A teremtéstörténet

Mint korábban említettük, az Ige hangsúlyosan tanítja, hogy mindent Isten teremtett. Érdekes, hogy a Genezis könyvében (1Móz) elmondott teremtéstörténetben a tulajdonképpeni "teremt" kifejezés (a héber bara ige) csak néhányszor szerepel: az ég és föld teremtésekor, a mozgó állatok és az ember teremtésekor, más helyeken az alkot, formál, kialakít ige szerepel, vagy arról beszél, hogy a föld "hajt" pl. növényeket. Ez érdekes módon megfelel annak a háromféle szintnek vagy szubsztanciának, amelyről az Ige beszél: az anyagnak, a léleknek (psyché) és a szellemnek (pneuma). A biológiai élet (görögül bios) megjelenése az Ige szerint nem igényelt teremtő aktust. Sok vita volt és van hívő körökben azon, hogy mennyire kell szó szerint venni a Genezis teremtésleírását, a 24 órás napokat, a sorrendet stb. Kétségtelenül sok nyelvi és szellemi érv hozható fel a szó szerinti értelmezés mellett, számomra mégis sok okból egy köztes álláspont tűnik valószínűbbnek (amely szerintem az egész Bibliával kapcsolatos kritikai állásfoglalásra igaz). Ez röviden így fogalmazható meg: valószínű, hogy a Biblia számos állítása nem szó szerint értendő (esetenként képi, szellemi, vagy a lényeget kifejező, egyszerűsített módon), de egyrészt (valamilyen értelemben) mindig igaz (még ha nem is tudjuk, hogy milyen értelemben); másrészt sokkal több a tényszerű igazságtartalma is, mint amit a kritika hajlandó lenne elismerni vele kapcsolatban. A modern Bibliakritika ugyanis szinte sportot űz abból, hogy a legvadabb elképzeléseket is elfogadja, csak a tradicionális (hagyományos) értelmezést nem. Azok, akik ragaszkodnak mind a Biblia ihletettségéhez, mind ahhoz, hogy a modern tudomány szerint a Föld több milliárd éves és az élet is már igen régen megjelent (beleértve az emberi életet is) többféle megoldást is próbáltak találni arra, hogy összeegyeztessék a bibliai kronológiát (amely Ádám megjelenését hozzávetőleg Kr. e. 4000-re teszi) a tudományéval.

 A "helyreállítási" elmélet

Az egyik ilyen elmélet az ún. helyreállítási (vagy restitúciós) elmélet, amely az 1Móz 1, 2 "kietlen és puszta" (tohu-va-bohu) szavából arra következtet, hogy az itt leírt teremtés tulajdonképpen újjá-teremtés és Isten az előző világot valamilyen ítélet folytán elpusztította, azért lett "kietlen és puszta". E szerint az elképzelés szerint az ősmaradványok az előző, elpusztított világ maradványai lennének. Az ettől különböző fundamentalista (vagy ahogyan gyakran nevezik, "kreacionista") álláspont szerint a bibliai kronológia szó szerint igaz, a 4000 év körüli kor a valóság, minden egyéb csalódás és az ősmaradványok a vízözön következményei, vagy egyszerűen bele vannak teremtve egy sokkal fiatalabb világmindenségbe. Az ő elképzelésük szerint az ennél nagyobb látszólagos időtartamok (amit pl. a radioaktív kormeghatározás mutat) annak a következményei, hogy Isten egy látszólagos korral teremtette meg a világot. Azzal érvelnek, hogy Ádámot is Isten nem petesejtnek vagy csecsemőnek teremtette meg, hanem felnőtt férfiknek, ezért ezt megtehette a világgal is. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ez a popperi értelemben tipikusan "falszifikálhatatlan", azaz megcáfolhatatlan állítás, mert ezzel az erővel a világot ma reggel is megteremthette Isten, csak a tudatunkba helyezett ennél korábbi emlékeket is. Nem lehetetlen, csak valószínűtlen.)

