Mit mond a Biblia a tudásról és a bölcsességről?

A Biblia természetesen nem a történetfilozófia oldaláról kérdőjelezi meg a tudomány mindenhatóságát, hanem abba az üdvtörténeti sémába ágyazva, amelyet az korábban próbáltunk meg vázolni. Amikor a Biblia bölcsességről, tudásról beszél, legtöbbször az üdvösséghez vezető bölcsességet érti alatta. A Salamonnak tulajdonított Példabeszédek szerint: "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, a Szentnek ismerete az eszesség." (Péld, 9,10) Ez nyilvánvalóan az alternatív ideológiákkal, elsősorban a más vallásokkal áll ellentétben, amelynek vizsgálata későbbiekben követezik. A prófétáknál is találkozunk utalásokkal a korabeli tudományra vonatkozóan is, pl. "No állj hát elő igéző szózataiddal és varázslásodnak sokaságával, amelyekkel ifjúságodtól fogva vesződtél, talán segíthetsz valamit, talán visszariaszthatod a veszedelmet. Tanácsaid sokaságában megfáradtál; no álljanak elő és tartsanak meg az égnek vizsgálói, akik a csillagokat nézik, akik megjelentik az újholdak napján, hogy mi jövend reád." (Ézs 47,12-13). Mondhatná valaki, hogy ez is vallás, pontosabban babona, ami részben igaz is, de fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ennek a korszaknak az asztrológiája tudományos igényű, megfigyelésekre épül, csakhogy az okok közé a fizikaiakon kívül szellemieket is bevon, amelyek működéséhez akkor, éppúgy, mint ma, hitre volt szükség. Egy kicsit olyan ezeknek a hatásoknak a kétségbevonása, mintha egy bennszülött azt mondaná nekünk, hogy nem hisz az elektron létében, mert nem látta. Akkor elvinnénk egy laboratóriumba, mutatnánk neki néhány fehér vonalat a ködkamra-felvételen és tartanánk neki egy hosszú előadást, hogy miért gondoljuk mi a fehér vonalról, hogy az egy elektron. Ez tele lennek tűzdelve olyan kifejezésekkel, amelyeket a bennszülött nem értene, és továbbra sem győzné meg őt az elektron létéről. Ha ellenben azt mondaná, hogy tegnap délután megjelent a nagyapja szelleme leopárd formájában, akkor mi hallgatnánk kételkedve. Ő is elvinne minket a varázsló kunyhójába, megmutatná a szellemidézés minden kellékét és elmagyarázná, hogy miből következtetett arra, hogy az adott párduc valójában nagyapja szelleme volt, és mi továbbra is kételkednénk. A szellemi jelenségek előidézésének legalább annyi feltétele van, mint az anyagiakénak, és épp olyan nevetséges, ha egy amerikai egyetemi hallgató úgy dönt, hogy ő másnap guru lesz, mintha egy hindu földműves eldönti, hogy ő holnaptól tranzisztort gyárt. Mindenesetre nem szabad lesöpörni az asztalról a "régi idők" tudományát és irrelevánsnak tartani azt, ahogyan a Szentírás nyilatkozik velük kapcsolatban. Amit a Biblia elítél, az az a magatartás, hogy az ember kizárólag saját eszére támaszkodva próbál eligazodni a világban és ezért elhanyagolja Isten kijelentését. Watchman Nee, a kínai származású keresztény gondolkodó és igehirdető hívja fel a figyelmet arra a tényre, hogy az Éden két fája már előrevetíti ezt a konfliktust: ott az egyik oldalon van a "jó és rossz tudása" a másik oldalon az "élet". A "jó és rossz" tudása még nem jelent "életet". Hozzátehetjük, hogy az "igaz és hamis" tudása sem. Az "élet", ahogyan itt az Ige használja, Isten tulajdonsága (attribútuma), amiből csak a Vele való közösség alapján lehet részesedni. Mint jeleztem azonban, az Ószövetségben ez a konfliktus elsősorban az idegen vallásokkal való harc jegyében jelentkezik, ezért most részletesebben nem foglalkozunk vele. Talán messzebb jutunk, ha az Újszövetség néhány vonatkozó igéjét vizsgáljuk meg. A természetes teológiával kapcsolatban már hivatkoztunk a Római levél elejére, ahol azonban nemcsak az van leírva, hogy a lelkiismeret és a természet vizsgálata alapján el lehet jutni Isten (bizonyos fokú) ismeretére is, hanem az is, hogy miért "menthetetlen" az, aki nem helyes következtetésekre jut: "Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak, hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek." (Róm 1, 21-22).

