Van egy téma, ami egy idő óta foglalkoztat, és amiről úgy gondolom, hogy nem árt ha másokhoz is eljut.Arról szeretnék írni, hogy mennyiben látom a megszokottól talán kicsit eltérően a „keskeny út” fogalmát. Manapság ahhoz vagyunk szokva, hogy valamilyen „oldalhoz” kell tartozni, az igazság bipoláris (két pólusú), tehát gondolkodásunkat egyfajta leegyszerűsítő, fekete-fehér sémába kényszerítjük bele. A „keskeny út” pedig jellegénél fogva is egy olyan állapotra utal, amikor egy szinte kiszámíthatatlanul változó irányú ösvényt kell követnünk, amiről két irányban is le lehet tévedni. Tehát eszerint a hasonlat szerint az Istennel járás egy kényes egyensúly, ahol állandóan oda kell figyelnünk az út irányára, vagy az előttünk járó vezetőre, különben letéved(het)ünk róla.

 Miben látom a kétféle letévedés lehetőségét? Ennek megértésében igen sokat segített számomra egy olyan teológus munkája, akivel egyébként koránt sem minden kérdésben értek egyet. Paul Tillichről van szó, és az általa az Általános teológia c. könyvében bevezetett autonómia, heteronómia és teonómia fogalmairól. A kifejezéseket szokták öntörvényűségnek, más-törvényűségnek és Isten-törvényűségnek fordítani, de úgy is vissza lehetne őket adni, hogy függetlenség, ember-függőség és Isten-függőség. Abban a legtöbb „konzervatív” hívő egyetért, hogy az emberi ősbűn tulajdonképpen az, hogy az ember Istentől függetlenül érzi magát valakinek és érzi magát felhatalmazva arra, hogy döntsön helyes és helytelen, igaz és hamis dolgában. Azt tehát, hogy az autonómia ebben az értelemben eltérés az Istentől való helyes és kívánatos függőségtől, sokan látják és tanítják. A másik csapdát, a heteronómia létét sokan észre sem vették, vagy nem szívesen vették tudomásul (legalábbis saját egyházuk, gyülekezetük és személyük életében nem). Mit jelent ez a fogalom? Azt, hogy az isteni tekintély szerepét egy eredetileg Istentől kiinduló, de később ettől függetlenné váló emberi (személyes- vagy csoporttekintély) veszi át. Sokan nem látják, hogy ez ugyanúgy Isten szuverenitását korlátozza, mint az autonómia. És ebben a vonatkozásban a heteronóm irányítás alatt levő ember részéről teljesen jogos az autonómia-igény, nem az isteni, hanem az emberi túlhatalommal szemben. Tehát nem mindegy, hogy kivel-mivel szembeni függetlenségről beszélünk, milyen területen, és ez miben nyilvánul meg. Itt megint nem elég az „oldalakban” és fekete-fehér kategóriákban való gondolkodás.

 Való igaz, hogy az Ige alapvetően a tekintélytiszteletet tanítja mind vallási, mint közhatalmi téren. Az elsőre példa: „Mert a pap ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a seregek Urának követe ő” (Mal 2,7). Isten tehát védi az általa kinevezett papság tekintélyét. A Törvény még ennél is keményebb és világosabb: „Ha pedig elbizakodottságból azt cselekszi  valaki, hogy nem hallgat a papra, aki ott áll, szolgálván az Urat, a te Istenedet, vagy a bíróra: haljon meg az ilyen ember. Így tisztítsd ki a gonoszt Izráelből.” (5Móz 17,12) Ezeknek az Igéknek az éle egyértelműen az autonómia ellene irányul abban az értelemben, hogy az ember nem helyezheti fölé magát az Isteni irányításnak – akkor sem, ha az embereken keresztül jut el hozzá. Ugyanakkor viszont számtalan Ige tanúsítja, hogy a próféták igen éles, elítélő hangon beszélnek nemcsak egyes papokról/bírókról, hanem egy-egy korszak papjairól általában is. Nem kell messze lapoznunk a fenti idézett malakiási szakasztól: „Most azért nektek szól a parancsolat, ti papok! Ha meg nem hallgatjátok és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok rátok, és elátkozom a ti áldásotokat; bizony elátkozom azt, ha nem veszitek szívetekre!” A hatalom és pozíció (legyen szó szellemi vagy fizikai hatalomról) elsősorban nem a cselekvési szabadság növekedését jelenti, hanem felelősséget, és ha lehet ezt mondani, még az átlagosnál is nagyobb függőséget feltételez Istennel szemben. Ha a pozícióba helyezett ember válik autonómmá (vagyis függetleníti magát Istentől), akkor uralma a többiek számára heteronómiává válik és bálványimádást követel meg tőlük, hiszen az Istennek járó tiszteletet és engedelmességet magának, a teremtménynek követeli meg. Isten pedig szuverén, és nem tűri szuverenitása korlátozását, ezért gyakran túllép az általa pozícióba helyezett embereken. Ebből keletkezik az a látszólagos ellentmondás, hogy Isten egyik oldalról védelmébe veszi magát a hierarchiát (ami tulajdonképpen szent rendet jelent), de gond nélkül kritizálja, megítéli és félreállítja a hierarchiában pozíciót betöltő személyt.

 Mindig szeretünk magunkra úgy gondolni, hogy nálunk az igazság, minket Isten védelmez és ezt szívesen kiterjesztjük családunkra, nemzetünkre, gyülekezetünkre, egyházunkra stb. Ez pedig elkerülhetetlenül gőghöz, a függőség lazulásához vezet, ami annál veszélyesebb, mert mindeközben Isten családjához tartozónak hisszük, tudjuk magunkat. És itt most nem is elsősorban arra gondolok, hogy veszélyben van-e üdvösségünk (bár kétségtelen, hogy a Mt 7-ben szereplő „veszedelem” és „élet” erre is vonatkozhat), hanem arra, hogy Isten áldásával, küldetésében folytathatjuk-e utunkat, vagy félreállított, haszontalan, esetleg megszégyenített és megbüntetett szolgaként. Mert a Római levélnek az a mondata, hogy „inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róm 3,4) egyáltalán nem biztos, hogy csak a nem hívő emberek elleni éllel íródott.

 Milyen gyakorlati következtetéseket tudok mindebből levonni a magam számára? Mindenekelőtt azt, hogy amikor eljut hozzám Isten igazsága, mindig tudjam azt, hogy Isten gondolatainak csak egy részét látom és értem. Ez nem azt jelenti, hogy bizonytalannak kell lennem abban, amit hiszek vagy amit (megbízás esetén) tanítok, hanem azt, hogy lássam: Isten szuverén Úr, és Őt nem köti az, amit én megértek belőle. (Ide nyugodtan írhattam volna mi-t is a mindenkori csoport-öntudat korlátozására). Ha ezt nem látom, ki vagyok téve annak, hogy Isten tekintélye helyett a sajátomat védem és saját gondolataimat próbálom ráerőltetni másokra.

Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha Isten ma íratná le a Jób könyvét, vagy ha egy mai Jóbbal vitatkozna, ugyanazokat a képeket, hasonlatokat használná-e saját mindentudásának és az emberi tudás korlátozottságának megvilágítására? A föld oszlopai vagy a tenger ajtókkal történő elzárása számunkra inkább csak képes beszédként értelmezhető, és manapság lényegesen többet tudunk Jóbnál a felhők képződéséről, a kőszáli kecskék ellésének idejéről vagy arról, hogy mi van a tenger fenekén. No nem mindent, de többet. A felhők, villámok képződésének, a víz körforgásának alapvető fizikai összefüggései elég jól tisztázottak. Ma talán olyan kérdéseket kapna a perlekedő Jób, ami kozmológiai részletekre, esetleg a Föld mélyére vonatkozna, amiről lényegesen kevesebb konkrét ismeretünk van, mint mondjuk a Szaturnusz holdjainak domborzatáról.

 Van azonban az időjárási jelenségeknek egy érdekes vetülete, amivel Isten érvelése ma is tökéletesen telibe talál, mert ott nem az ismeretek mennyiségéről, hanem a megismerhetőség elvi határairól van szó. Ez pedig az időjárás megjósolhatósága. A mechanikus világkép diadalmas előretörésének idején Laplace még felvetette, hogy ha egy mindentudó lény a világ összes részecskéjének helyzetét és sebességét adott pillanatban ismerné, akkor előre és hátra kiszámolhatná belőle a világegyetem összes korábbi és későbbi pillanatához tartozó állapotot. Ezt a „lényt” szokták a fizikusok Laplace-démonként emlegetni ("aki" nem tévesztendő össze a másik fizikai gondolatkísérletben szereplő Maxwell démonnal, de Istennel sem). Talán ezért is hangozhatott el a híres-hírhedt kijelentés Laplace szájából, amikor Napóleon megkérdezte tőle kozmológiai modellje kapcsán, hogy hol helyezhető el benne Isten, hogy „Felség, erre a hipotézisre nem volt szükségem”. (Csak megjegyzem, hogy Newton ebből a szempontból jóval óvatosabb volt, látta saját mechanikai rendszerének korlátjait és feltételezte, hogy időnként angyalok igazítják ki a bolygópályákat. Azt sem mindenki tudja, hogy Newton nagy számmisztikus volt és rengeteget foglalkozott a Jelenések könyve és általában az eszkatológia matematikai vonatkozásaival, csak ezeket az írásait a Royal Society nem engedte közölni).

 Ezen a magabiztosságon az sem változtatott, hogy már a három-test probléma sem oldható meg analitikusan, mert mondhatták, hogy ez csak számítási pontosság kérdése, ami elvben a végtelenségig fokozható. A mechanika szilárd bástyáján tovább szaporodtak a repedések, amikor megpróbálták értelmezni pl. a gázok viselkedését az egyes részecskék mechanikai viselkedése alapján (kinetikus gázelmélet), és kiderült, hogy az egyes részecskékre vonatkozó ismeretek hiányában kénytelenek vagyunk a nagy számok átlagára vonatkozó kijelentéseket tenni, mert csak azok ellenőrizhetők kísérletileg. A tudósok azzal nyugtatták magukat, hogy sebaj, ha elvben ismernénk az összes részecske helyzetét és sebességét, akkor pontosan is elvégezhetnénk a számítást, tehát csak gyakorlati korlátról van szó (akárcsak a több-test probléma esetében). Nyugtalanítóbb volt a termodinamikai jelenségek irányát megszabó entrópia bevezetése és annak Boltzmann-féle statisztikai értelmezése, mert a mechanikai egyenletekben az időnek nincs kitüntetett iránya, de még ezt is el lehetett kenni azzal, hogy itt is csak „statisztikus irányról” van szó, mikroszkópos szinten marad a régiben. A klasszikus mechanikának a legnagyobb pofont a kvantummechanika és azon belül is a Heisenberg-féle bizonytalansági elv jelentette, amely elvileg kizárta, hogy a kiindulási helyzetet pontosan ismerjük, mert a részecskék helyzete és sebessége egyszerre nem határozható meg tetszőleges pontossággal. Ezzel azonban most nem szeretnék foglalkozni, mert nem tartozik mondanivalóm lényegéhez.

 A XX. század második felében derült fény egy szerteágazó jelenségsorra, ami talán az eddigieknél is nagyobb fejtörést okozott a tudósoknak és valódi „paradigma-váltást” hozott a fizikában. (A „paradigma” szó görögül példát jelent és Thomas Kuhn vezette be a tudománytörténetbe. Azt a feltétel-rendszert jelöli, amelyet egy adott időpontban a tudományos közösség igazként elfogad, és amely kijelöli az aktuális kutatás irányát és határait.) A „káoszra” gondolok. Nem arra, ami a rendetlen ember szobájában uralkodik, nem is arra az őskáoszra, amelyből sok kozmogóniai mítosz szerint a mai világ kialakult, hanem olyan, hagyományos fizikai egyenletekkel leírható jelenségekre, amelyek determinisztikusak ugyan (vagyis egzaktul felírható differenciálegyenletekkel írhatók le), de van egy jellegzetességük: az egymáshoz nagyon közeli állapotból kiinduló rendszerek végállapota igen gyorsan távolodik egymástól. (A beavatottaknak: a fázistrajektóriák időben exponenciálisan divergálnak). Ilyenek az időjárást leíró egyenletek is. Tételezzük fel, hogy van egy szuperszámítógépünk (és ma már óriási szuperszámítógépek állnak rendelkezésre az időjárás előrejelzésére), és betápláljuk kilométeres felbontással a hőmérsékleti, légnyomás, szélsebesség stb. adatokat, majd megindítjuk a szimulációt. Egy idő után azonban a számítás pontosságát már azok az adatok fogják eldönteni, amelyeket 100 m-es pontossággal kellett volna felvenni, és így tovább. Ezért hangzott el az a metaforikus kijelentés, hogy egy hurrikán talán azért alakul ki két év múlva az egy Egyesült Államokban, mert a Föld túlsó oldalán egy pillangó megmozdította a szárnyát (innen a címben szereplő „pillangószárny-effektus” elnevezés). A lényeg az, hogy az egyenletek matematikai alakja okozza azt, hogy elvben sem lehet hosszú távon időjárást előre jelezni – ez megmarad az isteni mindentudás territóriuma.

 Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy még az olyan „óramű-szerűnek” tekintett mozgások is kaotikusak és nem szigorúan periodikusak, mint a bolygómozgás vagy a szívverés (az utóbbi az infarktust közvetlenül megelőző fibrilláció idején válik tökéletesen periódikussá - de sajnos csak rövid ideig).

 Mindez persze nem oldja meg mindazokat a problémákat, amit az isteni előrelátás, mindentudás és az emberi felelősség felvet, de elgondolkozhatunk azon, amit Jób könyvében a tengerrel kapcsolatban olvashatunk: „Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!” (Jób 38,11)

Először egy pár szót arról szeretnék szólni, hogy milyen keretben próbálok a Szentírásról beszélni, hogyan jövök ahhoz, hogy egyáltalán magyarázzam, és ezt milyen korlátok közt teszem.

 Megtérésem óta hiszem és megtapasztalom, hogy a Biblia nem egy a könyvek közül, amelyet ember alkotott, hanem Isten kijelentése számunkra, amelynek egyik legfőbb (hanem a legfőbb) célja az, hogy helyreállítsa az Isten és ember között megszakadt közösséget. Ebben tökéletlen és csalhatatlan segítőnk. Ahogy Pál apostol kifejezi az 1 Thesz 2,13-ban „Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.”. Ugyanez a meggyőződés fejeződik ki az úr Jézus minden, az Ószövetséggel kapcsolatos megnyilvánulásában és abban, ahogyan az Igét magyarázta. Biztos vagyok tehát abban, az „én beszédeim lélek és élet” kijelentés Jézus részéről valóság, a Szentírás szövege valami olyan életet hordoz az azt hittel fogadó ember számára, amelyet semmilyen más emberi írás vagy beszéd nem közvetíthet.

 Ugyanakkor azt is tapasztalom (hiszen a Bibliát jó 25 éve olvasom és tanulmányozom), hogy a Biblia nem tankönyvként van megírva, még csak nem is teológiai kézikönyvként. Nagyon sok esetben csak tények vannak kijelentve, amiből a következtetéseket az embernek magának kell levonnia. Ezzel egy külön tudományág, a biblikus teológia foglalkozik, amely a már interpretált (magyarázott) szövegekből (ezeknek előállítása az exegézis feladata) levonja azokat az általánosítható teológiai alapelveket, amelyeket azután egy szisztematikus teológiában fel lehet használni. Persze ez ritkán történik ilyen szabályszerűen: általában valamilyen teológiai elképzelés birtokában közelítünk a Szentíráshoz és olvassuk, értelmezzük azt, de ha elég becsületesek vagyunk és más hívő emberekkel beszélgetve (időnként vitatkozva) szembesülünk saját Ige-értelmezésünk korlátjaival, akkor van esély arra, hogy felülvizsgáljuk, korrigáljuk saját korábbi, a Bibliával kapcsolatos elképzeléseinket. Naivitás tehát azt hinni, hogy minden előfeltevés nélkül olvashatjuk a Bibliát és az egyszerűen kitárulkozik az értelmünk számára, és mi „helyesen értjük”, mások pedig „félreértelmezik”. Vannak esetek, ahol egy-egy magyarázatról nagy valószínűséggel kimutatható, hogy félreértésre vagy szándékos ferdítésre épül, de ez nem mindig megy könnyen. Tudomásul kell vennünk, hogy a Bibliának több, egymással párhuzamosan megálló, de egymásnak ellentmondó értelmezése létezik, és nem árt, ha ezekről tud az ember, és ha legalább a maga számára meg tudja indokolni, hogy melyiket tekinti a maga számára a leginkább elfogadhatónak.

 Miért írok erről olyan hosszasan? Mert az, amit leírok, az nem a nagybetűs igazság, hanem a Szentírásból sok olvasás és elgondolkodás után kikövetkeztetett rendszer, amit a magam is másoktól tanultam, amit a magam részéről elfogadhatónak és védhetőnek látok, de nem lépek fel azzal az igénnyel, hogy ez az egyetlen lehetséges vagy akár feltétlenül a legjobb magyarázat.

 Ezek után vágjunk bele a közepébe. Úgy látom, hogy a Szentírás egy strukturált, előre haladó kijelentés, amelyben a különböző kijelentések ugyan egymásra épülnek, mégis vannak Istennek olyan üdvtörténeti korszakai, háztartásai, amelyek egymástól lényegesen eltérő törvényszerűségeket tartalmaznak. Ha ezeket és ezek egymáshoz való viszonyát nem értjük meg, nagyon könnyen vagy oda jutunk, hogy a Szentírás egyes részei nyilvánvalóan ellentmondanak egymásnak, vagy bizonyos részeket erősen át kell értelmezni ahhoz, hogy összhangban maradjanak más részekkel.

 Úgy látom, hogy Isten alapvetően négy szinten, vagy négy módon szólt az emberiséghez, és ez sokszor időben, térben egymástól eltérő embercsoportokhoz szóló üzenet volt. Amivel a legkevesebbet foglalkozik az Ige, az azoknak az embereknek a csoportja, akik soha nem hallottak sem a Törvényről, sem az Evangéliumról. Velük azért kell mégis valamennyire foglalkozni, mert sokan vádolják azzal Istent, hogy ezeket az embereket igazságtalanul kárhozatra juttatja. A Római levél első két részében Pál apostol röviden beszél ezekről az emberekről és lényegében annyit mond el róluk, hogy

• a lelkiismeretben Isten adott nekik valamilyen világosságot
• elvárja tőlük, hogy a teremtett világ tanulmányozásából eljussanak annak felismerésére, hogy van Teremtő, akinek felelősséggel tartoznak
• a megítélésükre cselekedeteik alapján, lelkiismeretük szerint fog sor kerülni.

 Az a véleményem, hogy erre a Jelenések Könyve 20,11-15 versekben leírt második feltámadás után fog sor kerülni, az ún. „nagy fehér trón” ítéletében. Ez lesz a valódi „utolsó ítélet”, amit a Világegyetem újjáteremtése fog követni (az „új ég és új föld”, amiről többször van szó az Ó- és az Újszövetségben). Ebben az ítéletben azonban a hívők már nem lesznek jelen (erre még visszatérünk).

 A következő „szint” a zsidó néppel kötött szövetség, amelynek lényeges ismertetőjegyei

• egy földi népre vonatkozik, akik közé testi származással lehetett bekerülni, nem egyéni döntés alapján
• a szerződés alapja az emberi felelősség, az elbírálás alapja az isteni követelményeknek (Törvény) való megfelelés
• a jutalomként adott ígéretek is elsősorban földiek (hosszú élet, jólét, győzelem az ellenségek felett) stb.

 Azt tulajdonképpen csak jóval később, Pál apostoltól tudjuk meg, hogy ez a program eleve kudarcra volt ítélve, mert az újjá nem született emberi természet nem alkalmas a törvény megcselekvésére, és akik akkor megigazultak, azok is hitből igazultak meg. Ennek számos jele van (kezdve azon, hogy a Törvény másodszorra elkészült táblái, amelyeket Isten azután írt újra, hogy Mózes az elsőket összetörte az aranyborjú láttán, rögtön bekerültek a Szövetségládába, amelynek az volt a neve, hogy „a kegyelem királyi trónusa” – és onnan soha többet nem kerültek elő). Azok a zsidók, akik a törvény által előírt engesztelő áldozatok hatékonyságában hittek, tulajdonképpen Krisztus áldozatában hittek, amelynek azok előképei voltak – de az Ószövetség legnagyobbjai (Dávid király és sok próféta) teljes tudatában voltak a szuverén kegyelem lehetőségeinek – legfeljebb még annak „technikai megoldását” nem ismerték. Az Ószövetség, különösen a prófétai könyvek (pl. Ézsaiás, Ezékiel) világosan úgy beszélnek a messiási időszakról, mint Izráel és az ószövetségi rendtartás helyreállításáról. Ezeket a részeket szerintem fölösleges az Egyházra vonatkoztatni, inkább a Jelenések Könyvében említett Ezeréves Birodalom előképét látom benne.

 A következő meghirdetett evangélium az Ország evangéliuma volt, amit Jézus földön járásakor eleinte elsősorban a zsidó népnek hirdetett. Emberileg szólva, ha ezt Izráel mint nép elfogadta volna, azonnal megkezdődhetett volna az Ezeréves Birodalom és Izráel a népek tanítójaként betölthette volna funkcióját. Persze ez csak emberi gondolat, hiszen Isten előre tudta, hogy nem így lesz. Ennek az Országnak (a Mennyek Országának vagy Isten Országának, pontosabban királyságának) programbeszédje a Hegyi Beszéd, amely messze túlmegy a Törvény követelményein, és ami az újjá nem született emberi természet számára még kevésbé teljesíthető, mint az a törvény, amelynek teljesítésébe a zsidó nép másfél évezreden keresztül folyamatosan belebukott. Mindenesetre az Ország Evangéliumának jellegzetességei:

• a hit és a cselekedetek egysége
• Isten uralmi igényeinek elismerése
• az újjászületés ígérete.

 Ezzel kapcsolatban látni kell, hogy Jézus Krisztus a földön jártakor még nem hirdethette saját halálának evangéliumát és ennek következményeit. Ezért jelezte Jézus, hogy van még sok dolog, amit nem hordozhatnak el, és azokat majd később a Szent Szellem fogja nekik kijelenteni. Azt is fontos látni, hogy a tanítványok a legélesebben éppen Jézusnak azokra az utalásaira reagáltak (elutasítással), amelyekben saját halálának szükségességéről beszélt.

 Jézus Krisztus halála és feltámadása után, mikor eljött a Szent Szellem, az apostolokon (a tizenkettőn) keresztül Isten ismét felajánlotta a zsidó népnek az Ország Evangéliumát, ők azonban ismét elutasították azt (bár voltak egyéni megtérések). Erre volt válasz lényegében Jeruzsálem lerombolása Kr. u. 70.-ben, és a nagy szétszóratás. Attól kezdve (egészen 1948-ig, a zsidó állam megalakulásáig) a zsidó államiság megszűnt. A tizenkettővel párhuzamosan indította el Isten Pál apostol szolgálatát, amely az ő személyes kijelentésére épült. Pál apostolnak jelentette ki Isten az Eklézsia (a kiválasztottak gyülekezete) titkát, amely azelőtt Isten titkaként el volt rejtve. Ebbe a szellemi népbe hit által lehet bejutni, a bejutás nem cselekedetek, hanem Isten szuverén elhívása alapján történik (tulajdonképpen Isten eleve ismerése és eleve elhívása alapján). Ennek a szellemi népnek az elhívatása az elragadtatás, amiről a 2Thesz 4,13-18 ír. Erre akkor kerül sor, amikor betelik azoknak a száma, akiket Isten a Gyülekezetbe elhívott, és akiket hit által újjá szült. A Gyülekezet elragadtatása után azonban Isten helyreállító munkája nem szűnik meg, hanem a Róm 11 értelmében bizonyos értelemben visszatér a zsidóságra (a Krisztusban mint Messiásban hívő zsidókra), akik újra az Ország evangéliumát fogják hirdetni. A Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakról van szó, amellyel jelképes értelemben a Jelenések Könyve (is) foglalkozik.

 Ez után kerül sor Jézus Krisztus visszajövetelére és arra a békebirodalomra, amelyről az ószövetségi próféták (is) írtak. Ez nem biztos, hogy pont ezer év volt, ez lehet szimbolikus szám is. Ennek a korszaknak az elején kerül sor az igazak feltámadására, akik együtt uralkodnak Krisztussal. Ezek közé az igazak közé tartoznak (valószínűleg) az ószövetségi időben hit által megigazult emberek és azok is, akik a Gyülekezet elragadtatása után tértek meg és haltak meg a második eljövetel előtt. A második eljövetel idején kerül sor az akkor élő népek megítélésére is aszerint, hogy bemehetnek-e Krisztus békebirodalmába vagy sem. Vannak jelei, hogy ez a békebirodalom fokozatosan fog terjeszkedni és uralmat fog gyakorolni az egész föld felett. Erre a korszakra az lesz jellemző, hogy a Sátán meg lesz kötözve, vagyis nem lesz kísértés – de továbbra sem lesz minden ember újjászületett, ekkor is lesz példa vétekre, amit súlyosan fognak büntetni. Ez a földi békebirodalom (szerintem ez a Mennyek Országa vagy Isten Országa = királysága) azonban csak véges ideig fog tartani, utána a Sátán eloldoztatik és ismét lázadásra bíztatja az emberiség meg nem tért részét. Ezt már tényleg végleges ítélet követi, ami után Isten új eget és új földet teremt (talán ezt lehet leginkább a Mennyország szóval jellemezni – de ez a szó így nem szerepel a Szentírásban). Ezután kerül sor a második feltámadásra, amiben azok vesznek részt, akik sem az elragadtatásban, sem az első feltámadásban nem részesültek, és ekkor ők ítéltetnek meg cselekedeteik szerint. (Ezért mondja Jézus, hogy aki benne hisz, nem megy ítéletre, mert ők már az első feltámadáskor feltámadtak).