 A "kettős teremtés" elmélete

A restitúciós elmélet egy másik formája a "kettős teremtés" elképzelése, amely a Genezis első és második fejezetében leírt kétféle teremtéstörténetre épít. Ezeket a modern Bibliakritika azzal magyarázza, hogy az általunk ismert könyvet legalább kétféle forrásból (jahvista és elohista) szerkesztették egybe, és ezek két, egymástól eltérő verzióban őrizték meg a teremtéstörténetet, amelyek közül az első jóval későbbi, mint a második (szerintük primitívebb) forma. Tény, hogy a két elbeszélés számos részletben különbözik.

 Az első elbeszélés sorrendje a következő: ég és a föld, (föld, mélység, vizek); fény és sötétség elválasztása (első nap); a mennyezet fölötti és alatti vizek elválasztása (második nap); a tenger és a száraz elválasztása, a föld füvet és fát hajt (harmadik nap); világító testek a mennyezeten (negyedik nap); vízi állatok és madarak megteremtése (ötödik nap); szárazföldi állatok és csúszómászók; ember (hatodik nap); Isten megpihen (hetedik nap). Ez a teremtést "evolutívnak" (vagy inkább fokozatosnak) nevezhetnénk, bár az evoluciós elmélettől sok ponton eltér. Az ég és föld teremtését lehet úgy tekinteni, mint az anyag és tér megjelenését, amelyet a fény csak később követ. (Azt csak megjegyzem, hogy az éppen felkapott "nagy robbanás" kozmológiai elmélete szerint a fotonok valóban nem azonnal jelennek meg, bár megjelenésük nem napokban mérhető a jelenlegi időskála szerint). Az ég alatti és ég feletti vizek elkülönítése megfelelhet az égitestek kialakulásának, mert csak ebben az esetben van értelme "égről" beszélni. Az, hogy a növények előbb jelennek meg, mint az égitestek, sokszor volt céltáblája a kétkedők gúnyának, pedig azzal a modern tudomány is egyetért, hogy a fotoszintetizáló növények (valószínűleg egysejtűek) megjelenése előtt a Földet is valószínűleg olyan áthatolhatatlan felhőburok fedte, mint ma a Vénuszt. Az égitestek tehát (a Földről nézve) csak ekkor jelenhettek meg, és itt nem szerepel a "bara" (teremt) ige. Komolyabb eltérést jelent, hogy mai ismereteink szerint a fűfélék és a kétszikűek (gyümölcshozó fák) csak lényegesen később jelentek meg, mint az egyéb növények (pl. páfrányok, zsurlók), és határozottan később, mint pl. a halak vagy a hüllők. Lehet, hogy itt a szó jelentését nem értjük pontosan, vagy mai terminológiával általában "növényekről" beszélnénk. Mai ismereteinknek ellentmond az is, hogy a növények a szárazföldön előbb jelentek volna meg, mint a vízi élőlények. Egyrészt nem biztos, hogy Isten itt minden részletében pontos leírást adott, másrészt nem tudhatjuk, hogy milyen egyéb okai voltak a teremtéstörténet ilyen elrendezésének. Annyi tény mindenesetre, hogy "napok" vagy korszakok követik egymást (amelyek nem föltétlenül egyforma hosszúak), és az utolsó lépés az ember megjelenése, akit Isten "férfivá és nővé teremtett", azzal a céllal, hogy szaporodjon és uralkodjon a teremtésen.

