Préd 3,1 „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”

 Ef. 5,15-17: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek: ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értésétek meg, mi az Úr akarata” (új protestáns fordítás)

„Meglássátok annakokáért, hogy mimódon okkal járjatok, nem mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok. Annakokáért ne legyetek esztelenek, hanem megértsétek, mi legyen az Úrnak akaratja.” (Károli fordítás)

 Az utóbbi időben egyre többször és egyre több forrásból találkoztam egy problémakörrel, amit elnagyoltan az „időbeosztás problémájának” lehet nevezni. A Prédikátor még csak általánosságban beszél arról, hogy mindennek megvan a maga megszabott ideje a világban, a hosszú felsorolás alatt inkább csak elmélkedik a problémáról. Azt nem mondom, hogy játszik a szavakkal, ahhoz túl súlyosak – de tény, hogy nem von le belőle semmilyen következtetést, csak megállapít és mérlegeli az ellentétes eseményeket, tevékenységeket.

 Az újszövetségi idézet két, meglehetősen különböző fordítása arra utal, hogy az eredeti szöveg legalábbis többértelmű, ezért görögül nem tudván igénybe vettem kedvencemet, a „Blue Letter Bible”-t (www.blueletterbible.org), amely az Authorized Version mellett rendkívül jó és könnyen kezelhető támogatást nyújt az eredeti változatokkal kapcsolatban. Ebből a következőket tudtam meg. A „kihasználva” vagy „megvásároljátok” kifejezés (exagoradzo) a kiváltást, megváltást, megvásárlást, felvásárlást jelenti; az „alkalmas idő” (kairos) az idő ünnepélyesebb kifejezése a görögben, a „valaminek az ideje”, a tetőpont, a megfelelő időpont, a korlátozott idő, és az, amit az idő eredményez (a „sors”). A gonosz „idő” esetében a hemera szó szerepel, ami napokat jelent. Amint azt megszoktam, a Károli fordítás a pontosabb (csak régies a kifejezésmódja). Lényegében a kulcsmondatban arról van szó, hogy minden áron vásároljuk meg azokat az időszakokat, amelyek Istenéi, mert a pergő napok (a „folyó idő”) ez ellen dolgoznak. Azt is tudjuk, hogy a Sátán „e világ istene”, és itt a „világ” szónál az „aeon” szerepel, ami egyszerre jelenti a világot és a világkorszakot is.

 ***

Mielőtt visszatérnék ezekre az igékre és a hozzájuk kapcsolódó, húsba vágó problémákra, szeretnék egy kis kultúrtörténeti-antropológiai kitérőt tenni, amit azonban, ha valakit nem érdekel, nyugodtan ki is lehet hagyni. (Ennek érdekében ez elé a bekezdés elé, és az eszmefuttatás befejezése mögé három csillagot tettem, hogy megkönnyítsem a kitérőt azoknak, akik csak a szellemi mondanivalóval szeretnének foglalkozni). A XX. század első negyedének sok vitát kiváltó kultúrtörténésze, Oswald Spengler „A Nyugat alkonya” c. könyvében kifejtette, hogy az egymástól többé-kevésbé független és egymástól elkülönülő kultúrkörök egyik legfontosabb jellemvonása az, hogy miként élik meg az időt, a teret és az okságot. Ezt nemcsak kijelentette, hanem rendkívül éles szemmel válogatott példák segítségével be is mutatta azon a három kultúrkörön, amelyre vonatkozólag legtöbb ismerettel rendelkezett: a klasszikus (görög-római, vagy ahogy ő nevezi, az „apollói”), a Krisztus születésétől kb. 1000-ig tartó, általa „mágikusnak” nevezett, és a nyugati (Spengler által „faustinak” nevezett) kultúrán. Ennek részleteibe nem szeretnék belemenni, röviden csak annyit említenék, hogy a klasszikus kultúra az „itt és most” világa, arra fókuszál, a távoli múlt és jövő számukra egyfajta mitikus dimenziót öltött. A korai kereszténység „mágikus” világképe a barlang-szerű térképzettel párhuzamosan időben véges, a teremtéstől az ítéletig tartó világegyetemet képzelt el. Az időnek íve van, amelynek csúcspontja a megváltás (az „idők teljessége”). Ezt a lezárt, ív-szerű időképet törte fel Joachino da Fiore (vagy Joachim Floris) a középkor elején azzal, hogy az „Atya” és a „Fiú” korszaka után bevezette a „Szentlélek” korszakát, vagyis a már lezárt korszakok mellé (után) egy újat helyezett el. A kibontakozó tudományos világképben pedig már az időt mindkét irányban végtelen tengelyként képzelik el (a térhez hasonlóan). Az, hogy a XX. században ismét fokozatosan módosulni látszik a térről és az időről alkotott fogalmak jellege, annak jele, hogy a kultúra egészében változásokra számíthatunk.