 Röviden: az Egyházban sematikusan alkalmazott feltámadás, majd utolsó ítélet és ezt követő menny vagy pokol kép nincs teljes összhangban azzal, amit a Szentírásból látni lehet. Ott több elhívott csoportot lehet látni, eltérő felelősségi körökkel és eltérő jutalommal. Úgy tűnik, hogy nem feltétlenül egyszerre támadnak fel, egyesek közülük egyáltalán nem is kerülnek ítéletre, legfeljebb a jutalmazás szempontjából vizsgálják meg életüket. A részleteken lehet és kell is vitatkozni, tanulmányozni, de azt is tudomásul kell venni, hogy nem minden részlet hámozható ki egyforma biztonsággal a Bibliából. Arra kell tehát törekednünk, hogy hittel elfogadjuk azt a legmagasabb elhívást, amit Isten Krisztusban nekünk kínál, a részletek lebonyolítását pedig nyugodtan bízhatjuk Őrá.

Préd 3,1 „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”

 Ef. 5,15-17: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek: ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értésétek meg, mi az Úr akarata” (új protestáns fordítás)

„Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Annakokáért ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akaratja.” (Károli fordítás)

 Az utóbbi időben egyre többször és egyre több forrásból találkoztam egy problémakörrel, amit elnagyoltan az „időbeosztás problémájának” lehet nevezni. A Prédikátor még csak általánosságban beszél arról, hogy mindennek megvan a maga megszabott ideje a világban, a hosszú felsorolás alatt inkább csak elmélkedik a problémáról. Azt nem mondom, hogy játszik a szavakkal, ahhoz túl súlyosak – de tény, hogy nem von le belőle semmilyen következtetést, csak megállapít és mérlegeli az ellentétes eseményeket, tevékenységeket.

 Az újszövetségi idézet két, meglehetősen különböző fordítása arra utal, hogy az eredeti szöveg legalábbis többértelmű, ezért görögül nem tudván igénybe vettem kedvencemet, a „Blue Letter Bible”-t (www.blueletterbible.org), amely az Authorized Version mellett rendkívül jó és könnyen kezelhető támogatást nyújt az eredeti változatokkal kapcsolatban. Ebből a következőket tudtam meg. A „kihasználva” vagy „megvásároljátok” kifejezés (exagoradzo) a kiváltást, megváltást, megvásárlást, felvásárlást jelenti; az „alkalmas idő” (kairos) az idő ünnepélyesebb kifejezése a görögben, a „valaminek az ideje”, a tetőpont, a megfelelő időpont, a korlátozott idő, és az, amit az idő eredményez (a „sors”). A gonosz „idő” esetében a hemera szó szerepel, ami napokat jelent. Amint azt megszoktam, a Károli fordítás a pontosabb (csak régies a kifejezésmódja). Lényegében a kulcsmondatban arról van szó, hogy minden áron vásároljuk meg azokat az időszakokat, amelyek Istenéi, mert a pergő napok (a „folyó idő”) ez ellen dolgoznak. Azt is tudjuk, hogy a Sátán „e világ istene”, és itt a „világ” szónál az „aeon” szerepel, ami egyszerre jelenti a világot és a világkorszakot is.

 ***

Mielőtt visszatérnék ezekre az igékre és a hozzájuk kapcsolódó, húsba vágó problémákra, szeretnék egy kis kultúrtörténeti-antropológiai kitérőt tenni, amit azonban, ha valakit nem érdekel, nyugodtan ki is lehet hagyni. (Ennek érdekében ez elé a bekezdés elé, és az eszmefuttatás befejezése mögé három csillagot tettem, hogy megkönnyítsem a kitérőt azoknak, akik csak a szellemi mondanivalóval szeretnének foglalkozni). A XX. század első negyedének sok vitát kiváltó kultúrtörténésze, Oswald Spengler „A Nyugat alkonya” c. könyvében kifejtette, hogy az egymástól többé-kevésbé független és egymástól elkülönülő kultúrkörök egyik legfontosabb jellemvonása az, hogy miként élik meg az időt, a teret és az okságot. Ezt nemcsak kijelentette, hanem rendkívül éles szemmel válogatott példák segítségével be is mutatta azon a három kultúrkörön, amelyre vonatkozólag legtöbb ismerettel rendelkezett: a klasszikus (görög-római, vagy ahogy ő nevezi, az „apollói”), a Krisztus születésétől kb. 1000-ig tartó, általa „mágikusnak” nevezett, és a nyugati (Spengler által „faustinak” nevezett) kultúrán. Ennek részleteibe nem szeretnék belemenni, röviden csak annyit említenék, hogy a klasszikus kultúra az „itt és most” világa, arra fókuszál, a távoli múlt és jövő számukra egyfajta mitikus dimenziót öltött. A korai kereszténység „mágikus” világképe a barlang-szerű térképzettel párhuzamosan időben véges, a teremtéstől az ítéletig tartó világegyetemet képzelt el. Az időnek íve van, amelynek csúcspontja a megváltás (az „idők teljessége”). Ezt a lezárt, ív-szerű időképet törte fel Joachino da Fiore (vagy Joachim Floris) a középkor elején azzal, hogy az „Atya” és a „Fiú” korszaka után bevezette a „Szentlélek” korszakát, vagyis a már lezárt korszakok mellé (után) egy újat helyezett el. A kibontakozó tudományos világképben pedig már az időt mindkét irányban végtelen tengelyként képzelik el (a térhez hasonlóan). Az, hogy a XX. században ismét fokozatosan módosulni látszik a térről és az időről alkotott fogalmak jellege, annak jele, hogy a kultúra egészében változásokra számíthatunk.

 Az időhöz való különböző viszonyulás azonban nem csak a nyugati félteke kultúrái között mutatható ki. A görögökhöz hasonlóan a hinduk is valamilyen álom-szerű kapcsolatban álltak az idővel. Ők ugyan tudtak hatalmas (ciklusosan változó) időtartamokról, de gondolkodásuk nem a kialakulás folyamatára, hanem annak eredményére, a „mindig örökre” koncentrált. Ezzel éles ellentétben a gyakorlatias kínaiak szorgosan vezették krónikáikat és követték az idő múlását – ők viszont az absztrakt fogalmakban voltak jóval gyengébbek a hinduknál stb. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Nyugat - Kelet ellentétről van szó, inkább a kultúrák individuális jellegzetességeiről.

 Amit a kultúrtörténet a történelmi dimenzióban lát és ír le, t.i. a tér és idő felfogásának sokszor radikális eltéréseit, azt a kulturális antropológia a velünk együtt élő kultúrákról állapítja meg. Igen kiváló tanulmányokat erről Edward T. Hall amerikai antropológus „Rejtett dimenziók” és „Dance of Life” c. könyveiben (az utóbbi sajnos nem jelent meg magyarul). Az időfogalom analízise során megállapította, hogy még az európai népek sem egyformán élik meg és osztják be az időt, legalább két különböző csoport ismerhető fel: az ún. monokrón és a polikrón időskálán gondolkodó népek. A monokrón időskála inkább a germán és északi népekre jellemző, a polikrón pedig a latin népekre (különösen spanyol, olasz, de ide tartoznak a görögök és ebből a szempontból az arabok is). A monokrón időskála számunkra, magyarok számára is jól ismert: az időt úgy képzeljük el, mint egy végtelen szalagot, amelyet kisebb szakaszokra osztunk, és ezekben helyezzük el tevékenységeinket. Életünk olyanná válik, mint egy menetrend, az idővel szinte úgy bánunk, mint az anyaggal, arról beszélünk az időt meg lehet spórolni, el lehet vesztegetni stb. Ez azonban nem „az” idő jellemzője, hanem a mi időfelfogásunké. A polikrón időskálában gondolkodó emberek számára több dolog zajlik egyszerre, sokkal fontosabb számukra az emberi kapcsolatrendszer élő szövete, mint valamilyen absztrakt menetrend. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nőkhöz ösztönösen a polikrón, a férfiakhoz a monokrón időskála áll közelebb – ez is sokszor forrása lehet a nemek közötti ellentéteknek). Ipari jellegű tevékenység (különösen nagyipari) nem is jöhetett volna létre a monokrón időskála nélkül, de nagyon rosszul illeszthető a kreatív tevékenységekhez (művészethez, vagy pl. a kutatáshoz), csak üggyel-bajjal az oktatáshoz és semmilyen módon nem fér össze a meleg emberi kapcsolatokkal. A polikrón idő viszont épp az utóbbiaknak van alárendelve, ezért aztán az a monkrón idő világából érkező ember számára zavarosnak és rosszul definiáltnak tűnik (pl. elveszettnek éreznénk magunkat egy dél-amerikai ország bürokráciájában, ahol semmit nem jelent egy megbeszélt időpont, annál többet egy ismerős, aki „működteti” számunkra a rendszert). A polikrón idő sokkal képlékenyebb, mint a mienk, nincsenek teljesen fix pontjai, mindig minden attól (is) függ, hogy addig nem történik-e valami fontosabb, amivel törődnünk kell. (Meg kell jegyezni, hogy a közel-keleti ember számára, mint amilyenek az Ószövetség és a korai Újszövetség egyes írói is voltak, a polikrón időszemlélet a természetes, a monokrón időnek valószínűleg még csak a lehetőségén sem gondolkodtak el).

Az tehát, hogy mi (a németekkel, angolokkal, amerikaiakkal, skandinávokkal és bizonyos fokig a japánokkal együtt) a menetrendszerű idő foglyai vagyunk, nem természeti törvény, de majdnem az, hiszen beleszülettünk egy társadalomba, és tudatunk kialakulásakor már azok a gondolati minták vésődtek belénk, amelyek ma öntudatlanul és szinte megváltoztathatatlanul reakcióinkat irányítják. Milyen hátrányai vannak ennek életünkre, különösen szellemi és családi életünkre? Ezzel vissza is térünk a kulturális vizsgálódásból saját személyes életünkhöz és ahhoz, amit a szakasz elején bemutatott Igék mondanak nekünk.

***

 Mit jelent az időbeosztás kényszere számunkra, és hogyan tudunk harcolni annak egészségtelen kinövései ellen? Ha életünket úgy próbáljuk berendezni, hogy abban mindent egyfajta változhatatlan „menetrend” irányítson (és munkánk, a hivatalok, fizetési kötelezettségeink, határidőink stb. többnyire erre kényszerítenek bennünket), akkor véges energiánkból következően a kevésbé fontos dolgok számára „nem jut idő”, tehát azok kimaradnak az életünkből. Ez pedig elkerülhetetlenül egyfajta elhasználódáshoz, kiégéshez vezet – ezzel foglalkozik Dobson egyik rövid, de nagyon lényegre törő könyve, amelynek kiadását a KIA rövid időn belül tervezi. Ha „szentírásnak” vesszük főnökeink mindig többet és többet követelő kívánságait, ha túlvállaljuk magunkat valamilyen anyagi cél elérése érdekében, ha túlszervezzük gyermekeink életét végtelen számú különórával, sporttal és egyébbel, nem jut időnk együtt lenni sem egymással, sem Istennel – és ennek megvannak a maga súlyos következményei. Az Istennel fennálló közösség meglazulása teljes értékvesztést, tanácstalanságot eredményez, nem kapunk személyes eligazítást, szellemi életünk egyfajta rutinná silányul. Ilyen helyzetben az emberi indítékból elvállalt és túlvállalt szolgálatok is inkább hátráltatnak, mint előrevisznek, mert pótcselekvésként végezzük azokat a fontosabb dolgok helyett. Az ima, a csöndesség odaszentelt ideje tehát alapvető fontosságú. Erről szól egy ugyancsak hamarosan megjelenő KIA könyv (Hybels könyve, amelynek címe lényegében azt állítja, hogy - különösen elfoglalt korunkban - nem imádkozni luxus!).

 Hogyan védekezhetünk ez ellen a kulturálisan kódolt, de mégis vaskövetkezetességgel ellenünk dolgozó „menetrenddel” szemben? Az egyik módszer a „kutyaharapást szőrével”: harcoljunk a ránk nehezedő időbeosztási kényszer ellen saját fegyvereivel! Alakítsunk ki olyan „időkamrákat”, amelyek szentek és sérthetetlenek, és ezek legyenek az Istennel való együttlét idejei (vagy éppen a családdal való együttlété – bár ehhez már több ember fegyelmezett együttműködésére van szükség). Ez is jó és hasznos módszer, eleinte talán az egyetlen, ami rendelkezésünkre áll – de nem a legjobb. Miért? Azért mert ez jellegéből adódóan továbbra is törvény marad, és ha ezt pl. családunkkal, szeretteinkkel szemben kell megvalósítani, akkor a szeretet törvényével is összeütközhetünk. Ez nem azt jelenti, hogy családunkkal nem kell megértetnünk: szükségünk van olyan csöndes időszakokra, amikor még ők sem zavarhatják Istennel való közösségünket, de ha ezt már másokra próbáljuk rákényszeríteni (pl. közös csendességek), az már terhessé, és céljával ellentétessé is válhat. Mi tehetünk még? Visszavehetünk céljainkból, amelyek magunk és mások túlhajszolására kényszerítenek bennünket. Ez nem mindig lehetséges, vagy nem rajtunk áll (az örök polémia a spórolással kapcsolatban!), de érdemes megvizsgálni a „kiadási” és a „bevételi oldalt” minden olyan esetben, amikor van választási lehetőségünk. Valóban annyi többletet jelent annak az anyagi célnak az elérése, mint amennyit veszítünk azzal, hogy a családi és az isteni közösség idejéből csippentünk el? Erre kinek-kinek magának kell válaszolni. A harmadik (véleményem szerint legjobb) megoldás az, hogy készülünk ugyan „menetrendekkel” (tervekkel) – hiszen ezt a világ jelenlegi berendezkedése elkerülhetetlenné teszi - de adjuk meg mindig Istennek azt a lehetőséget, hogy ezeket a terveket aktuálisan felülírja a saját fontossági sorrendje szerint. Ha úgy látjuk, hogy valami miatt a világ által megkövetelt rendnek borulnia kell, hittel vállaljuk az ebből adódó konfliktusokat egy nagyobb jó érdekében. Ezzel megmarad a tervezés előnye, a spontaneitás elevensége és annak szükségessége, hogy mindig Istenre figyelve próbáljuk terveinket végrehajtani.

