Bizonyos fokig kapcsolódik előző bejegyzésemhez a mostani. Befejeztem J. Assman: A kulturális emlékezet c. könyvét, amelyben a kulturális emlékezet típusainak és időbeli alakulásának vizsgálata mellett az egyiptomi, a zsidó és a görög kollektív emlékezetet é azok történelmét veti össze, különös tekintettel a „kánon” kialakulására – amelyet Egyiptom esetében elsősorban a képiség irányában lát megvalósulni (a késő egyiptomi templomokban), amely maga egyfajta ideális, vagy „mennyei” könyv megvalósulásának tűnt a kortársak szemében. A zsidóság esetében a klasszikus kanonizáció, az érintehetetlen szöveg és a burjánzó interpretációs irodalom a babiloni fogság idején szilárdult meg és adott formát minden későbbi önértelmezésnek. Itt egy szigorúan elkülönülő, de szülőföld nélkül is identitás-megőrző kultúra alakult ki. A görögség esetében a szerző nagyon érdekesen vizsgálja a homéroszi eposzok egésze más jellegű „kanonizációs” folyamatát. Nagyon röviden úgy látja, hogy az egyiptomiak esetében „az állam”, a zsidóság esetében „a vallás”, a görögök esetében pedig „a filozófia” alakult ki olyan módon, ahogyan ma gondolkodunk róla. Nagyon érdekesek azok a fejtegetések is, amelyek azt próbálják meg eldönteni, hogy az ékírással vagy az egyiptomi hieroglif írással szemben a görögöknél kialakuló betűírás mennyire járult hozzá a rugalmas és absztrakt gondolkodás kialakulásához. (A föníciai és sémi írásokat inkább szótag-írásnak tekinti a „beleértett” magánhangzók jelöletlensége miatt). Assmann az axiális kor elképzelést kicsit optikai csalódásnak tekinti, és úgy látja, hogy tulajdonképpen a kollektív emlékezet új és új rétegei alakulnak ki, és ezek a „lépcsők” kerültek egyes kultúrák esetében viszonylag közel egymáshoz, bár véleménye szerint, a jaspersi időszaknál szélesebb időintervallumban került rá sor. (Amivel indirekten az előző bejegyzésben említett Armstrong könyv látásmódját erősíti meg). Nagyon érdekes, bár sokszor kissé nehézkesen olvasható könyv.

Nagy érdeklődéssel olvasom az Oxford History of Historical Writing monumentális sorozatát – még csak az első kötetnél tartok, annak már túl a közepén, amely a kezdetektől a XX. századnak majdnem a végéig mutatja be a történetírás történetét öt kötetben. Az első kötet a kezdetektől a Kr.u. 600-ig terjedő időszakot öleli fel. Eddig a Közel-kelet kultúráira (a sumér – babiloni – hettita - asszír, egyiptomi, zsidó), valamint a görög és római hagyományra vonatkozó fejezeteket olvastam végig (ez utóbbit a már kereszténnyé vált császárkorig), illetve most tartok a kínai fejezeteknél. Érdekes látni, hogy a mi számunkra „történetírásnak” tekinthető iratok mind Görögországban mind Kínában több mint 1000 évvel a kultúra megszületése után jöttek létre. A legkorábbi királylisták mind a Közel-keleten, mind Egyiptomban inkább memotechnikai/időszámítási segédeszköznek, bizonyos tekintetben hatalmi propagandának tűnnek. A sumér-babiloni történetírásban hamar felmerül a történelem „értelmezésének” igénye, elsősorban vallási szempontok alapján, ami a bibliai látásmódban uralkodóvá vált. A hettiták esetében jelentkezik ennek az elvnek a legkevésbé sematikus alkalmazása, ami érdekesen rezonál arra, ahogyan Szmodis Jenő tárgyalja a hettitákat Kultúra és sors c. könyvének első kötetében. A könyv több fejezete foglalkozik (görög, római és kínai vonatkozásban) azzal, hogy milyen sokat lehet megtudni az eredetileg nem történelmi célú feliratokból az adott kor viszonyairól, illetve hogyan lehet azokat felhasználni történelmi események rekonstruálására. (A kínai Shang dinasztia korára a régészeti emlékeken túl úgy tűnik, esősorban az ún. jós-csontok szolgáltatnak adatokat). A kínai és a közel-keleti történelem-értelmezésben is szerepet játszik egyfajta ciklikusság: vagy a kezdetben jó uralom fokozatos romlása majd egy újabb, reményt keltő ciklus kezdete, vagy éppen az előző káosz helyreállítása – mint legitimációs forrás. Érdekes látni a „világtörténelem” fogalmi kezdeteinek kialakulását a görög és a római történetírásban, a különböző forrásból származó idő-sorok (pl. a görög és római) összeegyeztetésére irányuló törekvéseket, majd később a zsidó-keresztény hagyomány dátumainak beépítését. De ezek már elég késői kezdeményezések.

