Mi a baj az "objektív" ismeretekkel?
De mi rossz van az "objektív" tudományban? - kérdezhetnénk. Önmagában semmi, sőt, a 1Móz 1-ben szereplő parancs, hogy az ember hajtsa uralma alá a földet és uralkodjon azon, magába foglalja a természet megismerését is. (Az ökológiai és "zöld" probléma ezzel kapcsolatos vetületére majd még visszatérünk). A baj azzal van, hogy a magát független döntőbírónak képzelő emberi értelem a teljesen igaz tényekből is hamis, sőt Isten-ellenes következtetésekre tud jutni. Nagyon tanulságos ebből a szempontból Jézus és a zsidók vitája a Ján 6-ban. A zsidók ismereteik alapján, hogy t.i. Jézus József és Mária családjába tartozik, és Názáretben lakik, kétségbe vonják mennyei származását és tanítását. Jézus meg sem próbál velük vitatkozni, vagy érveket felsorolni, mert nagyon jól tudja, hogy az érvek (hasonlóan a csodákhoz) csak azokat győzik meg, akik szívükben nem ellenségesek Vele szemben. Jézus számos mondása előrevetíti azt az "anti-szelekciót", amelyet páli idézetekkel támasztottunk alá, de ezek közül most csak kettőt idéznék:
"Hálákat adok adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen Atyám, mert így kedves előtted. Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki nem ismeri a Fiút, csak az atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni." (Mt 11,25-27). (A Károliban "kisdednek" fordított szó jelenthet gyermeket, de kiskorút, tanulatlant, be nem avatottat is).
"Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt." (Mt 10, 39).
A lemondás értéke
Az valószínűleg mindenkinek világos, hogy az első idézet mennyiben vonatkozik a tudomány és ismeret problémájára. A második esetben az összefüggés közvetettebb és általánosságban a lemondás kérdését feszegeti, amelynek a "tudományról" való lemondás csak speciális esete. Miről van itt szó? Az Istennel szembefordult világ nem az a hely, ahol kényelmesen berendezkedhetünk, itt minden arra kell, hogy emlékeztessen bennünket, hogy otthonunk nem itt van, ellenséges terepen járunk. Az itt szerzett tapasztalatra épített ismeret (Isten közvetlen útmutatása híján) szükségképpen szennyeződik mindazzal, ami "e világot" áthatja. Azt is figyelembe kell venni, hogy "nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, melyek a (mennyei) magasságban vannak." (Ef 6,12). A fejedelemségnek megfelelő görög szó (arkhé) itt kezdetet, alapelvet, hatalmat is jelent, egyben a görög filozófia egyik kulcsszava, a világbíró (kozmokratór) pedig tulajdonképpen a világ urát, a görögök számára Zeuszt jelölte. A mennyei jelzőt azért teszik hozzá némely fordítások a magassághoz, mert ugyanezt az epouranios kifejezést használja Jézus a mennyei Atyával kapcsolatban. Bár ez a probléma inkább a következő fejezethez kapcsolódik, már itt érdemes megemlíteni, hogy mind szellemi, mind természeti megismerésünket alapvetően megnehezíti egy Istennel szembenálló szellemi lény, akit az Ige Sátánként aposztrofál. Ez a lény minden tekintetben (intellektuálisan is) magasan felettünk áll és alapvető célja az, hogy bennünket összezavarjon (a görög diabolos kifejezés szó szerint úgy is fordítható, mint aki össze-vissza dobál) akár Isten vagy a testvérek vádolásával, akár úgy, hogy a "világosság angyalává" (2Kor 11,14) változtatja át magát. Szellemi szempontból kisebb veszélynek teszi ki magát az, aki akár a képileg értendő hasonlatokat is szó szerint véve magára veszi a "primitív fundamentalista" jelző ódiumát és a vele járó megvetést, mintha a tudomány nevében elvetné az Ige olyan mondanivalóját is, amelyhez a tudománynak semmi köze. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezzel nem a "majomperek" harcos fundamentalizmusát támogatom, de ez a hit és a hatalom problematikájához tartozik, amelyet majd csak később tárgyalunk.)