 "Zsidók" és "görögök" Pál apostol leveleiben

Pál következetesen megkülönbözteti az Istentől jövő és a világ szerinti bölcsességet, és az utóbbiról általában negatívan nyilatkozik. Pál a Krisztusról szóló üzenet hirdetése közben kétféle ellenséges közegbe ütközött, amelyeket "zsidók" és "görögök" névvel illet. Az első megjelölés az isteni kijelentés birtokában levő, de annak lényegét elvető emberekre vonatkozik (akikkel majd késbbfoglalkozunk), a második azonban a számunkra is ismert, szkeptikus, civilizált ember. (Attól most tekintsünk el, hogy a görög-római civilizáció embere és nem a nyugat-európai civilizációé, mert ez a lényegen semmit nem változtat). Az első Korinthusi levélben Pál részletesen foglalkozik azzal, hogy ez a két embercsoport hogyan viszonylik az evangéliumhoz: a zsidók számára "botrány", a görögök számára pedig "bolondság". A zsidókat felháborítja Isten ingyen kegyelme a Hozzá térő bűnösök felé, amely semmivé degradálja a farizeusi teljesítményeket, a görögök pedig mindaddig érdeklődve hallgatnak, amíg csak egy alternatív gondolkodási formát vélnek felfedezni benne, de megvetéssel elfordulnak, amikor feltámadásról és Isten abszolút igényeiről hallanak. (ld. pl. az Apostolok Cselekedeteinek 17. részében leírt athéni jelenetet, vagy Felix helytartó magatartását a 24. fejezetben.)

 A "semmik" kiválasztása, az isteni anti-szelekció

Pál az alábbiakban összegzi Isten véleményét: "Mert meg van írva: Elvesztem a bölcsek bölcsességét és az értelmesek értelmét elvetem. Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? Mert minekután az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. ... Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél." (1Kor 1,19-21,25 a). Sok mindent megtudunk ebből a rövid részletből. Egyrészt azt, hogy egy ideig lett volna lehetőség rá, hogy bölcsesség alapján ismerje meg az ember Istent, talán a természetes teológia határain túl is, de az ember nem élt ezzel a lehetőséggel. (Talán ezért hivatkozik Pál is pogány költőkre és filozófusokra Athénben, bár csak bevezetésképpen, és mint láttuk, nem sok sikerrel). Ezért ez a korszak egyszer s mindenkorra lezárult. A mai időszakban (a kegyelem időszakában) az Istennel való közösség csak azok számára lehetséges, akik befogadják a "keresztről szóló beszéd bolondságát". Ez, ha tetszik, "anti-szelekciós" elv (a világ szempontjából). "Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. Meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban. És ismét: Ismeri az Úr a bölcsek gondolatát, hogy hiábavalók." (1Kor 3,18-20).

 Az "anti-szelekció" elnevezés nem véletlen, igeileg is alátámasztható: "Mert tekintsétek csak a ti hivatásotokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint ... hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, ... a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem." (1Kor 1,26-29). Isten olyan személyeket választ ki, akik a világban semmilyen szempontból nem számítanak (sem a hatalom, sem az ész, sem egyéb képességek szempontjából), hogy új teremtéssé tegye őket, amely által nemcsak a földi, de a szellemi fejedelemségeket is taníthatja. Ha nem így tette volna, a jobb képességekkel rendelkezők hamarosan magukhoz ragadták volna a vezetést és a hatalmat a gyülekezetben, amint ez a történelmi egyházakban be is következett. A szellemi szolgálatokat Isten saját gondolatai szerint osztogatja, saját kritériumai alapján. A gyülekezetben nem "superman"-ekről vagy "Übermensch"-ekről van szó, éppen ellenkezőleg. "Ez a mi kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való." (2Kor 4,7).

 Ez az újjászületett élet egyik legtökéletesebb jelképe: egy kimondhatatlan értékű kincs egy közönséges cserépedénybe rejtve. Egyik sem tagadható el. A cserépedények nem szükségképpen egyformák, lehetnek köztük nagyobbak, díszesebbek, erősebbek is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kincset nem önmagukban jelentik, azt legfeljebb megkaphatják, és a bennük levő kincshez képest mindnyájan értéktelenek. Azt is érdemes észrevenni, hogy az Ige nem azt mondja: nincsenek köztünk nagyok, bölcsek vagy erősek, csak azt, hogy kevesen vannak (hiszen az elhívottak gyülekezete, az eklézsia nemcsak a nemzetek szempontjából, de minden egyéb szempontból is reprezentatív minta), és azt is leszögezi, hogy a gyülekezeten belüli értékrend semmilyen értelemben nem kapcsolódik a világi megbecsüléshez (ld. pl. Jakab levelének 2. részét).

 A világi bölcsesség és filozófia

Pál arról is világosan beszél, hogy a világi bölcsesség olyan pót-vallás, amely veszélyezteti az Istennel való közösséget. "Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vet a bölcselkedés és üres csalás által, mely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanításai szerint, és nem a Krisztus szerint való." (Kol 2,8). "Oh, Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől, amelyekkel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek." (1Tim 6, 20-21). A hívő ember bölcsessége nem ismeret, hanem, amint látni fogjuk, egy személy. "Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít" - mondja Pál az 1Kor 8,1-ben.  Az 1Kor 1,30-ban pedig ezt olvassuk. "Tőle (t.i. Istentől) vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul", amihez még hozzá tehető a Kol 2,2-4: "eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, az Isten és az Atya és a Krisztus ama titkának megismerésére, amelyben van a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve. Ezt pedig azért mondom, hogy valaki titeket rá ne szedjen hitető beszéddel."