynek, mentőkötélnek tekinthető a további kijelentésekhez képest, amelyek Isten artikulált gondolatait tartalmazzák. Az eszerint járókra nehezedik talán leginkább a felelősség, még ha ők nem is tudnak róla.

A "Tíz Ige evangéliuma"

A második szint a "Tíz Ige" evangéliuma. Sokan, akik ismerik Pál apostolnak a törvényről alkotott véleményét, talán megdöbbennek ettől a szótársítástól, mégis látnunk kell, hogy Isten a törvényben a maga erkölcsi rendjét jelentette ki. Kétségtelen tény, hogy itt az élet (a szellemi élet) az engedelmesség jutalma, és tudjuk, hogy az embernek nincs hatalmában engedni a törvénynek (ld. pl. Róm 8,7), ezért az áldozatokban Isten gondoskodott arról, hogy aki belátta saját alkalmatlanságát és bűnösségét, az részesüljön a kegyelemből. Az Ószövetség idején Isten senkit nem beszél le a törvény követéséről, sőt az az iránti ragaszkodást minden megújulás feltételének tartja. Ez sugároz elő szinte minden próféta üzenetéből. Az más kérdés, hogy Dávid a zsoltárokban és sok próféta Istennel való bensőséges közössége révén túllép ezen a szinten és lényegében meglátják a kegyelem evangéliumának minden lényeges törvényszerűségét, csak annak megvalósulásáról rendelkeznek töredékes ismerettel. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy a törvény követői között Isten alapvető különbséget tesz a később "farizeusi"-ként megkülönböztethető vonal és a törvényt őszintén követni kívánók között. (Gondoljunk csak Jézus mondására Nátánaéllel kapcsolatban: "Íme egy igazán izráelita, akiben hamisság nincsen" Jn 1,48, vagy a Lk 1,6 megállapítására Zakariással és Erzsébettel kapcsolatban: "mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak.") Az első csoport a hamis vallásosságot jelenti, amelyik úgy véli, hogy kiérdemelheti az üdvösséget, és erőfeszítései révén jobbnak tartja magát másoknál. Velük kapcsolatban Jézus olyan hangot használ, amelynél élesebbet és keményebbet el sem lehet képzelni. Minden bizonnyal voltak (és vannak) olyanok is a zsidóságon belül, akik őszintén ragaszkodnak Mózes törvényéhez és a prófétákhoz, törekszenek annak betartására. Az ilyen emberek (ha nem is jutnak el a kegyelem teljes felismerésére) bizonyára küzdenek az állandó elbukás tudatával, de lelkiismeretüket megnyugtatja az Isten által elrendelt áldozat bemutatása. A Zsidókhoz írott levél ugyan nagyon világosan kifejti, hogy ezek az áldozatok ideiglenes jellegűek, előképek, amelyek soha nem hozhatják el a teljes megtisztulás bizonyosságát, mégis hatékonyak azok számára, akik időbeli, vagy egyéb okokból nem jutottak el a magasabb evangélium felismerésére.

Az "Ország evangéliuma"

A harmadik evangéliumot nevezzük úgy, hogy az "ország" (királyság = görögül basilea) evangéliuma, amelyet maga Jézus Krisztus hirdetett a földön jártakor. Már itt jelzem, hogy lesz még egy negyedik is, amit a "kegyelem evangéliumának" fogunk nevezni, és amelyet Pál apostol hirdetett Jézus Krisztus feltámadása után. Én ezt a két evangéliumot (másokkal egyetértésben) az átfedések és a nyilvánvaló egymásra épülés ellenére is két elkülönült háztartásnak szóló jó hírnek tartom, annak ellenére, hogy ezt az álláspontot még a konzervatív protestáns teológia is "ultra-diszpenzacionalizmusnak" tekinti. Mi az "ország evangéliumának" lényege? Először is elsősorban a zsidóság felé hangzik, az ő megtérésüket hivatott kiváltani. (Az ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy ha sikerrel járt volna, akkor nyilván folytatódott volna a nemzetek /pogányok/ felé való szolgálat ugyanennek az evangéliumnak az alapján.) Teljes mértékben a zsidó gondolatvilágra épít, de olyan új elemeket is tartalmaz, amelyek a Messiás megjelenése előtt még nem válhattak nyilvánvalóvá. A törvény és a lelkiismeret evangéliumával szemben, amelyek a felelősséget és a cselekedeteket hangsúlyozzák, az ország evangéliumában a hit és a cselekedetek egyensúlya, összhangja az uralkodó motívum. Igen nagy hangsúlyt kap a bűnbánat és a bűnbocsánat, amely Jézus Krisztus személyéhez és szolgálatához kapcsolódik. A helyettes áldozat képe még csak utalásszerűen jelenik meg, bár Jézus félreérthetetlenül közli tanítványaival, hogy halála szükségszerű feltétele minden későbbi megújulásnak és Isten akaratából fog bekövetkezni. Nagyon jelentős eleme tanításának az, hogy Isten földi uralma meg fog valósulni, méghozzá a visszatérő Emberfia jóvoltából (akit számomra világos módon önmagával azonosít, ahogyan azt az országból eltávozó, majd számot venni visszatérő király és számos egyéb példázat is bizonyítja). Ennek a királyságnak a megvalósulása együtt fog járni az akkor élő és már meghalt emberek életének kiértékelésével, vagyis egy ítélettel, amely két osztályra fogja osztani az embereket: azokra, akik bejutnak a királyságba és azokra, akik kívül maradnak. És amilyen tipikus Krisztus végtelen megbocsátása mindenkivel szemben, aki bűnbánó lelkülettel közeledik hozzá, olyan ridegen elutasító azokkal szemben, akik magukat becsapva vagy a királyság értékeit lebecsülve a kívül rekedtek között maradnak. A "lesz ott sírás és fogcsikorgatás", valamint a "férgük nem hal, tüzük nem aluszik" jeremiási képének felelevenítése nem támogat valamilyen "általános megbocsátási" elméletet. Az ország evangéliumának központi gondolata tehát Isten létének, uralmi igényeinek és az Ö küldöttjének az elismerése, a bűnbánat és az Isten Fiába vetett hit összhangja. Ez az evangélium folytatódik lényegében a jeruzsálemi gyülekezetben és a tizenkettő megbízatási területén, ezt képviselik a "közönséges", vagy "katolikus" levelek is, valamint ez képezi a Jelenések gondolatmenetének gerincét is.

A "kegyelem evangéliuma"

Ettől sok tekintetben elkülönül az az üzenet, amelynek kimondását Isten történetileg Pál apostolra bízta, és amelyet fentebb a "kegyelem evangéliumának" neveztünk. Azt lehetne mondani, hogy ez a szellemi gondolkodásmód egyik szélső pólusát képviseli, amely a legradikálisabban magára Istenre és a Belé vetett hitre építi az üdvösséget. Ha a törvényre a cselekedetek túlsúlya, az ország evangéliumára pedig a hit és cselekedetek egyensúlya volt jellemző, akkor ennek az örömhírnek a jellemzője a "sola fide" (csak hit) elve, amit Luther és a reformáció a zászlajára tűzött. Pál ezt az evangéliumot "Krisztus evangéliumának" nevezi, mert annak központja Krisztus, de nem a "történelmi Krisztus" és az Ő földön járásának időszaka, hanem a meghalt, feltámadt és mennybe ment Krisztus. "Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük"  - mondja Pál a 2Kor 5,16-ban. Ez nem azt jelenti, hogy Pál Krisztussal szemben hirdetne valamit, sőt. A pártoskodóknak azt mondja, hogy Krisztus nem osztatott részekre, és ő sem a maga nevére keresztelt (1Kor 1), valamint a kijelentést is közvetlenül Krisztustól kapta. Arról van szó, amit Jézus a János Evangéliumában előre jelzett: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek." (Jn 16,12-14). Világos, hogy Jézus Krisztus saját halála előtt (amelyet ugyan világosan meghirdetett éppúgy, mint feltámadását) nem hirdethette azt az evangéliumot, amely megdicsőült állapotához tartozik. Ezt a Szent Szellem hirdeti eljövetele után, aki a hívőkben lakik, és akik szellemi értelemben látják ezt a világ elől elrejtett dicsőséget, amely mindenki számára nyilvánvaló lesz egyszer, de akkor a Gyülekezet már Vele együtt fog megjelenni, mint az Ő Teste. A Gyülekezet, a kiválasztott szentek közössége Isten új teremtése, akiken keresztül Isten a saját bölcsességét kívánja bemutatni mind a világ, mind a szellemi fejedelemségek számára. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy paradox módon mindebből teljesen kikapcsolja magát az embert. A kiválasztás, a megváltás és megszentelés mind Istentől származik, az ember része annyi, hogy ezt elfogadja, ennek örvendezzen, és megítélje magát mindabban, amiben mégsem tud Isten gondolatai szerint járni. Ez az egyetlen olyan evangélium, ahol az ember "üdvbizonyosságra" juthat, mert tudja, hogy "aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus napjáig" (Fil 1,6) és "tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra" (2Tim 1,12). Így csak olyan ember beszélhet, aki elmondhatja magáról, hogy "nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom hit alapján" (Fil 3,9). Pál kijelenti azt a titkot, hogy a hívő ember tulajdonképpen évezredekkel ezelőtt meghalt Krisztussal a kereszten, új életet kapott, amely "el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben" (Kol 3,3). Ez nem felelőtlenséget jelent (ld. pl. a Fil 2,12-13-t), csak annyit, hogy Isten itt "biztosra ment", ezért mindent magára vállalt. A Gyülekezet azonban csak az első zsenge, akik Pál apostol szavai szerint szinte "koraszülöttek", Isten különös kegyelmének részesei. A többség erre a látásra nem tud, vagy nem akar eljutni. Ez volt a forrása azoknak az ellentéteknek is, amely az ország evangéliumához ragaszkodó zsidó keresztények és a Pál apostol működési területéhez tartozó pogány és keresztény hívők között felmerültek. Pál itt elég világosan disztingvál. Látja, hogy két működési terület van: a körülmetéltség, amely Péterre bízatott, és a pogányság, amely az ő területe. Nem kíván Péterék területén dolgozni, de azt sem tűri, hogy mások megzavarják azok hitét, akiket Isten a Gyülekezetbe hívott el.

A négy evangélium egymáshoz való viszonya

Az ország evangéliuma és a kegyelem evangéliuma egy darabig egyszerre hangzik, de Jeruzsálem elpusztulása után, amikor Isten a zsidóságot ideiglenesen félreállítja, szellemileg szükségszerű, hogy az ország megjelenésének a jövőbe tolódásával az annak megjelenését hirdető evangélium is háttérbe szorul. Erre utal Pálnak az a rendkívül kemény kijelentése (Galata levél), hogy a gyülekezet korszakában, amelyet a "pogányok idejének" is nevez az Ige, tulajdonképpen minden más evangélium "átok alatt" van. Nem mintha Pál távolra várta volna Isten országának megjelenését, sőt. Érdekes megfigyelni, hogy az Ige milyen gondosan kerüli azt, hogy a szöveg alapján bárki ne közelre várja Krisztus visszatérését. Maga Krisztus is példabeszédében a gonosz szolgával kapcsolatban azt mondja, hogy az így gondolkodik: "halogatja az én uram a hazajövetelt", és ennek következménye az evés-ivás és a szolgatársak verése. A Gyülekezetnek ez a korszaka teljesen kimarad az ószövetségi próféciákból, még Jézusnak az Olajfák hegyén mondott beszédéből is. Ez Isten titka, amelyet az Ószövetségben legfeljebb rejtett képek formájában láthatunk meg most, hogy már megvalósult. Ma Isten fő terve ebben valósul meg, de Krisztus visszajövetele előtt ismét hangzani fog az ország evangéliuma. Könnyen lehet, hogy akkor a két evangélium ismét párhuzamosan fog hallatszani, és ismét szellemi bölcsességre lesz szükség arra, hogy ne legyenek fölösleges viták. Ennek azonban véget fog vetni a Gyülekezet elragadtatása, amikor ismét az Ország evangéliumának elhívottjai lesznek az igehirdetés vitathatatlan letéteményesei. Többen hívták fel a figyelmet arra, hogy Énókh és Nóé alakja Isten két háztartását szimbolizálja. Énókh a Gyülekezet előképe, aki elragadtatik az ítélet (az özönvíz) elől, Nóé pedig a hűséges zsidó maradéké (amely az utolsó időkben egybeolvad az ország evangéliumának követőivel), akit Isten az ítéleten keresztül ment meg.

