A fogság és az utána következő időszak

Annak ellenére, hogy az elhurcoltak csak Júda lakosságának töredékét jelentik, mégis ők lesznek az újjászületés letéteményesei, mert az otthon maradott nép szellemi vezetés hiányában elvegyül a betelepített lakossággal, és a már korábban is kísértő szinkretista (a különféle vallásokat elegyítő) hajlamok elborítják az országot. A fogság kohójában viszont a nép rájön, hogy a templom távollétében nemzeti létük záloga Istenhez fűződő különleges viszonyuk, sokukban felébred a Törvényhez való bensőséges ragaszkodás, kialakul a későbbiekben ismert judaizmus csírája. Bár később Círus dekrétuma révén sor kerül Jeruzsálem helyreállítására, a babiloni fogság minőségi változást hoz Istennek az emberekkel való bánásmódjában. Ábrahámtól egészen Jeruzsálem elbukásáig - legalábbis elvben - fennállt annak lehetősége, hogy Isten a Neki engedelmeskedő, közvetlen uralma alá tartozó zsidó nép segítségével juttatja el üzenetét a pogány népeknek. Ez a program a magát a Törvény uralma alá helyező nép szellemi állapota miatt szükségszerűen csődöt mond, és Jeruzsálem bukása után Isten kissé visszahúzódik az események közvetlen irányításától, és a pogány népekre bízza az uralmat a földön. Ezt legjobban a Dániel könyvében leírt prófétai képek (a szoborról szóló álom és a világbirodalmakat szimbolizáló vadállatok) tárják elénk. A pogány birodalmak vezetői azonban (ritka kivételektől eltekintve) nem Istentől kapott adományként tekintik a hatalmat (amellyel el kell számolniuk), hanem megragadják azt és saját céljaik végrehajtására használják fel. Ez az időszak szellemi szempontból még ma sem ért véget.

 A Messiás és a hozzá kapcsolódó váradalmak

A Júdeába visszatérő nép felépíti az új templomot (amely már csak árnyéka réginek), és minél nehezebben tűri a pogány népek rá nehezedő nyomását, annál türelmetlenebbül várja a megígért szabadító, a Felkent (Messiás, görögül Krisztus) eljövetelét. A Messiásra vonatkozó próféciák az Ószövetség írásaiban sokszor igen rejtettek, máskor jóval nyilvánvalóbbak. A zsidó írástudók mindenesetre nagy szorgalommal gyűjtötték és elemezték a Rá vonatkoztatható Igerészeket, mert Tőle várták a szabadulást minden idegen elnyomás alól és azon próféciák beteljesedését, amelyek a Messiás földi uralmára, a békebirodalomra vonatkoztak. A zsidókat úgy kell tekintenünk, mint Isten földi népét, földi irányítási módszerekkel (ld. a törvényt) és földi ígéretekkel. Számukra a szabadulás politikai függetlenséget és más népek fölötti uralmat jelentett. Sok rabbi látta persze, hogy a zsidó hit tanrendszere két alcsoportra osztható: a szertartási jellegű parancsokra, amelyek a zsidó hit specifikumait alkotják és az általános erkölcsi törvényekre, amelyekkel nyugodtan fordulhatnak az érdeklődő pogányok felé is. Ennek a "térítő" munkának a gyümölcsei voltak a prozeliták, a pogányok közül megtért és befogadott zsidók, akikkel az Újszövetségben gyakran találkozunk. Amit egyáltalán nem láttak viszont, az az volt, hogy a Messiásra vonatkozó próféciák nem homogének: a dicsőséges uralomra jellemző vonások mellett ott van a szenvedés képe is (elsősorban Ézsaiás könyvében, de sok zsoltárban is). Nem tudták (nem tudhatták), amit Isten a maga előrelátásában pontosan tudott: az Ő Izráellel kapcsolatos terve nem egyszerre valósul meg, a Messiásnak kétszer kell eljönnie. A zsidók azt sem tudták, hogy súlyos szellemi akadályai vannak a békebirodalom megalapításának; az ádámi természettel rendelkező ember úgy, ahogy van, nem mehet be ebbe az országba (királyságba). Ezen a törvény megtartására való igyekezet sem változtatott, hiszen Isten állandó vitában van népével a törvény be nem tartása és a Vele való ellenkezés miatt. A prófétai könyvek tele vannak Isten bizonyságtételével, hogy Isten csak mintegy a nép akarata ellenére, saját nevére és dicsőségére való tekintettel fogja tudni újjá teremteni Izráelt, és csak Ő tudja alkalmassá tenni őket arra, hogy a pogányok tanítómesterei legyenek. Hogy mindez hogyan valósul majd meg, alig lehetett kitalálni.

 Jézus Krisztus megjelenése

Ekkor került sor arra az eseményre, amely a keresztények számára a Biblia, sőt a világtörténelem középpontja; vagyis a názáreti Jézus megszületésére, akit az Ige Isten Fiának nevez. Az ő földi életét elsősorban a négy evangélium mutatja be, mindegyik egy kicsit más szempontból. Itt most nem mennék bele ezek összehasonlításába, csak az üdvtörténeti vonal szempontjából legfontosabb mozzanatokra hívnám fel a figyelmet. Jézus születését égi jelek előzik meg, amelyet pogány bölcsek is megfigyelnek. Születése sok tekintetben rendkívüli. Anyja ember, de fogantatásában férfinak nincsen része. "Ami benne (Máriában) fogantatott, a Szent Szellemtől van az" mondja az angyal Józsefnek, aki azon gondolkodik, hogy elbocsátja jegyesét. Isten gondoskodik arról, hogy lakóhelyüktől távol, Betlehemben kerüljön sor a születésre, hogy beteljesedjen egy korábbi prófécia. Alighogy megszületett a gyermek, akiről már akkor tudni lehetett, hogy "Ő szabadítja meg népét annak bűneiből", máris menekülniük kell Heródes haragja elől, akit megrémít egy rivális király megjelenésének még a gondolata is. A család később visszatér, de Jeruzsálemtől távolabb, az igazi zsidók által megvetéssel emlegetett Galileában, Názáret városában telepszik le. Jézusról egészen tanításának megkezdéséig nagyon keveset mond el az Ige. Az egyetlen epizód a Lk 2-ben azt mutatja, hogy Jézus nem felnőtt korában "döbben rá", hogy mi az ő Istennel való kapcsolata, bár ennek fokozatairól, alakulásáról valóban keveset tudunk.