Hogy is állunk a tudománnyal?

Ebből a rövid áttekintésből tehát az a kép rajzolódik ki, hogy a tudomány más emberi tevékenységekhez hasonlóan nem egységes folyamat, minden kultúra-civilizációs ciklus saját tudománnyal rendelkezik, amely annak meghatározott fázisában lép fel, majd múlik ki. Nem kivétel ez alól saját, nyugat-európai tudományunk sem, amely éppoly kevéssé mindenható, mint a ma már számunkra történelemmé vált kultúrák tudományai. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit általa el lehet érni, az értéktelen, csak abszolút jelentőségét kérdőjelezem meg. Minden tudománynak becsületére válik, hogy a kérdéseket igyekszik elfogulatlanul feltenni és megválaszolni, olyan érvek felhasználásával, amelyek (elvben) bárki számára elérhetők. Ennek azonban komoly korlátjai vannak. Egyrészt korántsem mindenki képes a tudomány által használt fogalmi apparátus kezelésére vagy az abból következő érvelés követésére, de nem is ez a legnagyobb akadály. Ahhoz, hogy valaki egy egyszerűen megfogalmazott érvelést is követni tudjon, meg kell értenie (pontosabban át kell élnie) azokat a kimondott, és sokszor ki sem mondott feltevéseket, amelyek az érvelésnél használt alapfogalmai mögött vannak, ezek pedig az adott kultúrához kötődnek. Ezen a körön belül van értelme objektivitásról, sőt a tudomány előrehaladásáról is beszélni, kultúrák közötti összehasonlításban azonban ez már erősen kétséges. Ebből a szempontból annyit általánosságban el lehet mondani, hogy az idő előre haladásával a technikai lehetőségek nagy átlagban bővülnek, de ez nem föltétlenül jelenti a mögöttük álló világkép fejlődését, még kevésbé azoknak az értékítéleteknek a fejlődését, amelyek megvalósítását a tudomány szolgálja.

A paradigma-elmélet

Azt, hogy a (természet-) tudományok nem olyan hűvös és értékmentes diszciplínák, mint amilyenek látni szeretnénk őket, még olyan tudósok is észrevették, akik nem inter-kulturális összehasonlító szemszögből közeledtek hozzá. Thomas Kuhn "A tudományos forradalmak szerkezete" c. könyve, amely eredetileg a 60-as évek elején jelent meg, és amely nagy vitákat váltott ki, a modern (és még modernebb) tudományos forradalmak (pl. a relativitáselmélet vagy a kvantumfizika) vizsgálatából indul ki. Megkülönbözteti a "normális" tudomány időszakát a forradalmak időszakától. Az előbbiben létezik egy ún. paradigma (görög szó, jelentése példa), vagyis egy olyan elfogadott nézet-rendszer, amely kijelöli a kutatás területét, annak határait, az azon belül feltehető kérdéseket. Ebben az időszakban a tudomány egyfajta "keresztrejtvény-fejtés", vagyis a megadott szabályok alapján eljárva bizonyos kérdésekre válaszokat lehet kapni. Vannak viszont időszakok, amikor maga a paradigma, a koordináta-rendszer változik, amelyben másfajta kérdéseket lehet feltenni, illetve egyes korábban feltett kérdések értelmetlenné válnak. Arra Kuhn is felfigyel, hogy nem a "tények" kényszerítik ki a paradigma-váltást, hanem valami más, de ennek részletes (és a természettudományokon túl mutató) vizsgálatába nem megy bele. Planck, a kvantum-elmélet atyja is rezignáltan jegyezte meg, hogy egy új elmélet nem úgy jut uralomra, hogy igazságáról meggyőzi az éppen esedékes tudományos közvéleményt, hanem úgy, hogy a korábbi nézetek képviselői fokozatosan kihalnak és az új tudós-generációkat már az új nézetekben nevelik fel. Ezek a megfigyelések is arra utalnak, hogy a paradigma keretein belül lehet tudományos kutatást végezni és van fejlődés, de a paradigma-váltás mögött már mélyebb okok, végső soron tudatos vagy tudattalan értékváltozások rejlenek. (Itt értékek alatt értve nemcsak a hagyományos, erkölcsi és esztétikai értékeket, hanem a létérvényesítés azon tudattalan módjait is, amelyek a világlátás természetre vonatkozó komponenseit is meghatározzák).

A természet és a társadalomtudományok különbsége

Igen gyakran találkozni azzal a nézettel, ami Comte pozitivizmusa óta kísért, hogy a tudományoknak létezik egy "egzaktsági skálája", amely a matematikával indul, a fizikával és a csillagászattal folytatódik, ezt követi a kémia, majd a biológia, a földtudományok, végül következnek az olyan tudományok, mint a történelem, a gazdaság, vagy a szociológia, a nyelvészet és valahol a legvégén helyezkedik el az esztétika, etika stb. Az ideál eszerint a nézet szerint az, hogy végül minden tudományt a matematika egzaktsági szintjére kell fejleszteni. Ezzel a vonulattal német filozófusok egész sora szállt szembe, akik élesen megkülönböztették a "természettudományokat" és a "szellemtudományokat". Ez utóbbiak helyett nyugodtan mondhatnánk társadalomtudományokat is. Véleményük szerint ez utóbbiak külön törvényszerűségekkel rendelkeznek, nem sorolhatók be a természettudományok közé. Magam is velük értek egyet, és röviden azt is megpróbálom felvázolni, hogy miért.

Anélkül, hogy most részletesebben megpróbálnék belemenni az antropológia (az emberről szóló tudomány) problémájába, annyit szeretnék leszögezni, hogy az embert nem tartom azonosnak az emberi jelenséggel (azzal az érzéki ténnyel, amely mások tudatában megjelenik). Úgy gondolom, hogy az ember nem egyszerűen jelenség, hanem lényegében azon létezők közé tartozik, amelyek kölcsönhatása a jelenségvilág. Vagyis nem hatás-eredő, hanem egyike a hatás-komponenseknek. Miért lényeges ez? Azért, mert az ember számára csak a jelenség-világ adott, ami nem más, mint az ő kölcsönhatása a többi létező dologgal. A jelenségvilág az emberre ható többi létező (feltehetőleg) igen nagy száma miatt meglehetősen bonyolult, és a jelenségeket legtöbbször nem tudjuk egy-egy létezőhöz hozzárendelni. Ezek a jelenségek a természettudomány tárgyai. Itt nem tudunk jobbat tenni, mint a jelenségeket kisebb, vagy egyszerűbb jelenségekre osztani és ezeket ok-fogalmakkal (pl. erő, energia, tér stb.) összekötni. Vannak azonban olyan jelenségek (a többi ember), ahol analógiás következtetéssel feltételezhetjük, hogy a jelenség-csoport mögött ugyanolyan létező személy áll, mint amilyenek magunk is vagyunk. Itt sejtjük, hogy ez a valaki (aki már létező, nem pusztán jelenség!) hozzánk hasonlóan értékeket próbál megvalósítani, akárcsak mi magunk. Ha egy pofon csattan el, nem a hang rezgésszámát analizáljuk, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki adta a pofont, kinek és miért. Itt nem szükséges megállnunk az érzéki tényeknél, a jelenségeknél, amelyeket ok-fogalmakkal kapcsolunk össze, itt ismerhetjük azon értékeléseket, amelyek közvetlen okai a jelenségeknek. Ezért az emberrel foglalkozó tudományok esetében külön kell választani az emberrel, mint jelenséggel foglalkozó tudományokat (pl. anatómia, élettan, vagy pl. érzékelés-pszichológia, bár ez utóbbi már határ-terület) az emberrel, mint létezővel foglalkozó tudományoktól. Az utóbbiak esetében a magyarázathoz felhasználjuk azokat az értékeket, amelyek a jelenségek és azok változásának közvetlen okai. A behavioristák vagy a szélsőségesen redukcionista tudósok programja a társadalomtudományokban szükségképpen kudarcra van kárhoztatva. Az emberi gondolatokat az agy kémiai szerkezetéből megérteni egy találó hasonlat szerint éppolyan meddő vállalkozás, mintha egy addig ismeretlen írás értelmét a nyomtatásához használt festék egyre pontosabb kémiai analízisével próbálnánk meg megfejteni.