Ezzel az elnevezéssel és a mögötte álló modellel még az 1980-as években találkoztam, amikor Jaspers „Vom Ursprung und Ziel der Geschichte” c., eredetileg az 1940-es években megjelent könyvének angol fordítását olvastam az USA-ban. Akkor még nem volt Wikipédia (https://en.wikipedia.org/wiki/Axial_Age) ezért nem tudtam, hogy Jaspers maga is korábbi ötletekre támaszkodott, mint ahogy azt sem tudtam, hogy az Achsenzeit kifejezést tulajdonképpen inkább „pivotal”-nak kellett volna fordítani és nem axial-nak. De ne a kifejezésen lovagoljunk, inkább a tartalmat próbáljuk megközelíteni. Jaspersnek az tűnt fel, hogy a Kr.e. 8. és 3. század közötti időben számos, egymással alig vagy egyáltalán nem kapcsolatban álló kultúra területén következtek be (bizonyos szempontból) analóg, de mindenképpen áttörésnek számító változások. Erre az időszakra esik az athéni demokrácia aranykora, a konfuciánus, taoista, dzsainista, buddhista, zoroasztriánus vallás megjelenése és/vagy fénykora, de ugyanekkorra datálható az ószövetségi „nagy” és „kis” próféták legtöbbje. Mivel addigra már elég jól ismertem Spengler „A Nyugat alkonya” c. könyvét, legalábbis enyhe szkepszissel fogadtam az ötletet, hiszen ezek a kultúrák a saját ciklusuk alapján eltérő „fázisban” voltak. A konfucianizmus, taoizmus és a buddhizmus még többé-kevésbé tekinthető „egykorúnak”, mint amelyek egy elöregedett civilizáció  termékei (és itt a theravada buddhizmusról beszélünk, nem a mahayana buddhizmusról, amelyet Spengler is élesen megkülönböztet), a görög kultúrában azonban az athéni „fénykor” a kultúra őszének tekinthető, a zorasztriánus és az izraeli eseményeket azonban Spengler a későbbi „mágikus kultúra” előidejének tekinti – amin persze, mint miden periodizáláson, lehet vitatkozni. Akkor még nem ismertem Szmodis Jenő Kultúra és sors c. könyvsorozatának (eddig megjelent) első és második kötetét sem, amelyben többek között annak a véleményének ad hangot, hogy a Spengler által univerzálisnak tekintett kultúra-civilizációs ciklus, amelyet „felbomlás” követ, nem feltétlenül alkalmazható minden kultúrára (az itt említettek közül a görögre igen, de a kínaira vagy hindura pl. nem). Jóval később került kezembe az apácából felvilágosult és igen népszerű vallástörténésszé vált Karen Armstrong „The Great Transformation: The Beginning of our Religious Traditions” c. könyve, amely lényegében ugyancsak az axiális korral foglalkozik, de (szerintem néhol zavaró módon) messze kiterjeszti vizsgálatainak időtartamát Kr.e. 1200 előttől egészen a muszlim vallás megjelenéséig. Egy ennyire széles időszak ugyanis már nem értelmezhető „egyidejűségként”, ami az axiális kor elméletnek lényeges vonása. A „szinkronicitás” Jung elképzeléseiben is központi jelentőségű, bár ő inkább biográfiai és nem történelmi értelemben használja. Toynbee maga is használja az „első és másodgenerációs” civilizációk megkülönböztetést, ahol „első generációsnak” lényegében a sumér, az egyiptomi, a közép- és Andokbeli civilizációk minősülnek (a minósziról és a harappairól túl keveset lehet tudni), az összes többi esetében már Toynbee „anya-lánya” viszonyt feltételez (egy itt nem részletezendő módon a „belső” és „külső” proletariátus, valamint a „magasabb rendű vallások” közbeiktatásával bomlik ki és valósul meg). Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az axiális kor előtti kultúrák gondolkodását jóval nehezebb megérteni, mint az utániakat (mondjuk az utóbbi sem feltétlenül könnyű, még a szakembernek sem). És itt nem csak Hamvas Béla vagy a „tradicionalisták” (Evola, Guénon, stb.) nézeteiről beszélek, mert ők szó nélkül lelkesednek mindenért, ami nem keresztény és nem európai (és ebben osztoznak olyan vallástörténészekkel, mint Mircea Eliade), hanem pl. az olyan „rejtvényfejtésről” amit pl. Farkas Attila Márton mutat be „Filozófia előtti filozófia” c. könyvében az egyiptomi gondolkodással kapcsolatban. Hamvastól Edmund Bordeaux Székelyig (aki az Aveszta kivonatos magyar fordítását elkészítette) sok mindenki felhívja a figyelmet arra, hogy a „régi” szavak, kifejezések nagyon sokértelműek, de, szemben a modernség precizitási igényével szemben ezt inkább a régi nyelvek előnyének, mint hátrányának tartják. Ebben a tekintetben kétségtelenül az axiális korban és később született írásos megnyilvánulások sokkal „emészthetőbbek” számunkra, mint a korábbiak. Mellesleg ez a Northrop Frye „Kettős tükör”, vagy Mary Ellen Chase: Life and Language in The Old Testament c. könyvében a Biblia nyelvezetével, nyelvi rétegeivel kapcsolatban is felfedezhető. (Itt csak mellesleg említem meg Julien Jaynes: The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind c. könyvét, amely a tudat szerkezetében végbemenő változásnak tulajdonítja ezeket az eltéréseket a legkorábbi idők és a „másodgenerációs” kultúrák fogalmazásmódja között). Szóval sok jel mutat arra, hogy az axiális kor elmélet, amely valószínűleg sok kiegészítésre szorul (amelyet nyilván sokan már meg is tettek) valami lényeges változásra utal az emberiség gondolkodásában. Ezért is jobb a „pivotal” (fordulatot kifejező) szó arra, ami akkoriban történt.

Egyik előző bejegyzésemben hivatkoztam Geertz The Interpretation of Cultures c. könyvére. Azóta már végigolvastam az egészet. Nagyon tanulságos volt azok a fejezet, amelyekben saját, Bali szigetén végzett kutatásaira reflektál (elsősorban a 14. fejezetre gondolok, bár a kakasviadalokra vonatkozó 15. fejezet is nagyon érdekes). Arra mutat rá, hogy egy személy elnevezése, az időszámítás és a státusból eredő presztízs egymástól alig elválasztható rendszert alkot, amelyek szinte mind arra szolgálnak, hogy eltakarják, elfeledtessék az egyedei/egyéni vonásokat és kihangsúlyozzák az öröknek tételezett transzcendentális vonásokat. Meg sem próbálkozom a technikai részletek visszaadásával, mert egyrészt nem vagyok szakember, biztosan elrontanám, másrészt az (angolul amúgy nem túl könnyen olvasató) könyv magyarul is rendelkezése áll (de sajnos még antikvárban sincs megvásárolható példány).