 A második elbeszélésben az ember jelenik meg először egy puszta környezetben, és ő nevezi el az Istentől később alkotott növényeket és állatokat, és utoljára jelenik meg (segítő)társként az asszony. Itt Ádám (akinek személynevét az első történet nem tartalmazza) rögtön egy kertbe (az Édenbe) kerül, és Isten körötte alakít ki mindent a föld porából (ugyanabból az anyagból, mint magát Ádámot). Az Édenkertben rögtön ott van az élet fája és a jó és a rossz tudásának fája, valamint az őrzésre kiadott parancs. Kitől kell őrizni bármit is, ha az első teremtéstörténet szerint minden, amit Isten teremtett igen szép és jó? Valaminek történnie kellett, és ez az elmélet a két teremtéstörténet közé helyezi a Sátán fellázadását Isten ellen, amihez feltehetőleg az emberiség is csatlakozott, és ami a természet első bukásához vezetett. Ennek eredménye az első teremtés teljes (vagy majdnem teljes) elpusztítása, és a második, ádámi mag megjelenése (aki, mint tudjuk, ugyancsak elbukik). Ezzel az elképzeléssel az a nagy gond, hogy ha az ádámi teremtésre igaz a bibliai kronológia, akkor az első teremtés elpusztulására, ill. a második megjelenésére már történeti korban, Kr.e. 4000 körül kellett, hogy sor kerüljön, ami már a régészet hatókörébe esik, és ebben az időszakban semmi általános kataklizmáról nem tudunk. Ennek persze számos oka lehet és az is tény, hogy az emberiség regés hagyományai tudnak világpusztulásokról (nem is egyről), amelyek közül az egyik legnagyobb Kr.e. 10,000 körülre datálható és megfelelne az univerzális vízözönnek (amely azonban nem azonos a Bibliában leírttal, azt időben jóval megelőzi). Ez időben nincs messze a jégkorszak végétől, csakhogy ekkor a történészek véleménye szerint még fél-állati szinten élt. Ennek élesen ellentmond minden mitológiai hagyomány, amely "isteni természetű" emberekre emlékezik, akik a későbbi embereknek átadták a kultúra elemeit. Érdekesen rímel ezzel a Biblia rejtélyes utalása az "isten-fiak" (bene-elohim) és az emberek lányai közti házasságra. A Biblia szemszögéből (ld. pl. a Júdás levelének, vagy Péter 2. levelének utalásait) azonban ez nem pozitív tett (mint a fenti mitológiákban), hanem az Isten rendjével szembeni lázadás eredménye.

Annyit mindenesetre a modern történettudomány is elismer, hogy az általunk ismert történelmi civilizációk a Közel-Keleten akörül az időpont körül jelentek meg, amikorra a Biblia Ádám születését helyezi. Az állatok és növények elnevezése ezt is szimbolizálhatja. Nincs szándékomban ezzel kapcsolatban részletes találgatásokba bonyolódni, vagy kronológiákat összeállítani, nincs is meg hozzá a szükséges ismeretem. Számomra az a lényeg, hogy a világ, és benne az ember Isten teremtő akaratának az eredménye és az, hogy a világ jelenlegi, nyomorúságos állapota annak az eredménye, hogy az ember egyfajta isteni tudásra törekedve megszakította az Istennel fennálló bizalmi viszonyt.

 "Semmiből" teremtés?

Gyakran feszegetett probléma az, hogy Isten semmiből teremtett-e, vagy demiurgoszként (görög szó, jelentése kézműves, szobrász) valamiféle tehetetlen ősanyagot formált-e meg a világ teremtésekor. Az ortodox keresztény teológia válasza erre a semmiből teremtés, mások pedig felhívják a figyelmet arra, hogy ott vannak a "vizek", amelyek fölött Isten lelke lebeg. Igaz, ez gyenge érv, hiszen az "ég és a föld" megteremtése ezt megelőzi, és arról nincs szó, hogy a "vizek" előbb lettek volna. Érdekesebb megvizsgálni a Zsidók levelének a hittel kapcsolatos fejtegetésében szereplő mondatot: "Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő." (Zsid 11,4). Vagyis itt a látható világ nem "semmiből", hanem a "láthatatlanból" állt elő. Mi ez a "láthatatlan"?  Erre így választ nem kapunk, de a 2Kor 4,18 ad valami támpontot: "Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." A "láthatatlanok" tehát olyan szellemi entitások (egységek) vagy szubsztanciák (létezők), amelyek nem a jelenségvilág mulandóságával jellemezhetők. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének köztük teremtett dolgok, ugyanis a Kol 1,16-17-ben ezt olvassuk: "Mert Őbenne teremttetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok. Mindenek Őáltala és Őreá nézve teremttettek, és Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn." Ezt Jézus Krisztusról mondja az Ige, vagyis az Atya, a Fiú és a Szellem hármassága rejtetten már a Biblia első mondatában megjelenik, bár abból önmagában ki nem következtethető.