Sajnos az egyház nem maradt meg a Gyülekezet számára adott kegyelmi evangélium talaján, hanem a más háztartás számára adott ország evangéliumát próbálta követni, és sokszor a törvény talajára csúszott vissza. Ennek következményeit már jól lehet látni a pásztori levelekben, vagy pl. Júdás levelében. Ennek eredménye a hívők és hitetlenek összekeveredése az egyházon belül, ami a korai időszakra nem volt jellemző. (A Cselekedetekben még azt olvassuk, hogy "egyebek közül pedig senki nem mert közéjük elegyedni.") Most tehát együtt hallatszik mind a négy evangélium (annak ellenére, hogy Isten gondolatai szerint most csak a kegyelem evangéliuma "időszerű"), és mindenki felelős az általa hallott legmagasabb elhívást elfogadásáért. Mind a négy evangélium alapján lehetséges "üdvözülni" és "elkárhozni", bár ezek a fogalmak kissé sematikusak még a hívő emberek gondolkodásában is.

Csalódás-e a jelenségvilág? Lételméleti alapok

Itt tennék egy rövid kitérőt azzal kapcsolatban, hogy én magam hogyan látom megoldhatónak a lételmélet és az antropológia bizonyos alapproblémáit. 

Sokat vitatkoztak már a filozófusok azon, hogy az anyagot vagy a szellemet kell-e végső valóságnak tekinteni, és ennek alapján különböztetnek meg materialista vagy idealista filozófiai rendszereket. Ezeket monista rendszerekként szokták jellemezni, mert mindegyik egyetlen végső létezőt tételez fel. Ezek mellett vannak dualista rendszerek is, amelyek szellemi és anyagi szubsztanciák párhuzamos létét felételezik, sőt a Bibliában az anyag és a lélek mellett egy harmadik szubsztanciával, a szellemmel is találkozunk (bár az Ige nem használja a szubsztancia kifejezést).

 A materialista monista rendszerek csak anyagi egységeket (pl. atomokat, később elemi részeket vagy mezőket) tételeznek fel, és úgy gondolják, hogy minden más ezek kölcsönhatásaként magyarázható, másodlagos jelenség, műszóval epifenomén. A 19. szd.-i vulgár-materializmus álláspontja szerint pl. a tudat úgy viszonylik az agyhoz, mint a vizelet a veséhez. Ennek "továbbfejlesztése" a 20. szd.-i ún. behaviorista (behavior = viselkedés) pszichológia, amely a "tudat" szót is igyekezett kiküszöbölni a szótárából és még az emberi viselkedést is valamilyenfajta kondicionált (begyakorolt) reflexválaszokkal próbálta leírni. Ma már azonban néhány ideológiailag elkötelezett orvost és pszichológust leszámítva a legtöbb tudat-kutató hajlandó elismerni azt, hogy a "tudat" valami olyan dolog, ami - legalábbis jelenségi szinten – létezik, és visszahat a testre (ún. pszicho-szomatikus effektusok). A materialisták egy csoportja elveti az egyszerű redukcionizmust, vagyis azt, hogy minden szint (kémiai, biológiai, emberi vagy társadalmi) visszavezethető a legalapvetőbbre (vagyis a fizikai szintre). Ezek arra szokták felhívni a figyelmet, hogy vannak úgynevezett emergens (kiemelkedő, vagy felbukkanó) tulajdonságok, amelyek már a puszta fizikai szinten is jelentkeznek. Pl. egyetlen atomnak nem lehet nyomása, hőmérséklete vagy entrópiája, egy atom-rendszernek viszont már lehet. Ezek a természettudósok úgy érvelnek, hogy a kölcsönhatások számának gyarapodásával új struktúrák jelennek meg, amelyekben ugyan pusztán anyagi kölcsönhatások vannak, azok mégis olyan jellemzőket mutatnak, amik "nem voltak benne" az atomok kölcsönhatásában, hanem a struktúrákkal párhuzamosan "jelennek meg". Ezért tehát nincs semmilyen új erő ("vis vitalis" vagy szellemi energia), pusztán új jelenségek vannak, amelyek ettől még nem kevésbé valóságosak.

 A materialista monizmussal az a baj (függetlenül attól, hogy redukcionista vagy "emergens" színezetű), hogy a "végső anyagi létező" egyre megfoghatatlanabbá vált. A modern kvantumfizika fényében úgy tűnik, hogy maguk az elemi részek is inkább "történések", "mintázatok" mint "valamik", amelyek bizonyos körülmények között egymásba át is alakulhatnak. A "elemibb" nem szükségképpen jelent "kisebbet" a szó hagyományos értelmében, mert a tömeg-energia ekvivalencia elv miatt az "elemibb" egységek előállításához alkalmazott résecskék tömege kisebb, mint a keletkezőké.

De ha fel is tesszük, hogy az elemi részecskék "történések" vagy "rezgési mintázatok" ahogy Frijtof Capra, a "Fizika Tao-ja" c. könyv felkapott szerzője nevezi őket, akkor is (legalábbis az európai ember számára szinte szükségszerűen) felmerül a kérdés, hogy minek a kölcsönhatásai, történései, rezgései ezek a részecskék? Számomra egy dolog világos a modern fizika világképéből: fel kell adni azt az elvet, hogy a jelenségek fizikai osztásával el lehet érni egy olyan, tovább már nem osztható, de hagyományos értelemben "anyaginak" tekinthető egységet, amely már valóban "eleminek" tekinthető abban az értelemben, hogy kölcsönhatási komponens és nem kölcsönhatások eredője.

 Az idealista monizmus hajlik arra, hogy az anyagi jelenségvilágot csalódásnak tekintse. Szélsőséges formája a szolipszizmus (solus ipse = csak maga), amely feltételezi, hogy csak a gondolkodó egyén tudata létezik, minden más (beleértve a többi gondolkodó individuumot is) csak az adott tudat terméke. Ez nem cáfolható, csak természetesen rendkívül valószínűtlen állítás. Ha egy filozófus nem tekinti valóságnak legalább a többi, hozzá hasonlóan gondolkodó embert, akkor mi értelme van egyáltalán gondolati rendszereket konstruálnia? Saját elméje állítólag nem is létező termékei számára? Azt persze nem árt megfontolni, hogy közvetlen információnk valóban csak saját létünkről van, minden más következtetés. Erre és nem másra gondolt Descartes, amikor híres "gondolkodom, tehát vagyok" mondatát leírta. Mindenben kételkedhetem, csak saját létemben nem. És erre hiába mondják a materialista filozófusok és fiziológusok, hogy ez csak az "agyam terméke", mert ha szisztematikusan kételkedve kétségbe vonom, hogy a jelenségvilág valóban a végső valóság, akkor azt is tudomásul kell vennem, hogy az a tény, hogy agyam van, ugyanolyan "külső" információ, mint bármi más. Tehát azt a tényt, hogy agyam van, nem lehet elsődlegesebb információnak tekinteni, mint a többi, anyagi világra vonatkozó adatot. A filozófus számára nem elég az "optikai csalódások" és egyéb, az érzékelésből származó torzítások kiküszöbölése.

 Az idealista monizmus más képviselői a hindu filozófiához hasonló módon feltételeznek egyetlen végső (szellemi) valóságot, amely a "legfinomabb" létező, és ebből "áll össze" valamilyen módon, egy egész soron keresztül a "durvább" anyagi világ. Ezek az elméletek viszont általában alig mondanak valamit arról, hogy mit értenek "ritka" és "sűrű" alatt, vagy hogyan képzelik el ennek a finom szellemi szubsztanciának a "kondenzációját".

 A dualizmus képviselői (akik közül az egyik legismertebb maga Descartes, de egész a legutóbbi időkben is vannak követői, pl. Karl Popper és John Eccles a tudatról szóló könyvükben) készséggel elismerik mind a testi, mind a szellemi világ autonómiáját és két, egymástól lényegében különböző szubsztanciát rendelnek hozzájuk. Igen ám, de ha a két világ autonóm, akkor mi a viszony közöttük? Erre is többféle válasz született. A legkevésbé sikerült magának Descartesnek a válasza, aki szerint a kétféle világ a tobozmirigyen keresztül áll kapcsolatban. De miért éppen ott? - kérdezhetnénk, és milyen különleges anyag van a tobozmirigyben, amely kölcsönhatásba léphet a szellemi világgal, de más anyagi szervünk nem? Mégse menjünk el sajnálkozva mellette, mert John Eccles, korunk egyik kiemelkedő ideg-fiziológusa sem ad lényegében más megoldást: szerinte a domináns agyfélteke (ami a jobbkezes emberek esetében a baloldali félteke) agykérge az a hely, ahol a lélek (vagy szellem, ami a nyugat-európai gondolkodók számára lényegében egy és ugyanaz) kölcsönhatásba lép az aggyal, és a test többi részét már az agy irányítja. Eccles hasonlata szerint a lélek, mint valami zongorán vagy számítógépen, úgy "játszik" az agyon. Egyesek még azon is elgondolkoztak, hogy a szinaptikus (idegsejti) membránok környékén levő vezikulumok (mikro-üregecskék), amelyek az inger-továbbítást kiváltó anyagokat termelik és kibocsátják olyan kicsik, hogy a kvantummechanikai bizonytalansági reláció lehetővé tenné a "szellem" számára, hogy a "fizika törvényeit betartva" adja át "akaratát" a szinapszisoknak, és rajta keresztül az agynak. Ismét feltehetjük azonban a kérdést: miért csak ezen a különleges helyen lép fel a kölcsönhatás? A szinapszisok anyaga ugyanolyan elemekből áll, mint bármelyik testi sejt, miért csak itt lép fel a kölcsönhatás? Be kell látni, hogy ha bárhol fellép kölcsönhatás a két szubsztancia között, akkor van bennük valami közös, hiszen hatni tudnak egymásra, tehát nem tekinthetők minőségileg különböző szubsztanciának, vagyis visszaérkeztünk a monizmushoz. A XVII-XVIII szd. más dualista filozófusai által adott megoldások (pl. az, hogy Isten időnként "összeigazítja" az egymástól függetlenül haladó szellemi és jelenségvilág történéseit, vagy az egész világ úgy van megalkotva, hogy ezek egymással párhuzamosan változzanak, bár nincs köztük semmilyen kapcsolat) sem sokkal megnyugtatóbbak.

Egy lehetséges válasz a lételméleti problémára

Marad tehát a probléma, hogy a tapasztalat arra utal: az anyagi jelenségek mellett más, ettől nagyfokú autonómiát mutató jelenségek is vannak, amelyeket jobb híján szelleminek kell nevezni, ezek egyikét sem tudjuk kielégítő módon visszavezetni a másikra, sem kölcsönhatásukat nem tudjuk megmagyarázni. Hogyan közeledjünk ehhez a problémához? A továbbiakban egy halmazelméleti jelölésrendszerrel megpróbálom felvázolni azt a megoldást, ami szerintem sok mindenre választ ad, bár a halmazelméleti notáció szavakkal is jól megfogalmazható.

 Tegyük fel, hogy vannak x_j-vel jelölt létezők, ahol j futóindex egy közelebbről meg nem határozott indexhalmaz (r) eleme. Ennek számossága (véges, megszámlálhatóan végtelen, vagy megszámlálhatatlanul végtelen) a jelenségek megfigyeléséből nem állapítható meg. Jelöljük az univerzumot U-val, és akkor

    U={x_j; j „eleme” r} /elnézést a karakterkészlet nem teszi lehetővé a pontos halmazelméleti jelölést/

Tegyük fel, hogy ezek között a létezők között kölcsönhatások vannak, amelyeket jelöljünk x_iRx_j-vel (R = reláció, viszony). Az általánosság kedvéért feltételezhetjük, hogy többféle ilyen kölcsönhatás is van: x_iR_xx_j, ahol x egy másik indexhalmaz (r) eleme. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy maga a tér-időbeliség is ennek a kölcsönhatási rendszernek a része, vagyis maguk a létezők nem térben és időben vannak. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nagyon nehéz, vagy majdnem lehetetlen megfogalmazni - hiszen fogalmaink a jelenségvilágra vonatkoznak -, de pl. a relativitáselmélet eredményei is arra utalnak, hogy a tér-idő része a jelenségvilágnak, és a Biblia számos kijelentése is arra utal, hogy az "örökkévaló" nem egyszerűen a jelenségvilág idejének megsokszorozását jelenti, hanem egyfajta időfelettiséget.) Tételezzük fel azt is, hogy ezek a kölcsönhatások rendezhetők, azaz értelmezhető a következő állítás:

x_iR_ξx_j > x_kR_ζx_l

ami biztosan igaz akkor, ha x=z, vagyis ha azonos típusú kölcsönhatásokról van szó, de lehet, hogy különféle típusú kölcsönhatások között is értelmezhető ilyen "erősségi" viszony. Tételezzük fel, hogy vannak "dolgok" (objektumok) a létező világban, amelyeket definiáljunk a következő módon: egy objektum olyan létező együttes (a létezők olyan halmaza), amelynek elemei között erősebb a kölcsönhatás, mint a belső elemek és bármilyen külső elem között. Halmazelméleti megfogalmazásban:

 O = {x_i: x_iR_ξx_j; i,j „eleme”p, p „részhalamaza” r; ξ „eleme” σ, σ „részhalmaza” ρ; x_iR_ξx_j > x_iR_ξx_k, k ”nem eleme” p}

 Feltételezem azt is, hogy ezek a kölcsönhatások, vagy relációk olyan jellegűek, hogy nem pusztán a többi kölcsönhatástól függenek, hanem maguktól a létezőktől is, vagyis a létezők "aktívak", nem lehet valamilyen laplace-i determinizmus alapján "kiszámítani" a korábbi kölcsönhatásból a későbbieket. (Ez nem zárja ki, hogy legyenek szabályszerűségek, és azt sem, hogy egy erős kölcsönhatás ne okozhatna kiszámítható, vagy éppen megtervezett változást, csak annyit jelent, hogy a fizikai "véletlen" nem ismeretelméleti okokból származik, hanem objektív jelenség. Abból származik, hogy a világ nem mechanikusan mozgó atomokból, hanem aktív "létezőkből" épül fel.)

