Az Újszövetség mindenféle szempontból sok változást hozott. Isten először a választott népet keresi meg a megtérés lehetőségével. Ha Istennek nem lett volna egy rejtett terve a Gyülekezettel kapcsolatban, és ha a választott nép (akár csak Jézus feltámadása után) mint nép megtért volna, megkezdődhetett volna a messiási korszak, amit az ószövetségi próféták előre jeleztek. Nem így történt, és megvalósult Isten addig rejtett terve a Gyülekezettel (ekklézsia = kihívottak) kapcsolatban, akiket a népek közül (és természetesen Izraelből, a földi népből is) egyénenként hív el Isten. A gyülekezet Isten szellemi népe, amely igen lényeges különbségeket mutat a földi néphez képest.

Isten szellemi népének viszonya a világi hatalomhoz leginkább arra viszonyra emlékeztet, amit a zsidókkal kapcsolatban a megszállás idején leírtam: engedelmesség, amíg a világi hatalom át nem lépi saját korlátait és nem követel olyant Isten népétől, ami az isteni elvekbe ütközik (erre ugyanis nincs jogosultsága – erre még visszatérünk). Feladata viszont a világi hatalmat inteni s azt saját korlátaira figyelmeztetni, hogy t.i. akár hisznek benne, akár nem, ők is uralom alatt állnak, tehát hatalmuk korlátozott.

 Nézzük először azokat az igéket, amelyek egyértelműen figyelmeztetnek a világi hatalomnak való engedelmességre, mint ami Isten rendelése.

 Róm 13

A hatalomnak való engedelmesség lelkiismereti kérdés is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy (Isten gondolatai szerint) a hatalom dolga az (lenne), hogy a jót jutalmazza, és a rosszat büntesse. (Ennek koránt sem mindig tesz eleget, mint majd később bibliai példákon is látni fogjuk). Magyarul a bűnözőket üldöznie kellene, a törvény szerint élőket pedig jutalmaznia. (De szép is lenne!) Az is látszik, hogy mint az ószövetségi királynak, ennek a hatalomnak is joga van arra, hogy adót, vámot, félelmet és tisztességet követeljen meg. A félelem alatt itt olyasféle félelemre kell gondolni, ami visszatart a bűnök elkövetésétől. Nem követelhet viszont magának olyan tiszteletet, ami Istennek jár, és nincs szabályozási joga Istenre tartozó szellemi kérdésekben.

 Pál apostol még tovább is megy, mint hogy lelkiismereti kérdést csináljon az engedelmességből:

 azt mondja, hogy az alávetettek úgy engedelmeskedjenek uraiknak, mint a Krisztusnak. Igaz, hozzáteszi az uraknak is, hogy vegyék figyelembe: nekik is van uruk a mennyben.

Ugyanerről szól a kolosséi levélben:

Itt is hozzáteszi azonban, hogy

Az 1Tim is hasonló gondolatokat fejteget:

1Pt2

11. Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyek a lélek ellen vitézkednek;
      12. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.
      13. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak;
      14. Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére.
      15. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;
      16. Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.
      17. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.
      18. A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is.
      19. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén.
      20. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.
      21. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek:

Ez az ige lényegében ugyanazokat a gondolatokat ismétli, mint a Róm 13, azzal kiegészítve, hogy a szívtelen uraknak is engedelmeskedni kell (a fent említett határokon belül). A király tisztelete nem föltétlenül a király személyének, hanem pozíciójának szól (ld. pl. az Ószövetségben a bűnös királyokkal szembeni formális engedelmesség és les kritika kettősségét).

 Tit 3,1

Van még két ige a hatalmasságok káromlásának tilalmáról:

 2Pt 2,10

Ezek azonban elsősorban a szövegkörnyezet alapján a szellemi hatalmasságokra vonatkoznak.

 Az Újszövetség világos tanítása tehát, hogy Isten jóváhagyásával létezik a társadalmi hierarchia, amit a hívő embernek tudomásul kell vennie és szellemi módon kell viszonyulnia hozzá, alapszabályként engedelmességgel. Ez tehát az elv, és ha csak ezek az igék állnának rendelkezésünkre, elég egyszerűnek tűnnek a helyzet.