 Az időhöz való különböző viszonyulás azonban nem csak a nyugati félteke kultúrái között mutatható ki. A görögökhöz hasonlóan a hinduk is valamilyen álom-szerű kapcsolatban álltak az idővel. Ők ugyan tudtak hatalmas (ciklusosan változó) időtartamokról, de gondolkodásuk nem a kialakulás folyamatára, hanem annak eredményére, a „mindig örökre” koncentrált. Ezzel éles ellentétben a gyakorlatias kínaiak szorgosan vezették krónikáikat és követték az idő múlását – ők viszont az absztrakt fogalmakban voltak jóval gyengébbek a hinduknál stb. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Nyugat - Kelet ellentétről van szó, inkább a kultúrák individuális jellegzetességeiről.

 Amit a kultúrtörténet a történelmi dimenzióban lát és ír le, t.i. a tér és idő felfogásának sokszor radikális eltéréseit, azt a kulturális antropológia a velünk együtt élő kultúrákról állapítja meg. Igen kiváló tanulmányokat erről Edward T. Hall amerikai antropológus „Rejtett dimenziók” és „Dance of Life” c. könyveiben (az utóbbi sajnos nem jelent meg magyarul). Az időfogalom analízise során megállapította, hogy még az európai népek sem egyformán élik meg és osztják be az időt, legalább két különböző csoport ismerhető fel: az ún. monokrón és a polikrón időskálán gondolkodó népek. A monokrón időskála inkább a germán és északi népekre jellemző, a polikrón pedig a latin népekre (különösen spanyol, olasz, de ide tartoznak a görögök és ebből a szempontból az arabok is). A monokrón időskála számunkra, magyarok számára is jól ismert: az időt úgy képzeljük el, mint egy végtelen szalagot, amelyet kisebb szakaszokra osztunk, és ezekben helyezzük el tevékenységeinket. Életünk olyanná válik, mint egy menetrend, az idővel szinte úgy bánunk, mint az anyaggal, arról beszélünk az időt meg lehet spórolni, el lehet vesztegetni stb. Ez azonban nem „az” idő jellemzője, hanem a mi időfelfogásunké. A polikrón időskálában gondolkodó emberek számára több dolog zajlik egyszerre, sokkal fontosabb számukra az emberi kapcsolatrendszer élő szövete, mint valamilyen absztrakt menetrend. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nőkhöz ösztönösen a polikrón, a férfiakhoz a monokrón időskála áll közelebb – ez is sokszor forrása lehet a nemek közötti ellentéteknek). Ipari jellegű tevékenység (különösen nagyipari) nem is jöhetett volna létre a monokrón időskála nélkül, de nagyon rosszul illeszthető a kreatív tevékenységekhez (művészethez, vagy pl. a kutatáshoz), csak üggyel-bajjal az oktatáshoz és semmilyen módon nem fér össze a meleg emberi kapcsolatokkal. A polikrón idő viszont épp az utóbbiaknak van alárendelve, ezért aztán az a monkrón idő világából érkező ember számára zavarosnak és rosszul definiáltnak tűnik (pl. elveszettnek éreznénk magunkat egy dél-amerikai ország bürokráciájában, ahol semmit nem jelent egy megbeszélt időpont, annál többet egy ismerős, aki „működteti” számunkra a rendszert). A polikrón idő sokkal képlékenyebb, mint a mienk, nincsenek teljesen fix pontjai, mindig minden attól (is) függ, hogy addig nem történik-e valami fontosabb, amivel törődnünk kell. (Meg kell jegyezni, hogy a közel-keleti ember számára, mint amilyenek az Ószövetség és a korai Újszövetség egyes írói is voltak, a polikrón időszemlélet a természetes, a monokrón időnek valószínűleg még csak a lehetőségén sem gondolkodtak el).