 Sok egyéb Ige tanúskodik arról, hogy a szellemi világ megteremtése megelőzte az anyagi világét. Jób könyvében pl. ezt olvassuk: "Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? ... Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok és Istennek minden fiai vigadozának?" (Jób 38,4,7). Bár nem magyarázza ezeknek a "hajnalcsillagoknak" és "istenfiaknak" a jelentését, nyilvánvaló, hogy szellemi lényekről (valószínűleg angyalokról) van szó. (Érdekes itt megjegyezni, hogy a már korábban idézett Ézs 14,12, amelyet a Sátánra szoktak vonatkoztatni, ugyancsak "hajnalcsillagként" említi, az Ez 28-ban pedig mint "oltalmazó kerub" jelenik meg - bűnbeesése előtt. Többek között ebből gondolják az írásmagyarázók, hogy a nagy szellemi lázadásra a teremtés után került sor, és a Sátán kerubként eredetileg valószínűleg épp a Föld védelmével és irányításával volt megbízva.)

A Gyülekezettel kapcsolatos kijelentésekből (amelyeket Isten az egész Ószövetség ideje alatt elhallgatott és titokban tartott, és csak Pál apostolon keresztül jelentett ki) még valamit megtudunk: "Áldott legyen az Isten, ... aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban. A szerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által." (Ef 1,3-4). Ez nem jelent ugyan feltétlenül pre-egzisztenciát (születés előtti létet), de valami olyasmire utal, hogy, hogy már az anyagi világ megteremtése előtt lehetett beszélni személyekről, akiket Isten kiválaszthatott. Ez ugyan "Őbenne", vagyis Krisztusban történt, tehát nem jelent Tőle független létet, azt is mondhatjuk, hogy csak "Isten gondolataiban" léteztünk, de tény, hogy volt valami olyan mag, vagy csíra, ami jelenlegi valónkkal áll kapcsolatban. Életünk, sorsunk nem e világon kezdődik, és nem is itt ér véget. Erről beszél Dávid is a 139. zsoltárban: "Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyében képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük." (Zsolt 139, 15-16). Ez a részlet ugyan a méhen belüli (tehát fogantatás utáni) állapotról szól, és az isteni előrelátást magasztalja, de összhangban van a fentebb mondottakkal. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy a Biblia sehol, sem expliciten, sem impliciten nem támogatja vagy tanítja a lélekvándorlás (reinkarnáció = újra-megtestesülés) tanát, amely inkább a hindu-buddhista, vagy a pythagoreus-ezoterikus hagyományok jellemzője.