A valódi társadalomtudományoknak tehát az emberiség történetén keresztül fellépő értékítéleteket és a belőlük kinövő gondolati formákat és viselkedési módokat kell rendszerezniük, méghozzá nem értékelő szemszögből, hanem az érdeklődő kívülálló módjára, aki semmit nem vet el eleve, bármilyen idegen legyen is a számára. Ez nem azt jelenti, hogy a tudósnak nincsenek értékítéletei, hanem azt, hogy amíg tudományt (vagyis megértést célzó tevékenységet) művel, addig igyekszik nem eleve szelektálni a tények között. Mint láttuk, abszolút értékmentesség még a természettudományok esetében sem lehetséges, hiszen az ok-fogalmak is az adott kultúra mitológiájában gyökereznek, tehát a társadalomtudományok esetében még nagyobb a kísértés, de azért jó, ha egy történelemkönyv olvasásakor nem lehet azonnal kitalálni (ahogy Spengler mondja), hogy szerzője melyik reggeli újságot olvassa.

Nagy kérdés azonban, hogy a tudomány, mint megközelítési mód alkalmas-e arra, hogy minden lényeges kérdésre választ adjon. A korábbiakban már rámutattunk arra, hogy az élet legfontosabb kérdései mindig értékelő gondolatokhoz kapcsolódnak, és ezekre a tudomány nem tud választ adni, mert az értékítéletek sem megfigyelés, sem logika útján nem igazolhatók, vagy cáfolhatók. (Ez annak ellenére igaz, hogy a legtöbb ember nem hajlandó a kétféle gondolat elkülönítésére és a tudomány igen sokszor lépett be erre a számára tiltott és reménytelen területre). Ezen túl kérdéses, hogy a megfigyelés és az emberi értelem együttesen alkalmas eszköz-e arra, hogy tetszőlegesen közel kerüljön a dolgok magyarázatához. Különösen kérdéses ez a metafizikai (lételméleti) kérdésekkel kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban a Bibliának is van határozott véleménye, erre próbálunk meg kitérni a következőkben.

Mózes és a kivonulás Egyiptomból

A Kivonulás könyvében (Exodus, Mózes 2. könyve) már mint néppel találkozunk Izráel fiaival, akik 430 év alatt több millióra szaporodtak. Helyzetük Egyiptomban már koránt sem olyan kedvező, mint bevonulásukkor, amikor fivérük, József másodikként állt a fáraó mellett. Az új fáraó, "aki Józsefet nem ismerte vala" (2Móz 1,8) tartott a betolakodóktól, ezért kényszermunkára fogta őket, és elrendelte, hogy fiúmagzataikat öljék meg. Egy Lévi nemzetségből származó férfi és felesége azonban nem pusztítja el gyermekét, hanem egy kosárkában a folyóvízbe rejti, ahol a fáraó lánya rátalál, magához veszi, elnevezi Mózesnek és felnevelteti. Mózes azonban nem felejti el eredetét, és miután kitanították az Egyiptomiak minden bölcsességére (Csel 7,22), negyven éves korában visszamegy népéhez, mert úgy gondolja, az Úr az ő keze által menti meg őket (Csel 7,25). Ez így is lesz végül, de Isten útjai nem ilyen közvetlenek. A negyven éves "egyiptomi kiképzést" újabb negyven év követi a pusztában, mindenkitől távol, ahová száműzetésbe kell vonulnia egy egyiptomi munkafelügyelő meggyilkolása miatt. A második negyven év elteltével az Úr megjelenik neki az égő csipkebokorban, és elhívja saját szolgálatára. Itt már a Világegyetemet teremtő Isten úgy jelenik meg, mint "Ábrahám, Izsák és Jákób Istene" (2Móz 3,6), és ettől fogva így is nevezteti magát. Vagyis a Teremtő ettől fogva egyes emberek személyesen megismert Istene lesz, bár soha nem adja fel igényét minden teremtményére. Itt jelenti ki a titokzatos, JHVH hangokkal jelölt nevét is (amelyet korábban Jehovának, újabban inkább Jahvénak írnak át a magánhangzót is jelölő nyelvekre), amelynek jelentését is megmagyarázza: "VAGYOK, AKI VAGYOK" (2Móz 3,14). Ő az "akinek élete van önmagában" (Jn 5,26), vagyis létezik, léte nem függ semmi rajta kívül álló tényezőtől. Az a Mózes, aki még negyven éve önként vállalkozott volna a szolgálatra, most már menekülne előle, kifogásokat támaszt, de végül elindul Egyiptomba, hogy figyelmeztesse a fáraót: engedje el Izráel népét, hogy áldozatot mutasson be Istenének a pusztában. Ezt követi a tíz csapás, amelynek hatására végül a nép megszabadul. Itt az egyetlen mozzanat, amire fel szeretném hívni a figyelmet, a páskabárány, amely ismét a helyettes áldozat képét vetíti előre: az ő vére akadályozza meg, hogy a pusztító Izráel elsőszülöttjeit is megölje a kivonulás éjszakáján. A menekülés mégsem diadalmenet, a fáraó seregei élén üldözni indul a népet, de csúfosan belefullad a nép előtt csodásan kettévált tengerbe, mikor oda is követi őket.

 A Törvény

A csodálatos kivonulást követően eljutnak a Sinai hegyhez, ahol Mózes beszél Istennel. Az első üzenet a néphez így szól: "Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár az enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek" (2Móz 19,4-6). Milyen szövetségről van itt szó? Az Ábrahámnak tett, feltétel nélküli, hitre alapuló szövetségről. A nép egy akarattal feleli: "Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott" (2Móz 18,8). Itt következik be az a törés, amelyet Pál apostol később így jellemez: "azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített az Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis nem törli el az ígéretet" (Gal. 3,17). Ettől fogva egészen Jézus Krisztus eljöveteléig (az újjá nem született zsidók számára mind máig) tart a Törvény időszaka. A meghirdetés külső körülményei (amelyeket a 2Móz 19 mellett a Zsid 12 is leír) megadják az egész korszak alaphangulatát. A nép így értékeli a "tűz, felhő és homály" között átadott tíz Igét: "A mai napon láttuk, hogy életben maradhat az ember, ha Isten beszél hozzá. De most miért haljunk meg? Hiszen megemészt bennünket ez a nagy tűz! Ha még tovább hallgatjuk Istenünknek, az Úrnak szavát, akkor meghalunk. Mert van-e olyan ember, aki hallotta az élő Isten szavát a tűzből beszélni, úgy mint mi, és életben maradt? Csak te menj oda, és hallgasd meg mindazt, amit Istenünk, az Úr mondott neked: mi pedig meghallgatjuk, és megtesszük azt." (5Móz 5,24-27). A törvény korszakában Isten elkülönül a néptől, Hozzá csak az áldozat vére alatt lehet közelíteni. Rengeteg szertartási parancsot ír elő, amelyek be nem tartása megtisztulási kötelezettséggel, de nem egy esetben halállal jár. Ebben a korszakban Isten a saját népével is csak a választott prófétákon keresztül érintkezik, akik bizonyos értelemben Mózes utódai.

