Még egyszer: világkorszakok és üdvtörténeti háztartások
Meggyőződésem, hogy a Biblia mondanivalója nem érthető meg, ha nem fogjuk fel, hogy Istennek a világgal kapcsolatos tervei bizonyos korszakokon, illetve különálló, egymással össze nem keverhető háztartásokon keresztül valósul meg. Ha ezt valaki nem látja, vagy ellentmondások halmazának fogja tartani az egészet, vagy hibásan alkalmazza egy idegen üdvtörténeti háztartás törvényszerűségeit olyan korszakban, amelyre Istennek más elgondolása vonatkozik.
A "négy evangélium"
Ezért itt röviden szeretném ismertetni azt a négy "evangéliumot", vagy négy megközelítési szintet, amelyen keresztül Isten másokkal osztott látásom szerint szólt, és szól az emberekhez. Nem állítom, hogy csak ennyi van, de ezek elég jól felismerhetők a Szentírásból. A négy evangélium valamilyen értelemben értéksorrendet is jelez, mert az egymás után következő "evangéliumok" egyre leplezetlenebbül fejezik ki Isten emberrel kapcsolatos szándékait, illetve egyre inkább kifejezésre jut bennük az a szent türelmetlenség, amellyel Isten szeretné helyreállítani közösségét az emberekkel.
A "lelkiismeret evangéliuma"
Az elsőt úgy nevezhetjük, hogy a "lelkiismeret evangéliuma". Ez olyan emberekre vonatkozik, akik a természetes forrásokon kívül semmilyen további isteni kijelentéssel nem rendelkeznek. Erre vonatkozóan inkább csak utalások vannak a Bibliában, hiszen az par excellence a természetest meghaladó kijelentés, nem elsősorban azokkal foglalkozik, akik ennek nincsenek birtokában. Ez az a terület, amellyel a theologia naturalis (az ún. természetes teológia) képviselői küszködtek évszázadokon keresztül. Erre utal a sokszor idézett Róm 1, 20, amely szerint "ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik ..." Vagyis ebből világos Isten elvárása a kijelentést nem ismerő emberrel szemben: a világ megfigyeléséből a nem elfogult embernek el kellene jutnia arra a következtetésre, hogy annak egy felette álló teremtője van, aki felé hódolattal tartozik. A fenti verset befejező mondat-töredék, hogy t.i. "ezért ők menthetetlenek" arra is utal, hogy Isten felelősnek tartja azt az embert, aki ettől eltérő következtetésre jut, illetve ezt a következtetést már a bűn, vagy ahhoz való ragaszkodás következményének tartja. A Róm 2,12-16 arra is világosan utal, hogy az ilyen emberek bizonyos fokú vezetést is kapnak lelkiismeretükön keresztül, és ítéletük alapját is az képezi, hogy ennek megfelelnek-e. Aki most a a Róm 3,12 sommás ítéletére hivatkozna, hogy: "nincs aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is", azt arra kérem, hogy várjon egy kicsit, amíg a többi "evangéliumot" ismertetjük, mert a későbbiekben megpróbáljuk majd vázolni ezek egymáshoz viszonyított helyzetét illetve az ezek alapján várható ítéleteket is. Aki azonban már birtokában van Isten magasabb kijelentésének, az már többé nem áltathatja magát azzal, hogy ő "jó ember" és ha lelkiismeretét követi, azzal eleget tesz a legmagasabb elvárásoknak is. Azt azonban, hogy Isten kiről tartja úgy, hogy valóban birtokában van ennek a magasabb kijelentésnek, bízzuk az Ö bölcsességére és igazságosságára. A "természetes kijelentés" (amely nem tévesztendő össze azzal az időszakkal, amikor Isten még közvetlen beszélő viszonyban volt az emberiséggel, talán egészen a vízözönig, és semmiképpen nem keverendő össze a pogány vallásokkal) azonban csak gyenge visszfénynek, mentőkötélnek tekinthető a további kijelentésekhez képest, amelyek Isten artikulált gondolatait tartalmazzák. Az eszerint járókra nehezedik talán leginkább a felelősség, még ha ők nem is tudnak róla.