Minden tekintetben figyelemre méltó és iránymutató az, ahogyan Jézus földi tartózkodása idején a földi hatalomhoz viszonyult, és ez tulajdonképpen az ószövetségi próféták magatartásának szerves folytatása, akik nem riadtak vissza a hatalmasok ostorozásától és a szegényeknek szóló pozitív üzenetektől. Mert ne áltassuk magunkat: a gazdagok és szegények közötti különbség egyben a (politikai értelemben) hatalmasok és alávetettek közti ellentét is. A boldogságmondásoktól kezdve mindvégig érezhető: az evangélium a SZEGÉNYEKHEZ szól, vagy legalábbis nekik jóval nagyobb esélyük van arra, hogy meghallják.

 Mt 5,3

A hatalmasok felé való magatartásában meg kell különböztetni a vallási hatalmasságok felé való magatartását és a világi hatalmasságok felé való magatartását. Vallási hatalmasság és vallási hatalom alatt a papi, farizeusi és szadduceusi réteget értem, akik közül leginkább az első és harmadik kategória volt az, akik világi értelemben vett hatalommal is rendelkeztek. Feléjük a rettenthetetlen kritika és megvetés hangján szólt, mert érezte azt a gyűlöletet, amit iránta éreznek – tulajdonképpen az emberi lelkek fölötti hatalmukat féltették tőle és a valódi evangéliumtól. (Azt hiszem, ezt nem kell bemutatni, hiszen szemünk előtt van az egész a történelmi egyházak bizonyos rétegeinek magatartásában). A világi hatalommal sem bánt túlságosan kesztyűs kézzel, az őt faggató Heródesnek nem válaszolt. Még a legudvariasabb Pilátussal, aki nem érzett iránta személyes gyűlöletet, sőt meg szerette volna menteni, végül a „politikai haszon” miatt szolgáltatja ki a népnek. Pilátusnak is világosan elmondja azonban, hogy fölötte nincs hatalma:

 Jn 19

10. Monda azért néki Pilátus: Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?
      11. Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, a ki a te kezedbe adott engem.

 Tehát Jézus valamilyen szinten elismeri a világi hatalmat, de szellemi kérdésekben egy percre sem eged nekik és nem fogja vissza kritikáját sem.

 Nagyon jellemző, hogy amikor királlyá akarják tenni, visszavonul

Pilátusnak is világosan elmondja:

 Jn 18

36. Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.
      37. Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra.

 Soha, sehol nincs felszólítás arra az egész Újszövetségben, hogy a keresztények ragadják meg a politikai hatalmat, vagy attól kolduljanak támogatást. Arra sem, hogy a világi hatalom birtokában ezt hatalmi eszközökkel kényszerítsék rá a nem hívőkre. (Ez nagyon fontos különbség a földi nép uralkodóinak kötelezettségétől, amit fentebb idéztem).

 Mindannak fenntartásával, amit korábban az engedelmességgel kapcsolatban idéztem, ilyeneket olvasunk a hatalmasokról és a hozzájuk fűződő viszonyról:

Maga Jézus is így beszélt róluk:

 A hatalmasságok iránti engedelmesség korlátait világosan kijelöli az Ap Csel 5. része:

Röviden tehát az Újszövetségben azt látjuk, hogy egyrészt a társadalmi rendet védelmezi és az engedelmességet lelkiismereti kérdéssé teszi, de ez nem jelenti sem a társadalmi, sem a szellemi kritika elhallgatását és nem jogosítja fel a világi hatalom birtokosait arra, hogy szellemi dolgokban tekintélyként viselkedjenek. Az Istenre tartozó ügyekben egyértelműen hátrányban vannak a szegnyekkel és kiszolgáltatottakkal szemben.

A hatalom végidőkkel kapcsolatos kérdéseiről majd inkább a következő részben írok.