„A nemzet olyan emberek csoportja, akiket múltjukra vonatkozó

téveszmék és  szomszédjaikkal szembeni közös gyűlölet kötnek össze”

Karl Wolfgang Deutsch (Nationalism and its Alternatives)

A nacionalizmus kialakulása, és jelentősége a modern történelemben

A XIX. századnak, de bizonyos mértékig még a XX. századnak is egyik meghatározó ideológiája a nacionalizmus. A nemzettudat kialakulása, majd uralomra jutása olyan erővel határozta meg a világtörténelmi[1],[2] és a magyar[3],[4] eseményeket, amely csak a történelmi vallások hatásával mérhető össze – mint látni fogjuk, nem véletlenül. Szemben a német romantika és historizmus sok képviselőjével[5], akik számára a történetírás „magától értetődő” egységei a népek/nemzetek voltak, a XX. század szkeptikusabb történészeinek, akik nagyobb kulturális/civilizációs egységekben gondolkodtak (pl. [6] vagy [7]) már volt annyi távolságtartása a nemzettudattól, hogy képesek voltak a nemzetet nem magától értetődő ősjelenségként, hanem történelmi folyamatok múló eredményeként kezelni és szemlélni. A fentebb említett Barzun (ld. a 2. hivatkozást) a maga csodálatos történelmi képeskönyvében az egész újkori európai történelmet a nemzetállam kialakulásként, majd fokozatos dezintegrálódásaként írja le. A modern történészek túl tudtak lépni azon a naiv romantikus eszmén, hogy a nemzettudat egy örök és változhatatlan népérzés, amelyet külső körülmények legfeljebb csak ideiglenesen képesek elnyomni, és meg tudták vizsgálni, hogy az a fajta nemzettudat, ami a XIX.-XX. század európai népeit jellemezte, mennyire volt (vagy nem volt) jelen más kultúrák vagy más történelmi idők társadalmaiban.

 Egy, a témával foglalkozó konferencia[8] előadói annak ellenére, hogy sok dologban vitatkoztak egymással, abban egyetértettek, hogy egy komplex jelenségkörről van szó, amelynek eredete nemigen tolható időben hátrébb a XVI-XVII. századnál, amelynek számos fokozata van, és szerepe sem ítélhető meg egységesen attól függően, hogy mely időszakban alakult ki vagy lépett fel. A nemzeteszme alakulása érthetően más volt olyan népek esetében, amelyeknek a romantika ideje előtt már volt hosszabb-rövidebb önálló vagy kvázi-önálló állami léte (pl. Magyarország vagy Lengyelország, de bizonyos mértékig még Szerbia és Csehország esetében is), mint akiknek többnemzetiségű birodalmak keretében a XIX. vagy a XX. században kellett kivívni, sokszor kialakítani saját nemzeti létüket.

 Az nem kétséges, hogy valamilyenfajta kollektív közösségtudat minden korban és minden kultúrában létezett[9], de ennek terjedelme és az összekötő kapocs természete erősen változó volt. Itt csak jelzésszerűen utalhatunk a családi, nemzetségi, törzsi vagy akár a vallási hovatartozásra, amelyek mind-mind bizonyos mi-ők határvonalakat képeznek, és amelyek bizonyos szolidaritási érzést válthatnak ki más-más szituációban. Bár nem elhanyagolható elem, a beszélt nyelv, amit a XIX. század és a romantika a középpontba állított, koránt sem az egyetlen és nem szükségszerűen a legerősebb kapocs emberek között. Itt utalnom kell Spengler által a „mágikus kultúrához” sorolt népekre és emberekre, ahol a „nép” vagy „nemzet” határát nem a nyelv vagy a „szülőföld” jelöli ki, hanem a vallás. Spengler éles szemmel arra is rámutat, hogy miért érzi az európai nacionalizmus halálos veszélynek saját szellemi közösségén belül az ilyen kultúrához tartozó embereket (a zsidókat, arabokat, perzsákat, örményeket stb.). Az olyan jelenségek, mint az arab nacionalizmus kései, szervetlen fejlemények, amelyeket a terjeszkedő Nyugat váltott ki a számukra idegen kultúrákból, és ezek rengeteg szükségtelen szenvedést okoztak mindkét félnek. De erre még a későbbiekben visszatérünk.