 Naivan megkérdezhetnénk, hogy mi volt ebben a válaszban olyan rossz, különösen miután Isten maga is így válaszol rá: "Meghallottam ennek a népnek a szavait, amelyeket neked elmondtak. Mind helyes az, amit mondtak. Bárcsak mindig ilyen lenne a szívük, és félnének engem, és megtartanák minden parancsomat; akkor jó dolguk lenne nekik és fiaiknak mindenkor". (5Móz 5, 28-29). Valószínű, hogy a nép őszintén válaszolt, és ezt Isten értékelte, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy Isten nem adhatott mást, mint törvényt egy olyan népnek, aki azt hitte magáról, hogy bármit meg tud tenni, amit neki Isten mond. Ez a feltételezés csak a magunk helytelen ismeretén, és azon alapulhat, hogy nem ismerjük, vagy nem fogadjuk el magunkra nézve Isten véleményét, amelyet már a korábban ismertetett Igeszakaszok leírtak. Izráel története innentől fogva az elbukások és megtérések folyamatos láncolata. Kezdődik az egész az Aranyborjú felállításával (amelyben Áron, Mózes fivére sem egészen vétlen), ami kiváltja Isten legsúlyosabb ítéletét, és Isten fizikai elkülönülését a néptől. Itt történik meg Lévi törzsének kiválasztása, akik családi érzéseiket is félretéve végzik el az isteni bosszú munkáját. Ezt követi a meghátrálás Kádes-Barneánál, majd a negyvenévi pusztai vándorlás, amire azért van szükség, hogy az egész hitetlen nemzedék (Józsué és Káleb kivételével) elpusztuljon. Maga Mózes sem juthat be személyesen az ígéret földjére, ami azonban nem annyira személyes szolgálatának ítélete (bár a formai okot egy személyes hitetlenség szolgáltatta), mint inkább annak kinyilvánítása, hogy a törvény meghirdetője és szimbóluma nem juthat be az ígéret földjére.

 Az ígéret földjén, a királyság megalapítása

Az ígéret földjének meghódítása már Józsué vezetésével történik (pontosabban kezdődik meg), és életében sikerrel halad is előre. A nép azonban nem tartja be a szigorú parancsot, hogy ne keveredjék az elfoglalandó föld lakóival, mert azok elhajlítják szívét Urától, ezért be is következik rajtuk mindaz, amit Isten ennek elmulasztásával kapcsolatban megjósol: az elpártolás, a legyőzetés és végül a fogságba vitel. Ez azonban hosszú idő alatt következik be, és a nép e közbeni változásai is figyelmet érdemelnek. Eleinte a nép közvetlenül Isten vezetésére támaszkodik, bírák csak akkor lépnek fel, ha a nép letér a kijelölt útról, és bűnei miatt támadásoknak van kitéve. Később már maguk is hasonulni akarnak a környező népekhez, és ezért követelik Sámueltől, az utolsó bírától, hogy válasszon nekik királyt. Sámuel ezt ellenzi, de az Úrtól azt a választ kapja, hogy "Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök" (1Sám., 8,7). Ezután kerül sor Saul kiválasztására, akinek azonban szíve nem töretlenül az Úré, ezért hiába minden emberi kiválósága, engedetlenné válik Vele szemben. Erre Sámuelen keresztül Istennek ez a válasza: "Vajjon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véresáldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél" (1Sám 15,22). Hiába ragaszkodik már Saul körömszakadtáig a hatalomhoz, a választás Dávidra esett, aki a királyság egész elkövetkező időtartamára "etalonná" vált: az ő Úrhoz való ragaszkodása az a mérce, amelyhez az Ige minden későbbi királyt hasonlít.

A királyság története, a fogságba vitel

Szomorú tény, hogy alig néhány további királyról, köztük Jósiásról és Ezékiásról születik pozitív ítélet ebben az összehasonlításban. A dávidi hűségtől való eltérés igen hamar, már Salamonnál, Dávid fiánál elkezdődik. Hiába indul ígéretesen Salamon élete, akinek idejében a Dávid által korábban megvívott harc biztosítja a békességet, hiába válaszol bölcsen Isten felhívására, hogy kérjen magának valamit. Salamon ugyanis nem tudja, hogy a népe kormányzásához kért bölcsesség nem a legnagyobb dolog, amelyet kérhetett. Hiába kap meg mindent, ami a bölcsességénél kevesebb (a gazdagságot, hosszú életet), és hiába tudja, hogy "a bölcsesség kezdete az Úr félelme" (Péld 9,10), mégis "szeretettel ragaszkodik" az idegen népek közül vett feleségeihez (1Kir 11,2), "akik felől azt mondotta volt az Úr az Izráel fiainak: ne menjetek hozzájok, és őket se engedjétek magatokhoz jőni, bizonyára az ő isteneik után hajtják a ti szíveteket". Ez törvényszerűen be is következik. Az eredmény Izráel és Júda királyságának kettészakadása Salamon fia, Roboám idejében, amely nemcsak politikai, de szellemi szakadást is eredményez. Az északi ország felállítja saját szenthelyeit és papságát, hogy ellensúlyozzák a láda és a templom Jeruzsálemben maradását. Hiába a csodatevő próféták (Illés és Elizeus) fellépése Izráelben, az északi országrész hanyatlása szinte töretlen, az Ige egyetlen ottani királyról sem tud jót mondani. Az eredmény az asszír hódítás és fogságba vitel a VIII. szd. vége felé. Az istenfélő királyok fellépése Júdában csak késlelteti, de meg nem akadályozhatja az események hasonló alakulását, rájuk a VI. szd. elején kerül sor, megkezdődik a babiloni fogság.