 A következő lépés megint csak egy hipotézis: az a valami, amit ködösen "énnek" vagy "léleknek" hívunk, az a titokzatos valami, akinek én-tudata van, és amelynek a létében nem kételkedhetünk, az egy ilyen létező (x_s, ahol s a szubjektumot jelöli). Nem kölcsönhatás, hanem létező, amely önmaga áll kapcsolatban a többi létezővel. Ez a kapcsolat számára a jelenségvilág, U_s, az univerzum a szubjektum szempontjából:

U_s = {x_sR_ξx_j; j „eleme” r, ξ „eleme” ρ}

Ebből két dolog is következik: egyrészt a jelenségvilág relációhalmaz, nem létezőhalmaz, másrészt szükségképpen egyéni, tehát erősen függ az x_s létezőtől, vagyis, hogy "ki", vagy "mi" az s. Nagyon fontos látni azt, hogy a kanti "Ding an sich" (a dolog önmagában), a "noumenon" (a lényeg) szembeállítva a "phainomenonnal" (a jelenséggel) nem érhető el a létező számára. Ő csak kölcsönhatásban lehet a többi létezővel, számára a világ mindig jelenségvilág lesz, bár kétségtelen, hogy ha a kölcsönhatásai megváltoznak, más jelenségeket fog észlelni. A létező a dolgokat is "egyéni módon érzékeli" (az érzékelést most egészen általános értelemben használva, nem fiziológiai értelemben):

O_s = {x_sR_ξx_j: ξ „eleme” ρ, x_j „eleme” O}

Szavakkal leírva a x_s létező számára megjelenő objektum (O_s) olyan reláció-halmaz, amely az adott létező és az adott objektumot alkotó létezők között áll fenn. Ez azt jelenti, hogy a számomra egyedül adott jelenségvilág "objektumai" nem létezők, hanem relációk, amelyeknek én magam is része vagyok.

 Ilyen értelemben különbséget kell tenni az ember, mint jelenség és az ember, mint létező között. Az előbbi az énköztem és a másik embert, mint létező-összességet alkotó létezők közti kölcsönhatás, a második pedig az az egyetlen létező, amely központi szerepet játszik az ember, mint jelenség "viselkedésének" meghatározásában. Ha az emberre természettudósként vagy anatómusként vagyok kíváncsi, akkor elsősorban a jelenséggel foglalkozom, ha viszont mint barátra, vagy ellenségre gondolok rá, akkor az emberre, mint létezőre gondolok. Egy igazi orvosnak vagy pszichológusnak már pl. mindkét aspektussal foglalkoznia kellene, bár ezt kevesen teszik.

 Az ismertetett modellből levonható következtetések

Ez a modell szerintem sok mindent megmagyaráz. Ennek fényében a jelenségvilág nem káprázat, vagy csalódás, mert amikor jelenségeket észlelek, akkor magával a valósággal állok kapcsolatban. A fenti modell hagyományos értelemben sem idealistának, sem materialistának nem tekinthető. Ha ugyanis anyagnak a jelenségvilágot nevezem, akkor a létezők nem anyagiak. Szelleminek is nehezen nevezhetők, mert szellem alatt valami az anyagtól független, attól idegen dolgot szoktunk érteni. A létezők pedig nem idegenek a jelenségvilágtól - bár nem is azonosak vele. A jelenségek a létezőkkel való kapcsolataink.

 A kapcsolat erősségétől és jellegétől függően ugyanazokkal a létezőkkel egészen más kapcsolatba is kerülhetek, akár minőségileg másmilyenbe is. A modell szerint az objektumoknak lehetnek olyan részhalmazai, amelyek maguk is objektumok - összhangban a megfigyelésekkel. Az objektumok létrejöhetnek és feloszolhatnak anélkül, hogy az őket alkotó létezők létrejönnének vagy elpusztulnának. Egy létező számos objektumnak eleme lehet, amelyek egymásnak nem szükségképpen részhalmazai. Egy adott szubjektum (x_s létező) egy adott objektum részeként más kapcsolatban lehet egy másik objektummal, mintha egy másik objektum része lenne (a közvetlen "létező-környezet" befolyásolja az x_s létező kölcsönhatását egy másik objektummal).

 Hangsúlyozni kell, hogy az egyetlen létező, amelyről közvetlen élményünk van, a saját énünk (saját x_s létezőnk). Minden más esetben csak a jelenséget észleljük, és analógiás módon következtetünk. Saját testünkről is van élményünk, ez azonban már azt a létező-környezetet jelenti, amely egy másik embertársunk "énjében" a minket jelentő emberi jelenség érzetét kelti. Ezért aztán, ha máshol a miénkhez hasonló jelenség-csoportot látunk, feltételezhetjük, hogy "amögött" is van egy olyan "én", amely a miénkhez hasonló strukturális helyzetben van. Egyetlen más jelenség esetében sem lehetünk biztosak abban, hogy egy elkülönült jelenség mögött van egy olyan meghatározó létező, amellyel mint egyetlennel kapcsolatba kerülhetnénk. A magasabb rendű állatok esetében még valószínűsíthető, hogy van valami ilyesmi, de a növényeknél vagy pláne az élettelen természet esetében semmit nem mondhatunk. Azok számunkra már "csak" jelenségek, velük kapcsolatban csak a jelenségeket figyelhetjük meg és azokat ok-fogalmakkal összekapcsolhatjuk. (Erről már szóltunk a természet- és társadalomtudományok megkülönböztetésével kapcsolatban).

Izráel és a Gyülekezet

Ahhoz, hogy megérthessük az Igének néhány, az utolsó időkre vonatkozó (eszkatológikus) kijelentését, szükséges, hogy lássuk az alapvető különbséget Isten két nagy háztartása: Izráel és a Gyülekezet között. A kulcsszó talán ez: Izráel a földi, a Gyülekezet a mennyei nép. Izráel Isten igazságosságát, a Gyülekezet kegyelmét képviseli. (Az üdvtörténeti háztartások jelölésére különösen az angol nyelvű irodalomban a diszpenzáció szót szokták alkalmazni, tekintettel azonban arra, hogy magyarban ezt a szót elsősorban a házassági törvény alóli felmentésre használják, inkább a hosszabb magyar kifejezést használjuk).

 Izráel

Izráelhez tartozni vér szerinti születéssel lehet (ha most eltekintünk a prozelitáktól, akikre elvben már a mózesi törvény is gondol a jövevényekkel kapcsolatban), nincs szó szabad döntésről. Az Izráelhez tartozás egyszerre kiváltság és kötelezettség. A Törvény (ami ugyan nem volt Isten eredeti gondolata velük kapcsolatban) tételesen tudtul adja ugyan számukra Isten velük kapcsolatos elgondolásait, de nem biztosítja a megtartáshoz szükséges erőt. A törvény megtartása átok alatt kötelező, annak betarttatása (akár erőszakkal is) a hatalommal rendelkezők számára kötelezettség. A törvény betartásának jutalma is földi jellegű: hosszú élet, vagyon, sok utód, győzelem az ellenség felett. Izráel Isten uralmát hivatott képviselni a földön, ezért hajthat például végre ítéletet más nemzetek felett. Végső várakozásuk Isten földi uralma, a messiási békebirodalom, amelyben Izráel vezető szerepet kap az egész föld felett. Azt, hogy Izráel mennyire volt képes megfelelni ezeknek a kívánalmaknak, már láthattuk a korábbiakban. Ennek az üdvtörténeti háztartásnak a jellegzetességei azonban nem tűnnek el azzal, hogy Isten létrehozza az Ekklézsiát. A Róm 11-ben a zsidókkal különben folyamatosan polemizáló Pál apostol különös világossággal fejti ki, hogy Izráel elvetése ideiglenes jellegű, és addig tart, amíg Isten a Gyülekezetet össze nem gyűjti, és, mint azt a későbbiekben látni fogjuk, magához nem ragadja. Azután Isten programja visszatér a földi népre, amelynek hűséges maradéka válik az utolsó idők bizonyságtevőjévé. A Messiás második eljövetelét váró üldözött maradék segélykiáltásait jelzik előre prófétai módon a számunkra sokszor idegenül hangzó átok-zsoltárok. A zsidó nép szerepe Krisztus második eljövetele után megvalósuló időszakban ugyancsak jelentős lesz, és egészen az új ég új föld megteremtéséig tart. Ebben az időszakban Isten kegyelméből megvalósul mindaz életükben, amit Isten velük kapcsolatban elgondolt.

A Gyülekezet

A Gyülekezetre bizonyos értelemben mindennek az ellenkezője jellemző. Ide nem lehet vér szerinti születéssel bejutni, csak újonnan születéssel (ld. Jézus beszélgetését Nikodémussal a Jn 3-ban). A Gyülekezethez való tartozással együtt járó mennyei polgárságot nem a törvény betartásával lehet kiérdemelni, hanem hit által, egyedül Isten kegyelméből. Pál leveleiből azt is megtudjuk, hogy a Gyülekezethez tartozás Isten titokzatos választására épül, amely ugyan eleve-ismerésen alapul (vagyis azon, hogy Isten ismeri jövőbeli választásunkat és Mellette való döntésünket) mégis tény, hogy már akkor eldől, amikor még meg sem születtünk (mielőtt még jót vagy rosszat tehettünk volna). Az elhívás, a vele járó erő és a hozzá kapcsolódó ígéret mind mennyei jellegű. Jézus nem ígéri tanítványainak, hogy megóvja őket az emberi támadásoktól, betegségektől, üldöztetéstől, ellenkezőleg. "E világon nyomorúságtok lészen, de ne féljetek, én meggyőztem a világot."  (Jn 16,33). A gyülekezet tagjai (akiket a Biblia szenteknek nevez) mennyei ajándékok részesei már itt a földön: bennük lakozik a Szent Szellem és bensőséges közösséget élvezhetnek a mennybe ment Úrral. Ez a közösség minden elképzelhetőnél szorosabb, Pál hasonlata szerint a fő és a tagok viszonyával jellemezhető. A Gyülekezetnek nincs földi temploma, nincsenek szertartásai (a bemerítés és az Úrvacsora nem tekinthető annak), vagy a Törvényhez hasonló előírásai. Várakozása is más: várja az Úr eljövetelét, de nem az ítéletben való eljövetelt, hanem azt a titokzatos megjelenést, amelynek eredményeként a hívők Vele együtt eltávoznak e világból. (Erről az eseményről, az elragadtatásról legrészletesebben az 1Thesz 4 beszél, de erre utal az 1Kor 15 is). Minden okunk megvan azt hinni, hogy erre az eseményre még azelőtt kerül sor, hogy Istennek Izráellel kapcsolatos tervei beteljesednének, illetve mielőtt Jézus Krisztus ítélőbíróként térne vissza a földre, bár bizonyos átfedések lehetségesek. A 2Thesz 2,7 mondja, hogy "működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia." Ez a valaki sok írásmagyarázó szerint a Szent Szellem, akinek el kell távoznia a földről ahhoz, hogy a 2Thesz 2,8-ban említett "törvénytaposó", az Antikrisztus uralma kiteljesedhessen. A Szent Szellem azonban csak velünk együtt távozhat, hiszen bennünk állandó lakozást vett, nem csak "magára ölt" bennünket, mint az ószövetségi prófétákat.