 Arnold Toynbee, a másik enciklopédikus tudású és éles szemű kultúrtörténész is felhívja a figyelmet arra, hogy még saját nyugati kultúránkban sem „őshonos” a nemzeti érzés, a nagy középkort sokkal inkább a dinasztiákhoz vagy a feudális urakhoz való hűség jellemezte, mint a nyelvközösség, vagy pláne valamilyen „nemzet” fogalomhoz tartozás. Lokálpatriotizmus természetesen volt (ld. még a 9. hivatkozást), de már csak a kommunikáció kezdetlegessége miatt sem alakulhatott ki a közösség érzése tőlük távol lakó emberekkel. Ugyancsak Toynbee mutat rá, hogy a XVIII. század háborúi szinte úri passziónak tűnnek az őket megelőző XVII. századi vallásháborúk és az őket követő a XIX. és XX. században nemzeti célokért vívott háborúk borzalmas, totalitárius jellegéhez képest.  Az okra is rámutat: a nacionalizmus a szekularizálódó világban igen sok szempontból valláspótló ideológiaként jelentkezett. Toynbee, akinek Spenglernél jóval több empátiája volt a civilizációk kései formái iránt, azt is részletesen bemutatja, hogy a fejlődésükben megroppant[10] civilizációk „univerzális államai” a „parokiális állam” meghaladására épültek, ami Európa esetében a nemzetállami keretek meghaladását jelenti. Az „univerzális államokról” sok rosszat el lehet mondani, de a kialakulásukat megelőző „time of troubles”-hez (nehéz időkhöz) képest a béke korszakát jelentik. Spengler ugyancsak szükségszerűnek látta a „harcoló államok korát” a császárság felé vezető úton, de ő a civilizációban nem látott többet, mint a kultúra lebomlását és ellentettjét, és annyi jó szava sincs a császári adminisztráció ethosáról, mint Toynbeenek. Az kétségtelen, hogy mint minden stabilitás, ez is átmeneti, de akár évszázadokig is megakadályozza a széthullást, és relatív prosperitást biztosít alattvalóinak.

 A mi esetünkben az Európai Unió jelenti az „univerzális államot”, vagy annak kezdeményeit[11],[12], vagy ha jobban tetszik, az Európai Unió a „Pax Americana” egy fontos részrendszere. A nemzetállam fogalmai, módszerei a jelen szituációban sok okból szembe mennek egy majdhogynem szükségszerű tendenciával, ha komolyan vesszük a ciklikus történelmi modell „szükségszerűségét”. A mi vidékünkön (értsd Kelet Közép-Európában) minderre még rátesz egy lapáttal, hogy kb. egy évszázaddal el vagyunk maradva a nyugat-európai fejlődési tendenciáktól és hogy a szovjet uralom alóli szabadulás ugyanazokat a problémákat hozta elő (meglepő változatlanságban), amely a régiót a két világháború között jellemezte[13]. Az euroszkeptikus, befele forduló, nacionalizmusra hajló erők Európa-szerte folyamatosan súrlódnak azokkal az erőkkel, amelyek az EU föderális irányba való eltolódását látják kedvezőnek és kívánatosnak. A történelem iránya mindenképpen az utóbbi irányba mutat – no nem örökre, de az elkövetkező 100-200 évben nagy valószínűséggel.

 Ugyanebbe a problémakörbe tartozik Spenglernek egy másik megfigyelése, amelyet szellemesen úgy fogalmaz meg, hogy nem a nép hozza létre a kultúrát, hanem a kultúra a népet. Vagyis pl. az a magyarság, amely itt és most egyedül releváns, itt jött létre méghozzá a Kárpát-medence meghódítása és a kereszténység felvétele után – függetlenül attól, hogy milyen géneket és hagyományokat hordozott és hozott magával. A magas kultúra előtti „ősnép”, hogy megint Spengler terminológiáját használjuk, csak mintegy „nyersanyaga” annak a folyamatnak, amelynek során kialakul az adott kultúra részét alkotó nép.

 Összefoglalásképpen:

• a nemzetnek az a fogalma, amit a mai európai nacionalista vezetők relevánsnak éreznek maga is egy történelmi folyamat (nem egyszer tudatos konstrukció) eredménye, amely sokkal inkább a XIX. századi romantikában, mint az adott európai nép történelmében gyökerezik
• a nemzet fogalma kultúránként erősen különböző, a mienk (az európai, poszt-romantikus) ezek közül egy speciális felfogást képvisel
•  az európai kultúra-civilizációs ciklus jelen fázisában a nemzetállam meghaladásának irányában mozgunk – függetlenül attól, hogy a jelenséget valaki szubjektíven helyesli, vagy ellenzi

[1]     P. Johnson: Modern Times (The World from the Twenties to the Eighties), Harper & Row Publishers, New York, 1985

[2]     Jacques Barzun: Hajnaltól alkonyig (A nyugati kultúra 500 éve), Európa, Budapest, 2006

[3]     Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok (A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története), Osiris, Budapest, 2007

[4]     Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században, Osiris, Budapest, 2005

[5]     Georg G. Iggers: A német historizmus, Gondolat, Budapest, 1988

^[6]     Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994

^[7]     A. Toynbee: A Study of History, Abridged by D.C. Sommerwell, Oxfor University Press, 1987

^[8]     Sukumar Periwal (ed.): Notions of Nationalism, Central European University Press, Budapest, London, New York, 1995

[9]     Szűcs Jenő: Nemzet és történelem, Gondolat, Budapest, 1984

^[10]    Ezt a folyamatot Toynbee - Spenglerrel szemben - nem látta szükségszerűnek, és a nyugati civilizációval kapcsolatban egészen öreg koráig nem is nagyon volt hajlandó elismerni.

[11]    Ankerl Géza: Anyanyelv, írás, civilizációk, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2004; A szerző rámutat, hogy pl. Kína vagy India létrehozta a maga „civilizációs államát”, amellyel egy súlycsoportba csak egy egyesült Európa tarozhat.

[12]     Marján Attila: Európa sorsa: Az öreg hölgy és a bika, HVG Könyvek, Budapest, 2007

^[13]     Berend T. Iván: Válságos évtizedek, A 20. század első fele közép- és kelet-európai történetének interpretációja, Magvető, Budapest, 1987