A periodikus változások okai, értékelés és megismerés

Mi lehet az oka ennek a periodikus változásnak a történelembe? Spengler nyíltan, Toynbee rejtetten kozmikus hatásokra gyanakszik, de egyikük sem részletezi elképzeléseit. Úgy gondolom azonban, hogy van egy ennél valószínűbb magyarázat is, ami az emberi gondolkodás jellegzetességeire épül, ehhez azonban egy kis kitérőt kell tenni. Sokan felfigyeltek rá, hogy az emberi ítéletalkotás kétféle csoportba sorolható: a megismerő és az értékelő ítéletek közé, de ezt talán legrendszeresebben Fitos Vilmos fejtette ki a "Kétféle gondolat bölcselete" c. könyvében. Mi a különbség a kétféle gondolat között? A megismerő gondolat jelenséget vet össze jelenséggel, azok között próbál meg kapcsolatot teremteni. Példa: Ez a könyv 50 dkg tömegű. Az ilyen gondolatok igazságtartalma vizsgálható, és ha a két beszélő meg tud egyezni a szavak jelentésében, akkor a kérdés általában el is dönthető. Az értékelő gondolat azonban nem jelenséget vet össze jelenséggel, hanem mintegy vallomást tesz saját maga és a tárgy viszonyáról. Példa: Ez a könyv jó. Szemben a súlyméréssel itt nincs olyan mindenki által elfogadható mérce és összehasonlítási eljárás, amivel egy ilyen gondolat igazságtartalma vizsgálható lenne. Egy ilyen állítás lehet őszinte vagy hazug, de hogy a megismerő gondolathoz hasonlóan igaz vagy hamis lenne, azt nem lehet mondani. (Itt most csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Biblia az értékítéletekkel kapcsolatban is abszolút mércét állít fel, Isten értékelését véve etalonnak, de itt is arról van szó, hogy valaki elfogadja-e Isten értékelését, vagy nem, és nem arról, hogy valaki logikai következtetéssel eldöntheti egy értékítéletről, hogy az igaz-e vagy hamis.) Az értékelő gondolatok között ellentét feszül, nem ellentmondás. Egy értékelést nem lehet megcáfolni, legfeljebb csalódni lehet benne. Mégis az értékelés és a megismerés párjában az értékelés az abszolút elsődleges, mert az értékelés létérvényesítés, amelyhez a beszédkészség sem szükséges (állatoknál is jól megfigyelhető), a megismerés pedig csak a létre vonatkozó reflexió, amelynek végső célja csak az lehet, hogy hozzásegítsen bennünket értékelő gondolataink megvalósításához. (Más kérdés, hogy vannak emberek, akik számára a megismerés önmagában is gyönyörűség, de ez megint csak értékítélet). Nos, az értékelő gondolatoknak ez az ellentétessége (amely miatt egyesek bipoláris gondolatnak is nevezik) magyarázza számomra legjobban a kultúra-civilizáció kettősséget és azok periodikus váltakozását. Egyszerűen statisztikai alapon is feltételezhető, hogy az emberek egyik fele inkább a kultúrákhoz, másik fele pedig inkább a civilizációhoz kötődő értékrendet képviseli. Mivel ezek egyszerre nem lehetnek uralmon, logikusnak tűnik, hogy váltogatják egymást. Azt, hogy erre milyen gyakorisággal kerül sor, csak tapasztalati alapon lehet eldönteni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy amikor akár a kultúra, akár a civilizáció értékrendje felfutóban van és vannak olyan személyek, akik teljes odaadással képviselik ezt az értékrendet, akkor a másik nézetrendszer képviselői védekező, ellenzéki helyzetbe szorulnak. Amikor aztán kiteljesedik az adott értékrend, jól látszanak a megvalósulás hiányosságai, a szép elvektől való eltérések, fokozatosan veszít vonzerejéből, és erősödik a másik, vele ellentétes értékrend ellenállása.

A kultúrák alapfogalmai, tér- és időképzetek

A kulturális és civilizációs értékrendek nem valamiféle tudatos alkotások, bár megfogalmazásuk rendszerint az adott kultúra vagy civilizáció nagyformátumú egyéniségeihez kötődik. Ezek az emberek éppen azért tekinthetők nagynak, mert látható formában meg tudják jeleníteni azt, amit sokan átélnek, de megfogalmazni nem tudnak. A tér- és időfelfogás valamint számos más alapvető funkció, amelyek egy-egy társadalom világlátásának koordinátáit jelentik, nagyrészt nem tudatos választás eredménye. A benne élő ember számára olyan magától értetődő, hogy csak akkor döbben rá annak kultúrához kötött voltára, ha más kultúrába tartozó emberekkel érintkezve rájön, hogy saját konvenciói ott nem érvényesek. Igen jó példákkal szolgál erre Edward T. Hall amerikai antropológus könyveiben. Spengler megpróbálta a különféle kultúrák tér- és időképét egy-egy szimbólummal leírni: az egyiptomiét az úttal, amely a sírkertek párhuzamos oszlopsoraiban jelenik meg, és amely gyökeresen különbözik a kínai kultúra tao-jától, amely ugyancsak út, de azon nem egy irányban menetelnek, mint az egyiptomiak, hanem vándorolnak, mint a kínai vagy japán kertek kanyargós ösvényein. Szerinte a görög-római kultúra ős-fogalma a test, és a tér csak annyiban létezik, amennyiben a testet körülveszi, igazán szavuk sincsen rá. A hinduk idő iránti érzéke a görögökéhez hasonlóan fejletlen (éles ellentétben az egyiptomi, a kínai vagy az európai kultúráéval), de attól eltérő jellegű. A hinduk mindenben az időtlen általánosat próbálják megragadni, ezért nem érdeklődnek különösen a kialakulás részletei iránt. Az bizánci és arab kultúra (amelyet Spengler egy szóval "mágikus"-ként jelölt) számára mind a tér, mind az idő véges, zárt, barlang-szerű. Ez azért különösen fontos számunkra, mert ez Jézus kortársainak és a korai kereszténységnek a világképe, amelytől a nyugat-európai kultúra (amelyet Spengler "fausti"-nak nevez) csak fokozatosan különült el a "nagy" középkor folyamán (Kr. u. 1000 után). Az európai ember számára a végtelen tér és végtelen idő szinte nélkülözhetetlen alap-posztulátum.

A kultúra-civilizációs ciklus, a kultúra hajnala

A kultúrák azonban nem a térről vagy időről szóló elmélkedésekkel indulnak, hanem rendszerint valamilyen nagy vallással, amelyben a világgal szembeni szorongásukat próbálják meg feloldani és kifejezni. Ezekben az időszakokban minden (a politikától a művészetig) ennek a gondolatnak van alárendelve, de nem azért, mert a gonosz papok így akarják, hanem azért, mert minden valamirevaló embert ez a kérdés foglalkoztat. Hihetetlen merészséggel nyúlnak hozzá a legalapvetőbb kérdésekhez, bátran válaszolnak, megújítanak, lerombolnak mindent, ami nem felel meg világképüknek, és újat építenek. A kezdeti kultúrákra nem a töprengés és a magyarázat, hanem az alapértékekbe vetett hit és az ezekre épülő tettek a jellemzők.

Az érett kultúra időszaka

Az érett kultúrák időszakában kialakul és rögzül a szimbólumrendszer (mind a vallásban, mind a művészetekben), egyszersmind veszít elevenségéből. Még azok is, akik teljes odaadással hisznek a kultúra értékrendjében, szükségét érzik annak, hogy "bizonyítsák" ezen értékrend igazságát másokkal szemben. Ez persze lehetetlen vállalkozás, lévén az értékítéletek bizonyíthatatlanok, de ezekben a korokban a szép, igaz és jó egységet alkot és a tudományok királynője valamilyenfajta teológia. Az érett kultúrákban fellépő rendszerezési igény kielégítésére azonban rendszerint csak valamelyik korábbi kultúrából (pontosabban civilizációból) fennmaradt, már üressé és szervetlenné vált tudomány formája áll rendelkezésre. Ilyen volt az egyiptomi és babiloni tudomány a görög-római világ számára, az arisztoteleszi világkép az érett mágikus keresztény (bizánci) és arab világ, majd később a (nyugat-) európai középkor számára. Minden ilyen átvétel azonban kegyes öncsalás, mert az átvevő öntudatlanul is válogat, átértelmez, új jelentést ad a szavaknak, hiszen az átvevő kultúra ős-szimbólumai nem egyeznek meg annak a civilizációnak (pontosabban az adott civilizációhoz tartozó kultúrának) a szimbólumaival, amely az átvett tudományt megalkotta. Spengler nagyon helyesen mutat rá, hogy az átvételnél sokkal fontosabb megnézni, hogy mit nem vesznek át (nem is veszik észre, mintha ott sem lenne), és azt is igen találóan mondja ki, hogy a görög, az arab és a tomista Arisztotelesz szinte mintha nem is ugyanaz a filozófus lenne. Mindenesetre a "kölcsönvett" tudomány bázisán kiépül a rendszerezett teológia, amely egy időre elaltatja a kételyeket.