 Az utolsó idők

A Gyülekezet eltávozását követi a nagy nyomorúság időszaka, amelynek szellemi irányítói ismét a zsidók (pontosabban a hű maradék), és amelyet Jézus Krisztus visszatérése és egy világméretű ítélet zár le. Ez azonban még nem az úgynevezett "utolsó ítélet". A Jelenések könyve világosan utal egy ezeréves időszakra (jelen szempontból lényegtelen, hogy a szám szimbolikus jelentésű-e, mindenképpen véges időtartamról van szó), amely szellemi szempontból különleges jellegű: a Sátán megkötözése lehetővé teszi, hogy az ember a bűnre és engedetlenségre csábító impulzusok nélkül próbáljon Istennel járni. Ez az a békebirodalom, amelyet az ószövetségi próféták olyan élénk színekkel ecsetelnek, amelyben megvalósul mindaz a jó gondolat, amelyet Isten a zsidósággal kapcsolatban eltervezett. Mint azt az Ezékiel könyvének vége mutatja, ismét állni fog a templom, lesznek áldozatok, amelyek visszautalnak Krisztus áldozatára, mint ahogyan a mózesi törvény alatt bemutatott áldozatok előre utaltak erre. Ennek az országnak programbeszéde a Hegyi Beszéd, és ezek a törvényszerűségek érvényesülnek. A különleges körülmények azonban különleges felelősséget is rónak az emberre: világos utalás van arra, hogy a bűnösöket halállal büntetik, bár ezt száz éves kor előtt nemigen hajtják végre. Vagyis e korszak lakói nem rendelkeznek nagyobb ajándékokkal, mint a Gyülekezet tagjai, sőt. Ők még mindig a felelősség talaján állnak, nem a változhatatlan elhívás talaján. E korszaknak vet véget a Sátán eloldozása, hogy ismét bebizonyosodjon: az újjá nem született emberi természet még ilyen különleges körülmények között sem alkalmas Isten igényeinek a kielégítésére. Újra lázadás tör ki, amelyet valóban a végső ítélet zár le, illetve egy új világ teremtése. Itt nem célunk az egész eszkatológia felvázolása, bizonyos részletekre a későbbiekben még úgyis vissza kell térnünk.

A teremtéstörténet

Mint korábban említettük, az Ige hangsúlyosan tanítja, hogy mindent Isten teremtett. Érdekes, hogy a Genezis könyvében (1Móz) elmondott teremtéstörténetben a tulajdonképpeni "teremt" kifejezés (a héber bara ige) csak néhányszor szerepel: az ég és föld teremtésekor, a mozgó állatok és az ember teremtésekor, más helyeken az alkot, formál, kialakít ige szerepel, vagy arról beszél, hogy a föld "hajt" pl. növényeket. Ez érdekes módon megfelel annak a háromféle szintnek vagy szubsztanciának, amelyről az Ige beszél: az anyagnak, a léleknek (psyché) és a szellemnek (pneuma). A biológiai élet (görögül bios) megjelenése az Ige szerint nem igényelt teremtő aktust. Sok vita volt és van hívő körökben azon, hogy mennyire kell szó szerint venni a Genezis teremtésleírását, a 24 órás napokat, a sorrendet stb. Kétségtelenül sok nyelvi és szellemi érv hozható fel a szó szerinti értelmezés mellett, számomra mégis sok okból egy köztes álláspont tűnik valószínűbbnek (amely szerintem az egész Bibliával kapcsolatos kritikai állásfoglalásra igaz). Ez röviden így fogalmazható meg: valószínű, hogy a Biblia számos állítása nem szó szerint értendő (esetenként képi, szellemi, vagy a lényeget kifejező, egyszerűsített módon), de egyrészt (valamilyen értelemben) mindig igaz (még ha nem is tudjuk, hogy milyen értelemben); másrészt sokkal több a tényszerű igazságtartalma is, mint amit a kritika hajlandó lenne elismerni vele kapcsolatban. A modern Bibliakritika ugyanis szinte sportot űz abból, hogy a legvadabb elképzeléseket is elfogadja, csak a tradicionális (hagyományos) értelmezést nem. Azok, akik ragaszkodnak mind a Biblia ihletettségéhez, mind ahhoz, hogy a modern tudomány szerint a Föld több milliárd éves és az élet is már igen régen megjelent (beleértve az emberi életet is) többféle megoldást is próbáltak találni arra, hogy összeegyeztessék a bibliai kronológiát (amely Ádám megjelenését hozzávetőleg Kr. e. 4000-re teszi) a tudományéval.

 A "helyreállítási" elmélet

Az egyik ilyen elmélet az ún. helyreállítási (vagy restitúciós) elmélet, amely az 1Móz 1, 2 "kietlen és puszta" (tohu-va-bohu) szavából arra következtet, hogy az itt leírt teremtés tulajdonképpen újjá-teremtés és Isten az előző világot valamilyen ítélet folytán elpusztította, azért lett "kietlen és puszta". E szerint az elképzelés szerint az ősmaradványok az előző, elpusztított világ maradványai lennének. Az ettől különböző fundamentalista (vagy ahogyan gyakran nevezik, "kreacionista") álláspont szerint a bibliai kronológia szó szerint igaz, a 4000 év körüli kor a valóság, minden egyéb csalódás és az ősmaradványok a vízözön következményei, vagy egyszerűen bele vannak teremtve egy sokkal fiatalabb világmindenségbe. Az ő elképzelésük szerint az ennél nagyobb látszólagos időtartamok (amit pl. a radioaktív kormeghatározás mutat) annak a következményei, hogy Isten egy látszólagos korral teremtette meg a világot. Azzal érvelnek, hogy Ádámot is Isten nem petesejtnek vagy csecsemőnek teremtette meg, hanem felnőtt férfiknek, ezért ezt megtehette a világgal is. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ez a popperi értelemben tipikusan "falszifikálhatatlan", azaz megcáfolhatatlan állítás, mert ezzel az erővel a világot ma reggel is megteremthette Isten, csak a tudatunkba helyezett ennél korábbi emlékeket is. Nem lehetetlen, csak valószínűtlen.)

 A "kettős teremtés" elmélete

A restitúciós elmélet egy másik formája a "kettős teremtés" elképzelése, amely a Genezis első és második fejezetében leírt kétféle teremtéstörténetre épít. Ezeket a modern Bibliakritika azzal magyarázza, hogy az általunk ismert könyvet legalább kétféle forrásból (jahvista és elohista) szerkesztették egybe, és ezek két, egymástól eltérő verzióban őrizték meg a teremtéstörténetet, amelyek közül az első jóval későbbi, mint a második (szerintük primitívebb) forma. Tény, hogy a két elbeszélés számos részletben különbözik.

 Az első elbeszélés sorrendje a következő: ég és a föld, (föld, mélység, vizek); fény és sötétség elválasztása (első nap); a mennyezet fölötti és alatti vizek elválasztása (második nap); a tenger és a száraz elválasztása, a föld füvet és fát hajt (harmadik nap); világító testek a mennyezeten (negyedik nap); vízi állatok és madarak megteremtése (ötödik nap); szárazföldi állatok és csúszómászók; ember (hatodik nap); Isten megpihen (hetedik nap). Ez a teremtést "evolutívnak" (vagy inkább fokozatosnak) nevezhetnénk, bár az evoluciós elmélettől sok ponton eltér. Az ég és föld teremtését lehet úgy tekinteni, mint az anyag és tér megjelenését, amelyet a fény csak később követ. (Azt csak megjegyzem, hogy az éppen felkapott "nagy robbanás" kozmológiai elmélete szerint a fotonok valóban nem azonnal jelennek meg, bár megjelenésük nem napokban mérhető a jelenlegi időskála szerint). Az ég alatti és ég feletti vizek elkülönítése megfelelhet az égitestek kialakulásának, mert csak ebben az esetben van értelme "égről" beszélni. Az, hogy a növények előbb jelennek meg, mint az égitestek, sokszor volt céltáblája a kétkedők gúnyának, pedig azzal a modern tudomány is egyetért, hogy a fotoszintetizáló növények (valószínűleg egysejtűek) megjelenése előtt a Földet is valószínűleg olyan áthatolhatatlan felhőburok fedte, mint ma a Vénuszt. Az égitestek tehát (a Földről nézve) csak ekkor jelenhettek meg, és itt nem szerepel a "bara" (teremt) ige. Komolyabb eltérést jelent, hogy mai ismereteink szerint a fűfélék és a kétszikűek (gyümölcshozó fák) csak lényegesen később jelentek meg, mint az egyéb növények (pl. páfrányok, zsurlók), és határozottan később, mint pl. a halak vagy a hüllők. Lehet, hogy itt a szó jelentését nem értjük pontosan, vagy mai terminológiával általában "növényekről" beszélnénk. Mai ismereteinknek ellentmond az is, hogy a növények a szárazföldön előbb jelentek volna meg, mint a vízi élőlények. Egyrészt nem biztos, hogy Isten itt minden részletében pontos leírást adott, másrészt nem tudhatjuk, hogy milyen egyéb okai voltak a teremtéstörténet ilyen elrendezésének. Annyi tény mindenesetre, hogy "napok" vagy korszakok követik egymást (amelyek nem föltétlenül egyforma hosszúak), és az utolsó lépés az ember megjelenése, akit Isten "férfivá és nővé teremtett", azzal a céllal, hogy szaporodjon és uralkodjon a teremtésen.

 A második elbeszélésben az ember jelenik meg először egy puszta környezetben, és ő nevezi el az Istentől később alkotott növényeket és állatokat, és utoljára jelenik meg (segítő)társként az asszony. Itt Ádám (akinek személynevét az első történet nem tartalmazza) rögtön egy kertbe (az Édenbe) kerül, és Isten körötte alakít ki mindent a föld porából (ugyanabból az anyagból, mint magát Ádámot). Az Édenkertben rögtön ott van az élet fája és a jó és a rossz tudásának fája, valamint az őrzésre kiadott parancs. Kitől kell őrizni bármit is, ha az első teremtéstörténet szerint minden, amit Isten teremtett igen szép és jó? Valaminek történnie kellett, és ez az elmélet a két teremtéstörténet közé helyezi a Sátán fellázadását Isten ellen, amihez feltehetőleg az emberiség is csatlakozott, és ami a természet első bukásához vezetett. Ennek eredménye az első teremtés teljes (vagy majdnem teljes) elpusztítása, és a második, ádámi mag megjelenése (aki, mint tudjuk, ugyancsak elbukik). Ezzel az elképzeléssel az a nagy gond, hogy ha az ádámi teremtésre igaz a bibliai kronológia, akkor az első teremtés elpusztulására, ill. a második megjelenésére már történeti korban, Kr.e. 4000 körül kellett, hogy sor kerüljön, ami már a régészet hatókörébe esik, és ebben az időszakban semmi általános kataklizmáról nem tudunk. Ennek persze számos oka lehet és az is tény, hogy az emberiség regés hagyományai tudnak világpusztulásokról (nem is egyről), amelyek közül az egyik legnagyobb Kr.e. 10,000 körülre datálható és megfelelne az univerzális vízözönnek (amely azonban nem azonos a Bibliában leírttal, azt időben jóval megelőzi). Ez időben nincs messze a jégkorszak végétől, csakhogy ekkor a történészek véleménye szerint még fél-állati szinten élt. Ennek élesen ellentmond minden mitológiai hagyomány, amely "isteni természetű" emberekre emlékezik, akik a későbbi embereknek átadták a kultúra elemeit. Érdekesen rímel ezzel a Biblia rejtélyes utalása az "isten-fiak" (bene-elohim) és az emberek lányai közti házasságra. A Biblia szemszögéből (ld. pl. a Júdás levelének, vagy Péter 2. levelének utalásait) azonban ez nem pozitív tett (mint a fenti mitológiákban), hanem az Isten rendjével szembeni lázadás eredménye.

Annyit mindenesetre a modern történettudomány is elismer, hogy az általunk ismert történelmi civilizációk a Közel-Keleten akörül az időpont körül jelentek meg, amikorra a Biblia Ádám születését helyezi. Az állatok és növények elnevezése ezt is szimbolizálhatja. Nincs szándékomban ezzel kapcsolatban részletes találgatásokba bonyolódni, vagy kronológiákat összeállítani, nincs is meg hozzá a szükséges ismeretem. Számomra az a lényeg, hogy a világ, és benne az ember Isten teremtő akaratának az eredménye és az, hogy a világ jelenlegi, nyomorúságos állapota annak az eredménye, hogy az ember egyfajta isteni tudásra törekedve megszakította az Istennel fennálló bizalmi viszonyt.

 "Semmiből" teremtés?

Gyakran feszegetett probléma az, hogy Isten semmiből teremtett-e, vagy demiurgoszként (görög szó, jelentése kézműves, szobrász) valamiféle tehetetlen ősanyagot formált-e meg a világ teremtésekor. Az ortodox keresztény teológia válasza erre a semmiből teremtés, mások pedig felhívják a figyelmet arra, hogy ott vannak a "vizek", amelyek fölött Isten lelke lebeg. Igaz, ez gyenge érv, hiszen az "ég és a föld" megteremtése ezt megelőzi, és arról nincs szó, hogy a "vizek" előbb lettek volna. Érdekesebb megvizsgálni a Zsidók levelének a hittel kapcsolatos fejtegetésében szereplő mondatot: "Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő." (Zsid 11,4). Vagyis itt a látható világ nem "semmiből", hanem a "láthatatlanból" állt elő. Mi ez a "láthatatlan"?  Erre így választ nem kapunk, de a 2Kor 4,18 ad valami támpontot: "Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." A "láthatatlanok" tehát olyan szellemi entitások (egységek) vagy szubsztanciák (létezők), amelyek nem a jelenségvilág mulandóságával jellemezhetők. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének köztük teremtett dolgok, ugyanis a Kol 1,16-17-ben ezt olvassuk: "Mert Őbenne teremttetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok. Mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek, és Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn." Ezt Jézus Krisztusról mondja az Ige, vagyis az Atya, a Fiú és a Szellem hármassága rejtetten már a Biblia első mondatában megjelenik, bár abból önmagában ki nem következtethető.

