Csalódás-e a jelenségvilág? Lételméleti alapok

Itt tennék egy rövid kitérőt azzal kapcsolatban, hogy én magam hogyan látom megoldhatónak a lételmélet és az antropológia bizonyos alapproblémáit. 

Sokat vitatkoztak már a filozófusok azon, hogy az anyagot vagy a szellemet kell-e végső valóságnak tekinteni, és ennek alapján különböztetnek meg materialista vagy idealista filozófiai rendszereket. Ezeket monista rendszerekként szokták jellemezni, mert mindegyik egyetlen végső létezőt tételez fel. Ezek mellett vannak dualista rendszerek is, amelyek szellemi és anyagi szubsztanciák párhuzamos létét felételezik, sőt a Bibliában az anyag és a lélek mellett egy harmadik szubsztanciával, a szellemmel is találkozunk (bár az Ige nem használja a szubsztancia kifejezést).

 A materialista monista rendszerek csak anyagi egységeket (pl. atomokat, később elemi részeket vagy mezőket) tételeznek fel, és úgy gondolják, hogy minden más ezek kölcsönhatásaként magyarázható, másodlagos jelenség, műszóval epifenomén. A 19. szd.-i vulgár-materializmus álláspontja szerint pl. a tudat úgy viszonylik az agyhoz, mint a vizelet a veséhez. Ennek "továbbfejlesztése" a 20. szd.-i ún. behaviorista (behavior = viselkedés) pszichológia, amely a "tudat" szót is igyekezett kiküszöbölni a szótárából és még az emberi viselkedést is valamilyenfajta kondicionált (begyakorolt) reflexválaszokkal próbálta leírni. Ma már azonban néhány ideológiailag elkötelezett orvost és pszichológust leszámítva a legtöbb tudat-kutató hajlandó elismerni azt, hogy a "tudat" valami olyan dolog, ami - legalábbis jelenségi szinten – létezik, és visszahat a testre (ún. pszicho-szomatikus effektusok). A materialisták egy csoportja elveti az egyszerű redukcionizmust, vagyis azt, hogy minden szint (kémiai, biológiai, emberi vagy társadalmi) visszavezethető a legalapvetőbbre (vagyis a fizikai szintre). Ezek arra szokták felhívni a figyelmet, hogy vannak úgynevezett emergens (kiemelkedő, vagy felbukkanó) tulajdonságok, amelyek már a puszta fizikai szinten is jelentkeznek. Pl. egyetlen atomnak nem lehet nyomása, hőmérséklete vagy entrópiája, egy atom-rendszernek viszont már lehet. Ezek a természettudósok úgy érvelnek, hogy a kölcsönhatások számának gyarapodásával új struktúrák jelennek meg, amelyekben ugyan pusztán anyagi kölcsönhatások vannak, azok mégis olyan jellemzőket mutatnak, amik "nem voltak benne" az atomok kölcsönhatásában, hanem a struktúrákkal párhuzamosan "jelennek meg". Ezért tehát nincs semmilyen új erő ("vis vitalis" vagy szellemi energia), pusztán új jelenségek vannak, amelyek ettől még nem kevésbé valóságosak.

 A materialista monizmussal az a baj (függetlenül attól, hogy redukcionista vagy "emergens" színezetű), hogy a "végső anyagi létező" egyre megfoghatatlanabbá vált. A modern kvantumfizika fényében úgy tűnik, hogy maguk az elemi részek is inkább "történések", "mintázatok" mint "valamik", amelyek bizonyos körülmények között egymásba át is alakulhatnak. A "elemibb" nem szükségképpen jelent "kisebbet" a szó hagyományos értelmében, mert a tömeg-energia ekvivalencia elv miatt az "elemibb" egységek előállításához alkalmazott résecskék tömege kisebb, mint a keletkezőké.

De ha fel is tesszük, hogy az elemi részecskék "történések" vagy "rezgési mintázatok" ahogy Frijtof Capra, a "Fizika Tao-ja" c. könyv felkapott szerzője nevezi őket, akkor is (legalábbis az európai ember számára szinte szükségszerűen) felmerül a kérdés, hogy minek a kölcsönhatásai, történései, rezgései ezek a részecskék? Számomra egy dolog világos a modern fizika világképéből: fel kell adni azt az elvet, hogy a jelenségek fizikai osztásával el lehet érni egy olyan, tovább már nem osztható, de hagyományos értelemben "anyaginak" tekinthető egységet, amely már valóban "eleminek" tekinthető abban az értelemben, hogy kölcsönhatási komponens és nem kölcsönhatások eredője.