A "harmadik rend" és a civilizációs értékek első megjelenése

Az intézményes berendezkedés azonban óhatatlanul megmerevedést is jelent. A kultúrák két ős-rendje, a papság és a nemesség fokozatosan veszít szellemi vezető szerepéből, kötelességeik egyre jobban eltörpülnek jogaik mellett, ami kikezdi legitimitásuk alapjait. Ha egy uralkodó réteg már nem fejezi ki egy egész társadalom értékrendjét, és nem vállalja az ebből fakadó kötelezettségeket, önkorlátozást és hátrányokat a jogok és kiváltságok mellett, akkor egyre inkább rákényszerül a pusztán fizikai erőre épülő uralkodásra, ami azonban nem lehet tartós (legalábbis történelmi léptékben nem). Ekkorra megjelenik és fokozatos gazdasági hatalmat nyer a spengleri "nem-rend", a polgárság. (Más kultúrákban is megvan ezek analógja a kereskedők, pénzemberek stb. formájában). Ez a réteg ebben az időszakban még minden tekintetben a rendeket utánozza, de inkább civilizációs, mint kultúr-érdekeket hordoz, és ez előbb-utóbb a felszínre is tör, Európában pl. a reneszánsz idején. A civilizációs értékrend első felbukkanása azonban még rendszerint nem elég erőteljes és a kulturális szféra, a "rend" ellentámadása követi (Európában a barokk korszaka). Spengler ezt tekinti a kultúra "őszének", vagy kései-érett periódusának, pedig itt már bizony a civilizációs értékrend fokozatos előretörésének és a kultúra védekezésének lehetünk szemtanúi. A kultúrát megindító vallásos hit még él, de ezt már egyre inkább csak akarattal lehet életben tartani. Az emberek nem azért hisznek, mert nem tudnak mást tenni, hanem mert ragaszkodnak hitükhöz. Ez a tudomány igazi kifejlődésének korszaka, amikor már nem az előző civilizációkból átvett halott keretet fejlesztik tovább, hanem a kultúra saját szimbolikáját használva megalkotja azokat a sajátos ok-fogalmakat, amellyel saját maga számára magyarázhatóvá tudja tenni a természet és a társadalom jelenségeit. Ez a tudomány fénykora, amikor szinte úgy tűnik, hogy nincs olyan kérdés, ami a tudomány eszközeivel ne lenne megközelíthető, és akkor még hiszik, hogy meg is válaszolható. E korszak tudósai között már vegyesen találhatók mind vallásos, mind vallástalan elmék, és fokozatosan kialakul egyfajta racionalizmus, amely a problémamegoldás eszközeként és döntőbírójaként egyedül az emberi értelmet ismeri el.

Az érett civilizáció

A kultúra-civilizációs korszak utolsó szakasza az érett civilizáció, amelyben szétesnek a korábbi rendek és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi rendszer, amelyet valamilyen "polgári" rend vált fel. A legitimáció forrása ebben az időszakban nem az isteni, hanem valamilyenfajta emberi választás (nem szükségképpen parlamenti demokrácia). Mivel ez a rend is értékeken alapul (bár ezek az értékek inkább az emberre, az egyénre, a "szabadságra" épülnek, vagyis tipikus civilizációs értékek), megvalósulásával ennek is kiütköznek hátrányai. Olyan ember mindig kevés akad, aki az általa képviselt értékekért hajlandó egyéni előnyökről lemondani, ezért a valós hatalom egyre inkább átcsúszik a pénz birtokosainak kezébe. A hatalom alávetettjei saját anyagi előrehaladásukkal vannak elfoglalva és megcsömörlenek a hatalomgyakorlásnak még attól a korlátozott lehetőségeitől is, amit a politika számukra biztosít. Jól követhető ez a folyamat a császárkort megelőző Róma, vagy a XX. századi Európa történetében. Ha ez előző korszakot a tudomány fénykorának neveztük, ezt talán aranykornak lehet nevezni, mert ekkor telik meg az adott civilizáció tudományának kincsesháza, amikor minden, az adott tudomány által feltehető kérdést megpróbálnak megválaszolni, és rendszerint meg is válaszolnak. Ez a tudományos "nagyüzem" időszaka, ami azonban annak korlátjait is megmutatja.

A civilizáció vége, császárság és világbirodalom

A civilizáció végét az jelenti, amikor már a pénz (ami bizonyos értelemben ugyancsak absztrakt dolog, és kultúráról kultúrára változik) sem tudja kezében tartani a hatalmat, és a visszacsúszik a hatalomra éhes és azt bármilyen (elsősorban erőszakos) módszerrel megragadni kész emberek kezébe. Ez a kései civilizáció "császárkora", amelyet rendszerint egy igen zavaros, harcokkal teli időszak előz meg. Ez volt a "harcoló államok kora" Kínában, a polgárháborúk kora Julius Caesar előtt, vagy a világháborúkkal tarkított XX. század Európa történetében. Az ezt követő császári korszak, amely rendszerint világbirodalmak kiépülésével jár együtt, bizonyos fokú megnyugvást hoz, ami akár évszázadokig is eltarthat, de előbb-utóbb eljön a katonacsászárok kora, majd a végső káosz, amelynek vagy a szomszéd népek, vagy egy új, feltörő kultúra vet véget. Ez az időszak már nem a tudomány, sokkal inkább a technika, a mérnöki teljesítmények korszaka, amelynek legfőbb feladata a császári hatalom elősegítése, valamint a világbirodalom kiépítése és adminisztrációja. A kulturális életben kihalnak a nagy stílusok, és a "magas" művészeteket az egyéni (sokszor extravagáns) ízlések sokfélesége uralja, a "tömegkultúra" pedig nívótlan tömegtermékek piacává válik. Mindemellett fennmarad egy iparművészet, vagy díszítőművészet, amely még sokkal azután is hordozza az adott kultúra formakincsét, miután annak éltető lángja már rég kihalt. Ezt az állapotot nevezi Spengler "fellah"-állapotnak, amelyben a változásoknak már nincs meghatározott iránya, csak egy ide-oda sodródás. Példaként hozza fel az egyiptomi, a hindu és a kínai civilizációt, amelyek mintegy "túlélték önmagukat" és egyik hatalomtól a másik kezébe csúszva maradtak fenn évezredekig. (Toynbee e hosszú életű népek esetében több kultúra-civilizációs ciklus létét feltételezi). A civilizáció e legkésőbbi időszakában ismét csökken az érdeklődés a tudományok iránt. Jól látszik a tudományok és a technológia csődje, az emberek visszatérnek vallási gyökereikhez (ezt nevezi Spengler a "második vallásosságnak"), de sokszor csak a babonához és más, korábbi kultúrák félig értett vallásaihoz. Ezért borította el Rómát a császárkorban az egyiptomi, kaldeus és más közel-keleti kultuszok sokasága, és ezért jellemzi Európát és Amerikát manapság a hindu és kínai vallások iránti érdeklődés.

