A passió és a feltámadás

Ezután felgyorsulnak az események. Júdás a Sátán felbujtására (de kétségtelenül saját felelősségére) elhatározza, hogy elárulja Jézust a zsidó vezetőknek, amire sor is kerül. Jézust a Gecsemáné kertjében elfogják, kivallatják, majd, mikor semmi bizonyítékot nem találnak ellene, eskü alatt arra kényszerítik, hogy mondja meg: Ő-e a Messiás? Jézus közvetett módon ugyan, de igent mond a kérdésre, ami elég ahhoz, hogy (amennyiben nincs igaza) a zsidó törvények alapján halálra ítéljék. Mivel a római megszállás miatt a zsidóknak nincs joguk halálos ítéletet végrehajtani, a piszkos munkát a római hatósággal akarják elvégeztetni. Pilátus, a római helytartó csak annyit lát, hogy egy szerencsétlen, megkínzott embert lökdösnek elé, akit a zsidók féltékenységből, Pilátus számára lényegtelen vallási kérdések miatt akarnak megölni. Mikor vallatni akarja, megdöbben személyiségének integritásán; azon, hogy egyáltalán nem próbálja magát elvei feladásával megmenteni, és Pilátus személyének, valamint az általa képviselt hatalomnak sem tulajdonít különösebb jelentőséget. Fel szeretné menteni, mint ártatlan hóbortost, de végül a politikai bölcsesség felülkerekedik benne, és a felelősséget a zsidókra hárítva átadja Krisztust a hóhéroknak. ("Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak, elbocsátá nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszítsék" Mk 15, 15). Jézust a gonosztevőknél alkalmazott módszerrel végzik ki, ami érdekes módon utal vissza Jézus korábbi mondására, ami a Jn 12, 32-ben szerepel: "én, ha felemeltetem erről a földről, mindeneket magamhoz vonszok" és a mózesi törvény azon kitételére, hogy "Átkozott minden, aki fán függ" (ld. 5Móz, 21,32 és Gal 3,13). És itt elérkezünk egy másik különös mozzanathoz, Jézus egyik utolsó mondásához a kereszten: "Eli, Eli lama sabaktani! azaz: Én Istenem, és Istenem! Miért hagytál el engemet?" (Mt 27, 46) Ezt a mondatot teljesen csak a későbbi levelek tanítása alapján érthetjük meg: a bűn büntetése a kárhozat, ami nem jelent mást, mint az Istentől való teljes elhagyatottságot. Ezt élte át ott és akkor Jézus Krisztus, és rajta kívül ezt addig még soha senki nem élte át. Ettől félt a Gecsemáné kertben, nem a fizikai haláltól, de azt is tudta, hogy ezért jött, mert e nélkül szentül és tisztán mehetett volna vissza Atyjához, de nem vihetett volna magával senkit. ("Bizony, bizony, mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Jn 12, 24) Jézus egyedül itt hordozta a világ bűneit, itt viselte el annak büntetését, az Istentől való elhagyatottságot. Mire fizikai halála bekövetkezik, már ismét az Atyával való közösségre utal: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet" (Lk 23, 46). Nem véletlenül jelentette ki már jóval korábban: "Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi el azt éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt." (Jn 10, 17-18) Halálát olyan jelek (az ég elsötétedése, földrengés) kísérik, amik az ott álló pogányokat elgondolkodtatja kilétét illetően, sokak pedig ennek hatására megtérnek. A szellemi szempontból legmélyebb értelmű kísérőjelenség - a templom kárpitjának kettéhasadása - sajnos nem okoz hasonló változást a zsidó többség szívében. Mit jelent az, hogy "a templom kárpitja a tetejétől az aljáig ketté hasada" (Mt 27, 51)? A kárpit a szentek szentjét választotta el a szentélytől. A szentek szentje Isten lakóhelye (pontosabban földi trónjának székhelye) volt, ahová a főpap is csak évente egyszer, az áldozati vér fedezetében léphetett be. A kárpit kettéhasadása azt jelzi, hogy mostantól fogva a hívők számára szabaddá vált az út Istenhez, a szentek szentjébe. A "tetejétől az aljáig" kifejezés mutatja az irányt: ezt a lépést egyedül Isten tehette meg, ember soha nem kezdeményezhette volna, és (emberileg szólva) Isten is csak Krisztus halála után tehette meg. Isten természetesen bármit megtehetett volna, de akkor sérült volna valamelyik tulajdonsága, amelyek közül mindkettő lényének alapvonása: kegyelme és igazságossága.