Csak néhány apróságot próbálok meg felidézni. Nekünk evidencia, hogy a név családi és keresztnévből (given name) áll – ami nyilvánvalóan nem univerzális a miénktől eltérő kultúrákban. Bali szigetén (ma Indonézia része) az egyént egyedi módon azonosító név többnyire nyelvileg értelmetlen, valóban egyedi, szinte titkos (alig, vagy soha nem hangzik el). Ahogyan elneveznek valakit az időben, pl. családi állapota függvényében változik. Az egyik érdekes dolog az, hogy a név fontos része az, hogy hányadikként született testvérei közül, de ez a számozás négy után újraindul, ezért a névből önmagában nem derül ki a kor-sorrend. Ezt követik a rokonsági elnevezések, majd az ún. teknonimák (ahol a szülőt kezdik a gyermek után nevezni, pl. hogy valaki kinek az apja, vagy később kinek a nagyapja) és nem utolsó sorban a státust kifejező elnevezések (amelyek részben az indiai kasztrendszerből származnak), végül a társadalmi (public) megjelölések, amelyekből több is van (vallási, közigazgatás stb.). Nem irigylem azt az antropológust, akinek ebből megfejtenie, hogy adott esetben kiről is beszélnek. A lényeg az, hogy a személyiségre jellemző jegyeket esetlegesnek és lényegtelennek tekintik, és inkább azon igyekeznek, hogy egyedi személyi vonásaikat igazítsák hozzá az öröknek tekintett mintákhoz. (Erre érdekesen rezonál Aron Gurevics: Az individuum a középkorban c. könyve – európai környezetben). Ha túlságosan jól láthatóan megnyilvánul az illető specifikus személyisége, azt valami illetlen, zavaró, nem esztétikus eseményként élik meg.

A személyek elnevezése mellett meglehetősen szokatlan az időszámítás is, de magasabb szempontból nagyon is összhangban van azzal, amennyiben egyfajta változatlan örök jelent próbál meg megjeleníteni. Naptárból is kettő van. Az egyik tulajdonképpen egy lunáris (hold) naptár, a másik viszont egy „permutációs” naptár, amelyben különböző hosszúságú ciklusok ismétlődnek és fogaskerék-szerűen kapcsolódnak egymásba, amelynél a legnagyobb ismétlődési ciklus is csak 210 nap, ami nem tesz ki egy évet, és nem is annak jól felismerhető töredéke. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a különböző szám-kombinációknak egyfajta „horoszkóp-szerű” értéke van (pl. szerencsés vagy szerencsétlen nap erre vagy arra a célra). Nem is az a célja, hogy pl. egy eseménytől való távolságot ki lehessen számolni, ez gyakran nem is lehetséges. Arra szolgál, hogy megmondja: „milyen” idő van, mire alkalmas és mire nem, és ennek alapján számítják pl. a vallási eseményeket. A holdnaptár ennél jobban le van horgonyozva a valós időben, de mivel a tizenkét harminc napos hónap és a 28 napos hold-ciklus nincs összhangban, erre külön számítási módszereket találtak ki (amely eredetileg nyilván a hindu vallási naptárból származott).

Geertz szerint Bali szigetének lakói leginkább örök kortársakként tekintenek mindenkire, akivel egyszerre élnek, nem a generációk sorrendjére figyelnek. Az örök jelen idealizált világát próbálja alátámasztani az élet hangsúlyozott ceremonialitása (ünnepélyessége) is. Ezzel próbálják meg elrejteni és tompítani az európai kultúrában értékelt egyedi vonásokat, az egyediséget, a spontaneitást, a veszendőséget és esendőséget, az emocionalitást. Egyfajta szégyent éreznek amikor ezek felszínre kerülnek, de nem a bűn értelmében, hanem mintha valaki összerókázná magát egy elegáns vendégségben. Egyfajta állandó „lámpalázuk” van, mint egy színésznek, aki tart attól, hogy a szerep játszása közben valami emberi gyengeség miatt nem sikerül a tervezett személyt alakítania, hanem mintegy átüt rajta saját, esendő emberi személyisége, amire senki nem kíváncsi. Talán éppen ezért kerülik a határozott „végkifejletek” kialakulását az árnyjáték-darabokban éppúgy, mint a hétköznapi életben.

Nehéz a mienkkel ennél ellentétesebb szellemi koordinátarendszert elképzelni, még nehezebb lehet megtanulni élni és eligazodni benne, ugyanakkor rendkívül tanulságos mindenki számára, aki nem automatikusan nézi hülyének, zavarosnak és elmaradottnak mindenkinek a viselkedését, aki nem a mi kultúránkhoz tartozik.

Nemrég olvastam Gnilka könyvét a Biblia és a Korán hasonlóságairól és eltéréseiről. Többször előjön (természetesen leginkább az eszkatológiával /végső dolgokkal/ foglalkozó fejezetben) az a különbség, amit úgy fogalmaz meg, hogy szemben a zsidó és az iszlám eszkatológiával, amely (a zsidó esetben leginkább a későbbi iratokban) apokaliptikus, az Újszövetségben (és ebből fakadóan a kereszténységben) megtalálható egyfajta „jelenidejű eszkatológia”, amelyet olyan idézetekkel támaszt alá, mint Jézus mondása kortársainak arról, hogy „elérkezett hozzátok az Isten országa”, vagy hogy (a jövőre vonatkozóan): „Isten országa közöttetek/bennetek van”. Ennek túlhangsúlyozása azonban oda vezet, hogy elhanyagoljuk magának Jézusnak, Pálnak vagy a Jelenések könyvének nagyon hangsúlyos apokaliptikus vonásait. Itt megint előjön az, az általam már többször leírt vélemény, hogy ha az ember elveti a Biblia korszakos (diszpenzacionalista) szemléletét, vagyis azt, hogy Isten az emberiséggel sem időben, sem térben nem homogén módon bánik, hanem „diszpenzációk” (üdvtörténeti háztartások) szerint, akkor szükségszerűen vagy ellentmondások halmazát fogja találni, vagy elnyomja az egymásnak látszólag (vagy szerintem valóban) ellentmondó tendenciák, mondanivalók egyikét a másikhoz képest, és nem súlyának megfelelően bánik vele. És ez túlmegy azon, ami egyébként a Bibliának valóban jellegzetes vonása, hogy t.i. a fogalmilag kifejezhetetlen mondanivalót ellentétes pólusok egyidejű bemutatásával próbálja meg átadni.