Természetesen nem hiszem, hogy néhány rövid oldalon össze lehet foglalni a Bibliában leírt gondolatokat, még a legfontosabbakat sem. Mégis úgy érzem, szükség van arra, hogy bizonyos kérdésekről röviden kifejtsem a véleményemet, amelyekre a későbbiekben a különböző témák kapcsán még részletesebben is visszatérünk. Nem magánvéleményről van szó, hanem egy olyan látásról, amelyet sok evangéliumi kereszténnyel osztok. Természetesen leszek olyan egyéni elképzelések, látások is, amelyért csak magamnak kell viselnem a felelősséget.

 A teremtés és az ember állapota

A Genezis könyvében (Mózes 1. könyve) a teremtéstörténet tudtunkra adja, hogy a világ nem magától keletkezett, hanem egy tudatos, mindenek fölött álló lény, Isten alkotása. Az is kiderül, hogy ez a világ eredetileg, a teremtés után tökéletes összhangban volt Teremtője gondolataival. Ez az összhang azonban nem sokkal az első, önálló döntőképességgel felruházott (Istenhez ezért bizonyos mértékig hasonló) teremtmény, az ember megjelenése után megromlott. Az ember, akárcsak a teremtés többi része, kezdetben harmóniában, közösségben élt Istennel (ezt fejezi ki az a kép, hogy Isten kezdetben az Édenben együtt jár, él az emberrel). Ennek azonban véget vetett a kígyó aknamunkája, akiről később megtudjuk, hogy maga a Sátán (egy bukott angyalfejedelem), vagy annak képviselője, eszköze volt. A támadás a harmónia alapja, a bizalom ellen irányult, és sikerrel hintette el az emberben a gyanakvás magvait. Ennek, és az ebből fakadó engedetlenségnek az eredménye szellemi halál, a közösségből való kiűzetés, és a természet megromlása volt. A büntetés mellett azonban rögtön feltűnt a kegyelem ígérete, az "ősevangélium" az "asszony magváról", aki majd "a kígyó fejére tapos" (1Móz 2,15).

 A bemutatott áldozat

Nem sokkal a közösség megszakadása után sor került egy olyan gyilkosságra, amely később végig fog húzódni az egész történelmen. Káinra és Ábelre gondolok. Igen mély értelmű az a megfigyelés, hogy Ábel áldozatát azért fogadta szívesen Isten, mert ő belátta: a szakadás jóvátehetetlen, és mivel a bűn büntetése a halál, azt csak a helyettes áldozat halála törölheti el. Ezzel szemben Káin a föld termését, saját munkájának eredményét próbálta Isten megengesztelésére felhasználni. Ennek elutasítása gyilkos dühöt váltott ki belőle azzal szemben, akinek áldozatát Isten (Kain számára érthetetlen okból, tehát szerinte önkényesen) elfogadta. Ez az ellentét a helyettes áldozat hatékonyságába vetett hit és az önmegváltáson alapuló vallásosság kiengesztelhetetlen ellentéte. Kain vonalán az ember létrehozta a mesterségeket és a művészeteket, mondhatnánk a civilizáció és a kultúra elemeit. Isten áldása mégis az új gyermek, Séth vonalán terjed tovább. Az Istennel való kapcsolat meggyöngülése gyorsan halad előre, már Séth fiának idejében szükséges az Úr nevének hirdetése és segítségül hívása. (Igaz ez a "gyors" relatív fogalom, hiszen a Biblia szerint ekkoriban az emberek élettartama megközelítette az 1000 évet, és csak később, fokozatosan csökkent, de ebbe most nem akarok belemenni).

 A vízözön és Bábel

Isten úgy találta, hogy a gonoszság Kain, de Séth vonalán is egyre terjed (1Móz 6,5), ezért úgy döntött, hogy vízözönnel pusztítja el őket. Megkegyelmezett viszont Nóénak, aki "Istennel járt" és "igaz férfiú" volt. Ő közvetlen hozzátartozóival túlélte a katasztrófát, és megkapta Isten ígértét, hogy Isten többet nem pusztítja ki özönvíz által a földet, bár illúziói továbbra sincsenek az emberrel kapcsolatban: "Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem" (1Móz 8,22). Az emberek ismét parancsot kapnak, hogy szaporodjanak és töltsék be a földet, ehelyett azonban egy egészen más vállalkozásba fognak: "Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén" (1Móz 11,4). Ennek eredménye ismét ítélet és szétszóratás, amelyet a köznyelv "Bábeli zűrzavarként" ismer.

 Ábrahám, a hívők atyja

Ilyen háttér mellett, amikor az ember a kinyilvánított kegyelem jelei ellenére, ismételten szembefordult Istennel, és semmi remény nem volt a dolgok pozitív irányú megváltozására, Isten egy teljesen új programot kezd el. Noé egy pogány (tehát a Teremtőt nem ismerő) leszármazottjának, Thárénak fiát, Ábrámot (a későbbi Ábrahámot) elhívja Önmagának: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged ... és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei" (1Móz 12,1-3). Ábrám feltétel nélküli ígéretek birtokosa lesz, amelynek része az is, hogy utódaié lesz Kánaán földje. Ábrám azonban aggódni kezd, mert telik az idő, és Száraitól, a feleségétől nem születik örököse. Isten azonban megnyugtatja: "Tekints fel az égre, és számlád meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: így lesz a te magod. És hitt /Ábrahám/ az Úrnak és tulajdoníttaték ez őnéki igazságul" (1Móz 15, 5-6). Isten itt szerződést köt vele: az akkori szokások szerint kettévágat vele áldozati állatokat, amelyek részei között a szerződéstevőknek át kellett menni. A szerződés feltétel nélküliségét kiábrázolandó Isten úgy intézte, hogy Ábrahám elaludt, Ő maga pedig tüzes fáklya formájában átment az áldozatok között. Az Ige ezután ismerteti Ábrahám kishitűségből származó lépését, amellyel türelmetlenségből Hágártól, felesége szolgálójától várja az ígéret beteljesedését, majd az Úr újbóli megjelenését, Izsák születését, majd ezek leszármazottainak életét további két generáción keresztül (Jákób és fiai története, de erre itt nem térek ki, mert nem célom a teljes Ige rövid ismertetése). A történet itt azzal szakad meg, hogy Izsák leszármazottai egy éhínség elől (Isten tervei szerint és utasítására) Egyiptomba mennek, és ott le is telepednek.

Hogy esetleg olyanoknak is legyen olvasnivalójuk, akik a hit és vallás kérdései iránt nem érdeklődnek, de talán a történelem és a tudománytörténet iránt igen, belekezdek egy másik témába is, amit több részletben teszek fel.