Mindebből számomra az rajzolódik ki, hogy Istennek ebben a világkorszakban sokkal fontosabb az üdvösség hirdetése, mint az ismeret iránti igény részletes kielégítése. A Biblia annyi információt tartalmaz, amennyire az üdvösség eléréséhez szükség van, bizonyos területekről tüntetőleg hallgat (és ennek is bizonyára megvan a maga oka), és van benne egy "elriasztó" tendencia az emberek bizonyos osztályával kapcsolatban, akik nem a hit és a bizalom, hanem az ismeret révén próbálnak Istenhez közeledni.
Az empíria (tapasztalat) korlátjai
Ezek után mit mondhatunk a tapasztalat (empíria) lehetőségeiről és határairól a tudomány és a hit dolgaival kapcsolatban? Az európai tudomány számára Francis Bacon, majd az őt követő Hume és Locke óta az empirikus megalapozás és az egészséges szkepticizmus (kételkedés) minden tudományosság alapja. Ez legszélsőségesebb formáját a XIX. szd.-i pozitivizmusban érte el, amely minden "metafizikát" (amely a jelenségeken túl mutat, és lételméleti alapon próbálja magyarázni a jelenségeket), elvet. A francia felvilágosodás és a descartes-i szellem követői ezzel a vonulattal némileg szembehelyezkedve a tiszta emberi logika alapjára próbálták felépíteni a tudományt. Mind az empirizmus, mind a racionalizmus képviselői joggal mutatnak rá a másik álláspont korlátjaira. Popper, a XX. szd. ismert tudomány-filozófusa a két álláspontot bizonyos fokig szintetizálta akkor, amikor kijelentette, hogy "empirikus tények", mint ilyenek önmagukban nincsenek, hiszen a megfigyeléseket mindig valamilyen hipotézis (feltevés) birtokában gyűjtjük, és e hipotézis próbáljuk megerősíteni vagy elvetni a megfigyeléssel. Popper szerint az elméletnek (theoria) nem verifikálhatónak (azaz igazolhatónak), hanem falszifikálhatónak (azaz cáfolhatónak) kell lennie. Ez egyszerűbbnek tűnik, mert az igazolásnak mindenre kiterjedőnek kell lennie, a cáfolathoz pedig egyetlen ellenpélda is elég. Az másik kérdés, hogy Popper ezen az alapon elvet minden "metafizikai" gondolatot, és pl. a hittel kapcsolatos kérdésekben agnosztikus-szkeptikus (a végső kérdések megismerhetőségében kételkedő) álláspontot képvisel.
A Biblia álláspontja szerint a "titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek igéjét beteljesítsük." (5Móz 29,29). Vannak tehát titkok, amelyek titkok is maradnak (vagy azoknak kellene maradniuk) és vannak kijelentett dolgok, amelyekkel saját hasznunkra élhetünk. A szellemi területekről való ismeretszerzés (ami inkább a következő fejezet tárgya) például kimondottan tiltott. Ami a többi területet illeti, jogunk van használni megfigyelő- és értelmi képességeinket, de ha a túl széleskörű következtetéseket próbálunk levonni, könnyen hibát követünk el. A hívő ember értelmét arra is használhatja, hogy megvizsgálja: egy adott állítás összhangban van-e a Bibliában megismert kijelentéssel. Azt is el kell azonban ismerni, hogy ez logikailag nem mindig, vagy nem könnyen dönthető el, mert a Bibliának vannak olyan egymás mellé helyezhető kijelentései (sőt egész gondolatsorai), amelyek az emberi logika számára nehezen egyeztethetők össze egymással. Az egyik ilyen tipikus antinómia (filozófiai műszó: két, egymást kölcsönösen kizáró és logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel) a szabad akarat (és a vele járó felelősség) és az isteni szuverenitás, amely úgy bánik az emberrel, mint a fazekas az agyaggal (ld. pl. Jer 18,19). Ugyanebbe a körbe tartozik az üdvbizonyosságot megalapozó eleve elrendelés és kiválasztás ténye a gyülekezet vonatkozásában (ld. pl. Róm 8) és a felelősség elvének hirdetése. Ennek a problémának ugyan van formális megoldása az isteni elve-ismerés tényében, más ellentmondások pedig megmagyarázhatók az üdvtörténeti korszakok és háztartások elve alapján, de vannak továbbra is megoldhatatlannak tűnő problémák. Ezek csak a hit és bizalom szintjén oldhatók fel, és csak remélhetjük, hogy valamikor logikus magyarázatot is kapunk rájuk. Arra nézve Isten sehol nem tesz ígéretet, hogy mindent elmagyaráz nekünk.