 Az idealista monizmus hajlik arra, hogy az anyagi jelenségvilágot csalódásnak tekintse. Szélsőséges formája a szolipszizmus (solus ipse = csak maga), amely feltételezi, hogy csak a gondolkodó egyén tudata létezik, minden más (beleértve a többi gondolkodó individuumot is) csak az adott tudat terméke. Ez nem cáfolható, csak természetesen rendkívül valószínűtlen állítás. Ha egy filozófus nem tekinti valóságnak legalább a többi, hozzá hasonlóan gondolkodó embert, akkor mi értelme van egyáltalán gondolati rendszereket konstruálnia? Saját elméje állítólag nem is létező termékei számára? Azt persze nem árt megfontolni, hogy közvetlen információnk valóban csak saját létünkről van, minden más következtetés. Erre és nem másra gondolt Descartes, amikor híres "gondolkodom, tehát vagyok" mondatát leírta. Mindenben kételkedhetem, csak saját létemben nem. És erre hiába mondják a materialista filozófusok és fiziológusok, hogy ez csak az "agyam terméke", mert ha szisztematikusan kételkedve kétségbe vonom, hogy a jelenségvilág valóban a végső valóság, akkor azt is tudomásul kell vennem, hogy az a tény, hogy agyam van, ugyanolyan "külső" információ, mint bármi más. Tehát azt a tényt, hogy agyam van, nem lehet elsődlegesebb információnak tekinteni, mint a többi, anyagi világra vonatkozó adatot. A filozófus számára nem elég az "optikai csalódások" és egyéb, az érzékelésből származó torzítások kiküszöbölése.

 Az idealista monizmus más képviselői a hindu filozófiához hasonló módon feltételeznek egyetlen végső (szellemi) valóságot, amely a "legfinomabb" létező, és ebből "áll össze" valamilyen módon, egy egész soron keresztül a "durvább" anyagi világ. Ezek az elméletek viszont általában alig mondanak valamit arról, hogy mit értenek "ritka" és "sűrű" alatt, vagy hogyan képzelik el ennek a finom szellemi szubsztanciának a "kondenzációját".

 A dualizmus képviselői (akik közül az egyik legismertebb maga Descartes, de egész a legutóbbi időkben is vannak követői, pl. Karl Popper és John Eccles a tudatról szóló könyvükben) készséggel elismerik mind a testi, mind a szellemi világ autonómiáját és két, egymástól lényegében különböző szubsztanciát rendelnek hozzájuk. Igen ám, de ha a két világ autonóm, akkor mi a viszony közöttük? Erre is többféle válasz született. A legkevésbé sikerült magának Descartesnek a válasza, aki szerint a kétféle világ a tobozmirigyen keresztül áll kapcsolatban. De miért éppen ott? - kérdezhetnénk, és milyen különleges anyag van a tobozmirigyben, amely kölcsönhatásba léphet a szellemi világgal, de más anyagi szervünk nem? Mégse menjünk el sajnálkozva mellette, mert John Eccles, korunk egyik kiemelkedő ideg-fiziológusa sem ad lényegében más megoldást: szerinte a domináns agyfélteke (ami a jobbkezes emberek esetében a baloldali félteke) agykérge az a hely, ahol a lélek (vagy szellem, ami a nyugat-európai gondolkodók számára lényegében egy és ugyanaz) kölcsönhatásba lép az aggyal, és a test többi részét már az agy irányítja. Eccles hasonlata szerint a lélek, mint valami zongorán vagy számítógépen, úgy "játszik" az agyon. Egyesek még azon is elgondolkoztak, hogy a szinaptikus (idegsejti) membránok környékén levő vezikulumok (mikro-üregecskék), amelyek az inger-továbbítást kiváltó anyagokat termelik és kibocsátják olyan kicsik, hogy a kvantummechanikai bizonytalansági reláció lehetővé tenné a "szellem" számára, hogy a "fizika törvényeit betartva" adja át "akaratát" a szinapszisoknak, és rajta keresztül az agynak. Ismét feltehetjük azonban a kérdést: miért csak ezen a különleges helyen lép fel a kölcsönhatás? A szinapszisok anyaga ugyanolyan elemekből áll, mint bármelyik testi sejt, miért csak itt lép fel a kölcsönhatás? Be kell látni, hogy ha bárhol fellép kölcsönhatás a két szubsztancia között, akkor van bennük valami közös, hiszen hatni tudnak egymásra, tehát nem tekinthetők minőségileg különböző szubsztanciának, vagyis visszaérkeztünk a monizmushoz. A XVII-XVIII szd. más dualista filozófusai által adott megoldások (pl. az, hogy Isten időnként "összeigazítja" az egymástól függetlenül haladó szellemi és jelenségvilág történéseit, vagy az egész világ úgy van megalkotva, hogy ezek egymással párhuzamosan változzanak, bár nincs köztük semmilyen kapcsolat) sem sokkal megnyugtatóbbak.

