megjelent: Anthropolis,3.1., p.219-228, (2006)

 A könyv jelentősége Hall munkásságában

 Miért érdemes egy 45 éves könyvről[1] recenziót írni? Azt hiszem több okból is. Az egyik az, hogy ez a könyv E.T. Hall első nagyobb munkája, amely könyv formájában megjelent, ezért érdemes megvizsgálni, hogyan alakult gondolkodása, melyek azok a későbbi könyveiben használt fogalmak (pl. a személyes tér, vagy a monokrón-polikrón időskála), amelyek már itt megjelentek. A második az, hogy a magyar olvasóközönség Hall-t szinte csak egyetlen magyarra lefordított könyve, a „Rejtett dimenziók” alapján ismeri, amely ugyan jelentős szerepet játszik a szerző pályafutásában, de közel sem meríti ki azt. A harmadik ok az, hogy ebben a könyvben egy olyan gondolati váz és fogalomrendszer jelenik meg, amely jó alapul szolgálhat egyfajta „kulturális térkép” elkészítésére, illetve e térkép birtokában az egyes kultúrák egymással való összehasonlítására.

 A „Szótlan nyelv” cím nagyon is beszédes: a non-verbális (nem szóbeli) kommunikáció és a kultúra kapcsolatával foglalkozik. Számunkra, európaiak számára a szónak igen nagy jelentősége van (talán a kelleténél is nagyobb), pedig az emberek közötti érintkezésnek egész univerzuma van, amelynek feltárása a könyv megírása idején még alig indult meg. Hall ennek az alig ismert világnak a feltárására vállalkozik, illetve az első lépések megtételére, az alapösszefüggések megállapítására. Manapság nagyon divatosak a „testbeszédről” szóló, igen eltérő színvonalú könyvek, de ezek közül alig néhány foglalkozik pl. a mozgási nyelv etnikai-kultúrális eltéréseivel. Ma már közismert, hogy a verbális üzenet és a gesztus-nyelven küldött üzenet néha egészen más, mégsem mindig tudunk olvasni belőle, vagy ha igen, akkor nem vagyunk tudatában annak, hogy teljesen félreérthetjük egy másik kultúrához tartozó ember gesztusait.

 Már ebben a könyvben olvasható Hall alapvető ars poeticája: „A legnehezebb annak a ténynek az elfogadása, hogy saját kulturális mintáink szó szerint egyedülállóak, és éppen ezért nem univerzálisak. Ez a nehézség, hogy az embereknek kulturális értelemben ki kell bújniuk a bőrükből, ösztönzött arra, hogy megfigyeléseimet és konceptuális modelljeimet írásba foglaljam”. Ha valakit külföldi szolgálatra készítenek fel, csak az első lépés a másik ország nyelvének, történelmének, szokásainak megismerése – ezután kellene foglalkozni az adott kultúra „rejtett nyelvének” megismerésével, mert ennek elhanyagolása okozza a legtöbb konfliktust az idegen kultúrában élő, dolgozó, szolgáló emberek számára. A félreértéseket legtöbbször hajlandók vagyunk a másik fél fejletlenségének, immorális vagy félrevezető viselkedésének tulajdonítani – ahelyett, hogy vennénk a fáradságot és megvizsgálnánk a kommunikációs mechanizmusok szisztematikus eltéréseit. Hall szemében ugyanúgy létezik kulturális tudattalan mint az egyéni életben, és az analógia abban is találó, hogy amint saját tudattalanunkat is csak egy másik ember segítségével tanulmányozhatjuk, saját kultúránk nem tudatos mechanizmusait is csak úgy érthetjük meg, ha azokat egy másik kultúra tükrében vizsgáljuk. Hall célja ebben a könyvben a kultúra egyfajta „kottájának” vagy „térképének” megalkotása, amely lehetővé teszi a megfigyelések rendszerezését és átadását.

Hall egyik legnagyobb erősségét a nagyon ügyesen kiválasztott és rendkívül élvezetesen előadott példák jelentik, amelyektől itt el kell tekinteni, és csak néhány konceptuális újításra tudom felhívni a figyelmet, amelyek következetes alkalmazása ma is segítségére lehet a gyakorló antropológusoknak.