 Sok egyéb Ige tanúskodik arról, hogy a szellemi világ megteremtése megelőzte az anyagi világét. Jób könyvében pl. ezt olvassuk: "Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? ... Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadozának?" (Jób 38,4,7). Bár nem magyarázza ezeknek a "hajnalcsillagoknak" és "istenfiaknak" a jelentését, nyilvánvaló, hogy szellemi lényekről (valószínűleg angyalokról) van szó. (Érdekes itt megjegyezni, hogy a már korábban idézett Ézs 14,12, amelyet a Sátánra szoktak vonatkoztatni, ugyancsak "hajnalcsillagként" említi, az Ez 28-ban pedig mint "oltalmazó kerub" jelenik meg - bűnbeesése előtt. Többek között ebből gondolják az írásmagyarázók, hogy a nagy szellemi lázadásra a teremtés után került sor, és a Sátán kerubként eredetileg valószínűleg épp a Föld védelmével és irányításával volt megbízva.)

A Gyülekezettel kapcsolatos kijelentésekből (amelyeket Isten az egész Ószövetség ideje alatt elhallgatott és titokban tartott, és csak Pál apostolon keresztül jelentett ki) még valamit megtudunk: "Áldott legyen az Isten, ... aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban. A szerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által." (Ef 1,3-4). Ez nem jelent ugyan feltétlenül pre-egzisztenciát (születés előtti létet), de valami olyasmire utal, hogy, hogy már az anyagi világ megteremtése előtt lehetett beszélni személyekről, akiket Isten kiválaszthatott. Ez ugyan "Őbenne", vagyis Krisztusban történt, tehát nem jelent Tőle független létet, azt is mondhatjuk, hogy csak "Isten gondolataiban" léteztünk, de tény, hogy volt valami olyan mag, vagy csíra, ami jelenlegi valónkkal áll kapcsolatban. Életünk, sorsunk nem e világon kezdődik, és nem is itt ér véget. Erről beszél Dávid is a 139. zsoltárban: "Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyében képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük." (Zsolt 139, 15-16). Ez a részlet ugyan a méhen belüli (tehát fogantatás utáni) állapotról szól, és az isteni előrelátást magasztalja, de összhangban van a fentebb mondottakkal. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a Biblia sehol, sem expliciten, sem impliciten nem támogatja vagy tanítja a lélekvándorlás (reinkarnáció = újra-megtestesülés) tanát, amely inkább a hindu-buddhista, vagy a pythagoreus-ezoterikus hagyományok jellemzője.

A panteizmus és a filozófusok istene - szemben a Biblia Istenével

Sokan azok közül, akik jól ismerik a Bibliát, rámutattak már arra a tényre, hogy azok az istenek, akikkel egyes filozófusok vagy tudósok írásaiban találkozunk (pl. Spinoza "more geometrico" elképzelt Istene, vagy Einsteiné, aki "nem játszik kockajátékot") nem azonos a Biblia Istenével, mint ahogyan Brahman, vagy a gnosztikusok "világlelke" sem azonos Vele. A Biblia Istene nem valamilyen személytelen elv, vagy hatalom, vagy erő, amelyik vagy öntudatlanul, törvényként hat, vagy amelyet szinte "használni" lehet. A kései civilizációk tudósai, amennyiben még egyáltalán szükségesnek látják valamilyen isten-fogalom megtartását, azt sokkal inkább valamilyen univerzális elv, vagy erő tulajdonságaival ruházzák fel, mint egy személyével. Ennek a vége az, hogy előbb-utóbb magát Istent is olyan hipotézisnek tekintik, akire "nincs szükség" (ld. Laplace Napóleonnak tett megjegyzését Naprendszer-keletkezési elméletével kapcsolatban), és az ember kezdi nyíltan önmagát a világ legmagasabb létformájának tekinteni. Mindennek mértéke az ember - mondták már egyes görög filozófiai iskolák, és ezt visszhangozza a modern humanizmus, de az egzisztencializmus is. Ez ugyan a negyedik fejezet tárgyát képezi, de nyilvánvaló, hogy itt is az ember ön-istenítéséről van szó. Itt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a buddhizmus eredeti formájában ugyancsak tagadta a személyes istenek jelentőségét (ha létét nem is): őket is megváltásra szoruló lényeknek tartotta, akik tanulhatnak a Megvilágosodottól.

 A pantheizmus (szó szerint minden Isten) ugyancsak rendkívül elterjedt elképzelés, különösen az öregedő civilizációkban, de megjelenik a legtöbb misztikus tradícióban is, amelyek szinte időtlenek. A pantheizmus elképzelése szerint tulajdonképpen minden Istenből származik, de nem teremtés, hanem valamilyenfajta kisugárzás (a gnózis műszava szerint emanáció) révén, ezért minden egy és mindenben Isten van jelen. Valamilyen értelemben ezek az elméletek Istent a világ lelkének tekintik. Ez a nézetrendszer általában együtt jár egyfajta vallási türelemmel és a szinkretizmussal (különféle vallási nézetek összekeverésével). A pantheizmus hívei hajlamosak felismerni minden istenben azt az univerzális szellemet, vagy szubsztanciát, amelyet ők a világ lényegének tartanak. Nagyon gyakran úgy tartják, hogy ezt a "mindenben-egy" istent önmaguk legmélyén is felfedezhetik és az "unio mystica" révén egyesülhetnek vele. A pantheizmus istene tehát azonos önmagunk lényegével (innen az Upanishadok, a hindu bölcsesség könyveinek híres mondása: "Ez vagy te.") Az ilyen nézeteket valló személyek a személyes Isten-képet alacsonyabb rendűnek tartják, ami csak a "be nem avatottak" számára alkalmas, vagy, mint a gnosztikusoknál, a teremtő Istent, Jahvét gonosz demiurgoszkét mutatják be.

A zsidó és a keresztény vallás azonban nem ilyen Istenről tud. Számukra Isten minőségileg más, mint a világ, viszonyuk a Teremtő és a teremtett viszonya, legyen bármekkora különbség is a teremtmények között. Ez az Isten egyszerre közeli és távoli, szeretetteljes és félelmetes a fent említett távolság következtében. A kijelentés szerint azonban ez az Isten személy (erre utal a Genezisnek az a mondata, hogy "teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra"), sőt olyan személy, aki törődik az emberrel általában, beleértve az egyént is. (Erre utal az "Ábrahám, Izsák és Jákób Istene" név is a Bibliában). Az Istennel szembeni helyes emberi magatartás két fogalommal jellemezhető: a szeretettel és az engedelmességgel. A szeretet isteni tulajdonság, amellyel Ő teremtményei felé fordul, és az ember ezt viszonozza annak befogadásával és az engedelmességgel. Erre majd részletesebben visszatérünk a következő fejezetben, itt inkább csak a bibliai vallásosság és az egyéb isten-fogalmak különbözőségét kívántuk bemutatni.

A passió és a feltámadás

Ezután felgyorsulnak az események. Júdás a Sátán felbujtására (de kétségtelenül saját felelősségére) elhatározza, hogy elárulja Jézust a zsidó vezetőknek, amire sor is kerül. Jézust a Gecsemáné kertjében elfogják, kivallatják, majd, mikor semmi bizonyítékot nem találnak ellene, eskü alatt arra kényszerítik, hogy mondja meg: Ő-e a Messiás? Jézus közvetett módon ugyan, de igent mond a kérdésre, ami elég ahhoz, hogy (amennyiben nincs igaza) a zsidó törvények alapján halálra ítéljék. Mivel a római megszállás miatt a zsidóknak nincs joguk halálos ítéletet végrehajtani, a piszkos munkát a római hatósággal akarják elvégeztetni. Pilátus, a római helytartó csak annyit lát, hogy egy szerencsétlen, megkínzott embert lökdösnek elé, akit a zsidók féltékenységből, Pilátus számára lényegtelen vallási kérdések miatt akarnak megölni. Mikor vallatni akarja, megdöbben személyiségének integritásán; azon, hogy egyáltalán nem próbálja magát elvei feladásával megmenteni, és Pilátus személyének, valamint az általa képviselt hatalomnak sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Fel szeretné menteni, mint ártatlan hóbortost, de végül a politikai bölcsesség felülkerekedik benne, és a felelősséget a zsidókra hárítva átadja Krisztust a hóhéroknak. ("Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak, elbocsátá nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszítsék" Mk 15, 15). Jézust a gonosztevőknél alkalmazott módszerrel végzik ki, ami érdekes módon utal vissza Jézus korábbi mondására, ami a Jn 12, 32-ben szerepel: "én, ha felemeltetem erről a földről, mindeneket magamhoz vonszok" és a mózesi törvény azon kitételére, hogy "Átkozott minden, aki fán függ" (ld. 5Móz, 21,32 és Gal 3,13). És itt elérkezünk egy másik különös mozzanathoz, Jézus egyik utolsó mondásához a kereszten: "Eli, Eli lama sabaktani! azaz: Én Istenem, és Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mt 27, 46) Ezt a mondatot teljesen csak a későbbi levelek tanítása alapján érthetjük meg: a bűn büntetése a kárhozat, ami nem jelent mást, mint az Istentől való teljes elhagyatottságot. Ezt élte át ott és akkor Jézus Krisztus, és rajta kívül ezt addig még soha senki nem élte át. Ettől félt a Gecsemáné kertben, nem a fizikai haláltól, de azt is tudta, hogy ezért jött, mert e nélkül szentül és tisztán mehetett volna vissza Atyjához, de nem vihetett volna magával senkit. ("Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Jn 12, 24) Jézus egyedül itt hordozta a világ bűneit, itt viselte el annak büntetését, az Istentől való elhagyatottságot. Mire fizikai halála bekövetkezik, már ismét az Atyával való közösségre utal: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23, 46). Nem véletlenül jelentette ki már jóval korábban: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi el azt éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt." (Jn 10, 17-18) Halálát olyan jelek (az ég elsötétedése, földrengés) kísérik, amik az ott álló pogányokat elgondolkodtatja kilétét illetően, sokak pedig ennek hatására megtérnek. A szellemi szempontból legmélyebb értelmű kísérőjelenség - a templom kárpitjának kettéhasadása - sajnos nem okoz hasonló változást a zsidó többség szívében. Mit jelent az, hogy "a templom kárpitja a tetejétől az aljáig ketté hasada" (Mt 27, 51)? A kárpit a szentek szentjét választotta el a szentélytől. A szentek szentje Isten lakóhelye (pontosabban földi trónjának székhelye) volt, ahová a főpap is csak évente egyszer, az áldozati vér fedezetében léphetett be. A kárpit kettéhasadása azt jelzi, hogy mostantól fogva a hívők számára szabaddá vált az út Istenhez, a szentek szentjébe. A "tetejétől az aljáig" kifejezés mutatja az irányt: ezt a lépést egyedül Isten tehette meg, ember soha nem kezdeményezhette volna, és (emberileg szólva) Isten is csak Krisztus halála után tehette meg. Isten természetesen bármit megtehetett volna, de akkor sérült volna valamelyik tulajdonsága, amelyek közül mindkettő lényének alapvonása: kegyelme és igazságossága.

 A dolog ezzel nem ért véget a halálra rémült tanítványok számára sem, akik egyrészt szétszaladtak, másrészt elveszítették reménységüket Jézus személyével kapcsolatban. A sírhoz jellemző módon az asszonyok mennek ki, akik nem elsősorban egy ügyhöz, hanem egy személyhez kötődnek, és akiknek a ragaszkodását a szeretett személy halála sem szakítja meg. Ezek az asszonyok különös hírekkel térnek vissza: a sírt őrző katonák elmenekültek, a kő el van hengerítve, Jézus teste pedig nincs ott. Ezen felül angyali látomást is láttak (János evangéliumában magát az Urat is), amely azzal bíztatta őket, hogy Jézus él, és hamarosan meglátogatja tanítványait. Jézus korábbi, a feltámadására vonatkozó kijelentései ellenére a tanítványok kétkedéssel fogadják az asszonyok bizonyságtételét és saját tapasztalataikat. Jó néhány csodálatos megjelenésnek kell bekövetkeznie (ld. pl. az emmausi úton levő tanítványok esetét, a Tamásnak való megjelenést, vagy az utolsó csodálatos halfogást, amelyet János ír le), amíg a tanítványok lassan elfogadják a tényt: Mesterük legyőzte a halált, ezzel is igazolva korábbi tanítását és saját személyére vonatkozó igényeit. Jézusnak ezek a csodálatos megjelenései azonban véget érnek, eltávozik a tanítványok közül, de nem reménytelenségben hagyja őket. Ígéretet kapnak arra nézve, hogy a gonosz erők Jézus visszatéréséig nem győzhetik le őket, és megígéri nekik a Szent Szellem eljövetelét. Feladatot is kapnak: bizonyságot kell tenniük mesterük életéről és tanításáról, tanítványokká kell tenniük minden népet, Jeruzsálemtől kezdve. Az ehhez szükséges erőt is a Szellemtől fogják megkapni.