 Mit jelent tehát számunkra az, hogy „az idők gonoszak”? Azt, hogy a Sátán (ennek az aeonnak az ura) a mi kultúránk jellegzetességeit is arra próbálja kihasználni, hogy rombolja emberi és isteni kapcsolatainkat, közösségünket. A „Fenevad számának felvétele” nemcsak (és nem elsősorban) a vonalkódok használatát jelzi, hanem azt, hogy tudomásul vesszük: csak azok „adhatnak és vehetnek” az alakuló antikrisztusi szellemű világban, akik magukévá teszik annak könyörtelen követelményeit. Biztos, hogy aki ebbe a játékba nem száll be, nagy karriert nem fog befutni – de egyelőre még éhen sem hal. Hit kell ahhoz, hogy Isten segítségére, útmutatására várva kiszakítsuk magunkat az „üzleti menetrend” mókuskerekéből, megelégedjük a kevesebbel, és a valóban értékesre koncentráljunk. Ezzel ugyan kiváltjuk a világ megvetését, nem egyszer a dühét is, amitől csak Isten maga tud megvédeni, de tisztább lesz látásunk, lelkiismeretünk és melegebbek, bensőségesebbek a kapcsolataink.

 Mindez nem azt jelenti, hogy e sorok írója nem ugyanúgy küzd ezekkel a problémákkal, mint esetleg az, aki olvassa – sőt. Ugyanakkor mostanában túl sok impulzus ért ezzel kapcsolatban, hogy végi ne gondoljam ezt a kérdéskört, és ha már megtettem, szeretném megosztani eredményét a testvérekkel, hátha más is talál magának benne hasznosítható elemeket.

Összefér a bibliai vallás a nacionalizmussal?

 Félreértés ne essék: meg sem próbálom bizonyítani, hogy a bibliai vallásosság igaz, ez a rész azoknak szól, akik hisznek benne, hogy nem egyszerűen emberi produktum és ezért próbálják hozzá igazítani járásukat. Itt ízig-vérig értékelő gondolatokról van szó, amely értékelő gondolatok azonban egy lejegyezett könyvhöz, illetve annak interpretációjához kapcsolódnak. Itt csak azt a véleményemet próbálom meg röviden megfogalmazni, hogy a „nemzeti keresztény” vagy a „keresztény nemzeti” szópár contradictio in adiecto. Lássuk, hogy miért.

 Az Újszövetség alapján, különösen Pál apostol levelei alapján minden Bibliát ismerő ember számára nyilvánvaló kellene, hogy legyen: ember és ember között egyetlen fontos különbség van: újjászületett-e Krisztusban, vagy nem? Pál apostol teljes szenvedélyességgel védelmezi ezt a gondolatot a ledöntött falakról (a pogányok és a zsidók között Krisztus testén belül), a „nincs szkíta, nincs barbár, nincs, görög, nincs rabszolga, nincs szabad, nincs férfi, nincs nő”[1] gondolatban, mert mindenki egy a Krisztusban. Ez tipikusan a mágikus kultúra „nemzet” fogalma. Ugyanígy gondolkodik egy (talmudista) zsidó vagy egy muszlim saját csoportjáról. A hit szempontja minden más szempontot felül kell, hogy írjon, Jézus maga sem ismert ebben pardont – még a család vonatkozásában sem. Ehhez az egységhez képest a nyelvi, vagy nemzeti hovatartozás nem túl sokat jelent, vagy ha mégis, akkor az bálványimádás. A magyarok istene, ha létezik, az bizony bálványisten. Méghozzá elég vérszomjas bálvány, mint minden más bálvány. Aki ezzel nem hajlandó szembenézni, az magát csapja be. Hallottam Tőkés püspököt prédikálni, de abban bizony Jézus Krisztusról, bűnről, megváltásról elég kevés szó esett, a magyarságról annál több. Ha valaki megtért keresztény létére Erdélyben nem szeret jobban egy megtért románt, mint egy káromkodó, erőszakos székelyt, az bizony arcul csapja saját hitét, és egy más credót fogalmaz meg magának, mint amit az apostolok ránk hagytak.

 Ez ellen két gondolatot lehet felhozni: egyrészt a zsidóság nacionalizmusát, másrészt azt a történelmi érvet (amit általában nem szoktak felhozni), hogy a fausti kereszténység nem szigorú értelemben azonos a mágikus kereszténységgel (ld. a 6. hivatkozást). A másodikkal kapcsolatban csak annyit, hogy ebben a vonatkozásban nincs érdemi különbség. A középkori katolicizmus abszolút szupernacionális (nem internacionális!). Az avignoni és a római pápaság küzdelmeiben van egyfajta proto-nacionális elem, de ez is más, mint a romantika által kitermelt nacionalizmus, amelynek első halvány jelei a reformáció/ellenreformáció küzdelmeiben jelentkeznek, de itt is erősebb a latin/germán polarizáció, mint a valóban nemzeti. Tehát ez nem igazán jó érv lenne a nacionalizmus és a kereszténység összekapcsolására.

 A zsidóság saját „nacionalizmusa” már több megfontolást igényel. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a zsidó nacionalizmus az egyetlen Isten által jóváhagyott nacionalizmus, de ez durva elferdítése lenne egy ennél jóval összetettebb valóságnak. (Azt ugyanis Isten kijelentette magáról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, de azt soha nem mondta, hogy a magyarok Istene lenne – jobban, mint mondjuk a szlovákoké, románoké vagy a szerbeké). Ennek megértéséhez üdvtörténeti látásra van szükség, hogy különbséget tudjunk tenni Izrael és a Gyülekezet helyzete között. Erről az egyik legvilágosabb könyvet egy több mint 100 évvel ezelőtt élt szerzőtől olvastam[2], aki lényegében a diszpenzacionalista teológia alapján áll (amelyet leginkább a neoprotestáns gyülekezetekben osztanak, de ott sem mindenhol. Az ó- és újszövetségi háztartás viszonyának kezelési módjairól ld.[3]). Izrael Isten földi népe, akit testi születés alapján tart nyilván, a Gyülekezet pedig a szellemi nép, amelyet örök elhívással, eleve elismerés alapján „első zsengeként” választ ki. Mindkettőnek mások a váradalmai, más a szerepük az üdvtörténetben, amelynek az összekeverése csak azt eredményezheti, hogy reménytelenül összezagyváljuk Isten szándékait. De még szigorúan az ószövetségi kontextusban sem beszélhetünk „igazi” nacionalizmusról (gondoljunk csak Jeremiásra, akit honfitársai hazaárulással vádoltak, vagy az összes prófétára, akik nem túl sok hízelgő dolgot mondtak el népükről), legfeljebb Isten iránti szeretetről, Akinek van joga választani.

 Ugyanebből az okból rendkívül komoly fenntartásaim vannak a hatalom és a vallás mindenfajta összefonódásával szemben, mert az „oltár és a trón” házassága és kölcsönös hatalmi törekvései rendkívül sok torzulást hoztak a hit világában. Mély meggyőződésem, hogy a kegyelem korszakában az újjászületett hívőknek nem feladatuk a hatalmi politikában való aktív részvétel, mert ez elkerülhetetlenül olyan eszközök használatára készteti, adott esetben kényszeríti őket, ami ellentmond hitüknek. Ez nem azt jelenti, hogy a világi hatalom nem Istentől van (éppen ellenkezőleg, erről Péter és Pál is rendkívül világos és egyértelmű tanítást ad), de ezt látásom szerint nem az övéivel intézteti. De ez már túlságosan messze vezető kérdés lenne, amibe itt nem akarok belemenni.

 Összefoglalóan tehát a nacionalizmus hittel való összekapcsolását nem látom meg alapozottnak

• sem az Újszövetségi tanításban
• sem a kora-keresztény gyakorlatban
• sem a középkori katolicizmusban
• sem az Ószövetségben.

[1]              Gal 3,28

[2] T.B. Baines: „The Lord's Coming, Israel, and the Church”, Gute Botschaft Verlag, 1991

[3] D.L. Baker: Két szövetség, egy Biblia, Hermenutikai Kutatóközpont, Budapest, 1998

A személyiség-tipológiai szempont

 Van még egy szempont, amit szeretnék megvizsgálni, mert számomra ez teszi leginkább érthetővé a jelenséget, a körülötte folyó harcokat és az érzelmek intenzitását. Bizonyos alapértékek tekintetében csak két ellentétes pólus között választhatunk, és ha ezeket akár személyenként, akár kultúránként ábrázoljuk[1], azt fogjuk tapasztalni, hogy bizonyos értékek „vonzzák” egymást, vagyis együtt gyakrabban fordulnak elő. Ezek alapján beszélhetünk egyének vagy kultúrák karakteréről, illetve különíthetünk el bizonyos típusokat[2]. Itt most csak két dimenziót említenék meg, egyiket sem a hagyományos pszichológiakönyvekből, hanem Spengler „Untergang”-jából véve. Spengler világosan beszél ugyan a kultúra és a civilizáció ellentétéről, de csak mint a társadalmi lét egymást követő stádiumairól, és nem veszi észre, hogy vannak emberek, akik „ösztönszerűen” a kultúrára jellemző, mások pedig a civilizációra jellemző értékeket vallanak magukénak. Tekintettel arra, hogy ezek egymást kizárják, egyszerre csak egyik lehet hatalmon, a másik ellenzékben. De van egy ettől teljesen független koordináta, amely ugyanilyen élesen osztja meg az emberiséget, méghozzá mind a kultúra, mind a civilizáció időszakában, és ez a „rassz-ember” és a „szellem embere” ellentéte. Ezt az ellentétet Spengler kitűnően észreveszi, és részletesen ki is bontja a nemes - pap vagy az üzletember/politikus – tudós ellentét párjaiban.

 Ez valahol az „ösztönös” – „tudatos” párnak felel meg, ahol az egyiknek az „illendő” a másiknak az „igaz” keresése a központi érték. Meggyőződésem, hogy valahol ebben a nem személyes döntéssel, hanem beleszületéssel történő „osztályba sorolásban” kell igazában keresni pl. a népies - urbánus vagy a „nemzeti” – „liberális” ellentét gyökereit. Itt személyes irányultságokról, alapvetően értékekről van szó, amelyeket nem igazán lehet megmagyarázni és megérteni is csak jelenség szinten lehet. Ezért olyan reménytelen a párbeszéd a két tábor között, amit a politikusok ostobasága és népszerűség-hajhászása csak tovább nehezít. Minden ilyen párbeszéd alapvető feltétele az, hogy valaki tudja önmagát, csoportját, lelkialkatát a kívülálló szemével nézni, és ha átélni nem is tudja, legalább próbálja meg megismerni a másik fél univerzumát.

 A nacionalizmus szubjektív, személyes értékelése

 Az eddigiekben elsősorban egy objektív, inkább tudományos, mint értékelő álláspont alapján próbáltam meg megközelíteni a problémát, ebben a fejezetben viszont inkább értékelő gondolataimat próbálom meg elmondani, bár itt is elő fognak fordulni racionális megfontolások.

 A magam részéről úgy állok hozzá a nacionalizmushoz, hogy csak vagy mindegyiket vagyok hajlandó megérteni, vagy egyiket sem. Arra sem képes, sem hajlandó nem vagyok, hogy saját csoportom nacionalizmusát pozitív módon hazaszeretetként értékeljem, másokét pedig negatív módon nacionalizmusként, sovinizmusként, fanatizmusként stb. És ez az egyik legnagyobb bajom azokkal, akik a nacionalizmus bűvkörébe kerültek: abszolút képtelenek önmagukat vagy csoportjukat a kívülálló szemével nézni. A marxi értelemben vett pártosság annyira áthatja a gondolkodásukat, hogy képtelenek felismerni formai azonosságokat saját magatartásuk és másoké között. Esetleg ha két dél-amerikai állam konfliktusáról van szó, akkor talán képesek több-kevesebb objektivitással mérlegelni a két fél álláspontját, de semmi olyan kérdésben nem, amely távolról is érintheti saját érzelmi beállítottságukat.

 Fontos látni, hogy minden csoporttudat mögött végső soron az önzés áll: a csoport, ahová tartozom, azért fontos, mert az én csoportom (bár ezt kevesen ismerik fel, és még kevesebben merik kimondani). Ha máshová születtem volna, most ugyanolyan vehemenciával gyanakodnék, gyűlölködnék azokra, akiket most istenítek, mint ahogy most acsarkodom azokra, akik csoportom vélt vagy valós érdekeit sértik.