Itt csak röviden összefoglalom azt, ahogyan magam látom ezt a kérdést. Azokkal az igékkel kapcsolatban, amelyek Jézustól vagy Keresztelő Jánostól hangzanak el, és amelyek arra utalnak, hogy Isten országa (vagy a mennyek királysága) elközelített kortársaikhoz úgy látom, hogy elég egyszerűen adódik az a magyarázat, hogy Isten Országa ott és akkor Jézus személyében közelített el. Akkor még (elvben) lehetőség lett volna arra, hogy Izráel népként megtérjen és elkezdődjön Isten országa. Természetesen Jézus maga tisztában volt vele, hogy két eljövetele van és az az első még nem a nyilvános dicsőség eljövetele. Ezét is nem viselkedett soha (politikai értelemben) Messiás-királyként. A sokat vitatott hely, mely szerint nem múlik el a kortársak nemzedéke, amíg (közülük egyesek) meg nem látják Isten országát eljönni dicsőségben, számos értelmezésre adhat okot, ezek közül hozzám legközelebb az áll, hogy ez a mondat közvetlen a hegyen való Színeváltozás (transzfiguráció) előtt hangzik el, ahol a három kiválasztott tanítvány valóban bepillantást nyerhetett Isten országának dicsőségébe. A másik, sokat idézett mondás, hogy Isten országa bennetek (közöttetek) van, számomra egyszerűen annyit jelent, hogy a Gyülekezet tagjaiban valóságosan bent lakik a Szent Szellem, tehát ilyen módon képviselik Isten Országát ebben a világban. A Mt 13-ban szereplő példázatokat (legalábbis azok némelyikét, pl. a fává növő mustármagról, amelyen „égi madarak” fészkelnek, vagy a kovászról szólót) a hagyományos keresztény egyházak sok esetben pontosan ellentétesen interpretálják, mint a szabad evangéliumi csoportok (bár ez utóbbiak sem egységesek ebben). Az utóbbiak sokszor Isten ideiglenes királyságát látják a példázatokban a két eljövetel között, annak minden negatívumával, túlterjeszkedésével, a konkoly megjelenésével együtt (amit szerintük a kovász, mint NEGATÍV jelkép is jelez). A Cselekedetekben ugyanis még azt olvassuk, hogy „egyebek közül senki nem mert közéjük elegyedni”. Ugyanakkor már a pásztori levelek, vagy János második és harmadik levele már egyértelműen problémákról számol be a Gyülekezeten belül is. (Nem is beszélve a Jelenésekben a hét gyülekezetnek szóló levélről, ahol tulajdonképpen csak kettőben nincs negatívum – de ezek lehet, hogy nem történeti hanem „tipikus” (typos) tanítások).

Az végképp nem olvasható ki az Újszövetségből, hogy Isten ideiglenes (jelen korszakban fennálló) országa fokozatosan és békésen, megtérés révén hódítaná meg a világot. Jelenleg a népek KÖZÜL az egyesek kihívása folyik. Azon lehet vitatkozni, hogy a szabad evangéliumi gyülekezetek közül soknak a teológiájában fontos szerepet játszó elragadtatás különálló esemény-e, de azt nehéz lenne vitatni, hogy Krisztus dicsőséges eljövetelére egy Vele ellenséges világba fog sor kerülni, és az igen súlyos, az egész világra kiterjedő ítélettel fog járni. Szóval, ha a jelenkori eszkatológia alatt azt értjük, hogy Isten országa fokozatos terjeszkedéssel jut győzelemre, akkor nem értek egyet vele. Abban az értelemben természetesen igen, hogy Isten országa valóságosan jelen van az újjászületett hívőkben a Gyülekezet korszakában is.

Nagy kedvencem, Jorge Louis Borges egy novellája jutott eszembe a napokban, és mivel csak néhány oldal, el is olvastam. Egy azték papról van benne szó, akit a spanyolok fogtak el még fiatalabb korában és már hosszú ideje fogságban tartanak egy sötét börtönben, amely két részre oszlik és középen egy rács választ el két foglyot: az egyik a pap, a másik egy jaguár. Csak naponta néhány percre látja a jaguárt, amikor leeresztik mindkettejük táplálékát és a fény rávetül az állat bundájára, aki rendületlenül járja köreit a maga térfelén. A pap emlékszik egy hagyományra, hogy létezik Istennek egy titkos üzenete, amit ha valaki el tud olvasni, maga is kis híján mindenható lesz, és egyesül Istennel. Valahogy úgy érzi, hogy mint rendjének utolsó képviselője, ő fogja elnyerni azt a kegyet, hogy ezt megtegye. Olyan öreg és elgyengült már, hogy csak a halált várja, és várja a prófécia beteljesülését. Elgondolkozik azon, hogy hátha a jaguár bundájának mintázata hordozza a mindennél fontosabb üzenetet, ezért azokban a percekben, amikor láthatja, memorizálja, majd megfejteni próbálja a foltokban elrejtett írást. Végül egy látomásban jut el hozzá az üzenet, amely képessé teszi a foltok jelentésének megértésére és annál sokkal többre is, de akkor már nem akar semmit kezdeni az elnyert lehetőséggel, mert aki eggyé vált a végtelennel, azt már nem érdekli a földi lét és annak rendbehozhatósága.

Mind minden jó novella, egy villanásban, egy ötletben fejt ki valamit, ami másképp nehezen lenne elmondható. Vannak olyan társadalmi rendszerek (sajnos a mai magyar társadalmi rendszer is egyre inkább ilyenné válik), amelyek minden gondolatot el akarna pusztítani, elhallgattatni, kifejlődésében megakadályozni, ami történetesen nem egyezik meg az övékével. Minden erőforrást centralizálni szeretnének, mindent maguk alá gyűrni és dühödten fordulnak mindene ellen, ami függetlenségre tör, vagy arra igényt tart. Ez a kis allegorikus történet számomra azt mutatja, hogy nem kell félni tőlük. Ami körülvesz minket közvetlen környezetünkben - legyenek azok könyvek, vagy akár csak házunk kertje - tartalmaz mindent, ami elég a szellemi élet fenntartásához, sőt az előrejutáshoz. Hogy is mondta Jézus: Ne azoktól féljetek, akik a testet elpusztítják, AZTÁN TÖBBET NEM ÁRTHATNAK. Nem tudom, hová vezet ez a világ, amiben élünk, de sok jót nem várok tőle. Csak azt szeretném, ha észrevenném a magam jaguárját, ha szükség lesz rá.

Két, témába vágó könyvet is olvastam mostanában. Az egyik Geertz: The Interpretation of Cultures c. műve.