A Szent Szellem eljövetele, a Gyülekezet korszaka

A megígért esemény be is következik Pünkösd napján. A Szellem eljövetele megváltoztatja az addig félénk tanítványok magatartását, bátor hitvallókká lesznek és hirdetik a bűnbocsánat keresztségét és a Jézus Krisztusban megkapható üdvösséget. Ez az üzenet természetesen még mindig elsősorban a zsidóknak szól. Jézus halála szükségszerű volt, de Ő még halálakor is úgy imádkozott kínzóiért az Atyához, hogy "bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." Most a zsidó nép még egy lehetőséget kap arra, hogy mint nemzet megtérjen és betöltse az Isten által neki szánt szerepet. Ha ez bekövetkezett volna, valóban sor került volna Jézus korai visszatérésére, és megkezdődött volna a messiási uralom. Azzal azonban, hogy ismét csak egy szűk kisebbség engedelmeskedik Isten felhívásának, sor kerül Izráel népének ideiglenes félreállítására és Isten egy új, pontosabban egészen eddig eltitkolt tervének megvalósulására. Ennek előkészítése Péter látomása a tisztátalan állatokkal, majd ezt követi Kornélius százados megtérése és a Szent Szellem pogányokra való kitöltetése. Isten készíti az utat a pogányokból (pontosabban MINDEN nemzetből) lett hívő nép, a Gyülekezet számára, amely az elkövetkező üdvkorszakban Isten fő eszközévé válik a félreállított Izráel helyett. Azt, hogy itt Isten egy új tervéről van szó, amely egyre inkább eltávolodik a korábbi, Izráelre alapozott vonaltól, nem a tizenkettő, hanem Pál apostol, a korábbi keresztény-üldöző Saul ismeri fel.

A pogánymisszió

Isten kiválasztott eszközeként közvetlen kijelentés útján kapja meg a rá bízott üzenetet, amelyet ugyancsak közvetlen felhatalmazással hirdet, nem kérve a tizenkettő jóváhagyását. A későbbiekben sor kerül ugyan az álláspontok egyeztetésére, de Pál itt is sziklaszilárdan védi üzenetének lényegét: a pogányból lett keresztényekre semmilyen értelemben nem vonatkoznak a zsidó előírások. A katolikus egyház által "első zsinatként" emlegetett találkozó kihangsúlyozza a páli vonal függetlenségét, de arra kötelezi a hozzá tartozókat, hogy gondoskodjanak a jeruzsálemi gyülekezetről. Pál ezt meg is teszi, és egy későbbi éhínség alkalmával összegyűjtött adományokat személyesen viszi Jeruzsálembe. Vesztére, mert a feldühödött zsidóság kezéből csak a római hatóság mentheti ki, akik előtt ugyancsak felelnie kell. Az Apostolok cselekedeteinek elbeszélése itt zárul, a római fogság idején, de az egyházi hagyomány még tudni véli, hogy Pál ebből a fogságból kiszabadult, és csak később esett áldozatául a császári önkénynek.

 Az üdvtörténet szempontjából lényeges mozzanat a Csel 18-ban leírt beszéd, amit Pál az ellene szegülő efezusi zsidóknak mondott el: "Véretek a fejetekre; én tiszta vagyok: mostantól fogva a pogányokhoz megyek." (Csel 18,6) Azt lehet mondani, hogy Isten ekkor elégelte meg azt, hogy a zsidók, mint nemzet nem fogadják be az evangéliumot, és nem ismerik el Jézus Messiás voltát. Innentől fogva egészen az utolsó időkig Isten a Gyülekezet vonalát támogatja, az új, szellemi nép válik Isten tanújává és képviselőjévé a földön.

Mi a baj az "objektív" ismeretekkel?

De mi rossz van az "objektív" tudományban? - kérdezhetnénk. Önmagában semmi, sőt, a 1Móz 1-ben szereplő parancs, hogy az ember hajtsa uralma alá a földet és uralkodjon azon, magába foglalja a természet megismerését is. (Az ökológiai és "zöld" probléma ezzel kapcsolatos vetületére majd még visszatérünk). A baj azzal van, hogy a magát független döntőbírónak képzelő emberi értelem a teljesen igaz tényekből is hamis, sőt Isten-ellenes következtetésekre tud jutni. Nagyon tanulságos ebből a szempontból Jézus és a zsidók vitája a Ján 6-ban. A zsidók ismereteik alapján, hogy t.i. Jézus József és Mária családjába tartozik, és Názáretben lakik, kétségbe vonják mennyei származását és tanítását. Jézus meg sem próbál velük vitatkozni, vagy érveket felsorolni, mert nagyon jól tudja, hogy az érvek (hasonlóan a csodákhoz) csak azokat győzik meg, akik szívükben nem ellenségesek Vele szemben. Jézus számos mondása előrevetíti azt az "anti-szelekciót", amelyet páli idézetekkel támasztottunk alá, de ezek közül most csak kettőt idéznék:

 "Hálákat adok adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen Atyám, mert így kedves előtted. Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki nem ismeri a Fiút, csak az atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni." (Mt 11,25-27). (A Károliban "kisdednek" fordított szó jelenthet gyermeket, de kiskorút, tanulatlant, be nem avatottat is).

 "Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt." (Mt 10, 39).

 A lemondás értéke

Az valószínűleg mindenkinek világos, hogy az első idézet mennyiben vonatkozik a tudomány és ismeret problémájára. A második esetben az összefüggés közvetettebb és általánosságban a lemondás kérdését feszegeti, amelynek a "tudományról" való lemondás csak speciális esete. Miről van itt szó? Az Istennel szembefordult világ nem az a hely, ahol kényelmesen berendezkedhetünk, itt minden arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy otthonunk nem itt van, ellenséges terepen járunk. Az itt szerzett tapasztalatra épített ismeret (Isten közvetlen útmutatása híján) szükségképpen szennyeződik mindazzal, ami "e világot" áthatja. Azt is figyelembe kell venni, hogy "nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, melyek a (mennyei) magasságban vannak." (Ef 6,12). A fejedelemségnek megfelelő görög szó (arkhé) itt kezdetet, alapelvet, hatalmat is jelent, egyben a görög filozófia egyik kulcsszava, a világbíró (kozmokratór) pedig tulajdonképpen a világ urát, a görögök számára Zeuszt jelölte. A mennyei jelzőt azért teszik hozzá némely fordítások a magassághoz, mert ugyanezt az epouranios kifejezést használja Jézus a mennyei Atyával kapcsolatban. Bár ez a probléma inkább a következő fejezethez kapcsolódik, már itt érdemes megemlíteni, hogy mind szellemi, mind természeti megismerésünket alapvetően megnehezíti egy Istennel szembenálló szellemi lény, akit az Ige Sátánként aposztrofál. Ez a lény minden tekintetben (intellektuálisan is) magasan felettünk áll és alapvető célja az, hogy bennünket összezavarjon (a görög diabolos kifejezés szó szerint úgy is fordítható, mint aki össze-vissza dobál) akár Isten vagy a testvérek vádolásával, akár úgy, hogy a "világosság angyalává" (2Kor 11,14) változtatja át magát. Szellemi szempontból kisebb veszélynek teszi ki magát az, aki akár a képileg értendő hasonlatokat is szó szerint véve magára veszi a "primitív fundamentalista" jelző ódiumát és a vele járó megvetést, mintha a tudomány nevében elvetné az Ige olyan mondanivalóját is, amelyhez a tudománynak semmi köze. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezzel nem a "majomperek" harcos fundamentalizmusát támogatom, de ez a hit és a hatalom problematikájához tartozik, amelyet majd csak később tárgyalunk.)

 Mindebből számomra az rajzolódik ki, hogy Istennek ebben a világkorszakban sokkal fontosabb az üdvösség hirdetése, mint az ismeret iránti igény részletes kielégítése. A Biblia annyi információt tartalmaz, amennyire az üdvösség eléréséhez szükség van, bizonyos területekről tüntetőleg hallgat (és ennek is bizonyára megvan a maga oka), és van benne egy "elriasztó" tendencia az emberek bizonyos osztályával kapcsolatban, akik nem a hit és a bizalom, hanem az ismeret révén próbálnak Istenhez közeledni.

Az empíria (tapasztalat) korlátjai

Ezek után mit mondhatunk a tapasztalat (empíria) lehetőségeiről és határairól a tudomány és a hit dolgaival kapcsolatban? Az európai tudomány számára Francis Bacon, majd az őt követő Hume és Locke óta az empirikus megalapozás és az egészséges szkepticizmus (kételkedés) minden tudományosság alapja. Ez legszélsőségesebb formáját a XIX. szd.-i pozitivizmusban érte el, amely minden "metafizikát" (amely a jelenségeken túl mutat, és lételméleti alapon próbálja magyarázni a jelenségeket), elvet. A francia felvilágosodás és a descartes-i szellem követői ezzel a vonulattal némileg szembehelyezkedve a tiszta emberi logika alapjára próbálták felépíteni a tudományt. Mind az empirizmus, mind a racionalizmus képviselői joggal mutatnak rá a másik álláspont korlátjaira. Popper, a XX. szd. ismert tudomány-filozófusa a két álláspontot bizonyos fokig szintetizálta akkor, amikor kijelentette, hogy "empirikus tények", mint ilyenek önmagukban nincsenek, hiszen a megfigyeléseket mindig valamilyen hipotézis (feltevés) birtokában gyűjtjük, és e hipotézis próbáljuk megerősíteni vagy elvetni a megfigyeléssel. Popper szerint az elméletnek (theoria) nem verifikálhatónak (azaz igazolhatónak), hanem falszifikálhatónak (azaz cáfolhatónak) kell lennie. Ez egyszerűbbnek tűnik, mert az igazolásnak mindenre kiterjedőnek kell lennie, a cáfolathoz pedig egyetlen ellenpélda is elég. Az másik kérdés, hogy Popper ezen az alapon elvet minden "metafizikai" gondolatot, és pl. a hittel kapcsolatos kérdésekben agnosztikus-szkeptikus (a végső kérdések megismerhetőségében kételkedő) álláspontot képvisel.

 A Biblia álláspontja szerint a "titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek igéjét beteljesítsük." (5Móz 29,29). Vannak tehát titkok, amelyek titkok is maradnak (vagy azoknak kellene maradniuk) és vannak kijelentett dolgok, amelyekkel saját hasznunkra élhetünk. A szellemi területekről való ismeretszerzés (ami inkább a következő fejezet tárgya) például kimondottan tiltott. Ami a többi területet illeti, jogunk van használni megfigyelő- és értelmi képességeinket, de ha a túl széleskörű következtetéseket próbálunk levonni, könnyen hibát követünk el. A hívő ember értelmét arra is használhatja, hogy megvizsgálja: egy adott állítás összhangban van-e a Bibliában megismert kijelentéssel. Azt is el kell azonban ismerni, hogy ez logikailag nem mindig, vagy nem könnyen dönthető el, mert a Bibliának vannak olyan egymás mellé helyezhető kijelentései (sőt egész gondolatsorai), amelyek az emberi logika számára nehezen egyeztethetők össze egymással. Az egyik ilyen tipikus antinómia (filozófiai műszó: két, egymást kölcsönösen kizáró és logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel) a szabad akarat (és a vele járó felelősség) és az isteni szuverenitás, amely úgy bánik az emberrel, mint a fazekas az agyaggal (ld. pl. Jer 18,19). Ugyanebbe a körbe tartozik az üdvbizonyosságot megalapozó eleve elrendelés és kiválasztás ténye a gyülekezet vonatkozásában (ld. pl. Róm 8) és a felelősség elvének hirdetése. Ennek a problémának ugyan van formális megoldása az isteni elve-ismerés tényében, más ellentmondások pedig megmagyarázhatók az üdvtörténeti korszakok és háztartások elve alapján, de vannak továbbra is megoldhatatlannak tűnő problémák. Ezek csak a hit és bizalom szintjén oldhatók fel, és csak remélhetjük, hogy valamikor logikus magyarázatot is kapunk rájuk. Arra nézve Isten sehol nem tesz ígéretet, hogy mindent elmagyaráz nekünk.