 A nacionalizmus (és ezzel analóg módon sok más csoporttudat) másik, számomra elfogadhatatlan jellemzője az, hogy az embereket nem erkölcsi jellemvonásaik alapján kezeli és különbözteti meg, hanem hovatartozásuk alapján, illetve a hovatartozásnak önmagában tulajdonítanak egy kvázi-erkölcsi értéket. Hiányzik az egyenlő mérce, illetve még az erre való törekvés is. Másképp ítélem meg a helyzetet, ha magyar futballhuligánokat vernek meg Szlovákiában, mint ha mondjuk angol futballhuligánokat vernek meg Németországban, mert az egyiknek (szerintem) van nemzeti relevanciája, a másiknak meg nincs (számomra). Másképp sajnálom az Iránban lefogott magyar kábítószercsempészt, mint az ugyanott lefogott török kábítószercsempészt. Ez mindaddig működik, amíg az ember meg nem próbál kilépni egy szűk közösség kereteiből, és meg nem próbálja saját elfogultságát másokra rákényszeríteni. Rendkívül nehéz ugyanis bármilyen észérvet felhozni amellett, hogy egy nem érdekelt kívülálló az én pártomat fogja, és ne a másikét. Léteznek ugyan szimpátiák és antipátiák nemzetek között, de többnyire azt is a szimpátiát vagy antipátiát nyilvánító fél saját elfogultságai vezérlik, nem a megítélendő helyzet.

 A (magyar) nacionalizmus képtelen belátni azt, hogy Trianonnak egyik legfőbb oka, hogy mi ugyanazt a szerepet játszottuk a nemzetiségekkel szemben a XIX. század második felében, amit Bécs velünk szemben. Amit mi hangosan követeltünk a Habsburg háztól, ugyanazzal a mozdulattal megtagadtuk saját nemzetiségeinktől. Fejtő Ferenc egy érdekes könyvében[3] többek között azokról a háttérben végzett machinációkról szól, amit Magyarország annak az érdekében végzett, hogy megakadályozza Csehország és Horvátország hasonló státusba kerülését, mint amilyenben Magyarország volt Ausztriával szemben. Ez hatalmi szempontból érthető, de nem kell csodálkozni, hogy ezek után nem lelkesedtek értünk.

 Jászi Oszkár írásainak egy gyűjteményében[4] mulatságos olvasni azt, hogy mennyire azonos a szeparatizmus rémével riogató magyar sajtó hangja a XIX. század végén azzal, amit a mostani román vagy szlovák sajtóban olvasni a magyar szeparatizmus veszélyével kapcsolatban. Számomra egyszerűen fel nem fogható, hogy hogyan képes egy ugyanazon ember az egyiket jogosnak, a másikat jogtalannak ítélni – saját érdekétől függően, sőt még mástól is elvárni, hogy ossza nézeteit. Igaz, a hithű nacionalista nem meggyőzni, hanem legyőzni akar másokat, ezért nem az izgatja, hogy mit gondol a másik, csak az, hogy mit képes megtenni. Ez azonban mindig a történelmi helyzet függvénye lesz. Jászi ugyanebben a könyvében arról is ír (és ezt hosszas statisztikákkal is igazolja), hogy a magyarságnak iszonyatos asszimiláló ereje van – mindaddig, amíg nem próbál erővel asszimilálni. Elgondolkodtató tény.

 Azon is sokat gondolkodtam, hogy ki az a magyar nép, akit állítólag a nemzeti radikalizmus szeret? Bizonyára nem a magyar állampolgársággal rendelkezők összessége. Mert azok közül nem mindenki „igazi” magyar. De akkor ki az igazi magyar? Akit én annak fogadok el. Azt, hogy ez tiszta tautológia, kevesen fogják fel. Ez olyan, mintha a definíciót, hogy „a kör azon pontok mértani helye ...” egy olyannal próbálnánk helyettesíteni, hogy „a kör az egy olyan kör ...”. Legalább így hat az a definíció, hogy „magyar az, akit a magyarok annak fogadnak el”. Mégis sokan ezt teljesen kielégítőnek vélik. A szomorú valóság, hogy a nemzeti radikalizmus nem egy empirikus embercsoportra irányítja szeretetét, hanem egy elképzelt, soha nem létezett entitásra, amelyet erőszakkal ki akar alakítani a maga „social engineering”-jével, ami a számomra semmivel sem vonzóbb, mint a kommunisták fanatizmusa, hiába próbálják bizonygatni, hogy ők a szerves tradíció képviselői egy mesterséges ideológiával kapcsolatban. (Itt csak emlékeztetek a cikk elején idézett bon mot-ra).

 El tudom fogadni a nacionalizmust, mint jelenséget, de leginkább úgy, mint valami biológiai létből itt maradt, átszellemiesített csökevényt, aminek intenzitása ugyanúgy változhat az emberekben, mint mondjuk a szexuális vágy vagy sok egyéb olyan késztetés, ami inkább biológiai, mint szociális létünkből ered. Nem más ez, mint egyfajta populációgenetikailag meghatározott harc a véges erőforrásokért. Érzelmileg képtelen vagyok azonosulni vele, és úgy látom, hogy a vallási indulatokhoz hasonlóan kiválóan alkalmas tömegek manipulálására, a vezetők alkalmatlanságának, a meg nem oldható gazdasági és egyéb problémák elrejtésére stb. Magyarul olyan tűznek látom, ami több veszélyt, mint előnyt hordoz, és amivel sokan szeretnek játszani, de ha tűzvészt okoznak vele, akkor mindenki mást okolnak érte, csak magukat nem.

 Abba itt nem is igazán kívánok belemenni, hogy itt, Kelet Közép-Európában miért még nehezebb a (homogén) nemzetállamok kialakítása és miért veszélyesebb az átlagosnál is a nacionalizmus erőltetése. Elég annyit jelezni, hogy etnikailag meglehetősen kevert térségről van szó, még annyira sem lehet összefüggő, etnikailag homogén területeket határokkal elkeríteni, mint Nyugat-Európában. Itt csak különböző igazságtalanságok között választhatunk (ha nemzetállami keretekben gondolkozunk), vagy fölfelé menekülhetünk ki az egészből - a nacionalizmus meghaladásával. A nacionalizmus különösen nagy károkat okoz azokon a területeken, ahol a korábbi török vagy még korábbi arab birodalmak voltak. Olyan léptékű népirtásra, mint amire az örményekkel szemben sor került, korábban nemigen volt példa az Ottomán birodalomban, ahol a milliyet rendszer több-kevesebb hibával, de működött. Nem területi elkülönülés érvényesült, hanem vallási csoportok önigazgatása, legalábbis olyan területeken, amelyek a birodalom alapvető érdekeit nem veszélyeztették. Ugyanez mondható el a ciprusi, vagy a délszláv problémáról, amit még külön „színez”, hogy Horvátország és Szlovénia nem volt része sem a török birodalomnak, sem az ortodox közösségnek. Hasonlóan problematikus a nacionalizmus „exportja” Afrikába, ahol a törzsi hovatartozás máig sokkal erősebb összetartó elem, mint egy esetlegesen, nyugati érdekek kialakított területi egység felett uralkodó központi kormány iránti lojalitás.

 A japán nacionalizmus megint egész más tészta, azt erősen táplálja a császárkultusz és egy tőlünk idegen közegben valósult meg és működött. Ruth Benedict, a második világháború idején megbízott kultúrantropológus, akinek feladata az volt, hogy az amerikai hadvezetés számár próbálja „megérteni” a japán psziché működését, igen sok érdekes megfigyelést tesz „A krizantém és a kard” című könyvében[5], közte azt is, hogy a japánokban él(t?) egy határozott elképzelés a népek közötti rendről, és ők úgy érezték, hogy hivatottak mások irányítására. (Érdekes, hogy olyan néppel még sohasem találkoztam, amely hasonló nézeteket hangoztatva a piramis alján képzelte volna el saját istentől vagy sorstól rendelt helyét. Nem furcsa?) Ezt az elhívást azonban azok a népek, amelyeken uralkodni próbált, nemigen értékelték.

 Az oroszság hazaszeretete és xenofóbiája megint csak más természetű. Két, számomra jelentős könyv is beszél az oroszság lelkületéről és messianizmusának vallásos jellegéről[6], ami megint más, mint a mifelénk „dívó” nacionalizmus.

 Összefoglalóan: a nacionalizmussal nem tudok azonosulni

• annak irracionalitása és történelmileg nem megalapozott volta (pontosabban egy kreált történelemre épülő volta)
• körben forgó gondolkodásmódja
• veszélyes indulatokat kiváltó jellege és kezelhetetlensége
• másokkal szembeni igazságtalansága miatt.

 Ugyanakkor objektíve elismerem a létét, mozgató erejét és számolok vele történelmi vagy gyakorlati lépéseimben is. Csak támogatni nem tudom, és saját személyes gondolkodásomat és emberi kapcsolatrendszeremet nem vagyok hajlandó hozzá igazítani.

[1] Nguyen Luu Lan Anh, Fülöp Márta (szerk.): Kultúra és pszichológia, Osiris, Budapest, 2003

[2] Bánhegyi György: Kelet és Nyugat: kulturális dichotómia vagy pluralizmus? Pro Philosophia Évkönyv 2008, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2008

[3]     Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990

^[4]     Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, Gondolat, Budapest, 1986

^[5]     Ruth Benedict: The Chrysantemum and the Sword (Patterns of the Japanese Culture), Houghton Mifflin Co., Boston, MA, (1989), magyarul Ruth Benedict, Mori Szadhiko: Krizantém és kard, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2009

^[6]     J. H. Billington: The Icon and the Axe, An Interpretative History of Russian Culture, Vinatge Books, New York, 1970; Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, Budapest, 1989

„A nemzet olyan emberek csoportja, akiket múltjukra vonatkozó

téveszmék és  szomszédjaikkal szembeni közös gyűlölet kötnek össze”

Karl Wolfgang Deutsch (Nationalism and its Alternatives)

A nacionalizmus kialakulása, és jelentősége a modern történelemben

A XIX. századnak, de bizonyos mértékig még a XX. századnak is egyik meghatározó ideológiája a nacionalizmus. A nemzettudat kialakulása, majd uralomra jutása olyan erővel határozta meg a világtörténelmi[1],[2] és a magyar[3],[4] eseményeket, amely csak a történelmi vallások hatásával mérhető össze – mint látni fogjuk, nem véletlenül. Szemben a német romantika és historizmus sok képviselőjével[5], akik számára a történetírás „magától értetődő” egységei a népek/nemzetek voltak, a XX. század szkeptikusabb történészeinek, akik nagyobb kulturális/civilizációs egységekben gondolkodtak (pl. [6] vagy [7]) már volt annyi távolságtartása a nemzettudattól, hogy képesek voltak a nemzetet nem magától értetődő ősjelenségként, hanem történelmi folyamatok múló eredményeként kezelni és szemlélni. A fentebb említett Barzun (ld. a 2. hivatkozást) a maga csodálatos történelmi képeskönyvében az egész újkori európai történelmet a nemzetállam kialakulásként, majd fokozatos dezintegrálódásaként írja le. A modern történészek túl tudtak lépni azon a naiv romantikus eszmén, hogy a nemzettudat egy örök és változhatatlan népérzés, amelyet külső körülmények legfeljebb csak ideiglenesen képesek elnyomni, és meg tudták vizsgálni, hogy az a fajta nemzettudat, ami a XIX.-XX. század európai népeit jellemezte, mennyire volt (vagy nem volt) jelen más kultúrák vagy más történelmi idők társadalmaiban.

 Egy, a témával foglalkozó konferencia[8] előadói annak ellenére, hogy sok dologban vitatkoztak egymással, abban egyetértettek, hogy egy komplex jelenségkörről van szó, amelynek eredete nemigen tolható időben hátrébb a XVI-XVII. századnál, amelynek számos fokozata van, és szerepe sem ítélhető meg egységesen attól függően, hogy mely időszakban alakult ki vagy lépett fel. A nemzeteszme alakulása érthetően más volt olyan népek esetében, amelyeknek a romantika ideje előtt már volt hosszabb-rövidebb önálló vagy kvázi-önálló állami léte (pl. Magyarország vagy Lengyelország, de bizonyos mértékig még Szerbia és Csehország esetében is), mint akiknek többnemzetiségű birodalmak keretében a XIX. vagy a XX. században kellett kivívni, sokszor kialakítani saját nemzeti létüket.

 Az nem kétséges, hogy valamilyenfajta kollektív közösségtudat minden korban és minden kultúrában létezett[9], de ennek terjedelme és az összekötő kapocs természete erősen változó volt. Itt csak jelzésszerűen utalhatunk a családi, nemzetségi, törzsi vagy akár a vallási hovatartozásra, amelyek mind-mind bizonyos mi-ők határvonalakat képeznek, és amelyek bizonyos szolidaritási érzést válthatnak ki más-más szituációban. Bár nem elhanyagolható elem, a beszélt nyelv, amit a XIX. század és a romantika a középpontba állított, koránt sem az egyetlen és nem szükségszerűen a legerősebb kapocs emberek között. Itt utalnom kell Spengler által a „mágikus kultúrához” sorolt népekre és emberekre, ahol a „nép” vagy „nemzet” határát nem a nyelv vagy a „szülőföld” jelöli ki, hanem a vallás. Spengler éles szemmel arra is rámutat, hogy miért érzi az európai nacionalizmus halálos veszélynek saját szellemi közösségén belül az ilyen kultúrához tartozó embereket (a zsidókat, arabokat, perzsákat, örményeket stb.). Az olyan jelenségek, mint az arab nacionalizmus kései, szervetlen fejlemények, amelyeket a terjeszkedő Nyugat váltott ki a számukra idegen kultúrákból, és ezek rengeteg szükségtelen szenvedést okoztak mindkét félnek. De erre még a későbbiekben visszatérünk.