Az tehát, hogy mi (a németekkel, angolokkal, amerikaiakkal, skandinávokkal és bizonyos fokig a japánokkal együtt) a menetrendszerű idő foglyai vagyunk, nem természeti törvény, de majdnem az, hiszen beleszülettünk egy társadalomba, és tudatunk kialakulásakor már azok a gondolati minták vésődtek belénk, amelyek ma öntudatlanul és szinte megváltoztathatatlanul reakcióinkat irányítják. Milyen hátrányai vannak ennek életünkre, különösen szellemi és családi életünkre? Ezzel vissza is térünk a kulturális vizsgálódásból saját személyes életünkhöz és ahhoz, amit a szakasz elején bemutatott Igék mondanak nekünk.

***

 Mit jelent az időbeosztás kényszere számunkra, és hogyan tudunk harcolni annak egészségtelen kinövései ellen? Ha életünket úgy próbáljuk berendezni, hogy abban mindent egyfajta változhatatlan „menetrend” irányítson (és munkánk, a hivatalok, fizetési kötelezettségeink, határidőink stb. többnyire erre kényszerítenek bennünket), akkor véges energiánkból következően a kevésbé fontos dolgok számára „nem jut idő”, tehát azok kimaradnak az életünkből. Ez pedig elkerülhetetlenül egyfajta elhasználódáshoz, kiégéshez vezet – ezzel foglalkozik Dobson egyik rövid, de nagyon lényegre törő könyve, amelynek kiadását a KIA rövid időn belül tervezi. Ha „szentírásnak” vesszük főnökeink mindig többet és többet követelő kívánságait, ha túlvállaljuk magunkat valamilyen anyagi cél elérése érdekében, ha túlszervezzük gyermekeink életét végtelen számú különórával, sporttal és egyébbel, nem jut időnk együtt lenni sem egymással, sem Istennel – és ennek megvannak a maga súlyos következményei. Az Istennel fennálló közösség meglazulása teljes értékvesztést, tanácstalanságot eredményez, nem kapunk személyes eligazítást, szellemi életünk egyfajta rutinná silányul. Ilyen helyzetben az emberi indítékból elvállalt és túlvállalt szolgálatok is inkább hátráltatnak, mint előrevisznek, mert pótcselekvésként végezzük azokat a fontosabb dolgok helyett. Az ima, a csöndesség odaszentelt ideje tehát alapvető fontosságú. Erről szól egy ugyancsak hamarosan megjelenő KIA könyv (Hybels könyve, amelynek címe lényegében azt állítja, hogy - különösen elfoglalt korunkban - nem imádkozni luxus!).