Keresztelő János és Jézus tanítói pályafutása

A csöndes előkészületet egy döbbenetesen intenzív, de tragikusan rövid tanítói pályafutás követi. Ezt megelőzi Keresztelő (pontosabban Bemerítő) János megjelenése, aki az akkor már századokon át hallgató prófétai hagyományt eleveníti föl. Meghirdeti Isten országának (királyságának) eljövetelét, de azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az ország ítéletben fog eljönni. Aki meg akar menekülni az ítélettől, és be akar menni az országba, annak bűnbánatot kell tartania, vagyis el kell ismernie, hogy magától alkalmatlan az oda való belépésre. Szól arról is, hogy ő csak előkészíti másvalakinek, egy nála nagyobbnak az útját, aki végrehajtja ezt az ítéletet és felállítja a királyságot. A bűnbánat külső, nyilvános jele a keresztség (bemerítkezés). Isten kibontakozó tervei és a zsidó hivatalos vallás képviselői közötti ellentét már itt jelentkezik: sokan, akik bűnösöknek tekintik magukat (pl. a vámszedők és a paráznák), bemerítkeznek, a papok és a farizeusok (akik koruk erkölcsi szempontból egyik legszigorúbb vallási irányzatát képviselik), magukra nézve visszautasítják ezt. Nyilván úgy gondolkodtak, hogy a törvény iránti buzgóság és igyekezet elegendő számukra, hogy bármilyen ítélettől megmeneküljenek. Ebben a helyzetben jelenik meg Jézus, (akiről János rögtön felismeri, hogy Ő az, akinek útját előkészítette) és maga is bemerítkezik. Ezt Isten nyilvános bizonyságtétele követi, amely a Szent Szellemmel való felkenetésben és ebben a csodálatos kijelentésben nyilvánul meg: "Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm". Ezt követően kerül sor Isten Országa (királysága) evangéliumának meghirdetésére. "Bételt az idő, elközelített az Istennek országa ..." - mondja Jézus is, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan. Ennek az országnak programbeszéde a hegyi beszéd, amelyet jól-rosszul még a világban is idézgetnek. Itt kerül felsorolásra az az erkölcsi követelmény-rendszer, amely Jézus Krisztusnak az Istenség életében szerzett ismereteire épül, és amely útmutatóul szolgálhat az emberi társadalom felépítésére is, de amely jóval szigorúbb még a mózesi törvénynél is. Ha azt nem tudta még a kiválasztott nép sem teljesíteni, mi lehet a sorsa a magasabb szellemi követelményeknek? Jézus itt még a zsidó népre korlátozza szolgálatát (ld. a szidóni asszony történetét, akinek igényét mintegy kivételképpen elégítette ki, személyes hitére való tekintettel). A zsinagógában felolvasott ézsaiási idézet alapján, ha nem is nyíltan, de kihirdeti Messiás voltát, és ezt támasztják alá gyógyításai és egyéb csodái is. Az eredmény azonban döbbenetes: egy maroknyi tanítványtól eltekintve a nép elveti személyét és küldetését, bár csodáira és gyógyításaira igényt tart.

 A visszautasítás és a szenvedések előrejelzése

Ez törést jelent a küldetésben. A kezdeti elutasítás után Jézus mind a meggyógyítottaknak, mind a kiűzött szellemeknek megtiltja, hogy bizonyságot tegyenek az Ő Messiás voltáról, és a továbbiakban a tömegnek példázatokban beszél, amelyeket csak a tanítványoknak magyaráz meg. Azt is kijelenti, hogy a példabeszédek célja, hogy ne mindenki érthesse meg azokat. Különválnak a "tanítványok" és a "többiek", a kívülállók. A szelekció szempontja azonban már nem a testi leszármazás (mint Izráel esetében), hanem a hit, méghozzá a Jézus személyébe vetett hit. Itt a tanítványok hite még csak arra terjed ki, hogy Jézus a Krisztus (Messiás, Felkent), Isten küldötte, a megígért szabadító. Jézus azt is világosan tudomásukra hozza, hogy ezt is csak magától Istentől tudhatták meg, és ez a kijelentés az a kőszikla, amelyre Ő a saját egyházát építeni fogja. Itt szerepel először az evangéliumokban mindössze néhányszor előforduló "ekklézsia" kifejezés, amely görögül kihívottakat jelent, és éppúgy használták egy város népgyűlésének leírására, mint a zsidó gyülekezetre. Ezt követően hamarosan elkezd szólni tanítványainak arról, hogy neki szenvednie kell, megölik, és feltámad. A tanítványok, akik még mindig nem értik, hogy Jézus Messiás volta nem jelenti a zsidó nép közeli megszabadulását, ezt a közlést értetlenül, sőt ellenségesen fogadják. Jézus kénytelen az imént Simonból "Kősziklának" kinevezett Pétert Sátánnak nevezni, amiért megpróbálja letéríteni Őt küldetésének, az Atya iránti engedelmességnek az útjáról. Ennek a korszaknak jellegzetes terméke az az esemény is, amelyet a János evangéliumának 6. fejezete ír le.  Szokatlan kijelentései ("kemény beszéde") miatt számos tanítványa elhagyja, és nem jár vele. Mikor a tizenkettőt kérdi, hogy ők is elmennek-e, Péter megfogalmazza közös véleményüket: "Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad." (Jn 6, 68). Ők sem értik jobban Krisztust, mint mások, de érzik, hogy ha elhagyják, akkor valami visszavonhatatlan lehetőség vész el az életükből.

A farizeusokkal való ellentét forrása

Jézusnak a világgal való szembenállása elkerülhetetlenül élesedik, és jellemző módon nem a megszálló római hatalommal, hanem a zsidó vallási vezetéssel, köztük is a vallási szempontból legszigorúbb farizeusokkal. Ez nem véletlen. Ebből az ellentétből is látható, hogy bár Jézus világosan kimondja, hogy nem a parancsolatok eltörlése, hanem betöltése céljából jött, az a "jó hír" (evangélium), amit Ő hirdet, már nem a törvény betartására épül, hanem az Istenbe, az Ő küldöttjébe vetett hitre és Isten uralmi igényeinek elismerésére. Krisztus követőiben ebből a hitből kell fakadnia a törvény betöltésének. Jézus nyíltan hirdeti, hogy szemében semmi értéke a törvények külsődleges betartásának, hogy a bűnösöket hívogatni jött és nem az igazakat, előnyben részesíti a (bűnbánó!) paráznákat és vámszedőket a magukat igaznak tartó farizeusokkal szemben. Ehhez járul a mózesi törvény (látszólagosan!) szabad kezelése, elsősorban a szombat és a tisztasági rendszabályok megtartásával kapcsolatban, és a legfőbb bűn: az, hogy Isten Fiának nevezi magát, olyan cselekedeteket hajt végre (pl. bűnbocsánat) és olyan tiszteletet fogad el, amely csak Isten számára lehetséges. Ez a szigorú egyistenhiten nevelkedett zsidók számára a káromlás csúcsa volt - és ha Jézusnak nem lett volna igaza, akkor teljes joggal háborodtak volna fel rajta. (Ezért is szokták hitvédők azt mondani, hogy ha Jézus nem igazat mondott, akkor veszedelmes őrült volt, nem lehet Őt semlegesen "jó embernek" nevezni.) Jézus afelől sem hagy kétséget, hogy az által elvégzett munka elegendő bizonyítékot kellett volna, hogy szolgáltasson igazságáról minden kortársa számára, aki akarattal nem csukta be szemét a tények előtt. Számos helyen az evangéliumok is utalnak arra, hogy az emberek megállapítják: "soha nem láttunk ilyent", "soha senki nem beszélt úgy, mint Ő", "hatalommal szólt, nem úgy, mint az írástudók" stb. Aki azonban Isten számára váratlannak és szokatlannak tűnő kijelentéseivel szemben saját igazságához ragaszkodik, elkerülhetetlenül ellenségeskedésbe, gyűlölködésbe sodródik azzal szemben, aki Isten valódi üzenetét hordozza. Ez nem csak Jézusra igaz, világosan megmondja a tanítványoknak is, hogy az Ő követésekor üldöztetésre, nyomorúságra számíthatnak. Beszédeiben nyoma sincs a világ megtérésére utaló rózsaszín álmoknak. A vallási vezetők mindenesetre saját hatalmukat és a zsidóság vélt érdekeit szem előtt tartva elhatározzák, hogy megölik Jézust. Ő ennek ellenére nem menekül, de mindaddig amíg "el nem jön az Ő órája", nem tudják elfogni, egyszerűen átsétál az elfogására küldött katonák, vagy az Őt megkövezni szándékozó tömeg között. Tanítványait azonban újra és újra figyelmezteti az elkerülhetetlen végre, amelyről kijelenti, hogy "azért jött", hogy "az írások beteljesedjenek" - de a tanítványok továbbra sem fogják fel mondásainak értelmét, különösen nem a feltámadásra vonatkozó kijelentéseket. Ehelyett inkább az egymás közötti elsőbbségről és az eljövendő országban elfoglalandó helyekről vitatkoznak. Annyit mindenesetre megértenek, hogy Mesterük el fog menni, és vissza fog jönni, ezért megkérdezik, hogy milyen jelei lesznek az Ő eljövetelének. Jézus itt egy hosszú beszédet mond a Jeruzsálem sorsáról és világ végéről, amely azóta is sok gondot okozott az írásmagyarázóknak (különösen azoknak, akik ragaszkodnak az írások nem emberi ihletettségéhez és pontosságához). Mint majd látni fogjuk, a legvalószínűbb magyarázatot az jelenti, hogy Jézusnak ebből a beszédéből (hasonlóan az ószövetségi próféciákhoz) egy teljes korszak (amelyben mi most élünk) kimarad. Amikor közeledik a végkifejlet, Jézus megígéri a tanítványoknak a Szent Szellem eljövetelét, aki a János evangéliumában Paraklétoszként (Vigasztaló, Pártfogó) néven is szerepel. Ő fogja Jézust távollétében "helyettesíteni", Ő fogja vezetni, vigasztalni a tanítványokat, és Ő fogja eszükbe juttatni mindazt, amit Jézus mondott. Jézus ezen felül azt is világosan elmondja, hogy új kijelentésekre is számíthatnak majd, amelyeket most még nem hordozhatnának el. A zsidó iratokon felnevelkedett tanítványok számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy itt Isten Szellemének valamilyen új megjelenéséről van szó, hiszen az Ő korábbi működését a prófétákban ismerniük kellett.

Mit mond a Biblia a tudásról és a bölcsességről?

A Biblia természetesen nem a történetfilozófia oldaláról kérdőjelezi meg a tudomány mindenhatóságát, hanem abba az üdvtörténeti sémába ágyazva, amelyet az korábban próbáltunk meg vázolni. Amikor a Biblia bölcsességről, tudásról beszél, legtöbbször az üdvösséghez vezető bölcsességet érti alatta. A Salamonnak tulajdonított Példabeszédek szerint: "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, a Szentnek ismerete az eszesség." (Péld, 9,10) Ez nyilvánvalóan az alternatív ideológiákkal, elsősorban a más vallásokkal áll ellentétben, amelynek vizsgálata későbbiekben követezik. A prófétáknál is találkozunk utalásokkal a korabeli tudományra vonatkozóan is, pl. "No állj hát elő igéző szózataiddal és varázslásodnak sokaságával, amelyekkel ifjúságodtól fogva vesződtél, talán segíthetsz valamit, talán visszariaszthatod a veszedelmet. Tanácsaid sokaságában megfáradtál; no álljanak elő és tartsanak meg az égnek vizsgálói, akik a csillagokat nézik, akik megjelentik az újholdak napján, hogy mi jövend reád." (Ézs 47,12-13). Mondhatná valaki, hogy ez is vallás, pontosabban babona, ami részben igaz is, de fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ennek a korszaknak az asztrológiája tudományos igényű, megfigyelésekre épül, csakhogy az okok közé a fizikaiakon kívül szellemieket is bevon, amelyek működéséhez akkor, éppúgy, mint ma, hitre volt szükség. Egy kicsit olyan ezeknek a hatásoknak a kétségbevonása, mintha egy bennszülött azt mondaná nekünk, hogy nem hisz az elektron létében, mert nem látta. Akkor elvinnénk egy laboratóriumba, mutatnánk neki néhány fehér vonalat a ködkamra-felvételen és tartanánk neki egy hosszú előadást, hogy miért gondoljuk mi a fehér vonalról, hogy az egy elektron. Ez tele lennek tűzdelve olyan kifejezésekkel, amelyeket a bennszülött nem értene, és továbbra sem győzné meg őt az elektron létéről. Ha ellenben azt mondaná, hogy tegnap délután megjelent a nagyapja szelleme leopárd formájában, akkor mi hallgatnánk kételkedve. Ő is elvinne minket a varázsló kunyhójába, megmutatná a szellemidézés minden kellékét és elmagyarázná, hogy miből következtetett arra, hogy az adott párduc valójában nagyapja szelleme volt, és mi továbbra is kételkednénk. A szellemi jelenségek előidézésének legalább annyi feltétele van, mint az anyagiakénak, és épp olyan nevetséges, ha egy amerikai egyetemi hallgató úgy dönt, hogy ő másnap guru lesz, mintha egy hindu földműves eldönti, hogy ő holnaptól tranzisztort gyárt. Mindenesetre nem szabad lesöpörni az asztalról a "régi idők" tudományát és irrelevánsnak tartani azt, ahogyan a Szentírás nyilatkozik velük kapcsolatban. Amit a Biblia elítél, az az a magatartás, hogy az ember kizárólag saját eszére támaszkodva próbál eligazodni a világban és ezért elhanyagolja Isten kijelentését. Watchman Nee, a kínai származású keresztény gondolkodó és igehirdető hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy az Éden két fája már előrevetíti ezt a konfliktust: ott az egyik oldalon van a "jó és rossz tudása" a másik oldalon az "élet". A "jó és rossz" tudása még nem jelent "életet". Hozzátehetjük, hogy az "igaz és hamis" tudása sem. Az "élet", ahogyan itt az Ige használja, Isten tulajdonsága (attribútuma), amiből csak a Vele való közösség alapján lehet részesedni. Mint jeleztem azonban, az Ószövetségben ez a konfliktus elsősorban az idegen vallásokkal való harc jegyében jelentkezik, ezért most részletesebben nem foglalkozunk vele. Talán messzebb jutunk, ha az Újszövetség néhány vonatkozó igéjét vizsgáljuk meg. A természetes teológiával kapcsolatban már hivatkoztunk a Római levél elejére, ahol azonban nemcsak az van leírva, hogy a lelkiismeret és a természet vizsgálata alapján el lehet jutni Isten (bizonyos fokú) ismeretére is, hanem az is, hogy miért "menthetetlen" az, aki nem helyes következtetésekre jut: "Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek." (Róm 1, 21-22).