A "Tíz Ige evangéliuma"
A második szint a "Tíz Ige" evangéliuma. Sokan, akik ismerik Pál apostolnak a törvényről alkotott véleményét, talán megdöbbennek ettől a szótársítástól, mégis látnunk kell, hogy Isten a törvényben a maga erkölcsi rendjét jelentette ki. Kétségtelen tény, hogy itt az élet (a szellemi élet) az engedelmesség jutalma, és tudjuk, hogy az embernek nincs hatalmában engedni a törvénynek (ld. pl. Róm 8,7), ezért az áldozatokban Isten gondoskodott arról, hogy aki belátta saját alkalmatlanságát és bűnösségét, az részesüljön a kegyelemből. Az Ószövetség idején Isten senkit nem beszél le a törvény követéséről, sőt az az iránti ragaszkodást minden megújulás feltételének tartja. Ez sugároz elő szinte minden próféta üzenetéből. Az más kérdés, hogy Dávid a zsoltárokban és sok próféta Istennel való bensőséges közössége révén túllép ezen a szinten és lényegében meglátják a kegyelem evangéliumának minden lényeges törvényszerűségét, csak annak megvalósulásáról rendelkeznek töredékes ismerettel. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy a törvény követői között Isten alapvető különbséget tesz a később "farizeusi"-ként megkülönböztethető vonal és a törvényt őszintén követni kívánók között. (Gondoljunk csak Jézus mondására Nátánaéllel kapcsolatban: "Íme egy igazán izráelita, akiben hamisság nincsen" Jn 1,48, vagy a Lk 1,6 megállapítására Zakariással és Erzsébettel kapcsolatban: "mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak.") Az első csoport a hamis vallásosságot jelenti, amelyik úgy véli, hogy kiérdemelheti az üdvösséget, és erőfeszítései révén jobbnak tartja magát másoknál. Velük kapcsolatban Jézus olyan hangot használ, amelynél élesebbet és keményebbet el sem lehet képzelni. Minden bizonnyal voltak (és vannak) olyanok is a zsidóságon belül, akik őszintén ragaszkodnak Mózes törvényéhez és a prófétákhoz, törekszenek annak betartására. Az ilyen emberek (ha nem is jutnak el a kegyelem teljes felismerésére) bizonyára küzdenek az állandó elbukás tudatával, de lelkiismeretüket megnyugtatja az Isten által elrendelt áldozat bemutatása. A Zsidókhoz írott levél ugyan nagyon világosan kifejti, hogy ezek az áldozatok ideiglenes jellegűek, előképek, amelyek soha nem hozhatják el a teljes megtisztulás bizonyosságát, mégis hatékonyak azok számára, akik időbeli, vagy egyéb okokból nem jutottak el a magasabb evangélium felismerésére.
Az "Ország evangéliuma"
A harmadik evangéliumot nevezzük úgy, hogy az "ország" (királyság = görögül basilea) evangéliuma, amelyet maga Jézus Krisztus hirdetett a földön jártakor. Már itt jelzem, hogy lesz még egy negyedik is, amit a "kegyelem evangéliumának" fogunk nevezni, és amelyet Pál apostol hirdetett Jézus Krisztus feltámadása után. Én ezt a két evangéliumot (másokkal egyetértésben) az átfedések és a nyilvánvaló egymásra épülés ellenére is két elkülönült háztartásnak szóló jó hírnek tartom, annak ellenére, hogy ezt az álláspontot még a konzervatív protestáns teológia is "ultra-diszpenzacionalizmusnak" tekinti. Mi az "ország evangéliumának" lényege? Először is elsősorban a zsidóság felé hangzik, az ő megtérésüket hivatott kiváltani. (Az ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy ha sikerrel járt volna, akkor nyilván folytatódott volna a nemzetek /pogányok/ felé való szolgálat ugyanennek az evangéliumnak az alapján.) Teljes mértékben a zsidó gondolatvilágra épít, de olyan új elemeket is tartalmaz, amelyek a Messiás megjelenése előtt még nem válhattak nyilvánvalóvá. A törvény és a lelkiismeret evangéliumával szemben, amelyek a felelősséget és a cselekedeteket hangsúlyozzák, az ország evangéliumában a hit és a cselekedetek egyensúlya, összhangja az uralkodó motívum. Igen nagy hangsúlyt kap a bűnbánat és a bűnbocsánat, amely Jézus Krisztus személyéhez és szolgálatához kapcsolódik. A helyettes áldozat képe még csak utalásszerűen jelenik meg, bár Jézus félreérthetetlenül közli tanítványaival, hogy halála szükségszerű feltétele minden későbbi megújulásnak és Isten akaratából fog bekövetkezni. Nagyon jelentős eleme tanításának az, hogy Isten földi uralma meg fog valósulni, méghozzá a visszatérő Emberfia jóvoltából (akit számomra világos módon önmagával azonosít, ahogyan azt az országból eltávozó, majd számot venni visszatérő király és számos egyéb példázat is bizonyítja). Ennek a királyságnak a megvalósulása együtt fog járni az akkor élő és már meghalt emberek életének kiértékelésével, vagyis egy ítélettel, amely két osztályra fogja osztani az embereket: azokra, akik bejutnak