Foucault „A tudás archeológiájában” (is) hangsúlyozza, hogy fölösleges azon diskurzusok és rendszerezési sémák mögött, amelyeket pl. az őrület, az orvoslás, a természettan, az univerzális nyelvtan vagy a gazdaság elmélete kapcsán felfedezett, valamilyen fajta „preegzisztens” gondolatot, valóságot feltételezni, amelynek mintegy „kifejeződése” lenne az adott beszédmód – bár pl. felhívja a figyelmet arra, hogy egy adott beszédstruktúrának vannak olyan lehetséges alrendszerei, elágazásai, amelyek NEM valósultak meg – sokszor azért, mert az adott beszédmód elterjedésében DÖNTÉST HOZÓ testületek egyik vagy másik mellett döntöttek, vagyis HATALMI szempontok miatt (ld. Foucault Panoptikon modelljét). Foucault, hasonlóan más, manapság a „posztmodern” kategóriája alá sorolt gondolkodókhoz, mélységesen idegenkedik minden meta-elmélettől és az olyan fogalmaktól, amelyeket az eszmetörténet gyakran és szívesen használ. Nem állítja, hogy az adott változásoknak nincs oka, de úgy látja, hogy ezek vagy véletlenszerűek, vagy ismeretlenek és csak utólag olvassuk vissza az adatokba azt a hatóokot, amely az adott jelenséghez vezetett.

Ha azonban Foucaulttól eltekintünk, sok gondolkodónál találkozunk olyan ható-elvekkel, amelyeket a jelenségek „mögött” feltételezve magyarázzák az adott jelenségek rendjét. Itt most csak néhányat említek: az egyik a címben szereplő kifejezést használó Teilhard de Chardin, aki az evolúció magyarázatára tesz különbséget a radiális és a tangenciális energia között, és a radiális energiát az anyag olyan belső tulajdonságaként írja le, ami mintegy teremtettségéből fakadóan magában hordozza az „Ómega pont” felé vivő irányt. Edgar Dacqué, a kissé obskúrus őslénytanász a XX. század első felében a maga „típustanával” ugyancsak arra utalt, hogy mintha bizonyos jellemvonások adott geológiai korokban „kifejezésre akarnának” jutni és mintegy rányomják bélyegüket az adott korban élő össze élőlényre szinte azok hovatartozásától függetlenül. Bizonyos fokig Bergson élan vital-ja (életereje) vagy Schopenhauer „akarata” is ilyen hatóerőnek tekinthető. Spengler is a kultúrák kapcsán rejtélyes „kozmikus behatásokra” hivatkozik az új kultúrák előzmények nélküli kialakulásával kapcsolatban, de előtte már Bodnár Zsigmond is „eszmeerőkről” beszél az „idealizmus” és „realizmus” változásaival kapcsolatban. Az előző bejegyzéseimben emlegetett Fitos Vilmos egészen nyíltan arról beszél, hogy minden jelenség az alanyi létezők (szubsztanciák) értékelésének kifejeződése. Ha korábban kifejtett nómenklatúrámat használom, az ember, mint szubsztancia esetében (amely az ember mint jelenség „mögött” vagy középpontjában áll, ha mi, mint hasonló pozícióban levő szubsztanciaként közeledünk hozzá és nem pusztán mint jelenséghez közeledünk hozzá) jogosan beszélünk értékelésről, sőt értékelésekről, de akár a társadalom nagyobb jelenségei, akár pl. az élővilág fejlődéstörténete folyamán ha ilyen kifejeződni „akaró” tendenciákat látunk (szinte „kollektív éneket”), akkor nem tudhatjuk, hogy ezek mögött áll-e olyan centrális szubsztancia, mint amit saját esetünkben joggal feltételezünk, de nem is zárhatjuk ki ilyenek létezését.