Erre a könyvre nagyon sokan és sokszor hivatkoznak a kulturális antropológiában, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni. Mivel nem egységesen, rendszerező szándékkal megírt könyv, túl szigorú szerkesztést nem lehet elvárni tőle, inkább arra alkalmas, hogy megismerkedjen az olvasó a szerző látásmódjával, gondolatvilágával. Annyi látszik, hogy a szerző igen érzékeny megfigyelő, jó érzékkel mutat rá a meglevő elméletek hiányosságaira, tovább akar és tud is lépni sok kérdésben, és ezt nem dogmatikusan teszi, inkább a javítás lehetséges módjaira próbál rámutatni. Jó lenne olyan könyveit, cikkeit is elolvasni, ahol rendszeresebben fejti ki az itt sokszor kicsit anekdotikusan előadott gondolatait. Tanulni persze így is lehet belőle, tőle, nagyon sokat.

Nagyon érdekesek a bevezető fejezetek, amelyekben elég meggyőzően érvel amellett, hogy minden valószínűség szerint a tudatot biológiai szempontból lehetővé tevő anatómiai, idegélettani változások nem választhatók el az emberre specifikusan jellemző interpretációs tevékenységtől. Tehát valószínűleg nem úgy történt a dolog, hogy létrejött a nagyobb agytérfogat, a kitolódott érési idő, a bonyolultabb cortex (a „hardver”) és utána szépen, fokozatosan kialakult a szimbolikus értelmezés, gondolkodás. Akár a többi gerinceshez képest is olyan kevéssé determinált pusztán genetikailag az emberi szervezet működése, és olyan nagy felnövekedés során tanult elemek szerepe, hogy az utóbbi nélkül az „üres” apparátus inkább hátrányos, mint előnyös lett volna. A szimbolikus értelmezés fontossága később az egész könyvön végigvonul.

A vallásokkal, sőt az ideológiákkal foglalkozó fejezetekben is az domborodik ki, hogy a szimbolikus interpretáció nélkül a társadalmak működésképtelenné válnának. Több tanulmány is kitér a gyarmati uralom alól akkoriban viszonylag frissen felszabadult dél-kelet ázsiai, afrikai országok problémáival, többek között a szerző által „primordiálisnak” nevezett lojalitások és az újonnan alakuló „nemzetek” iránti lojalitás között. Ez megint csak ráirányítja a figyelmet arra, hogy az adott területen kialakuló „nemzetállam” igen sokszor heterogén alrendszerekből, mesterségesen épül fel, a „primordiális” lojalitások sokkal szűkebb közösségekre vonatkoznak, amelyekre inkább vonatkoztathatók a humán-etológiai közösségi szabályszerűségek. Ehhez képest a „nemzet” kései, sokszor mesterségesen kialakított koncepció. Lehet persze azzal érvelni, hogy ez csak a kolonializmus felbomlásával keletkező, mesterséges határokkal jellemezhető államokra igaz, itt Európában „ősi” nemzetek vannak, de ez sem igaz.

Erről jó adalékokkal szolgál egy másik könyv, amelyet nemrég fejeztem be: Niederhauser Emil: Nemzetek születése Kelet-Európában c. műve, amely a 70-es években íródott, ezért a marxista vörös fül szövegek automatikusan korrigálandók benne, de ezek elég jól elkülönülnek a fő mondanivalótól. A XVIII-XIX. századi történelemben fokozatosan dőlt el, hogy egyáltalán hány, és milyen nemzet alakul ki abból az etnikai keverékből, amely ezen a vidéken lakott. Ez nem egy organikus folyamat volt, hanem kemény munka eredménye. Az adott „nemzetek” értelmisége bányászta ki (és sokszor alkotta meg) azokat az adatokat, tényeket, amelyekre az általuk befolyásolni kívánt népességnek „vissza kellett volna emlékeznie”. Az, hogy egyáltalán melyik nyelv, nyelvjárás váljon kánonivá, maga is sokszor egy harc eredménye volt a cseh és szlovák, de a délszláv nemzetek esetben is. (Csak mellesleg megjegyezve az „egységes” francia nemzet is vérrel és vassal „alakult ki” a breton és a oxitán nyelv betiltásával és irtásával).

Nagyon érdekes analógiák vannak a gyarmati uralom alól felszabadult országok problémái és a Szovjetúnió uralma alól felszabadult kelet-európai államok problémái között. Geertz tipizálása szerint két alapvető hozzáállás volt felismerhető az újonnan alakult államok vezetőinek gondolkodásában, amelyet ő „esszencializmus” és „epochalizmus” nevekkel illetett. Az „esszencializmus” a „kik vagyunk mi?” (honnan jöttünk, mi a mi lényegünk) kérdésére koncentrál, az „epochalizmus” pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogy ebben a helyzetben (t.i. a függetlenség elnyerése után) merre tartunk, hogyan viszonyuljunk a minket körülvevő világhoz? A két kérdéskör nyilvánvalóan összefügg, mégis megfogalmazói sokszor csak a másik kérdés rovására, kizárólagosan foglalkoztak az őket elsősorban foglalkoztató problémával.  Geertz csoportosítani próbálta azokat a problémákat, amelyek körül az újonnan alakult államokban az elégedetlenség kialakult vagy fokozódott, és amelyek megnehezítették vagy akár lehetetlenné is tették az egységes nemzet kialakulását „felszabadult” államokban.

• feltételezett vérségi kötelékek (azért feltételezett, mert a figyelembe vett rokonsági vonalak messze meghaladják a valódi vérségi kötelékeket)
• „faj” (fenotípusos jellemzők)
• nyelv
• regionális különbségek
• vallás
• szokás

Nem nehéz ezeket a problémákat a kelet-európai országokban sem felismerni. Az ismerős, hogy ezek a problémák gyakran a szőnyeg alá vannak söpörve, amíg megvan a közös gyűlölt ellenség (amely mindent el is követ, hogy ezeket az ellentéteket elnyomja, hiszen nehezítik a gyarmati adminisztráció fenntartását), viszont azonnal felszínre kerülnek a vágyott függetlenség elérése után. Ezek a tipikus, Geertz által „parapolitikainak” nevezett ellentétek egyrészt megnehezítik a valódi (plurális) demokrácia bevezetését, másrészt sokszor az állami egység fenntartását is. Geertz részletesen foglalkozik néhány dél-kelet ázsiai ország megoldási kísérleteivel is (kb. az 1970-es évig, amikor kb. a könyv megjelent, de sok tanulmány még korábbi állapotokat ír le). Azt lehet mondani, hogy a problémák jellege nagyon hasonló, lehetne mit tanulni belőlük.