a királyságba és azokra, akik kívül maradnak. És amilyen tipikus Krisztus végtelen megbocsátása mindenkivel szemben, aki bűnbánó lelkülettel közeledik hozzá, olyan ridegen elutasító azokkal szemben, akik magukat becsapva vagy a királyság értékeit lebecsülve a kívül rekedtek között maradnak. A "lesz ott sírás és fogcsikorgatás", valamint a "férgük nem hal, tüzük nem aluszik" jeremiási képének felelevenítése nem támogat valamilyen "általános megbocsátási" elméletet. Az ország evangéliumának központi gondolata tehát Isten létének, uralmi igényeinek és az Ö küldöttjének az elismerése, a bűnbánat és az Isten Fiába vetett hit összhangja. Ez az evangélium folytatódik lényegében a jeruzsálemi gyülekezetben és a tizenkettő megbízatási területén, ezt képviselik a "közönséges", vagy "katolikus" levelek is, valamint ez képezi a Jelenések gondolatmenetének gerincét is.
A "kegyelem evangéliuma"
Ettől sok tekintetben elkülönül az az üzenet, amelynek kimondását Isten történetileg Pál apostolra bízta, és amelyet fentebb a "kegyelem evangéliumának" neveztünk. Azt lehetne mondani, hogy ez a szellemi gondolkodásmód egyik szélső pólusát képviseli, amely a legradikálisabban magára Istenre és a Belé vetett hitre építi az üdvösséget. Ha a törvényre a cselekedetek túlsúlya, az ország evangéliumára pedig a hit és cselekedetek egyensúlya volt jellemző, akkor ennek az örömhírnek a jellemzője a "sola fide" (csak hit) elve, amit Luther és a reformáció a zászlajára tűzött. Pál ezt az evangéliumot "Krisztus evangéliumának" nevezi, mert annak központja Krisztus, de nem a "történelmi Krisztus" és az Ő földön járásának időszaka, hanem a meghalt, feltámadt és mennybe ment Krisztus. "Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük" - mondja Pál a 2Kor 5,16-ban. Ez nem azt jelenti, hogy Pál Krisztussal szemben hirdetne valamit, sőt. A pártoskodóknak azt mondja, hogy Krisztus nem osztatott részekre, és ő sem a maga nevére keresztelt (1Kor 1), valamint a kijelentést is közvetlenül Krisztustól kapta. Arról van szó, amit Jézus a János Evangéliumában előre jelzett: "Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek." (Jn 16,12-14). Világos, hogy Jézus Krisztus saját halála előtt (amelyet ugyan világosan meghirdetett éppúgy, mint feltámadását) nem hirdethette azt az evangéliumot, amely megdicsőült állapotához tartozik. Ezt a Szent Szellem hirdeti eljövetele után, aki a hívőkben lakik, és akik szellemi értelemben látják ezt a világ elől elrejtett dicsőséget, amely mindenki számára nyilvánvaló lesz egyszer, de akkor a Gyülekezet már Vele együtt fog megjelenni, mint az Ő Teste. A Gyülekezet, a kiválasztott szentek közössége Isten új teremtése, akiken keresztül Isten a saját bölcsességét kívánja bemutatni mind a világ, mind a szellemi fejedelemségek számára. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy paradox módon mindebből teljesen kikapcsolja magát az embert. A kiválasztás, a megváltás és megszentelés mind Istentől származik, az ember része annyi, hogy ezt elfogadja, ennek örvendezzen, és megítélje magát mindabban, amiben mégsem tud Isten gondolatai szerint járni. Ez az egyetlen olyan evangélium, ahol az ember "üdvbizonyosságra" juthat, mert tudja, hogy "aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus napjáig" (Fil 1,6) és "tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra" (2Tim 1,12). Így csak olyan ember beszélhet, aki elmondhatja magáról, hogy "nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom hit alapján" (Fil 3,9). Pál kijelenti azt a titkot, hogy a hívő ember tulajdonképpen évezredekkel ezelőtt meghalt Krisztussal a kereszten, új életet kapott, amely "el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben" (Kol 3,3). Ez nem felelőtlenséget jelent (ld. pl. a Fil 2,12-13-t), csak annyit, hogy Isten itt "biztosra ment", ezért mindent magára vállalt. A Gyülekezet azonban csak az első zsenge, akik Pál apostol szavai szerint szinte "koraszülöttek", Isten különös kegyelmének részesei. A többség erre a látásra nem tud, vagy nem akar eljutni. Ez volt a forrása azoknak az ellentéteknek is, amely az ország evangéliumához ragaszkodó zsidó keresztények és a Pál apostol működési területéhez tartozó pogány és keresztény hívők között felmerültek. Pál itt elég világosan disztingvál. Látja, hogy két működési terület van: a körülmetéltség, amely Péterre bízatott, és a pogányság, amely az ő területe. Nem kíván Péterék területén dolgozni, de azt sem tűri, hogy mások megzavarják azok hitét, akiket Isten a Gyülekezetbe hívott el.