Az, hogy Foucaulthoz hasonlóan kényszeresen elutasítjuk ilyen „meta-narratívák” használatát, vagy (kellő óvatossággal) élünk vele, az inkább módszer és személyiség kérdése. Mindenesetre rejtély, hogy ha csak véletlenszerű hatóokokkal számolunk, miért vannak olyan hirtelen „kitörések” pl. az evolúcióban („punctuated equilibria”), amelyek aztán oly sokáig stabilan fennmaradó képződményeket eredményeznek. Vagy pl. a meglepő szinkronicitások a vallástörténetben, amelyek Jaspers „axiális kor” elméletét ihlették. Prigogine annak idején, mikor az egyensúlyoktól távoli rendszerek esetében a bifurkációs pontokat és a disszipatív struktúrák „spontán” kialakulását feszegette, a „peremfeltételekről” beszélt, mint amelyek meghatározzák azt, hogy melyik disszipatív struktúra stabilizálódik. De sehol nem találkoztam azzal, hogy megjósolták volna azt, hogy milyen peremfeltétel milyen disszipatív struktúrát eredményez. Gleick a káoszelméletről szóló könyvében ír arról, hogy a kaotikus trajektóriáknak is vannak bizonyos „attraktoraik”, amelyek nevüket éppen onnan kapták, hogy bizonyos (soha nem pontosan leírt és megvalósuló) trajektóriák a fázistérben úgy viselkednek, mintha „vonzanák” a valóságban leírt trajektóriákat.

A tudomány- és technikaitörténetben is jól ismert tény, hogy bizonyos felfedezések teljesen véletlenszerűek és az adott történelem egészen másképp is alakulhatott volna, mégis úgy gondolom, hogy a „nagy vonalak” elég pontosan láthatók (ezek lennének az „attraktorok”), az aktuális események pedig az esetleges valóság. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet a Foucault által kibogozott megvalósult és lehetséges diskurzusok esetében is.

Évekkel ezelőtt már egyszer elolvastam Foucaultnak ezt a könyvét is, de kicsit bosszantott, hogy rengeteget foglalkozik azzal, hogy mindentől és mindenkitől elhatárolódjon és részletesen leírja, hogy mit NEM mond, miről NEM beszél. Ezzel az erővel többet írhatott volna arról, amit mondani akar. (Bizonyos fokig hasonló érzéseim voltak egész más vonatkozásban, amikor Edward Said Orientalizmus c. könyvét olvastam, de ő legalább határozottan valami ELLEN beszél – az eurocentrikus látásmód és az európai hatalmi logika ellen – Foucault meg mintha minden ellen harcolna, és kicsit önmagától is folyamatosan elhatárolódik). Most, hogy végigolvastam „A szavak és a dolgok” c. könyvét, amely még a Tudás archeológiája előtt született, újra elővettem ezt a későbbi munkáját, hátha most jobban boldogulok vele. Sok mindenre rácsodálkoztam. Mondhatná az ember, hogy akkor üljön le valaki könyvet írni, amikor már kész a mondanivalója, de egy olyan kaliberű embernek, mint Foucault még a tépelődései is tanulságosak. Az, ahogyan küzd a fogalmakkal, a mások számára nyilvánvalónak tűnő megfogalmazásokkal, kategóriákkal, sokszor korábbi önmagával is. Ebben a későbbi munkájában sok korábbi művét töredékes, kezdeti próbálkozásnak minősíti, pedig azok is eléggé „groundbreaking” jellegűek voltak. Amin elgondolkoztam az az, hogy vannak emberek, akik azért tudnak nehezen és határozottan előre haladni akár saját gondolatmenetük mentén is, mert amikor elindulnak, elvégzik az alapvetéseket, rádöbbennek, hogy feltett kérdéseik, amelyek maguk is elég radikálisan újak, még újabb, még radikálisabb problémákat, kérdéseket vetnek fel. És akkor abba is belefognak, és ez így megy ad infinitum. Foucault eléggé ilyen embernek látszik. Meglátja a problémát azokban a dolgokban, amit mindenki más magától értetődőnek vesz. (Persze van, aki úgy véli, hogy ott is problémát lát, ahol nincs, de ez sokszor nézőpont és éleslátás kérdése). Egy kicsit bepillantást lehet nyerni abba, hogy milyen az, amikor valaki még nem sportból, hanem kényszerűségből, szellemi becsületességből dekonstruál. Legalábbis nekem az a benyomásom, hogy Foucault nem élvezetből, lép a dekonstrukció útjára (mint benyomásom szerint pl. Derrida vagy Fayerabend), hanem egyfajta szellemi kényszerből, mert nem elégítik ki a korábbi gondolati keretek. Küzd, hogy mélyebbre jusson, de nem talál sehol szilárd talajra, minden megértés csak provizórium számára. Ugyanakkor mégsem adja fel, de nem gondolja, hogy az elemzésnek a végére lehet érni. Írja a félkész megoldásokat, tudván, hogy később valószínűleg azt is felül kell vizsgálnia. És mégis van valami heroikus, szórakoztató és tanulságos abban ahogyan, és amit ír.