 Arnold Toynbee, a másik enciklopédikus tudású és éles szemű kultúrtörténész is felhívja a figyelmet arra, hogy még saját nyugati kultúránkban sem „őshonos” a nemzeti érzés, a nagy középkort sokkal inkább a dinasztiákhoz vagy a feudális urakhoz való hűség jellemezte, mint a nyelvközösség, vagy pláne valamilyen „nemzet” fogalomhoz tartozás. Lokálpatriotizmus természetesen volt (ld. még a 9. hivatkozást), de már csak a kommunikáció kezdetlegessége miatt sem alakulhatott ki a közösség érzése tőlük távol lakó emberekkel. Ugyancsak Toynbee mutat rá, hogy a XVIII. század háborúi szinte úri passziónak tűnnek az őket megelőző XVII. századi vallásháborúk és az őket követő a XIX. és XX. században nemzeti célokért vívott háborúk borzalmas, totalitárius jellegéhez képest.  Az okra is rámutat: a nacionalizmus a szekularizálódó világban igen sok szempontból valláspótló ideológiaként jelentkezett. Toynbee, akinek Spenglernél jóval több empátiája volt a civilizációk kései formái iránt, azt is részletesen bemutatja, hogy a fejlődésükben megroppant[10] civilizációk „univerzális államai” a „parokiális állam” meghaladására épültek, ami Európa esetében a nemzetállami keretek meghaladását jelenti. Az „univerzális államokról” sok rosszat el lehet mondani, de a kialakulásukat megelőző „time of troubles”-hez (nehéz időkhöz) képest a béke korszakát jelentik. Spengler ugyancsak szükségszerűnek látta a „harcoló államok korát” a császárság felé vezető úton, de ő a civilizációban nem látott többet, mint a kultúra lebomlását és ellentettjét, és annyi jó szava sincs a császári adminisztráció ethosáról, mint Toynbeenek. Az kétségtelen, hogy mint minden stabilitás, ez is átmeneti, de akár évszázadokig is megakadályozza a széthullást, és relatív prosperitást biztosít alattvalóinak.

 A mi esetünkben az Európai Unió jelenti az „univerzális államot”, vagy annak kezdeményeit[11],[12], vagy ha jobban tetszik, az Európai Unió a „Pax Americana” egy fontos részrendszere. A nemzetállam fogalmai, módszerei a jelen szituációban sok okból szembe mennek egy majdhogynem szükségszerű tendenciával, ha komolyan vesszük a ciklikus történelmi modell „szükségszerűségét”. A mi vidékünkön (értsd Kelet Közép-Európában) minderre még rátesz egy lapáttal, hogy kb. egy évszázaddal el vagyunk maradva a nyugat-európai fejlődési tendenciáktól és hogy a szovjet uralom alóli szabadulás ugyanazokat a problémákat hozta elő (meglepő változatlanságban), amely a régiót a két világháború között jellemezte[13]. Az euroszkeptikus, befele forduló, nacionalizmusra hajló erők Európa-szerte folyamatosan súrlódnak azokkal az erőkkel, amelyek az EU föderális irányba való eltolódását látják kedvezőnek és kívánatosnak. A történelem iránya mindenképpen az utóbbi irányba mutat – no nem örökre, de az elkövetkező 100-200 évben nagy valószínűséggel.

 Ugyanebbe a problémakörbe tartozik Spenglernek egy másik megfigyelése, amelyet szellemesen úgy fogalmaz meg, hogy nem a nép hozza létre a kultúrát, hanem a kultúra a népet. Vagyis pl. az a magyarság, amely itt és most egyedül releváns, itt jött létre méghozzá a Kárpát-medence meghódítása és a kereszténység felvétele után – függetlenül attól, hogy milyen géneket és hagyományokat hordozott és hozott magával. A magas kultúra előtti „ősnép”, hogy megint Spengler terminológiáját használjuk, csak mintegy „nyersanyaga” annak a folyamatnak, amelynek során kialakul az adott kultúra részét alkotó nép.

 Összefoglalásképpen:

• a nemzetnek az a fogalma, amit a mai európai nacionalista vezetők relevánsnak éreznek maga is egy történelmi folyamat (nem egyszer tudatos konstrukció) eredménye, amely sokkal inkább a XIX. századi romantikában, mint az adott európai nép történelmében gyökerezik
• a nemzet fogalma kultúránként erősen különböző, a mienk (az európai, poszt-romantikus) ezek közül egy speciális felfogást képvisel
•  az európai kultúra-civilizációs ciklus jelen fázisában a nemzetállam meghaladásának irányában mozgunk – függetlenül attól, hogy a jelenséget valaki szubjektíven helyesli, vagy ellenzi

[1]     P. Johnson: Modern Times (The World from the Twenties to the Eighties), Harper & Row Publishers, New York, 1985

[2]     Jacques Barzun: Hajnaltól alkonyig (A nyugati kultúra 500 éve), Európa, Budapest, 2006

[3]     Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok (A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története), Osiris, Budapest, 2007

[4]     Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században, Osiris, Budapest, 2005

[5]     Georg G. Iggers: A német historizmus, Gondolat, Budapest, 1988

^[6]     Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994

^[7]     A. Toynbee: A Study of History, Abridged by D.C. Sommerwell, Oxfor University Press, 1987

^[8]     Sukumar Periwal (ed.): Notions of Nationalism, Central European University Press, Budapest, London, New York, 1995

[9]     Szűcs Jenő: Nemzet és történelem, Gondolat, Budapest, 1984

^[10]    Ezt a folyamatot Toynbee - Spenglerrel szemben - nem látta szükségszerűnek, és a nyugati civilizációval kapcsolatban egészen öreg koráig nem is nagyon volt hajlandó elismerni.

[11]    Ankerl Géza: Anyanyelv, írás, civilizációk, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2004; A szerző rámutat, hogy pl. Kína vagy India létrehozta a maga „civilizációs államát”, amellyel egy súlycsoportba csak egy egyesült Európa tarozhat.

[12]     Marján Attila: Európa sorsa: Az öreg hölgy és a bika, HVG Könyvek, Budapest, 2007

^[13]     Berend T. Iván: Válságos évtizedek, A 20. század első fele közép- és kelet-európai történetének interpretációja, Magvető, Budapest, 1987

Az előző rész végén odáig jutottunk, hogy a létrejött Gyülekezet és a világi hatalom viszonya legközelebb ahhoz áll, mint amikor a zsidók idegen hatalmak uralma alatt éltek. Erre szokták azt mondani az úgynevezett politikai kereszténység képviselői, hogy ez alapvetően megváltozott azzal, hogy a kereszténység Constantinus alatt üldözött vallásból államvallássá lett, és azóta a világi hatalom dolga a kereszténység védelme és akár hatalommal történő terjesztése is, mint ahogy az izraeli királyoknak volt.

Véleményem szerint ez a nézet nem egyeztethető össze azzal a képpel, amit a Biblia elénk tár. Megpróbálom röviden vázolni azt az üdvtörténeti látást, amit leginkább összeegyeztethetőnek tartok a Bibliával – de nem várom el senkitől, hogy elfogadja, tegyen úgy, mint a béreai zsidók, akik Pál tanítása után „bevevék az ígét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek” (Ap csel 17,11). Az előző részben foglalkoztam az Ószövetséggel és általánosságban az Újszövetséggel, most ez utóbbit szeretném kicsit jobban kibontani. Úgy látom, hogy Isten királyságának (országának) kulcsa az egész Szentírásban Izráelhez (egy folyamatosan megújuló Izráelhez) kapcsolódik, amelyben a Gyülekezet egyfajta közbeékelődés, amelyet pusztán az ószövetség alapján nem lehetett előre látni még akkor sem, ha utólag nézve bizonyos szimbólumok (József és Mózes pogány felesége, Énókh és Noé eltérő sorsa stb.) mintegy utalnak olyasmire, amit Isten csak később jelentett ki. Pál világosan tanítja (ld. pl. 1Kor 2,7, Ef 3,3, Ef 3,9, Kol 1,27), hogy Isten rajta keresztül olyan titkot jelentett ki (a Gyülekezet titkát) „mely el vala rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szenteinek”. Még az sem lehetetlen, hogy ez a Titok még a földön járó Jézus számára is meglepetés volt, de erre inkább csak utalnak bizonyos jelek. Az Ige fő vonulata az, hogy a népekhez Izráelen keresztül juttatja el Isten az evangéliumot, és a megtisztított nép lesz az Ő csodálatos királyságának a nemessége, ők lesznek a népek világossága és vezető ereje. Ez a vonulat az ószövetségi prófétáktól íve egészen a Jelenések könyvéig. Azt az Ószövetség idején legfeljebb csak utalásszerűen jelentette ki Isten (többek között a csodálatosan többértelmű Ézs 53-ban), hogy ennek megvalósulása Isten testben való eljövetelét és önfeláldozását teszi szükségessé, összemosódott a diadalmas királyként eljövő Messiás képe a szenvedő Messiáséval. Nem csoda hogy ezt a tanítványok is nagyon nehezen értették meg, ezért kellett Jézusnak még Pétert is Sátánnak neveznie, amikor emberi módon megpróbálta volna lebeszélni őt a helyettes áldozat vállalásáról. Ezt a „prófétai távlat törvényével” szokták magyarázni, hogy az időben távoli események a próféták számára nem feltétlenül különültek el egymástól. Jézus számára azonban teljesen világos volt, amit többek között az is mutat, hogy amikor pl. a Lukács 4-ben felolvas Ézsaiás könyvéből:

az idézetet a vers közepén abbahagyja, és nem teszi hozzá, hogy „és bosszúállása napját” – mert az még nem teljesedett be, csak a dicsőséges eljövetelkor fog beteljesedni.

Jézus feltámadása után, mikor a tanítványok magukhoz tértek a meglepetéstől, rögtön azt kérdezik Jézustól: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? (Ap. csel 1,6). Jézus itt csak annyit válaszol, hogy nem az ő dolguk tudni az időket, amiknek megállapítását az atya saját kezében tartotta. Péter pünkösdi beszéde után 3000 ember tér meg és bizonyos értelemben megkezdődik Isten királysága. Tekintettel azonban arra, hogy a zsidó népe egésze nem tér meg, sőt ellenségesen fordul a tanítványok ellen, az a lehetőség, hogy az Ezeréves Birodalom (Isten földi királysága) akkor és ott megkezdődjön Izráel vezetésével, ami Isten elsődleges terve lett volna. Ekkor lép életbe Isten elrejtett terve a második, szellemi népről, amelyet minden népből és nemzetből (zsidók és pogányok közül, de itt már Izráelnek és a testi leszármazásnak nincs szerepe). Ez a nép az Eklézsia (a kihívottak Gyülekezete, amelyet nálunk leginkább Egyháznak neveznek). Ennek üzenetét Isten Pál apostolra bízta, aki bizonyos értelemben a tizenkettőtől függetlenül, noha nem ellenükben végezte szolgálatát. A páli üzenet közvetítői Pál levelei, a tizenkettő által hirdetett üzenet leginkább az ún. közönséges levelekben olvasható (Péter, János, Jakab, Júdás levelei). A Zsidókhoz írt levél bizonyos értelemben mindkét csoporthoz sorolható, de talán nagyobb súllyal a másodikhoz. A zsidókból lett keresztények közül sokan nem értették meg ezt a kettősséget (Péter, mint levelei mutatják, lényegében igen). Most nem mennék bele abba a nehéz kérdésbe, hogy a tizenkettő szolgálata által megtért hívők és az Eklézsia tagjai két külön, vagy egyetlen üdvtörténeti háztartás tagjai-e, az jó látható, hogy „Isten országának evangéliuma”, amit maga Jézus is ezen a földön hirdetett feláldoztatása, feltámadása és mennybemenetele előtt, hangsúlyaiban jellegzetesen különbözik attól az evangéliumtól, amit Pál apostolra bízott (nevezzük ezt az „abszolút kegyelem” evangéliumának).  Az „ország” evangéliumára a hit és a cselekedetek egyensúlya, az üdvösség elvesztésének veszélye és isten hatalmi igényeinek elfogadása/elismerése jellemző, az abszolút kegyelem evangéliumára pedig a „csak hitből” történő üdvözülés, az eleve elrendelés és az üdvösség elveszíthetetlensége. Ezek elég fontos különbségek. A pogányoknak látásom szerint az utóbbi szól a jelenlegi üdvtörténeti korszakban.  Látásom szerint az a vonal, amivel a korszak elkezdődött (a tizenkettő által hirdetett „ország evangéliuma) nem vált érvénytelenné, de Isten eredeti szándékai szerint annak most valamilyen látens állapotban kellene várakoznia, amíg a Gyülekezet „teljes számban” összegyűjtetik. (Róm 11,25) Meggyőződésem, hogy a konstantini idő óta mind az egyház, mind az azt támogató földi hatalom egy olyan üdvtörténeti rendet erőltet, amely ma nem időszerű, csak a Jézus dicsőséges visszajövetelét közvetlenül megelőző, illetve az azt követő időszakban lesz aktuális. Mire gondolok? Az Eklézsia időszakában a „semmik” meghívása folyik, ahol a gonoszoknak előnyük van a jókkal szemben, a kicsiknek a nagyokkal szemben, az ostobáknak az okosokkal szemben, a senkiknek a valakikkel szemben. („a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse” 1Kor 1,28). EGYÉNEK KIHÍVÁSA folyik a világból, nem népek megtérítése (az valószínűleg az Ezeréves Birodalom programja lesz). Ebben a világi hatalomnak nincs SEMMILYEN szerepe, hacsak negatív nem. A világi hatalom dolga a bűn kiáradásának megakadályozása (lenne) Isten tervei szerint. Ez időszak azonban le fog zárulni azzal az eseménnyel, amit „elragadtatásként” ismerhetünk néhány igehelyről (1Tesz4,15-18, az 1Ko15 és a 2Kor5 bizonyos  szakaszaiból), amikor Jézus eljön a levegőbe (nem a földre!) és elviszi a sajátjait  magához. Akik akkor élnek, átváltoznak és fizikai halál nélkül jutnak Krisztushoz, az Eklézsia korábban meghalt tagjai pedig feltámadnak és eltávoznak Jézussal együtt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az üdvtörténet lezárulna. Sőt! Ekkor kezdődnek az ok az események, a nagy nyomorúság korszaka, ami a legnagyobb megpróbáltatást jelenti az itt marad és akkor megtérő hívők, elsősorban a zsidók közül megtérő Messiás-váró és Jézust mint Messiást elfogadó hű kisebbség számára. Meggyőződésem szerint erről ír nagyon világosan a Római levél 11. része. Ekkor ismét az Ország evangéliuma válik aktuálissá, Isten uralmi igényeinek elfogadása. Ezt követi majd Krisztus dicsőséges visszatérése és a földi Ország megvalósulása, amelyről olyan gazdag képekben beszél az Ószövetség sok prófétája. Ez azonban még nem a végleges állapot, mert a Sátán meg van kötözve, de még nincs a kénkővel és tűzzel égő tóban. A dicsőséges visszatéréskor is beszél a Jelenések könyve egy feltámadásról. Meggyőződésem szerint (mivel az Eklézsia tagjai, akik az abszolút kegyelem evangéliumának hatására tértek meg, már korábban, az elragadtatáskor feltámadtak) ennek a feltámadásnak azok lesznek a részesei, akik korábban a történelemben az Ország Evangéliumának hatására tértek meg, és az Ószövetség „kegyesei”, akik előre hittek a Messiásban és Isten üdvözítő tervében, akik nem egyszerűen cselekedeteik jutalmának tekintették az üdvösséget. Ez a földi korszak a leláncolt Sátán eloldozásával és egy hatalmas lázadással, majd egy mindent lezáró ítélettel ér véget (ld. a Jelenések 20. rész). Ekkor is lesz egy feltámadás (!), aminek értelemszerűen azok lesznek a részesei, akik nem voltak részesei az előbb említett két, külön feltámadásnak. Az ekkor feltámadtak ítélete cselekedetek alapján fog történni, noha szerepet kap az „élet könyve is” - de ez némileg titokzatos, hiszen ha abba csak azok lennének beírva, akik már korábban feltámadtak, nem lenne értelme annak, hogy keresgéljenek benne. No mindegy, a titkok Istenéi, a kijelentett dolgok pedig mienk és gyermekeinké, ahogy a 5Mózes írja.