Egy lehetséges válasz a lételméleti problémára

Marad tehát a probléma, hogy a tapasztalat arra utal: az anyagi jelenségek mellett más, ettől nagyfokú autonómiát mutató jelenségek is vannak, amelyeket jobb híján szelleminek kell nevezni, ezek egyikét sem tudjuk kielégítő módon visszavezetni a másikra, sem kölcsönhatásukat nem tudjuk megmagyarázni. Hogyan közeledjünk ehhez a problémához? A továbbiakban egy halmazelméleti jelölésrendszerrel megpróbálom felvázolni azt a megoldást, ami szerintem sok mindenre választ ad, bár a halmazelméleti notáció szavakkal is jól megfogalmazható.

 Tegyük fel, hogy vannak x_j-vel jelölt létezők, ahol j futóindex egy közelebbről meg nem határozott indexhalmaz (r) eleme. Ennek számossága (véges, megszámlálhatóan végtelen, vagy megszámlálhatatlanul végtelen) a jelenségek megfigyeléséből nem állapítható meg. Jelöljük az univerzumot U-val, és akkor

    U={x_j; j „eleme” r} /elnézést a karakterkészlet nem teszi lehetővé a pontos halmazelméleti jelölést/

Tegyük fel, hogy ezek között a létezők között kölcsönhatások vannak, amelyeket jelöljünk x_iRx_j-vel (R = reláció, viszony). Az általánosság kedvéért feltételezhetjük, hogy többféle ilyen kölcsönhatás is van: x_iR_xx_j, ahol x egy másik indexhalmaz (r) eleme. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy maga a tér-időbeliség is ennek a kölcsönhatási rendszernek a része, vagyis maguk a létezők nem térben és időben vannak. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nagyon nehéz, vagy majdnem lehetetlen megfogalmazni - hiszen fogalmaink a jelenségvilágra vonatkoznak -, de pl. a relativitáselmélet eredményei is arra utalnak, hogy a tér-idő része a jelenségvilágnak, és a Biblia számos kijelentése is arra utal, hogy az "örökkévaló" nem egyszerűen a jelenségvilág idejének megsokszorozását jelenti, hanem egyfajta időfelettiséget.) Tételezzük fel azt is, hogy ezek a kölcsönhatások rendezhetők, azaz értelmezhető a következő állítás:

x_iR_ξx_j > x_kR_ζx_l

ami biztosan igaz akkor, ha x=z, vagyis ha azonos típusú kölcsönhatásokról van szó, de lehet, hogy különféle típusú kölcsönhatások között is értelmezhető ilyen "erősségi" viszony. Tételezzük fel, hogy vannak "dolgok" (objektumok) a létező világban, amelyeket definiáljunk a következő módon: egy objektum olyan létező együttes (a létezők olyan halmaza), amelynek elemei között erősebb a kölcsönhatás, mint a belső elemek és bármilyen külső elem között. Halmazelméleti megfogalmazásban:

 O = {x_i: x_iR_ξx_j; i,j „eleme”p, p „részhalamaza” r; ξ „eleme” σ, σ „részhalmaza” ρ; x_iR_ξx_j > x_iR_ξx_k, k ”nem eleme” p}

 Feltételezem azt is, hogy ezek a kölcsönhatások, vagy relációk olyan jellegűek, hogy nem pusztán a többi kölcsönhatástól függenek, hanem maguktól a létezőktől is, vagyis a létezők "aktívak", nem lehet valamilyen laplace-i determinizmus alapján "kiszámítani" a korábbi kölcsönhatásból a későbbieket. (Ez nem zárja ki, hogy legyenek szabályszerűségek, és azt sem, hogy egy erős kölcsönhatás ne okozhatna kiszámítható, vagy éppen megtervezett változást, csak annyit jelent, hogy a fizikai "véletlen" nem ismeretelméleti okokból származik, hanem objektív jelenség. Abból származik, hogy a világ nem mechanikusan mozgó atomokból, hanem aktív "létezőkből" épül fel.)

 A következő lépés megint csak egy hipotézis: az a valami, amit ködösen "énnek" vagy "léleknek" hívunk, az a titokzatos valami, akinek én-tudata van, és amelynek a létében nem kételkedhetünk, az egy ilyen létező (x_s, ahol s a szubjektumot jelöli). Nem kölcsönhatás, hanem létező, amely önmaga áll kapcsolatban a többi létezővel. Ez a kapcsolat számára a jelenségvilág, U_s, az univerzum a szubjektum szempontjából:

U_s = {x_sR_ξx_j; j „eleme” r, ξ „eleme” ρ}

Ebből két dolog is következik: egyrészt a jelenségvilág relációhalmaz, nem létezőhalmaz, másrészt szükségképpen egyéni, tehát erősen függ az x_s létezőtől, vagyis, hogy "ki", vagy "mi" az s. Nagyon fontos látni azt, hogy a kanti "Ding an sich" (a dolog önmagában), a "noumenon" (a lényeg) szembeállítva a "phainomenonnal" (a jelenséggel) nem érhető el a létező számára. Ő csak kölcsönhatásban lehet a többi létezővel, számára a világ mindig jelenségvilág lesz, bár kétségtelen, hogy ha a kölcsönhatásai megváltoznak, más jelenségeket fog észlelni. A létező a dolgokat is "egyéni módon érzékeli" (az érzékelést most egészen általános értelemben használva, nem fiziológiai értelemben):

O_s = {x_sR_ξx_j: ξ „eleme” ρ, x_j „eleme” O}

Szavakkal leírva a x_s létező számára megjelenő objektum (O_s) olyan reláció-halmaz, amely az adott létező és az adott objektumot alkotó létezők között áll fenn. Ez azt jelenti, hogy a számomra egyedül adott jelenségvilág "objektumai" nem létezők, hanem relációk, amelyeknek én magam is része vagyok.

 Ilyen értelemben különbséget kell tenni az ember, mint jelenség és az ember, mint létező között. Az előbbi az énköztem és a másik embert, mint létező-összességet alkotó létezők közti kölcsönhatás, a második pedig az az egyetlen létező, amely központi szerepet játszik az ember, mint jelenség "viselkedésének" meghatározásában. Ha az emberre természettudósként vagy anatómusként vagyok kíváncsi, akkor elsősorban a jelenséggel foglalkozom, ha viszont mint barátra, vagy ellenségre gondolok rá, akkor az emberre, mint létezőre gondolok. Egy igazi orvosnak vagy pszichológusnak már pl. mindkét aspektussal foglalkoznia kellene, bár ezt kevesen teszik.

 Az ismertetett modellből levonható következtetések

Ez a modell szerintem sok mindent megmagyaráz. Ennek fényében a jelenségvilág nem káprázat, vagy csalódás, mert amikor jelenségeket észlelek, akkor magával a valósággal állok kapcsolatban. A fenti modell hagyományos értelemben sem idealistának, sem materialistának nem tekinthető. Ha ugyanis anyagnak a jelenségvilágot nevezem, akkor a létezők nem anyagiak. Szelleminek is nehezen nevezhetők, mert szellem alatt valami az anyagtól független, attól idegen dolgot szoktunk érteni. A létezők pedig nem idegenek a jelenségvilágtól - bár nem is azonosak vele. A jelenségek a létezőkkel való kapcsolataink.

 A kapcsolat erősségétől és jellegétől függően ugyanazokkal a létezőkkel egészen más kapcsolatba is kerülhetek, akár minőségileg másmilyenbe is. A modell szerint az objektumoknak lehetnek olyan részhalmazai, amelyek maguk is objektumok - összhangban a megfigyelésekkel. Az objektumok létrejöhetnek és feloszolhatnak anélkül, hogy az őket alkotó létezők létrejönnének vagy elpusztulnának. Egy létező számos objektumnak eleme lehet, amelyek egymásnak nem szükségképpen részhalmazai. Egy adott szubjektum (x_s létező) egy adott objektum részeként más kapcsolatban lehet egy másik objektummal, mintha egy másik objektum része lenne (a közvetlen "létező-környezet" befolyásolja az x_s létező kölcsönhatását egy másik objektummal).

 Hangsúlyozni kell, hogy az egyetlen létező, amelyről közvetlen élményünk van, a saját énünk (saját x_s létezőnk). Minden más esetben csak a jelenséget észleljük, és analógiás módon következtetünk. Saját testünkről is van élményünk, ez azonban már azt a létező-környezetet jelenti, amely egy másik embertársunk "énjében" a minket jelentő emberi jelenség érzetét kelti. Ezért aztán, ha máshol a miénkhez hasonló jelenség-csoportot látunk, feltételezhetjük, hogy "amögött" is van egy olyan "én", amely a miénkhez hasonló strukturális helyzetben van. Egyetlen más jelenség esetében sem lehetünk biztosak abban, hogy egy elkülönült jelenség mögött van egy olyan meghatározó létező, amellyel mint egyetlennel kapcsolatba kerülhetnénk. A magasabb rendű állatok esetében még valószínűsíthető, hogy van valami ilyesmi, de a növényeknél vagy pláne az élettelen természet esetében semmit nem mondhatunk. Azok számunkra már "csak" jelenségek, velük kapcsolatban csak a jelenségeket figyelhetjük meg és azokat ok-fogalmakkal összekapcsolhatjuk. (Erről már szóltunk a természet- és társadalomtudományok megkülönböztetésével kapcsolatban).