A mai európai ember számára a haladás (fejlődés) evidencia, mert egész képzése, az őt körülvevő minden véleményformáló erő ennek a fogalomnak a hatása alatt áll. Ha már megkérdeznénk az embereket arról, hogy mit értenek haladás alatt, nem biztos, hogy mindenkinek határozott véleménye lenne. Mindenesetre az európai ember világképének szükségszerű részét alkotja az a nézet, hogy a fizikai természet éppúgy, mint az emberi társadalom egy (vargabetűkkel tarkított, de megállíthatatlan) időbeli változás részese, amelynek folyamán egyre bonyolultabb, ugyanakkor (valamilyen értelemben) egyre értékesebb, magasabb rendű struktúrák jönnek létre. Eszerint e szemlélet szerint, amely valamikor a francia felvilágosodással és Buffon bárónak a lét nagy láncolatára vonatkozó elképzelésével indult, majd a XIX. században kiteljesedett, a természet csúcsán az ember, az emberi civilizáció csúcsán pedig az európai ember áll. Felsőbbrendűségének tudatában az európai ember komolyan meg sem vizsgálja a korábbi, tőle független kultúrák és civilizációk nézeteit, azokat vagy egyszerűen primitív meseként elutasítja, vagy kegyesen elismeri, hogy "vannak benne használható elemek", t.i. azok, amelyek elvezettek az európai kultúrához. Ennek a nézetrendszernek a diadalmenete egybeesik az európai tudomány és civilizáció felfelé ívelő korszakával, a XVIII-XIX. századdal. A XX. században már egyre nyilvánvalóbbá váltak a civilizációs "áldások" kétes mellékhatásai és egyre elmaradt az emberi erkölcsnek az a tökéletesedése, amit a tudományos és anyagi haladástól vártak, nem is beszélve az emberiség "általános boldogságának" növekedéséről. Mindennek eredményeként sokan teljes mértékben szembefordultak a haladás eszméjével, és a korábbi, főként keleti kultúrák és vallások gondolatvilágával kísérleteznek. Mindez nem új jelenség a történelemben, mint majd látni fogjuk, más civilizációk összeroppanásakor is felléptek hasonló folyamatok.

Van-e egységes "tudomány"?

Próbáljuk meg egy kicsit megvizsgálni, mit is értünk tudomány alatt? Számunkra a tudomány a reneszánsz óta eltelt idő alatt kialakult, hipotézisekre, megfigyelésekre, kísérletekre és matematikára épülő tudományt jelenti. Ennél általánosabban talán azt mondhatnánk, hogy tudományosnak nevezhetünk minden olyan világmagyarázatot, amely általános (elvben mindenki számára elérhető) elvek alapján, a szubjektivitás kikapcsolásával próbálja megérteni a körülötte levő világ jelenségeit. Az ilyen magyarázatok mindig valamiféle tapasztalati (empirikus) alapra építenek, abból fogalmakat vonatkoztatnak el (absztrahálnak) és ezen fogalmak rendszerezésével próbálnak meg rendet teremteni a jelenségek első látásra zavarba ejtő sokféleségében. Lehet azonban egyáltalán beszélni a tudományról, amely vagy nem is létezett az általunk tudománynak tekintett diszciplína létrejötte előtt, vagy aminek korábban legfeljebb csak kezdeményei voltak? A történelemre vetett egyetlen pillantás elárulja, hogy minden nagy, általunk valamennyire is ismert kultúra (pl. a babiloni, egyiptomi, görög, kínai, arab vagy indiai) rendelkezett valamilyenfajta tudománnyal, amelyek sem egymással, sem a mi tudományunkkal nem kompatibilisek (összevethetők).

Ciklikus történelem-elméletek

Számomra a történelmi világ jelenségeinek magyarázatára leginkább a ciklikus történelem-elméletek tűnnek alkalmasnak. Ezek közül kettőt ismerek közelebbről: Oswald Spenglerét (A Nyugat alkonya) és Arnold Toynbee-ét (A Study of History). Bár sok különbség van a két szerző kulturális háttere és egyénisége között, vannak olyan elemek, amelyek mindkét szerzőnél megtalálhatók. Mindketten úgy látják, hogy a történelem való egységei nem az egyének, osztályok, országok vagy nemzetek, hanem a Spengler által kultúráknak, Toynbee által pedig civilizációknak nevezett egységek. (Az összehasonlítás szempontjából kicsit kényelmetlen, hogy Spengler civilizációnak a kultúra szerinte hanyatló ágát nevezi, Toynbee pedig a civilizáció nevet alkalmazza az egész ciklusra, és annak felszálló, ill. hanyatló ágáról beszél. Én a továbbiakban, ahol lehet, Spengler terminológiáját alkalmazom). Abban is eltér a szerzők véleménye, hogy hány ilyen egység létezett az eddigi történelem folyamán, de vannak köztük olyanok, amelyekkel mindannyian többé-kevésbé találkoztunk történelmi vagy éppen művészettörténeti tanulmányaink, esetleg utazásaink során. Mindenki, aki már találkozott egyiptomi építménnyel, kínai vázával, arab írással vagy hindu szoborral, és van egy kis stílusérzéke, rögtön látni fogja, hogy az adott műtárgy melyik kultúrához tartozik. Aki jobban ismeri az adott kultúrát, pontosabban is képes behatárolni a tárgy keletkezési idejét, de minden belső stílustörténeti változás ellenére érezzük, hogy több rokonság van egy Chou kori kínai bronzszobor és egy Ming korabeli kínai váza között, mint bármelyik tárgy és mondjuk egy görög szobor között. Ez idáig közhely lenne. Spengler azonban (legalábbis számomra) meggyőző módon rámutatott arra, hogy nem csak a művészeteknek van stílusa egy-egy kultúrában, hanem a gazdaságnak, a tudománynak, a vallásnak is. Minden kultúrának van egy bizonyos alapélménye a világról, amelynek kifejeződése a nyelv éppúgy, mint a hétköznapi élet vagy a szellemi élet. Éppen ezért a kultúrák alapélményét kifejező alapfogalmakat (ős-szavakat) nem is lehet igazán lefordítani egy más kultúra nyelvére. Minden nagy kultúra ennek az alapélménynek a megsejtésével indul, ami először transzcendens (rendszerint vallási) gondolatokban fejeződik ki. Ezt követi a korai kultúra gyors növekedése, majd intézményes berendezkedése, végül kialakul az érett kultúra. Azt, ami ezután következik, azt Spengler a civilizáció fokozatos előretörésének, Toynbee pedig a civilizáció megroppanásának nevezi. Mint fentebb már megjegyeztük, Spengler a kultúrát és civilizációt a kultúrkör két fázisának tartja (a civilizációt egyértelműen hanyatlásnak), Toynbee pedig a civilizáció haladó, megtorpanó, majd stagnáló állapotáról beszél. Spengler a kultúr-civilizációs ciklust egyfajta biológiai analógiával egy "szuper-élőlénynek" (méghozzá a kultúra korszakában növényi, civilizációs szakaszában pedig állati jellegű élőlénynek) tartja, amelynek meghatározott élettartama van (hozzávetőleg ezer év) és úgy gondolja, hogy minden kultúrkör hasonló érési fázisokon megy keresztül, amelyet ugyancsak biológiai metaforákkal jellemez (gyermek- fiatal-, érett és öregkor). Úgy véli, hogy ezeket a hasonlóságokat nem mechanikus összevetéssel, hanem fiziognómiai pillantással lehet felismerni. Spengler nómenklatúrájánál maradva a kultúra és a civilizáció egymással ellentétes értékeket követ: a kultúrában a transzcendens gondolatok, a tekintély- és hierarchia tisztelet dominálnak, a civilizáció pedig inkább az immanens gondolatokkal, a gyakorlati dolgokkal foglalkozik, a hierarchiát egyre inkább valamiféle egyenlőségre törekvés váltja fel. Spengler a civilizációt egyértelműen negatívumnak, tagadásnak látja, ami semmi újat nem képes alkotni, és gondolatai tulajdonképpen a kulturális gondolatok és élmények kifordított, eltorzított képei. Toynbee elemzése ennél árnyaltabb. Ö azt is látja, hogy a megroppant és a kihívásokhoz már alkalmazkodni nem tudó civilizáció proletariátusa (akik nem azonosak a marxi proletariátussal, hanem azon emberek összességét jelentik, akik ugyan benne élnek egy adott társadalomban, de nem érzik magukat oda tartozónak) melegágya egy új vallásnak, amely a későbbiekben a következő kultúra csírája lesz.