Az elmúlt hetek (pozitív értelmű) „hordaléka”. (Szinte csak idézet, kommentár nem kell hozzá, csak néhány szót szúrtam csak be dőlt betűvel. Az egész csak történelem, a mai valósággal való minden átfedés csak a véletlen terméke lehet …). Az idézetek a Károli fordításból vannak.

Isten az elején figyelmezteti a prófétát:

1.  9. És kinyújtá az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!
     10. Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!

Építeni és plántálni sokszor csak a gyomlálás és rombolás után lehet.

A feladat nem lesz könnyű:

1. 17. Te azért övezd fel derekadat, és kelj fel, és mondd meg nékik mindazt, a mit én parancsolok néked; meg ne riadj tőlök, különben én riasztalak el téged előlök!
     18. Mert ímé én erősített várossá, vasoszloppá és érczbástyává teszlek ma téged mind ez egész földön, Júda királyai, fejedelmei és papjai ellen és a föld népe ellen.
     19. Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged.
2. 9. Azon a napon pedig, ezt mondja az Úr, elvész a király bátorsága és a főemberek bátorsága, és a papok elálmélkodnak, és a próféták elcsodálkoznak.
     10. Én pedig ezt mondom: Oh Uram Isten! Bizony igen megcsaltad ezt a népet, és Jeruzsálemet, ezt mondván: Békességtek lesz! holott a szablya lelkünkig hatott.
3. 1. Járjátok el Jeruzsálem utczáit, és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piaczain, ha találtok-é egy embert; ha van-é valaki, a ki igazán cselekszik, hűségre törekszik, és én megbocsátok néki!
     2. Még ha azt mondják is: Él az Úr! bizony hamisan esküsznek!
     3. Uram! a te szemeid avagy nem a hűségre néznek-é? Megverted őket, de nem bánkódtak; tönkre tetted őket, de nem akarják felvenni a dorgálást; orczáik keményebbekké lettek a kősziklánál; nem akartak megtérni.
     4. Én pedig ezt mondom vala: Bizony szerencsétlenek ezek; bolondok, mert nem ismerik az Úrnak útját, Istenöknek ítéletét!
     5. Elmegyek azért a főemberekhez, és beszélek velök; hiszen ők ismerik az Úrnak útját, Istenöknek ítéletét! Ámde ők törték össze egyetemlegesen az igát, és tépték le a köteleket!

Kényelmetlen igazságok ezek …

13. A próféták is széllé lesznek, és nem lesz, a ki beszéljen bennök: így esik az ő dolguk!
      14. Azért ezt mondja az Úr, a Seregeknek Istene: Miután ti ilyen szóval szóltatok: ímé tűzzé teszem az én igémet a te szádban, ezt a népet pedig fákká, hogy megemészsze őket!
      15. Ímé, én hozok reátok messzünnen való nemzetet, oh Izráel háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez; nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél!

Éget az Ige tüze, büntet az idegen nép.

28. Meghíztak, megfényesedtek; eláradtak a gonosz beszédben; az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak; sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot.
      29. Hát ezeket ne büntessem-é meg, ezt mondja az Úr; az ilyen nemzeten, mint ez, avagy ne álljon-é bosszút az én lelkem?
      30. Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön:
      31. A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésök szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekesznek majd utoljára?!

Vádlott a nép, vádlottak a vezetők.