 "Zsidók" és "görögök" Pál apostol leveleiben

Pál következetesen megkülönbözteti az Istentől jövő és a világ szerinti bölcsességet, és az utóbbiról általában negatívan nyilatkozik. Pál a Krisztusról szóló üzenet hirdetése közben kétféle ellenséges közegbe ütközött, amelyeket "zsidók" és "görögök" névvel illet. Az első megjelölés az isteni kijelentés birtokában levő, de annak lényegét elvető emberekre vonatkozik (akikkel majd késbbfoglalkozunk), a második azonban a számunkra is ismert, szkeptikus, civilizált ember. (Attól most tekintsünk el, hogy a görög-római civilizáció embere és nem a nyugat-európai civilizációé, mert ez a lényegen semmit nem változtat). Az első Korinthusi levélben Pál részletesen foglalkozik azzal, hogy ez a két embercsoport hogyan viszonylik az evangéliumhoz: a zsidók számára "botrány", a görögök számára pedig "bolondság". A zsidókat felháborítja Isten ingyen kegyelme a Hozzá térő bűnösök felé, amely semmivé degradálja a farizeusi teljesítményeket, a görögök pedig mindaddig érdeklődve hallgatnak, amíg csak egy alternatív gondolkodási formát vélnek felfedezni benne, de megvetéssel elfordulnak, amikor feltámadásról és Isten abszolút igényeiről hallanak. (ld. pl. az Apostolok Cselekedeteinek 17. részében leírt athéni jelenetet, vagy Felix helytartó magatartását a 24. fejezetben.)

 A "semmik" kiválasztása, az isteni anti-szelekció

Pál az alábbiakban összegzi Isten véleményét: "Mert meg van írva: Elvesztem a bölcsek bölcsességét és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekután az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. ... Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél." (1Kor 1,19-21,25 a). Sok mindent megtudunk ebből a rövid részletből. Egyrészt azt, hogy egy ideig lett volna lehetőség rá, hogy bölcsesség alapján ismerje meg az ember Istent, talán a természetes teológia határain túl is, de az ember nem élt ezzel a lehetőséggel. (Talán ezért hivatkozik Pál is pogány költőkre és filozófusokra Athénben, bár csak bevezetésképpen, és mint láttuk, nem sok sikerrel). Ezért ez a korszak egyszer s mindenkorra lezárult. A mai időszakban (a kegyelem időszakában) az Istennel való közösség csak azok számára lehetséges, akik befogadják a "keresztről szóló beszéd bolondságát". Ez, ha tetszik, "anti-szelekciós" elv (a világ szempontjából). "Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. Meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban. És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatát, hogy hiábavalók." (1Kor 3,18-20).

 Az "anti-szelekció" elnevezés nem véletlen, igeileg is alátámasztható: "Mert tekintsétek csak a ti hivatásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint ... hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, ... a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem." (1Kor 1,26-29). Isten olyan személyeket választ ki, akik a világban semmilyen szempontból nem számítanak (sem a hatalom, sem az ész, sem egyéb képességek szempontjából), hogy új teremtéssé tegye őket, amely által nemcsak a földi, de a szellemi fejedelemségeket is taníthatja. Ha nem így tette volna, a jobb képességekkel rendelkezők hamarosan magukhoz ragadták volna a vezetést és a hatalmat a gyülekezetben, amint ez a történelmi egyházakban be is következett. A szellemi szolgálatokat Isten saját gondolatai szerint osztogatja, saját kritériumai alapján. A gyülekezetben nem "superman"-ekről vagy "Übermensch"-ekről van szó, éppen ellenkezőleg. "Ez a mi kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." (2Kor 4,7).

 Ez az újjászületett élet egyik legtökéletesebb jelképe: egy kimondhatatlan értékű kincs egy közönséges cserépedénybe rejtve. Egyik sem tagadható el. A cserépedények nem szükségképpen egyformák, lehetnek köztük nagyobbak, díszesebbek, erősebbek is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kincset nem önmagukban jelentik, azt legfeljebb megkaphatják, és a bennük levő kincshez képest mindnyájan értéktelenek. Azt is érdemes észrevenni, hogy az Ige nem azt mondja: nincsenek köztünk nagyok, bölcsek vagy erősek, csak azt, hogy kevesen vannak (hiszen az elhívottak gyülekezete, az eklézsia nemcsak a nemzetek szempontjából, de minden egyéb szempontból is reprezentatív minta), és azt is leszögezi, hogy a gyülekezeten belüli értékrend semmilyen értelemben nem kapcsolódik a világi megbecsüléshez (ld. pl. Jakab levelének 2. részét).

 A világi bölcsesség és filozófia

Pál arról is világosan beszél, hogy a világi bölcsesség olyan pót-vallás, amely veszélyezteti az Istennel való közösséget. "Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem a Krisztus szerint való." (Kol 2,8). "Oh, Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől, amelyekkel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek." (1Tim 6, 20-21). A hívő ember bölcsessége nem ismeret, hanem, amint látni fogjuk, egy személy. "Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít" - mondja Pál az 1Kor 8,1-ben.  Az 1Kor 1,30-ban pedig ezt olvassuk. "Tőle (t.i. Istentől) vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul", amihez még hozzá tehető a Kol 2,2-4: "eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére, amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve. Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel."

A fogság és az utána következő időszak

Annak ellenére, hogy az elhurcoltak csak Júda lakosságának töredékét jelentik, mégis ők lesznek az újjászületés letéteményesei, mert az otthon maradott nép szellemi vezetés hiányában elvegyül a betelepített lakossággal, és a már korábban is kísértő szinkretista (a különféle vallásokat elegyítő) hajlamok elborítják az országot. A fogság kohójában viszont a nép rájön, hogy a templom távollétében nemzeti létük záloga Istenhez fűződő különleges viszonyuk, sokukban felébred a Törvényhez való bensőséges ragaszkodás, kialakul a későbbiekben ismert judaizmus csírája. Bár később Círus dekrétuma révén sor kerül Jeruzsálem helyreállítására, a babiloni fogság minőségi változást hoz Istennek az emberekkel való bánásmódjában. Ábrahámtól egészen Jeruzsálem elbukásáig - legalábbis elvben - fennállt annak lehetősége, hogy Isten a Neki engedelmeskedő, közvetlen uralma alá tartozó zsidó nép segítségével juttatja el üzenetét a pogány népeknek. Ez a program a magát a Törvény uralma alá helyező nép szellemi állapota miatt szükségszerűen csődöt mond, és Jeruzsálem bukása után Isten kissé visszahúzódik az események közvetlen irányításától, és a pogány népekre bízza az uralmat a földön. Ezt legjobban a Dániel könyvében leírt prófétai képek (a szoborról szóló álom és a világbirodalmakat szimbolizáló vadállatok) tárják elénk. A pogány birodalmak vezetői azonban (ritka kivételektől eltekintve) nem Istentől kapott adományként tekintik a hatalmat (amellyel el kell számolniuk), hanem megragadják azt és saját céljaik végrehajtására használják fel. Ez az időszak szellemi szempontból még ma sem ért véget.

 A Messiás és a hozzá kapcsolódó váradalmak

A Júdeába visszatérő nép felépíti az új templomot (amely már csak árnyéka réginek), és minél nehezebben tűri a pogány népek rá nehezedő nyomását, annál türelmetlenebbül várja a megígért szabadító, a Felkent (Messiás, görögül Krisztus) eljövetelét. A Messiásra vonatkozó próféciák az Ószövetség írásaiban sokszor igen rejtettek, máskor jóval nyilvánvalóbbak. A zsidó írástudók mindenesetre nagy szorgalommal gyűjtötték és elemezték a Rá vonatkoztatható Igerészeket, mert Tőle várták a szabadulást minden idegen elnyomás alól és azon próféciák beteljesedését, amelyek a Messiás földi uralmára, a békebirodalomra vonatkoztak. A zsidókat úgy kell tekintenünk, mint Isten földi népét, földi irányítási módszerekkel (ld. a törvényt) és földi ígéretekkel. Számukra a szabadulás politikai függetlenséget és más népek fölötti uralmat jelentett. Sok rabbi látta persze, hogy a zsidó hit tanrendszere két alcsoportra osztható: a szertartási jellegű parancsokra, amelyek a zsidó hit specifikumait alkotják és az általános erkölcsi törvényekre, amelyekkel nyugodtan fordulhatnak az érdeklődő pogányok felé is. Ennek a "térítő" munkának a gyümölcsei voltak a prozeliták, a pogányok közül megtért és befogadott zsidók, akikkel az Újszövetségben gyakran találkozunk. Amit egyáltalán nem láttak viszont, az az volt, hogy a Messiásra vonatkozó próféciák nem homogének: a dicsőséges uralomra jellemző vonások mellett ott van a szenvedés képe is (elsősorban Ézsaiás könyvében, de sok zsoltárban is). Nem tudták (nem tudhatták), amit Isten a maga előrelátásában pontosan tudott: az Ő Izráellel kapcsolatos terve nem egyszerre valósul meg, a Messiásnak kétszer kell eljönnie. A zsidók azt sem tudták, hogy súlyos szellemi akadályai vannak a békebirodalom megalapításának; az ádámi természettel rendelkező ember úgy, ahogy van, nem mehet be ebbe az országba (királyságba). Ezen a törvény megtartására való igyekezet sem változtatott, hiszen Isten állandó vitában van népével a törvény be nem tartása és a Vele való ellenkezés miatt. A prófétai könyvek tele vannak Isten bizonyságtételével, hogy Isten csak mintegy a nép akarata ellenére, saját nevére és dicsőségére való tekintettel fogja tudni újjá teremteni Izráelt, és csak Ő tudja alkalmassá tenni őket arra, hogy a pogányok tanítómesterei legyenek. Hogy mindez hogyan valósul majd meg, alig lehetett kitalálni.

 Jézus Krisztus megjelenése

Ekkor került sor arra az eseményre, amely a keresztények számára a Biblia, sőt a világtörténelem középpontja; vagyis a názáreti Jézus megszületésére, akit az Ige Isten Fiának nevez. Az ő földi életét elsősorban a négy evangélium mutatja be, mindegyik egy kicsit más szempontból. Itt most nem mennék bele ezek összehasonlításába, csak az üdvtörténeti vonal szempontjából legfontosabb mozzanatokra hívnám fel a figyelmet. Jézus születését égi jelek előzik meg, amelyet pogány bölcsek is megfigyelnek. Születése sok tekintetben rendkívüli. Anyja ember, de fogantatásában férfinak nincsen része. "Ami benne (Máriában) fogantatott, a Szent Szellemtől van az" mondja az angyal Józsefnek, aki azon gondolkodik, hogy elbocsátja jegyesét. Isten gondoskodik arról, hogy lakóhelyüktől távol, Betlehemben kerüljön sor a születésre, hogy beteljesedjen egy korábbi prófécia. Alighogy megszületett a gyermek, akiről már akkor tudni lehetett, hogy "Ő szabadítja meg népét annak bűneiből", máris menekülniük kell Heródes haragja elől, akit megrémít egy rivális király megjelenésének még a gondolata is. A család később visszatér, de Jeruzsálemtől távolabb, az igazi zsidók által megvetéssel emlegetett Galileában, Názáret városában telepszik le. Jézusról egészen tanításának megkezdéséig nagyon keveset mond el az Ige. Az egyetlen epizód a Lk 2-ben azt mutatja, hogy Jézus nem felnőtt korában "döbben rá", hogy mi az ő Istennel való kapcsolata, bár ennek fokozatairól, alakulásáról valóban keveset tudunk.