 A kultúra és annak alrendszerei

 A kultúrát hagyományosan egy embercsoport életmódjával azonosítják, olyan tanult viselkedési mintázatokkal, attitűdökkel, anyagi termékekkel, amelyek rájuk jellemzők. A kultúra igen valóságos, csak személyes megtapasztalással megismerhető dolog, amit szinte lehetetlen átadni olyan valakinek, aki nem rendelkezik az adott tapasztalattal. Sokkal több, mint szokások rendszere, amelyet ruhaként felvehetünk vagy letehetünk. Ha idegen kultúrába kerülünk, igen gyakran úgy érezzük, mintha láthatatlan falakba ütköznék, amelyek mibenlétéről azonban kevés fogalmunk van. A kultúra az életvezetés, a gondolkodás mienktől eltérő rendszere, amelynek a családra, az államra vagy magára az emberre vonatkozó alapfeltevései sokszor gyökeresen eltérnek a mienktől. A kultúra definícióját tovább nehezíti az a tény, hogy az adatgyűjtésnek nincs valamilyen standardizált módja, a kapott adatok függnek a kérdezőtől, a kérdezettől, a kikérdezés időpontjától stb. Mivel a kultúra – noha nagyon mélyen befolyásolja viselkedésünket - legnagyobb részt nem tudatosan érvényesül, kikerül tudatos ellenőrzésünk alól. Ha az átlagember (beleértve a hivatalos közegeket és a bürokráciát is) ezzel a ténnyel találkozik, többnyire hajlamos eltekinteni tőle, mert ennek elfogadásához fel kellene adnia magáról és embertársairól alkotott sztereotip elképzeléseit. A kultúra-elméletek mai állapotában a kultúra még olyan rendszerességgel sem tanítható és adható át, mint a nyelv.

 Hall a kultúraelméletek megalkotásának következő részfeladatait azonosítja:

• A kultúra építőköveinek (elemeinek, izolátumainak, l. később) azonosítása
• Az izolátumok beépítése egy (biológiailag megalapozott) rendszerbe, amely lehetővé teszi a kultúrák összehasonlítását.
• Olyan adatbázis és módszertan kidolgozása, amely lehetővé teszi a kutatás és oktatás szisztematikus kialakítását, mint pl. a nyelvoktatás esetében.
• Egységes kultúraelmélet kidolgozása, amely alapul szolgálhatna a további kutatás számára.

 Hall elmélete, amelyet George L. Trager nevű kollégájával együtt dolgozott ki, egy merész hipotézisre épül, hogy t.i. a kultúra kommunikáció és a kommunikáció kultúra, vagyis a kultúrát elsősorban mint kommunikációs módot tárgyalja. A könyvben sok szó esik a nyelvről is, amely inspirációt adott ugyan a szerzőnek, de sokkal több szó esik arról, amit az emberek tesznek, mint amit mondanak – és a kettő gyakran nem ugyanazt az üzenetet hordozza.

 A kultúra fontos elemeinek (alrendszereinek, izolátumainak) keresésekor abból kell kiindulni, hogy a kultúra biológiai előzményekből nőtt ki, vagyis olyan tevékenységeket, jelenségeket kell keresni, amelyek valamilyen szinten, valamilyen formában már a fejlett emlősök (elsősorban a csoportosan élő emlősök) között megtalálható. Ezt az „alapot” nevezi Hall „infrakultúrának”. Azon túl, hogy az alrendszereknek meg kell lenniük a magasabb rendű állatok között, két másik tulajdonsággal is kell rendelkezniük:

• saját rendszerén belül analizálhatónak kell lennie anélkül, hogy más rendszerekre hivatkoznánk, ugyanakkor olyan szervezettséget kell, hogy mutasson, hogy a benne észlelhető izolátumok komplex egységekké (set (angol) = készlet, halmaz, csoport) állhatnak össze
• ugyanakkor viszonylagos önállósága ellenére is olyan szerkezetű, hogy visszatükrözi a kultúra többi alrendszerét, és maga is visszatükröződik azokban.