A lényeg az, hogy hitem és látásom szerint a jelenlegi üdvkorszakban a legvilágosabban a páli levelekben leírt abszolút kegyelmi üzenet az aktuális, amelynek hirdetését semmilyen lelki vagy törvényi presszióval nem lehet és nem is szabad kísérni, mert többet használ, mint árt. Aki ezt nem érti, az legjobb esetben téved és egy nem aktuális üdvtörténeti korszak törvényszerűségeit próbálja alkalmazni, de ha a hitet gonosz módon saját földi hatalma megtámogatására próbálja felhasználni (mint ahogy látásom szerint sok esetben történik), akkor súlyos bűnt követ el.

Az Újszövetség mindenféle szempontból sok változást hozott. Isten először a választott népet keresi meg a megtérés lehetőségével. Ha Istennek nem lett volna egy rejtett terve a Gyülekezettel kapcsolatban, és ha a választott nép (akár csak Jézus feltámadása után) mint nép megtért volna, megkezdődhetett volna a messiási korszak, amit az ószövetségi próféták előre jeleztek. Nem így történt, és megvalósult Isten addig rejtett terve a Gyülekezettel (ekklézsia = kihívottak) kapcsolatban, akiket a népek közül (és természetesen Izraelből, a földi népből is) egyénenként hív el Isten. A gyülekezet Isten szellemi népe, amely igen lényeges különbségeket mutat a földi néphez képest.

Isten szellemi népének viszonya a világi hatalomhoz leginkább arra viszonyra emlékeztet, amit a zsidókkal kapcsolatban a megszállás idején leírtam: engedelmesség, amíg a világi hatalom át nem lépi saját korlátait és nem követel olyant Isten népétől, ami az isteni elvekbe ütközik (erre ugyanis nincs jogosultsága – erre még visszatérünk). Feladata viszont a világi hatalmat inteni s azt saját korlátaira figyelmeztetni, hogy t.i. akár hisznek benne, akár nem, ők is uralom alatt állnak, tehát hatalmuk korlátozott.

 Nézzük először azokat az igéket, amelyek egyértelműen figyelmeztetnek a világi hatalomnak való engedelmességre, mint ami Isten rendelése.

 Róm 13

A hatalomnak való engedelmesség lelkiismereti kérdés is. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy (Isten gondolatai szerint) a hatalom dolga az (lenne), hogy a jót jutalmazza, és a rosszat büntesse. (Ennek koránt sem mindig tesz eleget, mint majd később bibliai példákon is látni fogjuk). Magyarul a bűnözőket üldöznie kellene, a törvény szerint élőket pedig jutalmaznia. (De szép is lenne!) Az is látszik, hogy mint az ószövetségi királynak, ennek a hatalomnak is joga van arra, hogy adót, vámot, félelmet és tisztességet követeljen meg. A félelem alatt itt olyasféle félelemre kell gondolni, ami visszatart a bűnök elkövetésétől. Nem követelhet viszont magának olyan tiszteletet, ami Istennek jár, és nincs szabályozási joga Istenre tartozó szellemi kérdésekben.

 Pál apostol még tovább is megy, mint hogy lelkiismereti kérdést csináljon az engedelmességből:

 azt mondja, hogy az alávetettek úgy engedelmeskedjenek uraiknak, mint a Krisztusnak. Igaz, hozzáteszi az uraknak is, hogy vegyék figyelembe: nekik is van uruk a mennyben.

Ugyanerről szól a kolosséi levélben:

Itt is hozzáteszi azonban, hogy

Az 1Tim is hasonló gondolatokat fejteget:

1Pt2

11. Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, a melyek a lélek ellen vitézkednek;
      12. Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.
      13. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak;
      14. Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére.
      15. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;
      16. Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.
      17. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek.
      18. A cselédek teljes félelemmel engedelmeskedjenek az uraknak; nem csak a jóknak és kíméleteseknek, de a szívteleneknek is.
      19. Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén.
      20. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.
      21. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek:

Ez az ige lényegében ugyanazokat a gondolatokat ismétli, mint a Róm 13, azzal kiegészítve, hogy a szívtelen uraknak is engedelmeskedni kell (a fent említett határokon belül). A király tisztelete nem föltétlenül a király személyének, hanem pozíciójának szól (ld. pl. az Ószövetségben a bűnös királyokkal szembeni formális engedelmesség és les kritika kettősségét).

 Tit 3,1

Van még két ige a hatalmasságok káromlásának tilalmáról:

 2Pt 2,10

Ezek azonban elsősorban a szövegkörnyezet alapján a szellemi hatalmasságokra vonatkoznak.

 Az Újszövetség világos tanítása tehát, hogy Isten jóváhagyásával létezik a társadalmi hierarchia, amit a hívő embernek tudomásul kell vennie és szellemi módon kell viszonyulnia hozzá, alapszabályként engedelmességgel. Ez tehát az elv, és ha csak ezek az igék állnának rendelkezésünkre, elég egyszerűnek tűnnek a helyzet.

Minden tekintetben figyelemre méltó és iránymutató az, ahogyan Jézus földi tartózkodása idején a földi hatalomhoz viszonyult, és ez tulajdonképpen az ószövetségi próféták magatartásának szerves folytatása, akik nem riadtak vissza a hatalmasok ostorozásától és a szegényeknek szóló pozitív üzenetektől. Mert ne áltassuk magunkat: a gazdagok és szegények közötti különbség egyben a (politikai értelemben) hatalmasok és alávetettek közti ellentét is. A boldogságmondásoktól kezdve mindvégig érezhető: az evangélium a SZEGÉNYEKHEZ szól, vagy legalábbis nekik jóval nagyobb esélyük van arra, hogy meghallják.

 Mt 5,3

A hatalmasok felé való magatartásában meg kell különböztetni a vallási hatalmasságok felé való magatartását és a világi hatalmasságok felé való magatartását. Vallási hatalmasság és vallási hatalom alatt a papi, farizeusi és szadduceusi réteget értem, akik közül leginkább az első és harmadik kategória volt az, akik világi értelemben vett hatalommal is rendelkeztek. Feléjük a rettenthetetlen kritika és megvetés hangján szólt, mert érezte azt a gyűlöletet, amit iránta éreznek – tulajdonképpen az emberi lelkek fölötti hatalmukat féltették tőle és a valódi evangéliumtól. (Azt hiszem, ezt nem kell bemutatni, hiszen szemünk előtt van az egész a történelmi egyházak bizonyos rétegeinek magatartásában). A világi hatalommal sem bánt túlságosan kesztyűs kézzel, az őt faggató Heródesnek nem válaszolt. Még a legudvariasabb Pilátussal, aki nem érzett iránta személyes gyűlöletet, sőt meg szerette volna menteni, végül a „politikai haszon” miatt szolgáltatja ki a népnek. Pilátusnak is világosan elmondja azonban, hogy fölötte nincs hatalma:

 Jn 19

10. Monda azért néki Pilátus: Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?
      11. Felele Jézus: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked: nagyobb bűne van azért annak, a ki a te kezedbe adott engem.

 Tehát Jézus valamilyen szinten elismeri a világi hatalmat, de szellemi kérdésekben egy percre sem eged nekik és nem fogja vissza kritikáját sem.

 Nagyon jellemző, hogy amikor királlyá akarják tenni, visszavonul

Pilátusnak is világosan elmondja:

 Jn 18

36. Felele Jézus: Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.
      37. Monda azért néki Pilátus: Király vagy-é hát te csakugyan? Felele Jézus: Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én szómra.

 Soha, sehol nincs felszólítás arra az egész Újszövetségben, hogy a keresztények ragadják meg a politikai hatalmat, vagy attól kolduljanak támogatást. Arra sem, hogy a világi hatalom birtokában ezt hatalmi eszközökkel kényszerítsék rá a nem hívőkre. (Ez nagyon fontos különbség a földi nép uralkodóinak kötelezettségétől, amit fentebb idéztem).

 Mindannak fenntartásával, amit korábban az engedelmességgel kapcsolatban idéztem, ilyeneket olvasunk a hatalmasokról és a hozzájuk fűződő viszonyról:

Maga Jézus is így beszélt róluk:

 A hatalmasságok iránti engedelmesség korlátait világosan kijelöli az Ap Csel 5. része:

Röviden tehát az Újszövetségben azt látjuk, hogy egyrészt a társadalmi rendet védelmezi és az engedelmességet lelkiismereti kérdéssé teszi, de ez nem jelenti sem a társadalmi, sem a szellemi kritika elhallgatását és nem jogosítja fel a világi hatalom birtokosait arra, hogy szellemi dolgokban tekintélyként viselkedjenek. Az Istenre tartozó ügyekben egyértelműen hátrányban vannak a szegnyekkel és kiszolgáltatottakkal szemben.

A hatalom végidőkkel kapcsolatos kérdéseiről majd inkább a következő részben írok.

A vázlatot röviden megelőlegezem, és az alábbiakban mondanivalómat idézetekkel próbálom alátámasztani, illetve kifejteni:

1. Az embernek ember fölötti hatalma (nevezzük földi hatalomnak, államhatalomnak vagy felsőbbségnek) a bűneset óta szükségszerű és feladata a gonoszság eláradásának. megakadályozása (Róma 13,1; 1Pt2,13). Ez mind az Ó- mind az Újszövetség idején érvényes.
2. A földi hatalom Isten megengedő akarata szerint való, ami nem azt jelenti, hogy mindig egyetért vele, és a hatalom odaítélésében a Sátánnak is jelentős beleszólása van (Lk 4,6).
3. A földi hatalom kezdete és vége végső soron Isten kezében van, az Ő döntése szerint jut valaki hatalomra vagy bukik meg.
4. A földi hatalom szellemi jogosítványai és kötelezettségei mások Isten földi népe (Izrael) és szellemi népe (a Gyülekezet) esetben, és mindkét esetben további, részleteiben eltérő korszakok ismerhetők fel (ld. később).
5. Az Ószövetség idején Izraelben (az Izrael előtti időszaktól most eltekintünk) érdemes megkülönböztetni a királyság előtti, a királyság fennállása alatti és a királyság elbukása utáni korszakot (ami tulajdonképpen addig tartott, amíg Izrael állam meg nem alakult).
6. Az Újszövetség idején érdemes megkülönböztetni Jézus Krisztus földi életének idejét (beleértve a mennybemenetelig tartó rövid időszakot is), a Gyülekezet korszakát, valamint a Gyülekezet elragadtatása és Krisztus visszajövetele utáni időszakot, végül az Ezeréves Birodalom időszakát, majd az új ég és új föld időszakát.
7. Az Ószövetség jelentős korszakaiban érdemes külön vizsgálni a világi hatalmat, a vallási (papi-lévita) és a prófétai hatalmat (az utóbbi kettő nem mindig esik egybe).