A négy evangélium egymáshoz való viszonya
Az ország evangéliuma és a kegyelem evangéliuma egy darabig egyszerre hangzik, de Jeruzsálem elpusztulása után, amikor Isten a zsidóságot ideiglenesen félreállítja, szellemileg szükségszerű, hogy az ország megjelenésének a jövőbe tolódásával az annak megjelenését hirdető evangélium is háttérbe szorul. Erre utal Pálnak az a rendkívül kemény kijelentése (Galata levél), hogy a gyülekezet korszakában, amelyet a "pogányok idejének" is nevez az Ige, tulajdonképpen minden más evangélium "átok alatt" van. Nem mintha Pál távolra várta volna Isten országának megjelenését, sőt. Érdekes megfigyelni, hogy az Ige milyen gondosan kerüli azt, hogy a szöveg alapján bárki ne közelre várja Krisztus visszatérését. Maga Krisztus is példabeszédében a gonosz szolgával kapcsolatban azt mondja, hogy az így gondolkodik: "halogatja az én uram a hazajövetelt", és ennek következménye az evés-ivás és a szolgatársak verése. A Gyülekezetnek ez a korszaka teljesen kimarad az ószövetségi próféciákból, még Jézusnak az Olajfák hegyén mondott beszédéből is. Ez Isten titka, amelyet az Ószövetségben legfeljebb rejtett képek formájában láthatunk meg most, hogy már megvalósult. Ma Isten fő terve ebben valósul meg, de Krisztus visszajövetele előtt ismét hangzani fog az ország evangéliuma. Könnyen lehet, hogy akkor a két evangélium ismét párhuzamosan fog hallatszani, és ismét szellemi bölcsességre lesz szükség arra, hogy ne legyenek fölösleges viták. Ennek azonban véget fog vetni a Gyülekezet elragadtatása, amikor ismét az Ország evangéliumának elhívottjai lesznek az igehirdetés vitathatatlan letéteményesei. Többen hívták fel a figyelmet arra, hogy Énókh és Nóé alakja Isten két háztartását szimbolizálja. Énókh a Gyülekezet előképe, aki elragadtatik az ítélet (az özönvíz) elől, Nóé pedig a hűséges zsidó maradéké (amely az utolsó időkben egybeolvad az ország evangéliumának követőivel), akit Isten az ítéleten keresztül ment meg.
Sajnos az egyház nem maradt meg a Gyülekezet számára adott kegyelmi evangélium talaján, hanem a más háztartás számára adott ország evangéliumát próbálta követni, és sokszor a törvény talajára csúszott vissza. Ennek következményeit már jól lehet látni a pásztori levelekben, vagy pl. Júdás levelében. Ennek eredménye a hívők és hitetlenek összekeveredése az egyházon belül, ami a korai időszakra nem volt jellemző. (A Cselekedetekben még azt olvassuk, hogy "egyebek közül pedig senki nem mert közéjük elegyedni.") Most tehát együtt hallatszik mind a négy evangélium (annak ellenére, hogy Isten gondolatai szerint most csak a kegyelem evangéliuma "időszerű"), és mindenki felelős az általa hallott legmagasabb elhívást elfogadásáért. Mind a négy evangélium alapján lehetséges "üdvözülni" és "elkárhozni", bár ezek a fogalmak kissé sematikusak még a hívő emberek gondolkodásában is.