 A dolog ezzel nem ért véget a halálra rémült tanítványok számára sem, akik egyrészt szétszaladtak, másrészt elveszítették reménységüket Jézus személyével kapcsolatban. A sírhoz jellemző módon az asszonyok mennek ki, akik nem elsősorban egy ügyhöz, hanem egy személyhez kötődnek, és akiknek a ragaszkodását a szeretett személy halála sem szakítja meg. Ezek az asszonyok különös hírekkel térnek vissza: a sírt őrző katonák elmenekültek, a kő el van hengerítve, Jézus teste pedig nincs ott. Ezen felül angyali látomást is láttak (János evangéliumában magát az Urat is), amely azzal bíztatta őket, hogy Jézus él, és hamarosan meglátogatja tanítványait. Jézus korábbi, a feltámadására vonatkozó kijelentései ellenére a tanítványok kétkedéssel fogadják az asszonyok bizonyságtételét és saját tapasztalataikat. Jó néhány csodálatos megjelenésnek kell bekövetkeznie (ld. pl. az emmausi úton levő tanítványok esetét, a Tamásnak való megjelenést, vagy az utolsó csodálatos halfogást, amelyet János ír le), amíg a tanítványok lassan elfogadják a tényt: Mesterük legyőzte a halált, ezzel is igazolva korábbi tanítását és saját személyére vonatkozó igényeit. Jézusnak ezek a csodálatos megjelenései azonban véget érnek, eltávozik a tanítványok közül, de nem reménytelenségben hagyja őket. Ígéretet kapnak arra nézve, hogy a gonosz erők Jézus visszatéréséig nem győzhetik le őket, és megígéri nekik a Szent Szellem eljövetelét. Feladatot is kapnak: bizonyságot kell tenniük mesterük életéről és tanításáról, tanítványokká kell tenniük minden népet, Jeruzsálemtől kezdve. Az ehhez szükséges erőt is a Szellemtől fogják megkapni.

A Szent Szellem eljövetele, a Gyülekezet korszaka

A megígért esemény be is következik Pünkösd napján. A Szellem eljövetele megváltoztatja az addig félénk tanítványok magatartását, bátor hitvallókká lesznek és hirdetik a bűnbocsánat keresztségét és a Jézus Krisztusban megkapható üdvösséget. Ez az üzenet természetesen még mindig elsősorban a zsidóknak szól. Jézus halála szükségszerű volt, de Ő még halálakor is úgy imádkozott kínzóiért az Atyához, hogy "bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." Most a zsidó nép még egy lehetőséget kap arra, hogy mint nemzet megtérjen és betöltse az Isten által neki szánt szerepet. Ha ez bekövetkezett volna, valóban sor került volna Jézus korai visszatérésére, és megkezdődött volna a messiási uralom. Azzal azonban, hogy ismét csak egy szűk kisebbség engedelmeskedik Isten felhívásának, sor kerül Izráel népének ideiglenes félreállítására és Isten egy új, pontosabban egészen eddig eltitkolt tervének megvalósulására. Ennek előkészítése Péter látomása a tisztátalan állatokkal, majd ezt követi Kornélius százados megtérése és a Szent Szellem pogányokra való kitöltetése. Isten készíti az utat a pogányokból (pontosabban MINDEN nemzetből) lett hívő nép, a Gyülekezet számára, amely az elkövetkező üdvkorszakban Isten fő eszközévé válik a félreállított Izráel helyett. Azt, hogy itt Isten egy új tervéről van szó, amely egyre inkább eltávolodik a korábbi, Izráelre alapozott vonaltól, nem a tizenkettő, hanem Pál apostol, a korábbi keresztény-üldöző Saul ismeri fel.

A pogánymisszió

Isten kiválasztott eszközeként közvetlen kijelentés útján kapja meg a rá bízott üzenetet, amelyet ugyancsak közvetlen felhatalmazással hirdet, nem kérve a tizenkettő jóváhagyását. A későbbiekben sor kerül ugyan az álláspontok egyeztetésére, de Pál itt is sziklaszilárdan védi üzenetének lényegét: a pogányból lett keresztényekre semmilyen értelemben nem vonatkoznak a zsidó előírások. A katolikus egyház által "első zsinatként" emlegetett találkozó kihangsúlyozza a páli vonal függetlenségét, de arra kötelezi a hozzá tartozókat, hogy gondoskodjanak a jeruzsálemi gyülekezetről. Pál ezt meg is teszi, és egy későbbi éhínség alkalmával összegyűjtött adományokat személyesen viszi Jeruzsálembe. Vesztére, mert a feldühödött zsidóság kezéből csak a római hatóság mentheti ki, akik előtt ugyancsak felelnie kell. Az Apostolok cselekedeteinek elbeszélése itt zárul, a római fogság idején, de az egyházi hagyomány még tudni véli, hogy Pál ebből a fogságból kiszabadult, és csak később esett áldozatául a császári önkénynek.

 Az üdvtörténet szempontjából lényeges mozzanat a Csel 18-ban leírt beszéd, amit Pál az ellene szegülő efezusi zsidóknak mondott el: "Véretek a fejetekre; én tiszta vagyok: mostantól fogva a pogányokhoz megyek." (Csel 18,6) Azt lehet mondani, hogy Isten ekkor elégelte meg azt, hogy a zsidók, mint nemzet nem fogadják be az evangéliumot, és nem ismerik el Jézus Messiás voltát. Innentől fogva egészen az utolsó időkig Isten a Gyülekezet vonalát támogatja, az új, szellemi nép válik Isten tanújává és képviselőjévé a földön.