 Hogyan védekezhetünk ez ellen a kulturálisan kódolt, de mégis vaskövetkezetességgel ellenünk dolgozó „menetrenddel” szemben? Az egyik módszer a „kutyaharapást szőrével”: harcoljunk a ránk nehezedő időbeosztási kényszer ellen saját fegyvereivel! Alakítsunk ki olyan „időkamrákat”, amelyek szentek és sérthetetlenek, és ezek legyenek az Istennel való együttlét idejei (vagy éppen a családdal való együttlété – bár ehhez már több ember fegyelmezett együttműködésére van szükség). Ez is jó és hasznos módszer, eleinte talán az egyetlen, ami rendelkezésünkre áll – de nem a legjobb. Miért? Azért mert ez jellegéből adódóan továbbra is törvény marad, és ha ezt pl. családunkkal, szeretteinkkel szemben kell megvalósítani, akkor a szeretet törvényével is összeütközhetünk. Ez nem azt jelenti, hogy családunkkal nem kell megértetnünk: szükségünk van olyan csöndes időszakokra, amikor még ők sem zavarhatják Istennel való közösségünket, de ha ezt már másokra próbáljuk rákényszeríteni (pl. közös csendességek), az már terhessé, és céljával ellentétessé is válhat. Mi tehetünk még? Visszavehetünk céljainkból, amelyek magunk és mások túlhajszolására kényszerítenek bennünket. Ez nem mindig lehetséges, vagy nem rajtunk áll (az örök polémia a spórolással kapcsolatban!), de érdemes megvizsgálni a „kiadási” és a „bevételi oldalt” minden olyan esetben, amikor van választási lehetőségünk. Valóban annyi többletet jelent annak az anyagi célnak az elérése, mint amennyit veszítünk azzal, hogy a családi és az isteni közösség idejéből csippentünk el? Erre kinek-kinek magának kell válaszolni. A harmadik (véleményem szerint legjobb) megoldás az, hogy készülünk ugyan „menetrendekkel” (tervekkel) – hiszen ezt a világ jelenlegi berendezkedése elkerülhetetlenné teszi - de adjuk meg mindig Istennek azt a lehetőséget, hogy ezeket a terveket aktuálisan felülírja a saját fontossági sorrendje szerint. Ha úgy látjuk, hogy valami miatt a világ által megkövetelt rendnek borulnia kell, hittel vállaljuk az ebből adódó konfliktusokat egy nagyobb jó érdekében. Ezzel megmarad a tervezés előnye, a spontaneitás elevensége és annak szükségessége, hogy mindig Istenre figyelve próbáljuk terveinket végrehajtani.

 Mit jelent tehát számunkra az, hogy „az idők gonoszak”? Azt, hogy a Sátán (ennek az aeonnak az ura) a mi kultúránk jellegzetességeit is arra próbálja kihasználni, hogy rombolja emberi és isteni kapcsolatainkat, közösségünket. A „Fenevad számának felvétele” nemcsak (és nem elsősorban) a vonalkódok használatát jelzi, hanem azt, hogy tudomásul vesszük: csak azok „adhatnak és vehetnek” az alakuló antikrisztusi szellemű világban, akik magukévá teszik annak könyörtelen követelményeit. Biztos, hogy aki ebbe a játékba nem száll be, nagy karriert nem fog befutni – de egyelőre még éhen sem hal. Hit kell ahhoz, hogy Isten segítségére, útmutatására várva kiszakítsuk magunkat az „üzleti menetrend” mókuskerekéből, megelégedjük a kevesebbel, és a valóban értékesre koncentráljunk. Ezzel ugyan kiváltjuk a világ megvetését, nem egyszer a dühét is, amitől csak Isten maga tud megvédeni, de tisztább lesz látásunk, lelkiismeretünk és melegebbek, bensőségesebbek a kapcsolataink.

 Mindez nem azt jelenti, hogy e sorok írója nem ugyanúgy küzd ezekkel a problémákkal, mint esetleg az, aki olvassa – sőt. Ugyanakkor mostanában túl sok impulzus ért ezzel kapcsolatban, hogy végi ne gondoljam ezt a kérdéskört, és ha már megtettem, szeretném megosztani eredményét a testvérekkel, hátha más is talál magának benne hasznosítható elemeket.