Két, témába vágó könyvet is olvastam mostanában. Az egyik Geertz: The Interpretation of Cultures c. műve.

Erre a könyvre nagyon sokan és sokszor hivatkoznak a kulturális antropológiában, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni. Mivel nem egységesen, rendszerező szándékkal megírt könyv, túl szigorú szerkesztést nem lehet elvárni tőle, inkább arra alkalmas, hogy megismerkedjen az olvasó a szerző látásmódjával, gondolatvilágával. Annyi látszik, hogy a szerző igen érzékeny megfigyelő, jó érzékkel mutat rá a meglevő elméletek hiányosságaira, tovább akar és tud is lépni sok kérdésben, és ezt nem dogmatikusan teszi, inkább a javítás lehetséges módjaira próbál rámutatni. Jó lenne olyan könyveit, cikkeit is elolvasni, ahol rendszeresebben fejti ki az itt sokszor kicsit anekdotikusan előadott gondolatait. Tanulni persze így is lehet belőle, tőle, nagyon sokat.

Nagyon érdekesek a bevezető fejezetek, amelyekben elég meggyőzően érvel amellett, hogy minden valószínűség szerint a tudatot biológiai szempontból lehetővé tevő anatómiai, idegélettani változások nem választhatók el az emberre specifikusan jellemző interpretációs tevékenységtől. Tehát valószínűleg nem úgy történt a dolog, hogy létrejött a nagyobb agytérfogat, a kitolódott érési idő, a bonyolultabb cortex (a „hardver”) és utána szépen, fokozatosan kialakult a szimbolikus értelmezés, gondolkodás. Akár a többi gerinceshez képest is olyan kevéssé determinált pusztán genetikailag az emberi szervezet működése, és olyan nagy felnövekedés során tanult elemek szerepe, hogy az utóbbi nélkül az „üres” apparátus inkább hátrányos, mint előnyös lett volna. A szimbolikus értelmezés fontossága később az egész könyvön végigvonul.

A vallásokkal, sőt az ideológiákkal foglalkozó fejezetekben is az domborodik ki, hogy a szimbolikus interpretáció nélkül a társadalmak működésképtelenné válnának. Több tanulmány is kitér a gyarmati uralom alól akkoriban viszonylag frissen felszabadult dél-kelet ázsiai, afrikai országok problémáival, többek között a szerző által „primordiálisnak” nevezett lojalitások és az újonnan alakuló „nemzetek” iránti lojalitás között. Ez megint csak ráirányítja a figyelmet arra, hogy az adott területen kialakuló „nemzetállam” igen sokszor heterogén alrendszerekből, mesterségesen épül fel, a „primordiális” lojalitások sokkal szűkebb közösségekre vonatkoznak, amelyekre inkább vonatkoztathatók a humán-etológiai közösségi szabályszerűségek. Ehhez képest a „nemzet” kései, sokszor mesterségesen kialakított koncepció. Lehet persze azzal érvelni, hogy ez csak a kolonializmus felbomlásával keletkező, mesterséges határokkal jellemezhető államokra igaz, itt Európában „ősi” nemzetek vannak, de ez sem igaz.

Erről jó adalékokkal szolgál egy másik könyv, amelyet nemrég fejeztem be: Niederhauser Emil: Nemzetek születése Kelet-Európában c. műve, amely a 70-es években íródott, ezért a marxista vörös fül szövegek automatikusan korrigálandók benne, de ezek elég jól elkülönülnek a fő mondanivalótól. A XVIII-XIX. századi történelemben fokozatosan dőlt el, hogy egyáltalán hány, és milyen nemzet alakul ki abból az etnikai keverékből, amely ezen a vidéken lakott. Ez nem egy organikus folyamat volt, hanem kemény munka eredménye. Az adott „nemzetek” értelmisége bányászta ki (és sokszor alkotta meg) azokat az adatokat, tényeket, amelyekre az általuk befolyásolni kívánt népességnek „vissza kellett volna emlékeznie”. Az, hogy egyáltalán melyik nyelv, nyelvjárás váljon kánonivá, maga is sokszor egy harc eredménye volt a cseh és szlovák, de a délszláv nemzetek esetben is. (Csak mellesleg megjegyezve az „egységes” francia nemzet is vérrel és vassal „alakult ki” a breton és a oxitán nyelv betiltásával és irtásával).

Nagyon érdekes analógiák vannak a gyarmati uralom alól felszabadult országok problémái és a Szovjetúnió uralma alól felszabadult kelet-európai államok problémái között. Geertz tipizálása szerint két alapvető hozzáállás volt felismerhető az újonnan alakult államok vezetőinek gondolkodásában, amelyet ő „esszencializmus” és „epochalizmus” nevekkel illetett. Az „esszencializmus” a „kik vagyunk mi?” (honnan jöttünk, mi a mi lényegünk) kérdésére koncentrál, az „epochalizmus” pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogy ebben a helyzetben (t.i. a függetlenség elnyerése után) merre tartunk, hogyan viszonyuljunk a minket körülvevő világhoz? A két kérdéskör nyilvánvalóan összefügg, mégis megfogalmazói sokszor csak a másik kérdés rovására, kizárólagosan foglalkoztak az őket elsősorban foglalkoztató problémával.  Geertz csoportosítani próbálta azokat a problémákat, amelyek körül az újonnan alakult államokban az elégedetlenség kialakult vagy fokozódott, és amelyek megnehezítették vagy akár lehetetlenné is tették az egységes nemzet kialakulását „felszabadult” államokban.

• feltételezett vérségi kötelékek (azért feltételezett, mert a figyelembe vett rokonsági vonalak messze meghaladják a valódi vérségi kötelékeket)
• „faj” (fenotípusos jellemzők)
• nyelv
• regionális különbségek
• vallás
• szokás

Nem nehéz ezeket a problémákat a kelet-európai országokban sem felismerni. Az ismerős, hogy ezek a problémák gyakran a szőnyeg alá vannak söpörve, amíg megvan a közös gyűlölt ellenség (amely mindent el is követ, hogy ezeket az ellentéteket elnyomja, hiszen nehezítik a gyarmati adminisztráció fenntartását), viszont azonnal felszínre kerülnek a vágyott függetlenség elérése után. Ezek a tipikus, Geertz által „parapolitikainak” nevezett ellentétek egyrészt megnehezítik a valódi (plurális) demokrácia bevezetését, másrészt sokszor az állami egység fenntartását is. Geertz részletesen foglalkozik néhány dél-kelet ázsiai ország megoldási kísérleteivel is (kb. az 1970-es évig, amikor kb. a könyv megjelent, de sok tanulmány még korábbi állapotokat ír le). Azt lehet mondani, hogy a problémák jellege nagyon hasonló, lehetne mit tanulni belőlük.