Ez talán egy kicsit absztraktul hangzik, de ha felsoroljuk a szerző által beazonosított tíz alrendszert (amelyeket ő PMS = Primary Message System, elsődleges jelzőrendszer névvel illet), világosabb lesz. Tehát a tíz PMS a következő:

• Interakció (kölcsönhatás)
• Asszociáció (csoportképzés)
• Szubzisztencia (önfenntartás, gazdaság)
• Biszexualitás (nemiség)
• Territorialitás (térbeli viselkedés)
• Temporalitás (időbeli viselkedés)
• Tanulás
• Játék (pihenés)
• Védelem
•  Anyaghasználat

 A tíz elsődleges jelzőrendszer rövid áttekintése

 Az interakció biológiai alapja az irritabilitás (érzékenység). A kölcsönhatási mintázat annál bonyolultabb, minél fejlettebb az adott élőlény. Az ember esetében a kölcsönhatás egyik legbonyolultabb formája a nyelv, amely azonban nem egyszerűsíthető az írott nyelvre (ez már újabb absztrakció szint), mert jelentős információ-hordozó szerepe van a hangsúlynak és a gesztikulációnak is.

Az asszociáció a többsejtűek esetében már abban a tényben jelentkezik, hogy testük is egyfajta asszociáció eredménye. A csoportosan élő állatok között az etológusok magas szervezettséget figyeltek meg (l. az ún. „csipkedési sorrendet”, amely az egyed hierarchián belüli helyzetét tükrözi). A csoportképződés hierarchiája nem minden állatfajnál egyformán erős, a kutyaféléken belül pl. a farkasoknál erősebb, a sakáloknál gyengébb. Mindenesetre az asszociációs mintázatok rendkívül stabilak és csak igen erős környezeti nyomás hatására változnak. Azt sem kell hangsúlyozni, hogy a csoportképződésnek az emberi társadalmakban (kultúrákban) milyen jelentősége van és az egyes kultúrákra milyen jellemző.

 Az önfenntartás (szubzisztencia) biológiai háttere is nyilvánvaló, hiszen egy állat jellemzésében alapvető fontosságú, hogy mivel táplálkozik. Egy társadalom esetében ebbe a témakörbe tartozik az étkezéstől a nemzetgazdaságig minden. A táplálkozás és a nyelv kapcsolata nyilvánvaló, vannak táplálkozási és foglalkozási tabuk, nem minden társadalmi csoportnak „illik” akármilyen munkát végezni (kapcsolat az asszociációval) stb. Ez utóbbi problémába a külföldön dolgozó, egalitariánus társadalmi nézeteken nevelkedett amerikaiak gyakran beleütköznek.

 A szexualitás (a dimorfizmus és a hozzájuk kapcsolódó viselkedéskultúra) biológiai háttere megint csak nyilvánvaló, de a kultúrák esetében jóval többről van szó, mint egyszerű fiziológiai különbségről. Ami az egyik társadalomban tipikusan női szerepkör, az  a másikban a férfiaké lehet, és fordítva. Minden társadalom különbséget tesz azonban a férfiak és nők között, és az egyik csoport által végzett tevékenységet a másik általában kerüli. A szexuális késztetés problémáját minden társadalom eltérően kezeli. Az USA-n belül pl. az angolszász szubkultúra elsősorban a belső fegyelemmel (önuralommal), a hispán (spanyol ajkú) szubkultúra pedig inkább a társadalmi együttélés részletes szabályozásával (mintegy fel sem tételezve, hogy a felek uralkodhatnának is magukon). A két rendszer más, de mindkettő hatékonyan működhet – együttes előfordulásuk viszont óhatatlanul legalábbis félreértésekhez vezet. Hall egy másik érdekes példája a szexuális szerepkiosztás kulturálisan determinált voltára vonatkozóan: Iránban pl. a férfiaktól várják el az érzelemnyilvánítást, a költőiséget és az intuíciót (a magán uralkodó férfiről feltételezik, hogy sötét hátsó szándékait próbálja rejtegetni), a nőktől pedig a hideg és gyakorlatias gondolkodást. Mindez épp az ellenkezője a náluk megszokottnak. A szexualitás és a nyelv kapcsolata nyilvánvaló (pl. férfi- és nő beszéd), de a territorialitással vagy a társadalmi asszociációval való kapcsolatok is szembeötlőek.

