A könyv nem új (1991-es) a teljes fordítás, ami a L’Harmattan kiadónál jelent meg 2006-ban jelent meg (köszönet nekik érte) ugyancsak jó 10 éves, de hozzám csak most jutott el Kerepel-Fronius Gábor értő recenziója alapján a Facebookon (neki is köszönet érte). Maga a tény, hogy a nacionalizmus inkább a vallási képzetekkel mutat párhuzamot, mint hagyományos politikai, vagy pláne tudományos és filozófiai képzetekkel, nem új. Az sem, hogy a „nemzet” ma élő képe és fogalma viszonylag új, a felvilágosodáshoz és a romantikához köthető szellemtörténeti képződmény és a (mai értelemben vett) nemzetekről beszélni az ókorban vagy még régebben, vagy akár csak a nagy középkorban is erős anakronizmus. A könyv kínál viszont sok új, érdekes, és fontos szempontot a nacionalizmus megértéséhez. Az egész gondolatmenet azzal indul, hogy rámutat a könyvnyomtatás, a nyomtatott könyv, újság, pamflet, mint piaci termék, a regény, mint műfaj és annak a(z akkor újszerűnek számító) gondolatnak a kapcsolatára, amely az eseményeket és személyeket egyfajta „semleges időben”, egymással párhuzamosan és egymást követő módon helyezi el – merthogy ez a „nemzet”, mint elképzelt közösség fogalmi kialakulásának feltétele. Abból még, hogy mi ezt ma nehezen tudjuk másképp felfogni és elképzelni, nem következik, hogy ez minden idők minden embere számára evidencia volt. (A régi dokumentumok fordításakor különösen fennáll annak a veszélye, hogy az akkor fogalmakat automatikusan olyan fogalmakkal, és kifejezésekkel fordítjuk, amelyek ugyan számunkra érthetőek, de tökéletesen meghamisítják az eredeti gondolatot). A fordító (Sonkoly Gábor) indító lábjegyzetében nagyon helyesen és érzékenyen mutat rá, hogy az „imagined” helyes fordítása nem „kitalált” (invented) hanem „elképzelt”, azaz elgondolt, tudatunk elé állított. Vagyis nem föltétlenül arról van szó, hogy azok az emberek, tények, csoportok, amelyekre a nacionalizmus „nemzetként” hivatkozik, a szó szoros értelmében kitaláltak (bár jócskán találunk példát interpolációkra, érdek mentét torzított interpretációkra, időnkét fabrikált adatokra, néha egész „műeposzokra”), hanem  arról, hogy egyáltalán ahhoz, hogy valaki a ma nemzetként felfogott emberek tömegét egyetlen egységként maga elé képzelje, szükség volt az időfogalom megváltozására.  Az külön érdekes (amint azt egyébként egy másik, nagyon érdekes könyv /Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz Kiadó/ is fejtegeti), hogy különösen azoknak a nemzeteknek az esetében, ahol a csak a mitikus ősidő és a függetlenség mozgalom indulása óta eltelt idő „érdemes” a megéneklésre, enyhén foghíjas a történelmi személet, de ez már az ókori népek esetében is megfigyelhető volt.

A szokásos toposz, hogy a „nemzet mindig létezett” és hogy azt a közös nyelv különbözteti meg más nemzetektől, megbicsaklik azon a tényen, hogy pl. az amerikai függetlenségi mozgalmak (akár az észak-amerikai, akár a latin-amerikai változatokra gondolunk) egy közös használt nyelv (az angol ill. a spanyol) ellenében alakultak ki, és a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a mozgalmak a francia forradalommal egy időben, vagy éppenséggel előtte indultak, tehát a nemzetté alakulásban éppen nem az óhaza, hanem az új járt elöl. (Ezt egyébként egyfajta kulturális amnézia hajlamos elfedni). Sőt, a latin-amerikai államok esetében a korábbi birodalmi igazgatási egységek mentén alakultak ki az államhatárok a közös nyelv ellenére is. (Ez a jelenség kísértetiesen ismétlődik a nagy európai gyarmatbirodalmak felbomlásakor a Közel-Keleten vagy Afrikában).  A könyv egyébként meglehetősen sokat foglalkozik Latin-Amerikával, Dél-kelet Ázsiával és Kelet-Közép-Európával (benne Magyarországgal, sokat idézi Jászi és Ignotus könyveit), amelyekkel a mainstream európai történetírás nem túl sokat foglalkozik.

Nagyon érdekes, amit a dinasztikus birodalmak felbomlásáról mond, éppen az új időszemlélet és a nemzeti gondolat kialakulásával párhuzamosan. Erről egyébként annak idején Toynbee-nek is voltak magvas gondolatai a Study of History köteteiben. Fölöttébb elgondolkodtató, amit a korai és későbbi gyarmatbirodalmak szerkezetéről, a „kreol” típus kialakulásáról, a helyieket el-európaiasító, de keletkezett „terméket” soha be nem fogadó gyarmattartó államokról, a rasszizmus gyökereiről elmond. Még az önzetlennek tűnő helyi ásatások és muzeológiai feldolgozásuk i kimutathatóan arra szolgál, hogy a gyarmattartó hatalmak azt demonstrálják: ők a méltó örökösei még a nép régebbi kultúrájának is, joggal tagadják meg a függetlenséget azoktól, akik felett uralkodnak. (Ez mellesleg sok párhuzamot mutat Said Orientalizmus c. könyvének mondanivalójával).

Szóval minden a téma iránt érdeklődőnek csak figyelmébe tudom ajánlani ezt a briliáns módon megírt, eredeti gondolatokkal és meglátásokkal megspékelt könyvet.