A panteizmus és a filozófusok istene - szemben a Biblia Istenével

Sokan azok közül, akik jól ismerik a Bibliát, rámutattak már arra a tényre, hogy azok az istenek, akikkel egyes filozófusok vagy tudósok írásaiban találkozunk (pl. Spinoza "more geometrico" elképzelt Istene, vagy Einsteiné, aki "nem játszik kockajátékot") nem azonos a Biblia Istenével, mint ahogyan Brahman, vagy a gnosztikusok "világlelke" sem azonos Vele. A Biblia Istene nem valamilyen személytelen elv, vagy hatalom, vagy erő, amelyik vagy öntudatlanul, törvényként hat, vagy amelyet szinte "használni" lehet. A kései civilizációk tudósai, amennyiben még egyáltalán szükségesnek látják valamilyen isten-fogalom megtartását, azt sokkal inkább valamilyen univerzális elv, vagy erő tulajdonságaival ruházzák fel, mint egy személyével. Ennek a vége az, hogy előbb-utóbb magát Istent is olyan hipotézisnek tekintik, akire "nincs szükség" (ld. Laplace Napóleonnak tett megjegyzését Naprendszer-keletkezési elméletével kapcsolatban), és az ember kezdi nyíltan önmagát a világ legmagasabb létformájának tekinteni. Mindennek mértéke az ember - mondták már egyes görög filozófiai iskolák, és ezt visszhangozza a modern humanizmus, de az egzisztencializmus is. Ez ugyan a negyedik fejezet tárgyát képezi, de nyilvánvaló, hogy itt is az ember ön-istenítéséről van szó. Itt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a buddhizmus eredeti formájában ugyancsak tagadta a személyes istenek jelentőségét (ha létét nem is): őket is megváltásra szoruló lényeknek tartotta, akik tanulhatnak a Megvilágosodottól.

 A pantheizmus (szó szerint minden Isten) ugyancsak rendkívül elterjedt elképzelés, különösen az öregedő civilizációkban, de megjelenik a legtöbb misztikus tradícióban is, amelyek szinte időtlenek. A pantheizmus elképzelése szerint tulajdonképpen minden Istenből származik, de nem teremtés, hanem valamilyenfajta kisugárzás (a gnózis műszava szerint emanáció) révén, ezért minden egy és mindenben Isten van jelen. Valamilyen értelemben ezek az elméletek Istent a világ lelkének tekintik. Ez a nézetrendszer általában együtt jár egyfajta vallási türelemmel és a szinkretizmussal (különféle vallási nézetek összekeverésével). A pantheizmus hívei hajlamosak felismerni minden istenben azt az univerzális szellemet, vagy szubsztanciát, amelyet ők a világ lényegének tartanak. Nagyon gyakran úgy tartják, hogy ezt a "mindenben-egy" istent önmaguk legmélyén is felfedezhetik és az "unio mystica" révén egyesülhetnek vele. A pantheizmus istene tehát azonos önmagunk lényegével (innen az Upanishadok, a hindu bölcsesség könyveinek híres mondása: "Ez vagy te.") Az ilyen nézeteket valló személyek a személyes Isten-képet alacsonyabb rendűnek tartják, ami csak a "be nem avatottak" számára alkalmas, vagy, mint a gnosztikusoknál, a teremtő Istent, Jahvét gonosz demiurgoszkét mutatják be.

A zsidó és a keresztény vallás azonban nem ilyen Istenről tud. Számukra Isten minőségileg más, mint a világ, viszonyuk a Teremtő és a teremtett viszonya, legyen bármekkora különbség is a teremtmények között. Ez az Isten egyszerre közeli és távoli, szeretetteljes és félelmetes a fent említett távolság következtében. A kijelentés szerint azonban ez az Isten személy (erre utal a Genezisnek az a mondata, hogy "teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra"), sőt olyan személy, aki törődik az emberrel általában, beleértve az egyént is. (Erre utal az "Ábrahám, Izsák és Jákób Istene" név is a Bibliában). Az Istennel szembeni helyes emberi magatartás két fogalommal jellemezhető: a szeretettel és az engedelmességgel. A szeretet isteni tulajdonság, amellyel Ő teremtményei felé fordul, és az ember ezt viszonozza annak befogadásával és az engedelmességgel. Erre majd részletesebben visszatérünk a következő fejezetben, itt inkább csak a bibliai vallásosság és az egyéb isten-fogalmak különbözőségét kívántuk bemutatni.