 A territorialitás etológiai szakkifejezés, amely az egyes álltafajok által használt terület birtokbavételét, védelmét foglalja magéba (ebbe belefér a személyes tér, a fészekrakási terület, a vadászterület stb.). Az emberi közösségek esetében nyilvánvalóan van egy olyan terület, amelyet a közösség magáénak vall, de vannak egyéni, vagy a végzett munkához kapcsolódó területek is. Az elfoglalt tér szoros kapcsolatban a társadalmi státussal, van hely a munkának, a játéknak, a tanulásnak, a védelemnek és szinte minden társadalom fenntart valamilyen „földmérési rendszert”.

 A temporalitás az emberi életet átfogó ritmusait foglalja magába, amelyeknek csak egy része természetileg meghatározott. Gondoljunk csak az életkori csoportokra, az étkezés és egyéb tevékenységek idejére, a beszéd sebességére vagy a történelmi idő érzékelésére.

 A földtörténet utolsó időszakában a tanulás vált a legdöntőbb adaptációs mechanizmussá, ami már a melegvérű állatok megjelenésével elkezdődött, de különösen fontossá vált az ember esetében. A tanulás rendkívül fontos eszközévé vált a nyelv, a szimbolikus információtárolás, amely még bizonyos események bekövetkezte előtt lehetővé tesz bizonyos fokú védekezést. A tanulás módszere minden kultúrában eltérő. Van, ahol a memória viszi a prímet, van, ahol a gyakorlati bemutatás (demonstráció), van, ahol a „logika” tanítása. Erre különösen tekintettel kell lenni, ha oktatási rendszerünket próbáljuk exportálni egy másik kultúrába, de sok gondot okozhat akkor is, ha egy multinacionális vállalat egy másik földrészen élő dolgozókat próbál meg a gyártásra betanítani. Maga a kultúra is tanult dolog. A tanulás módszereiről sok érdekes dolgot derítettek ki a korai leíró nyelvészek, amikor a „primitív” nyelvekkel kezdtek foglalkozni. Tanulás alatt természetesen nemcsak a formális iskolai oktatást kell érteni: ebből kiveszi részét a család, az idősebb ismerősök, végső fokon az egész társadalmi környezet.

 A játék a törzsfejlődés során viszonylag későn jelent meg, és adaptációs szerepéről még ma sem tudunk eleget. A kultúrában, a nyelvi környezetben külön kategóriát jelent a humor, a viccelődés, amiről mindenki, aki átélte, tudhatja, hogy mennyire kultúrafüggő. A játéknak megvan a maga hely és ideje, és nyilvánvaló kapcsolatban áll a tanulással is. A játék célja, módja is kultúránként különbözik, és nem mindig versenyszerű, mint nálunk.

 A védekezés megint csak univerzális biológiai jelenség. Ebben benne van a rejtőzés, menekülés minden módszere is. Az ember esetében ide tartozik nemcsak a háborús védelem, de pl. az egészségvédelem, a bűnözőkkel vagy a természet erőivel szembeni védelem, de tágabb értelemben a vallási élet is. Sok kultúrában a vallás a társadalmi élet jóval több területére gyakorol lényegesen nagyobb hatást, mint amit a mi szekularizált világunkban megszoktunk. A betegség felismerése és gyógyítása, ami ugyancsak ehhez a témakörhöz tartozik, ugyancsak erősen kultúra-specifikus.

 Az utolsó kategória az anyagok és a környezet használata. Az állatok esetében a környezethez való alkalmazkodás elsősorban specializált szervekkel történik, az ember esetében viszont túlnyomórészt eszközökkel. Szinte minden tárgy, amely körülvesz bennünket, ezt a célt szolgálja. Az eszköz-és anyaghasználat összefüggései a többi alrendszerrel (pl. nyelv, tanulás stb.) nyilvánvalóak. Az alrendszerek közötti összefüggésekre még a későbbiekben visszatérünk a kultúra „térképével”, „mátrixával” vagy „periódusos rendszerével” kapcsolatban.

[1] E.T. Hall: The Silent Language, Anchor Books, Doubleday, New York, 1981 (New ed. of the 1959 original with new Introduction)