A könyv nem új (1991-es) a teljes fordítás, ami a L’Harmattan kiadónál jelent meg 2006-ban jelent meg (köszönet nekik érte) ugyancsak jó 10 éves, de hozzám csak most jutott el Kerepel-Fronius Gábor értő recenziója alapján a Facebookon (neki is köszönet érte). Maga a tény, hogy a nacionalizmus inkább a vallási képzetekkel mutat párhuzamot, mint hagyományos politikai, vagy pláne tudományos és filozófiai képzetekkel, nem új. Az sem, hogy a „nemzet” ma élő képe és fogalma viszonylag új, a felvilágosodáshoz és a romantikához köthető szellemtörténeti képződmény és a (mai értelemben vett) nemzetekről beszélni az ókorban vagy még régebben, vagy akár csak a nagy középkorban is erős anakronizmus. A könyv kínál viszont sok új, érdekes, és fontos szempontot a nacionalizmus megértéséhez. Az egész gondolatmenet azzal indul, hogy rámutat a könyvnyomtatás, a nyomtatott könyv, újság, pamflet, mint piaci termék, a regény, mint műfaj és annak a(z akkor újszerűnek számító) gondolatnak a kapcsolatára, amely az eseményeket és személyeket egyfajta „semleges időben”, egymással párhuzamosan és egymást követő módon helyezi el – merthogy ez a „nemzet”, mint elképzelt közösség fogalmi kialakulásának feltétele. Abból még, hogy mi ezt ma nehezen tudjuk másképp felfogni és elképzelni, nem következik, hogy ez minden idők minden embere számára evidencia volt. (A régi dokumentumok fordításakor különösen fennáll annak a veszélye, hogy az akkor fogalmakat automatikusan olyan fogalmakkal, és kifejezésekkel fordítjuk, amelyek ugyan számunkra érthetőek, de tökéletesen meghamisítják az eredeti gondolatot). A fordító (Sonkoly Gábor) indító lábjegyzetében nagyon helyesen és érzékenyen mutat rá, hogy az „imagined” helyes fordítása nem „kitalált” (invented) hanem „elképzelt”, azaz elgondolt, tudatunk elé állított. Vagyis nem föltétlenül arról van szó, hogy azok az emberek, tények, csoportok, amelyekre a nacionalizmus „nemzetként” hivatkozik, a szó szoros értelmében kitaláltak (bár jócskán találunk példát interpolációkra, érdek mentét torzított interpretációkra, időnkét fabrikált adatokra, néha egész „műeposzokra”), hanem  arról, hogy egyáltalán ahhoz, hogy valaki a ma nemzetként felfogott emberek tömegét egyetlen egységként maga elé képzelje, szükség volt az időfogalom megváltozására.  Az külön érdekes (amint azt egyébként egy másik, nagyon érdekes könyv /Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Kiadó/ is fejtegeti), hogy különösen azoknak a nemzeteknek az esetében, ahol a csak a mitikus ősidő és a függetlenség mozgalom indulása óta eltelt idő „érdemes” a megéneklésre, enyhén foghíjas a történelmi személet, de ez már az ókori népek esetében is megfigyelhető volt.

A szokásos toposz, hogy a „nemzet mindig létezett” és hogy azt a közös nyelv különbözteti meg más nemzetektől, megbicsaklik azon a tényen, hogy pl. az amerikai függetlenségi mozgalmak (akár az észak-amerikai, akár a latin-amerikai változatokra gondolunk) egy közös használt nyelv (az angol ill. a spanyol) ellenében alakultak ki, és a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a mozgalmak a francia forradalommal egy időben, vagy éppenséggel előtte indultak, tehát a nemzetté alakulásban éppen nem az óhaza, hanem az új járt elöl. (Ezt egyébként egyfajta kulturális amnézia hajlamos elfedni). Sőt, a latin-amerikai államok esetében a korábbi birodalmi igazgatási egységek mentén alakultak ki az államhatárok a közös nyelv ellenére is. (Ez a jelenség kísértetiesen ismétlődik a nagy európai gyarmatbirodalmak felbomlásakor a Közel-Keleten vagy Afrikában).  A könyv egyébként meglehetősen sokat foglalkozik Latin-Amerikával, Dél-kelet Ázsiával és Kelet-Közép-Európával (benne Magyarországgal, sokat idézi Jászi és Ignotus könyveit), amelyekkel a mainstream európai történetírás nem túl sokat foglalkozik.

Nagyon érdekes, amit a dinasztikus birodalmak felbomlásáról mond, éppen az új időszemlélet és a nemzeti gondolat kialakulásával párhuzamosan. Erről egyébként annak idején Toynbee-nek is voltak magvas gondolatai a Study of History köteteiben. Fölöttébb elgondolkodtató, amit a korai és későbbi gyarmatbirodalmak szerkezetéről, a „kreol” típus kialakulásáról, a helyieket el-európaiasító, de keletkezett „terméket” soha be nem fogadó gyarmattartó államokról, a rasszizmus gyökereiről elmond. Még az önzetlennek tűnő helyi ásatások és muzeológiai feldolgozásuk i kimutathatóan arra szolgál, hogy a gyarmattartó hatalmak azt demonstrálják: ők a méltó örökösei még a nép régebbi kultúrájának is, joggal tagadják meg a függetlenséget azoktól, akik felett uralkodnak. (Ez mellesleg sok párhuzamot mutat Said Orientalizmus c. könyvének mondanivalójával).

Szóval minden a téma iránt érdeklődőnek csak figyelmébe tudom ajánlani ezt a briliáns módon megírt, eredeti gondolatokkal és meglátásokkal megspékelt könyvet.