Mivel minden nem fér be egyetlen bejegyzésbe, itt nem szeretnék arról beszélni, hogy miért tekintem a Bibliát kijelentésnek és pontosan mit értek ezalatt. Ezekről talán majd máskor. Azt viszont szeretném rögzíteni, hogy (számomra legalábbis) a felszíni (vagy valós) ellentmondások a Biblián belül csak úgy oldhatók fel, ha feltételezzük, hogy a kijelentés fokozatos, mind időben, mind mélységében. Az angol "dispensation" szóra magyarul az (üdvtörténeti) háztartás fogalmát használják leginkább, amely azon embercsoportokat jelöli, akikre Isten fő aktivitása az adott korszakban irányul.

Nem hallgatom el azt sem, hogy ezzel a szemlélettel először egy szabadegyházi gyülekezetben találkoztam, és fő vonásaiban Pethő Attila nem publikált üdvtörténeti előadásaihoz kapcsolódik, noha látásom azzal nem mindenben egyezik meg, de sokat köszönhetek neki. A diszpenzacionalista teológia (ld. pl. https://en.wikipedia.org/wiki/Dispensationalist_theology) a XIX századi neoprotestáns mozgalmakra megy vissza, első nyomai nyomaival Darby könyveiben (J.N. Darby: A Biblia könyveinek áttekintése, GBV, 2005), a jegyzetes Scofield bibliában (C.I. Scofield: Magyarázó jegyzetek a Bibliához, Evangéliumi Kiadó, 1993), ill. Darby egy kortársának, Baines-nek a könyvében (T.B. Baines: the Lord's Coming, Israel and the Church, London 1875, reprint GBV 1991) találkoztam - de nem végeztem semmilyen rendszeres kutatást arra vonatkozóan, hogy milyen korábbi előzményei voltak. Manapság leginkább Bullinger Companion Bible-ja képviseli ezt a vonalat.

Az egyes szerzők között eltérés van abban a tekintetben, hogy hány korszakot és hány üdvtörténeti háztartást különböztetnek meg, meg abban is, hogy milyen éles elhatárolásokat tesznek időben és emberek vonatkozásában. Itt csak egy meglehetősén egyszerű sémát vázolnék fel, amely (legalábbis számomra) elég volt ahhoz, hogy vezérfonálul szolgáljon az Ige olvasásához és megértéséhez. Ehhez még egy megjegyzést kell tenni, amit fontosnak tartok. (Ezt sem magam találtam ki, másoktól tanultam, de igaznak és hasznosnak találtam.) A Biblia sokféle szinten és módon szól hozzánk, amelyek közül az alábbiakkal bizonyára legtöbben egyetértenek: 1.) Volt egy aktuális mondanivalója, ami akkor azokra vonatkozott, akik a kijelentést kapták. 2.) Van egy általános, tanítás jellegű mondanivalója, ami Isten gondolkodásmódját fedi fel a számunkra. 3.) Van egy személyes mondanivalója, ami annak a számára válhat aktuálissá, aki ma olvassa. 4.) Van egy üdvtörténeti olvasata, amit csak egy üdvtörténeti szemlélet birtokában lehet megérteni és értelmezni. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ezek adott esetben egymásnak ellentmondhatnak. Egy prófécia a kijelentés időpontjában más mondanivalót (vagy legalábbis más hangsúlyt) hordozhatott, mint ami később, a megvalósulás során kiderült róla. Vagy például személyes, aktuális üzenetet hordozhat számomra olyan Ige, ami üdvtörténetileg nem vonatkozik rám. És még sorolhatnám a példákat. Ha ezeket a rétegeket nem választjuk szét egymástól, igen sokszor olyan mondanivalókat olvashatunk ki az Írásból ami (legalábbis szerintem) nem indokolható. Rengeteg félreértés fakadt és fakad ebből, a legtöbb az Izráelre és a Gyülekezetre vonatkozó igeszakaszok összekeveréséből. Ebbe majd talán később, konkrét példák alapján bele tudunk menni.

Ennek előrebocsátásával leírom azokat az üdvtörténeti korszakokat ("evangéliumokat") és hozzájuk tartozó embercsoportokat, amelyeket kihámozhatónak érzek a Bibliából. (Itt most az "őstörténet" problematikájával nm foglalkozom, mert elvinne a témától, kezdjük talán a Abrám elhívását közvetlenül megelőző generációktól).

1. A lelkiismeret evangéliuma, amely vonatkozik mindazokra, akik egyetlen későbbi kijelentést sem ismerhettek. Ez csak jelzésszerű megjegyzésekből hámozható ki, amelyek részben az Ó- részben az Újszövetségben találhatók meg, legpregnánsabban a Római levél 2. részében, de nem csak ott.

2. A Tíz Ige és a mózesi törvény. Ennek szubjektuma Isten földi népe, Izráel. (Itt most ne menjünk bele, hogy ki mindenki tartozik ide).

3. Az Ország (a menny királysága) evangéliuma, amely Isten királyi uralmának elismerését feltételezi. Ez Jézus kortársaihoz szólt, illetve mindenkihez addig, amíg világosan ki nem derült, hogy a zsidóság egésze Jézus feltámadása után sem fogadta el az ő Messiás voltát, vagyis Istennek egy addig titokban tartott tervét kellett elővennie (ld. a következő pontot) és Izráel időleges félreállításával a pogányok bevonásával kellett egy új, szellemi népet alkotnia.

4. A korlátlan kegyelem evangéliuma, amely Jézus Krisztus halálára, feltámadására és megváltói munkájára épül. Ennek szubjektuma Isten szellemi népe, a Gyülekezet (Eklézsia, vagy sokak számára Egyház).

Tisztában vagyok azzal, hogy a 3. és 4. kör elkülönítése sokak számára már ultra-diszpenzacionalizmust jelent, és mint ilyen elhajlás, esetleg eretnekség. Itt nem is mennék bele a kettő elkülönítésébe, talán lesz még rá alkalom.

Mindenesetre úgy látom, hogy noha mind a négy üzenet egyszerre hangzik, abból Isten szándéka szerint igazán mindig egy aktuális. Úgy látom, hogy mindenkinek az általa hallott legmagasabb szintű üzenetet kellene elfogadnia, legalábbis Isten ezt várja tőle és ennek alapján ítéli meg. Azt viszont csak az  kegyelme tudja, hogy mi a helyzet azokkal, akik nem képesek elfogadni a legmagasabb szintű üzenetet. De erről majd máskor.

És még egy megjegyzés: amit leírtam, nem azt jelenti, hogy ezt valami egyetemes és abszolút igazságnak tartom és mindenkitől elvárom, hogy igazodjon hozzá. Távolról sem. Ez az, amire sok év olvasás, gondolkodás és imádság után eljutottam. Ha valaki tudja használni, használja. Ha Isten másképp vezeti, járjon aszerint.