 Az emberi hatalom egyik első megjelenése a vízözön utáni szövetségben jelenik meg: „A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert” (1Móz 9,6) – itt emlékezhetünk arra, hogy a vízözön oka maga is az erőszakosság eláradása volt („A föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással” 1Móz 6,11), amíg Káin gyilkosságát Isten még „csak” száműzetéssel torolta meg. Az emberi hatalom túlzásba esése se váratott sokáig magára, az 1Móz 10,8 úgy említik Nimródot, mint aki „kezdett hatalmassá lenni” a földön. Ezt a vonalat azonban (az Izraelen kívüli népek uralkodóinak kérdését) itt nem kívánjuk követni.

 Ábrahám (akkor még Abrám) elhívásakor (1Móz12) Isten közvetlenül, egyénként szól hozzá, nem történik hivatkozás arra a földi uralomra, amelynek joghatósága alatt állt (vagy állhatott). Abrám szabadon dönthetett arról, hogy akar-e elvándorolni lakóhelyéről ill. abból az államból, ahol lakott. Abrám ereje és hatalma saját gazdasági erejétől függött, hiszen pl. a fáraóval vagy Gérár királyával kapcsolatban óvatosan jár el, míg pl. Sodoma királyával egyenrangúként beszél. A jövőre, elhívásra, hitre vonatozó kérdésekben azonban Isten közvetlenül beszél Ábrahámmal, abba ember nem szólhat bele. (Az egyetlen kivétel Melkisédek, aki azonban bizonyos értelemben szimbolikus szereplő, amint az a Zsidók levele kifejti). Lényegében ugyanez a közvetlen, Isten általi irányítás érvényesül Izsák és Jákób vagy József esetében is annak ellenére, hogy esetenként ők is ki vannak téve az őket körülvevő földi hatalmak jó- vagy rosszindulatú hatásának. Ezeknek azonban semmilyen beleszólásuk nincs az Istennel való kapcsolatukba.

 Ez után legközelebb Izráellel, mint néppel találkozunk, mint akik ki vannak téve egy idegen és ellenséges uralom hatásának. Mózes helyzete eléggé egyedi Izraelhez való viszonyában, nem pontosan azonos a későbbi prófétákéval. Mózes egyszerre világi és szellemi hatalom birtokosa, és számos jel mutatja, hogy még Áron (a főpap) felett is áll. Ez a hatalom száll (bár kisebb mértékben) Józsuéra az ígéret földjére történő belépés után, és később még inkább módosított értelemben a bírákra. Az alapelv változatlan: Isten közvetlenül gyakorol uralmat földi népe felett által választott személyek révén. Józsué hatalma annyiban kisebb, mint Mózesé, hogy Isten már nem közöl rajta keresztül törvényeket, inkább csak végrehajtja az ígéret földjének meghódítását. A bírák helyzet még ingatagabb, mert közöttük már több olyannal is találkozunk, akiket Isten maga vagy prófétái/prófétanői útján (ld. Debóra) elhív a szabadító munka elvégzésére, de közülük többen eltérnek a kijelölt útról és pl. bálványimádók lesznek. A Bírák időszaka mindenképpen egyfajta szellemi mélypont Izrael életben, amikor „mindenki azt tette, amit jónak látott” (ezt gyakran fel is szokták emlegetni modern vonatkozásban a liberalizmussal szemben). Az utolsó bíró, Sámuel szellemi értelemben is példamutató – bár a fiait ő sem tudta az Úr útján tartani, az ő bíráskodásuk már egyértelmű kudarc. (Sámuel és Éli esetében bizonyos fokig keveredik a világi hatalom gyakorlása és a papi funkció. Éli pap, de Sámuel is áldozik, oltárt épít stb.). Amikor a nép királyt kér (1Sám8) Isten egyértelműen kijelenti, hogy ez nem az Ő eredeti gondolata Izráellel kapcsolatban („nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök”), mindazonáltal beleegyezik a nép kérésébe, akik úgy szeretnének járni, „mint a többi nép”. Innentől a papi funkció (a szellemi hatalom) egyértelműen elválik a királyi funkciótól (földi hatalom). Ebben benne van a királyi önkény veszélye is („1Sám8, 11. A királynak, a ki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi és szekér vezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak.
  12. Ezredesekké teendi őket, és hadnagyokká ötven ember felett; velök szántatja meg barázdáit, és velök végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait és harczi szekereihez az eszközöket.
  13. Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek.
  14. Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kerteiteket, és szolgáinak adja.
  15. Veteményeiteket és szőlőiteket megdézsmálja, és főbb embereinek és szolgáinak adja.
  16. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal.
  17. Barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgái lesztek néki.
  18. És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket.
  19. A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk.) A királyságnak már az indulása is problematikus: noha az első királyt, Sault is Sámuel „jelöli ki” (természetesen Isten jóváhagyásával) mégis „félremennek” a dolgok, Saul még nem „Isten szíve szerinti” király, mint Dávid lesz. Saul életében már megjelenik egy később gyakran visszatérő probléma, a világi és szellemi hatalom konfliktusa. (Saul Sámuel távollétében mutat be áldozatot, amire nem jogosult, és ez /más kihágásokkal együtt/ olyan súlyos engedetlenségnek minősül, hogy Isten végül Sault elveti utódaival együtt). Saul esetében megjelenik az a későbbiekben igen gyakran ismétlődő próbálkozás, hogy a világi hatalom (valódi megtérés nélkül) szeretné az istentől jövő szellemi hatalmat saját világi hatalmának megerősítésre használni (1 Sám 15, 27-31), de Sámuel ennek meglehetősen keményen ellene áll. Dávid (már kiválasztott, de még nem uralkodó királyként) példát ad a vele szemben ellenséges világi hatalommal szembeni magatartásról a 1 Sám 24, 13-14-ben, nem veszi saját kezébe a bosszút és igazságtételt.

Dávidtól a babiloni fogságig a királyok története hullámzó, de ritka az Isten szerinti király. Már Salamon idealizált uralkodása is tulajdonképpen bukással és Roboám idején az ország felosztásával végződik. Az északi királyságban (Izraelben) Isten jelöl ki vezetőt, de ott végleg elromlik a szellemi és a világi hatalom viszonya, hiszen a Jeroboám által megkezdett kultusz, még ha névleg Jahvére hivatkozik is, a Biblia értékelése szerint bálványimádás. Az „udvari” próféták kiszolgálják a hatalom igényeit, az Úr igazi prófétái pedig többnyire megtűrt személyek (1Kir22, vagy Ámós próféta) vagy éppen a hatalom kikiáltott ellenségei (pl. 1Kir 17). Júdeában, a déli királyságban, ahol Dávid leszármazottai uralkodnak, tulajdonképpen három kategóriát kell megkülönböztetni: a királyi udvart és a világi hatalmat, a papságot (a lévitákkal együtt) és a hol udvari, hol azon kívüli prófétákat. A földi hatalom egyértelmű jogosultságokkal rendelkezik adózás, háború, béke stb. kérdéseiben, a jogszolgáltatásban már a léviták és a papság (a mózesi törvényből adódóan) tagjai is nagy súllyal részt vesznek, az „udvari” próféták (Gád, Nátán) elsősorban a király szellemi tanácsadói, de adott esetben „belefolynak” az utódlási harcokba, ami néha az állásukba is kerül (mint pl. Salamon utódlása során Nátán próféta Salamon mellett áll, Abjátár főpap pedig Adónia mellett, ezért száműzik, de legalább nem végzik ki, mint Jóáb hadsereg parancsnokot). Annak ellenére, hogy a királynak vannak szellemi funkciói (pl. Dávid, aki egyben prófétának is számít – legalábbis visszatekintve annak tartják – jelentős befolyással van a leendő templom berendezésére és az ott folyó papi szolgálat beosztására nézve), egyértelmű, hogy az Istennel kapcsolatos kérdésekben a nagyobb hatalom a papság és a próféták kezében van. (ld. pl. Uzziás és a papok konfliktusát a 2Krón 16,28, aminek Isten ítélete vet véget, vagy Jeroboám és az ismeretlen próféta konfliktusát a 1Kir 13, 4-6-ben). Vagyis a királyi (világi) hatalom nem korlátlan, és ha a világi hatalom ezt nem veszi tudomásul, az egyértelmű bűn a részéről (ld. Zakariás esetét a 2Krón24,20-21-ben, amire Jézus hivatkozik a Mt 23,35-ben. A királyi hatalom abban a tekintetben sem korlátlan, hogy ha hatalmi céljainak érdekében törvénytelenül jár el, bűnt követ el és ki van téve a próféta és Isten ítéletének (ld. Akháb és Nábót történetét a 1Kir 21,12-13,20-21,27-29-ben). A prófétai hatalom még a „hitehagyott” Izraelben (az északi királyságban) is felette áll a világinak, hiszen még államcsínyt is végrehajthat (ld. Jéhu felkenését a 2Kir9-ben).

Ugyanakkor a mindenkori júdai királynak (mint már annak idején Józsuénak is) büntetés terhe mellett köteleznie kellett a népet Jahve és a törvény követésére (ld. pl. Jósiás) és a fegyveres hatalomnak ki kellett kényszerítenie a Törvény érvényesülését, akár halálos szankciókkal is (ld. pl. a varázslók, jósok, idegen vallások papjainak megölése). Ez igen fontos KÜLÖNBSÉG az újszövetségi helyzethez képest, amire még visszatérünk. A próféták vagy adott esetben a papok igen gyakran bírálják, korholják, helyreigazítják a királyt szellemi, de esetenként politikai kérdésben is, de végrehajtó hatalmuk nincs, és ez a szolgálat semmiképpen nem veszélytelen a szellemi hatalom birtokosa számára. Amikor a papi hatalom készséges kiszolgálójává válik a világi (királyi) hatalomnak, súlyos eltévelyedések következhetnek be (ld. pl. a 2Kir 16-ban leírt történetet, ahol Uriás pap bálványimádó változtatásokban segédkezik). A papi és prófétai hatalom kapcsolata kicsit kényes, mert noha elvben egy oldalon állnak, gyakran épp a világi hatalom túl készséges kiszolgálása miatt a próféták kénytelenek a bíráló hálátlan szerepét elvállalni (ld. pl. Jeremiás történetét).

A helyzet változik, amikor Izrael a babiloni fogságba kerül. Megszűnik a királyi vérvonal uralkodói folytonossága Jeruzsálemben is. Itt már végképp kettéválik a világi és a szellemi hatalom. A templomi kultusz megszakadásával (a visszatérésig) a papi hatalom is korlátozódik, és inkább prófétai, ill. jogszolgáltatói funkciót tölt be. A zsidó nép köteles engedelmeskedni megszállóinak minden olyan kérdésben, ami nem érinti a Törvény betarthatóságát. Isten maga bünteti a megszállóknak tett eskü megszegését. Dániel, vagy Eszter példája mutatja, hogy meddig mehet el a világi hatalom iránti lojalitás. A hithű zsidó nem vehet részt idegen kultuszban, nem engedhet a hitbeli hűséget érintő kérdésekben, még élete árán sem. Egyebekben szolgálhatja a világi hatalmat, amelynek Isten akarata kiszolgáltatta.

 Eszkatologikus (üdvtörténeti, végidőkre tartozó) vonatkozásban az Ószövetség egyértelműen Izrael megújulását és a népek feletti uralmát vetíti előre a Messiás-király vezetése alatt, amikor Isten ismét közvetlen uralmat gyakorol a földön.

 Az Ószövetségben tehát, Isten földi népének történetében tehát összefoglalva:

• Isten tervei szerint az Ő közvetlen hatalma kellett volna, hogy érvényesüljön, a királyi és prófétai hatalom bizonyos fokú kombinációjával, ami a bírák idejének végéig többé-kevésbé megvalósult
• a királyság engedélyezésével Isten mintegy tudomásul vevőleg elfogadta a világi és szellemi hatalom kettéválasztását, ahol a világi hatalmat (legalábbis elvben) korlátozta a prófétai és papi (szellemi) hatalom és a törvényesség. Ennek túllépése a világi hatalom részről egyértelműen bűn volt.
• a királyság időszakában a szellemi hatalomnak kötelessége volt a világi hatalmat ezekre a korlátokra figyelmeztetni, ami azonban nyilvánvalóan nem volt veszélytelen szolgálat.
• a királyság bukása után megkezdődött a „népek ideje”, amikor Izrael (illetve Júda) gyakorlatilag megszállás alatt él. Itt az alapelv a világi hatalomnak való engedelmesség mindaddig, amíg az nem ütközik az isteni alapelvekkel.