Ez eredetileg 50 éve íródott könyv véletlenül, antikváriumban került kezembe, és ha némi szakadozottsággal is, de rendületlen érdeklődéssel végigolvastam. A szerző Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Kína, Japán és India példáján tekinti át az agár-társadalomból az ipari társadalomba való átmenetet, mégpedig egyrészt abból a szempontból, hogy mely társadalmi rétegek milyen szerepet játszottak a folyamatban, másrészt abból a szempontból, hogy mennyire volt az adott konstelláció kedvező a demokrácia, vagy éppen a diktatúra kialakulása szempontjából. Az egyes országokra, térségekre vonatkozó elemzések után jön a könyv számomra talán legérdekesebb része, ahol az általános tanulságok levonására kerül sor, itt már némi kitekintéssel Németország, Oroszország történelmi folyamataira is. Mivel engem a történelemből leginkább a folyamatok megértése, a típusok megkeresése és azonosítása érdekel legjobban, és a szerző már a könyv elején kijelenti, hogy a könyv megírásának célja is az azt megelőző részletes kutatás során benne kialakult általános kép leírása volt, érthető módon kíváncsi voltam arra, hogy milyen következtetéseket találok a könyv végén. Nagyon tanulságos az egyes országokra vonatkozó részletes analízis követése is, itt csak néhány általános következtetést szeretnék rögzíteni – elsősorban önmagam számára:

• három alapvető típus rajzolódott ki, amelyek közül az elsőben (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) a folyamat során viszonylag korán erőszakkal is sikerül a polgárságnak és/vagy az arisztokrácia piacgazdaságban érdekelt részének megtörni az abszolút királyi hatalmat és/vagy az arisztokrácia azon részének túlhatalmát, amelyek nem érdekeltek a piaci mechanizmusok elterjedésében. Ezek az országok azok, amelyekben több-kevésbé sikeres volt a parlamenti demokrácia bevezetése már a folyamat viszonylag korai szakaszában.
• a második típus az, ahol egy meglehetősen erős arisztokrácia esetenként egy nálánál gyengébb, de nem jelentéktelen ipari/kereskedelmi tevékenységben érdekelt réteggel szövetkezve úgy vezeti be az iparosodást, hogy közben a paraszti rétegek adott esetben még a középkorinál is jogfosztottabb helyzetbe kerülnek – egyfajta „felülről vezérelt forradalom” folyik a társadalomban. Az ehhez kapcsolódó „Cato-i” ideológiáról és annak hamis voltáról különösen jó elemzés található a záró fejezetekben. Ez a folyamat Németországra és Japánra volt a legjellemzőbb, amelyek a XX. században a fasizmus különböző válfajaiba csúsztak.
• a harmadik típus (pl. Kína, Oroszország) ahol sem az arisztokrácia, sem a polgári, vagy annak megfelelő réteg nem elég erős az abszolút állami hatalom lebontásához vagy a piaci viszonyok felé való átalakulás levezényléséhez – még annak konzervatív forradalmi értelmében sem. Ezekben az államokban a paraszti rétegekre nehezedő nyomásvégül parasztforradalmakat eredményez – még akkor is, ha annak eredményeit az eseményeket meglovagoló kommunista pártok aknázzák ki.
• a szerző némileg bizonytalan India tekintetében (ami a 60-as években teljesen indokolt volt), hogy végül India megússza-e a paraszti forradalmat (eddig megúszta), de arra is rámutat, hogy a forradalom elmaradása és a demokratikus keretek közti megmaradás ebben az esetben hosszadalmas stagnálást eredményez és várhatóan fog is eredményezni. (Ez a jóslat többé-kevésbé beteljesült).
• a gazdasági helyzetek többé-kevésbé fennálló hasonlósága a kulturális különbözősége mellett igen nagy eltéréseket eredményezhet, vagyis a marxista tézis a gazdasági feltételek legfontosabb voltáról legalábbis megkérdőjelezhető. Példaként mutatja be pl. a brit-francia vagy a kínai-japán, esetleg a kínai-indiai párost.

Mindez persze így szinte trivialitás – érdemes elolvasni a könyvet annak, akit az ilyesmi érdekel és hozzáfér.

Aki olvasta Böll „Billiárd fél tízkor” c. regényét, valószínűleg emlékszik rá, hogy mire utal a cím. A „tulok szentsége” és a „bárány szentsége”, mint ellentét végigvonul a regényen. A „bárány szentségét” itt egy elnyomott, titkos, bizonyos mértékig keresztény színezetű társaság képviseli, akik közé az egyik főszereplő eltűnt vagy eltűntnek vélt barátja is tartozik. Akik nem tulok módjára, öklelve, hanem ha kell, életüket áldozva követik azt, amiben hisznek. A „tulok szentsége” a mindenkin átgázoló államhatalom, a mindenkori establishement, a reálpolitika, a NEMZET istenítése. Aminek a nevében mindent meg lehet tenni. Aki nem olvasta a regényt, annak nem lövöm le a poénokat, megrázó képeket, eseményeket, a finom szimbolikát. Nem hiszem, hogy Böll maga valójában újjászületett keresztény ember lett volna, noha nem tudhatom biztosan, és regényeit, novelláit (legalábbis amiket elolvastam) átitatja egyrészt egy erős katolikus háttér a maga teljes ambivalenciájával: a merev szabálykövetéssel, a társadalmi beágyazottsággal, ugyanakkor az alapító (Jézus) tanításának mély ismeretével, ami finoman szólva sincs mindig összhangban a megvalósítással. Böll, akit sokszor vádoltak kommunizmussal, baloldalisággal, sok egyébbel, igen nagy empátiát mutat azok iránt, akikhez az evangélium eredetileg és eredendően szólt és szól ma is. Akiket a „tulkok” legjobb esetben is eszközként kezelnek, rosszabb esetben ágyútöltelékként, személytelen masszaként céljaik elérése érdekében.

Azt is látni kell ugyanakkor, hogy noha az elnyomottak, kisemmizettek, kihasználtak elvben fogékonyabbak lehetnek az evangéliumra, mint akik a hatalmat, befolyást, erőszakot jogos tulajdonuknak és örökségüknek tartják, az emberi minőség sajnos nincs fordított arányban a vagyon és társadalmi befolyás mértékével. (Noha a felső rétegekbe sokszor – már csak a kiválasztódás okán is – az erőszakosabbak, rámenősebbek kerülnek, minél magasabb rétegekről beszélünk, annál inkább). A – mondjuk így – alsóbb rétegek erkölcsi minősége általában nem sokkal jobb, a többséget csak az akadályozza meg abban, hogy a nagyokkal és befolyásosakkal azonos léptékű gonoszságokat kövessenek el, hogy nincs módjuk rá. Céljaik, álmuk nagyrészt a hatalom, befolyás, vagyon megszerzésére irányulnak, tehát kiválóan manipulálhatók azok által, akik a hatalom aktuális birtokosai. Irigységüket, előítéleteiket, gyűlöleteiket felhasználva lehet igazán megszilárdítani az aktuális establishment hatalmát. A gyűlölet mágusai ezt kiválóan értik és alkalmazzák.

Nincs ebben sok újdonság, ez a „human condition” a Biblia szerint (is), amit az emberi tapasztalat nagyrészt alátámaszt. A kérdés az, hogy segíthet-e a hatalom (akár egy jóindulatú hatalom) abban, hogy a társadalom egésze jobb irányba forduljon? Használható-e a politikai vagy társadalmi kompulzió valós javulás elérésére? A törvény (még az isteni Törvény) csak arra alkalmas, hogy nyilvánvalóvá tegye azt, amit fent „emberi körülményként” aposztrofáltam. Ennek mintegy beismerése a babiloni fogság és a népek uralmának engedélyezése, ami bizonyos értelemben ma is tart. Minden olyan próbálkozás, ami a jelenlegi, kegyelmi üdvkorszakban az (akár felvilágosult) hatalomtól várja az emberi nem gyógyulását, legjobb esetben is kudarcra van ítélve. És akkor még nem is beszéltünk a nem felvilágosult hatalomról, amely a legnagyobb cinizmussal darálja be a legszentebb eszméket is saját önző, ördögi, hazug céljainak gépezetébe. Ez a tulok szentsége, és ez az, amiből nem kérek. A gonosz hatalmat elviselni lehet keresztényi erény (ld. pl. 1Pt2,18), de annak támogatása, dicsőítése, felmagasztalása már bűnrészesség.

Jeremiás könyve 51. fejezet

Érdekes, hogy Jeremiás könyve történeti szempontól gyakorlatilag a 45. fejezettel lezárul, de utána még van néhány fejezet a népekre vonatkozó próféciákkal. Az 51 rész azzal foglalkozik, hogy miként áll bosszút Isten Babilonon, aki haragjának eszköze volt és Júda fölötti büntetésének végrehajtója. Nem volt kérdéses, hogy Nebukadneccar Isten megbízásából cselekedett, ezt Jeremiás maga is alátámasztotta vállalva a hazafiatlanság vádját (ez megérne egy külön "misét" - de nem most). Ehhez képest itt azt olvassuk, hogy Isten maga áll bosszút büntetése végrehajtóján - a maga idején. Dániel könyvében Nebukadneccarár igazi megtérőként jelenik meg, az ítélet Bélsaccar idején követezik be (a jól ismert falra író kéz jelenete után - megmérettél és könnyűnek találtattál). Inkább csak utalásokat látunk itt és máshol arra nézve, hogy mi az indok: a büntetést végző kéz gyakran hajlamos magának tulajdonsítani azt a hatalmat, amit Istentől kap - adott esetben a büntetés végrehajtására. Ez a felfuvalkodottság okozza Nebukadneccar (ideiglenes) bukását a Dániel könyvében is.

Keresztények a maguk valláskritikájában szeretik felemlegetni, hogy a lélekvándorlás tana azért erkölcstelen, mert a karma a bűnt alkalmazza büntetésként. Hát pedig ez a Bibliában is előfordul, mint a mellékelt ábra mutatja - anélkül, hogy egyenlőségjelet kívánnék tenni a kettő között. Magyarázatot nem kapunk az isteni pedagógiának erre a módszerére, de figyelmezteti a hatalom birtokosait is, hogy ennek tudatában bánjanak a nekik adott hatalommal. Azt sem lehet recept-szerűen megtalálni, hogy miként lehet könyörületesen büntetni - adott esetben halállal, de a helytelen alkalmazás megtorlását látjuk.

Jéhu - jóváhagyás és ítélet

A 2Kir 9 és következő fejezetekben olvassuk azt a bosszú-hadjáratot, amit Jéhu (felkenése után) folytat Jórámmal az izraeli királlyal és rokonságával szemben, látjuk Jónádáb és Rékáb fiainak mellé állását is, valamint azt, hogy mintegy mellesleg Akháziát, Júda királyát is eltakarítja az útból - noha erre nem volt felhatalmazása. Mégis az esemény megtörténtekor nem éri elmarasztalás az Úrtól, sőt inkább helyeslés kíséri tetteit. Mégis később Hóseásnál (1,4) ezt olvassuk: "még egy kis idő, és megbüntetem a Jehu házát a Jezréel vére miatt, és eltörlöm Izráel házának királyságát" - ami egyértelműen a fenti eseményekre utal. Mintha mégsem lenne minden rendben a vérengzéssel. Tudom, hogy ez azoknak, akiknek a Biblia pusztán véletlenszerűen összeállt, össze-vissza szerkesztett és átírt szövegek gyűjteménye, nem probléma. Jómagam azonban hiszek abban, hogy az egész mögött ott áll Isten "szerkesztői" munkája, és aki így olvassa, annak jó elgondolkodni a miérteken. Formai érveket lehet említeni, az egyiket már említettem (Júda királyának megölése), a másik az, hogy Jéhu sem szüntette meg a Jeruzsálemtől elszakadó istentiszteletet Északon. Úgy gondolom azonban, hogy az alapvető ok itt is az, hogy a bosszú eszköze önmagát érzi önálló hatóerőnek - ami már Isten szuverenitásának megsértése.

Jó, ha ezen minden hatalom-birtokos elgondolkozik, különösen azok akik úgy hirdetik magukról, hogy Isten akaratából és segítségével uralkodnak.

Itt most nem mennék bele abba, hogy ezek az igék milyen áttételekkel vonatkoznak az újszövetségi időre - erről már írtam máshol.