6. 7. Mint a kút hidegen tartja meg a vizét, úgy tartja meg az ő gonoszságát: erőszakosság és önkény hallatszik benne, és betegség és vereség van előttem szüntelen.
     8. Térj eszedre, oh Jeruzsálem, hogy el ne szakadjon tőled a lelkem; hogy pusztává ne tegyelek téged, lakhatatlan földdé!
7. Mert kicsinyeiktől fogva nagyjaikig mindnyájan telhetetlenségnek adták magokat; a prófétától fogva a papig mindnyájan csalárdságot űznek.
     14. És hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!
     15. Szégyenkezniök kellene, hogy útálatosságot cselekedtek, de szégyenkezni nem szégyenkeznek, még pirulni sem tudnak; ezért elesnek majd az elesendőkkel; az ő megfenyíttetésök idején elhullanak, azt mondja az Úr.
8. Minek nékem ez a tömjén, a mi Sébából kerül, és a messze földről való jóillatú fahéj? A ti égőáldozataitok nincsenek kedvemre, sem a ti véres áldozataitok nem tetszenek nékem.
9. Próbálóvá tettelek téged az én népem között; őrállóvá, hogy megismerd és megpróbáld az ő útjokat.
10.  2. Állj az Úr házának ajtajába, és kiáltsd ott e beszédet, és mondjad: Halljátok az Úr beszédét mind, ti Júdabeliek, a kik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat!
      3. Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg a ti útaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen!
      4. Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!
      5. Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti útaitokat és cselekedeteiteket; ha igazán ítéltek az ember között és felebarátja között;
      6. Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére:
      7. Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, a melyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.
    8. Ímé, ti hisztek a hazug beszédeknek, haszon nélkül!
11. És te ne imádkozzál e népért, se jajszót, se könyörgést ne emelj érettök, és nálam közben ne járj; mert én meg nem hallgatlak téged!
12. Ha elmondod nékik mind e szavakat, és nem hallgatnak reád, ha kiáltasz nékik, és nem felelnek néked:
      28. Akkor ezt mondd nékik: Az a nép ez, a mely nem hallgat az Úrnak, az ő Istenének szavára, sem fenyítését fel nem veszi; elveszett a hűség; kiszaggattatott az ő szájokból.
13.  6. Figyeltem és hallottam: nem igazán beszélnek, senki sincs, a ki megbánja az ő gonoszságát, ezt mondván: Mit cselekedtem? Mindnyájan az ő futó-pályájokra térnek, mint a harczra rohanó ló.
14. Hogyan mondhatjátok: Bölcsek vagyunk, és az Úr törvénye nálunk van? Bizony ímé hazugságra munkál az írástudók hazug tolla!
      9. Megszégyenülnek a bölcsek, megrémülnek és megfogattatnak! Ímé, megvetették az Úr szavát; micsoda bölcsességök van tehát nékik?
15. Az én népem leányának romlása miatt megromlottam, szomorkodom, iszonyat fogott el engem!
      22. Nincsen-é balzsamolaj Gileádban? Nincsen-é ott orvos? Miért nem gyógyíttatott meg az én népem leánya?
16.  1. Bárcsak a fejem vízzé változnék, a szemem pedig könyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal sirathatnám az én népem leányának megöltjeit!
      2. Bárcsak pusztába vinne engem valaki, utasok szállóhelyére, hogy elhagyhatnám az én népemet, és eltávozhatnám tőlök; mert mindnyájan paráznák, hitszegők gyülekezete!
      3. Felvonták nyelvöket, mint kézívöket, hazugsággal és nem igazsággal hatalmasok e földön; mert gonoszságból gonoszságba futnak, engem pedig nem ismernek, azt mondja az Úr.
      4. Mindenki őrizkedjék a barátjától, és egyetlen atyátokfiának se higyjetek, mert minden atyafi cselbe csal, és minden barát rágalmazva jár.
      5. Egyik a másik ellen csúfoskodik, és nem szólnak igazat; nyelvöket hazug beszédre tanítják, elfáradtak a gonosztevésben.
      6. A te lakásod az álnokság közepében van; az álnokság miatt nem akarnak tudni felőlem, ezt mondja az Úr.
      7. Azért ezt mondja a Seregek Ura: Ímé, én megolvasztom őket, és megpróbálom őket, mert mit cselekedjem egyebet az én népem leánya miatt?
17. Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcseségével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával;
      24. Hanem azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.
      25. Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és megfenyítek minden körülmetélkedettet a körülmetéletlenekkel együtt:
18. 21. Azért ezt mondja az Úr az Anatóthbeli embereknek, a kik életedre törnek és ezt mondják: Ne prófétálj az Úr nevében, hogy meg ne halj a mi kezünk által!

Konfliktus a néppel.

15. 10. Jaj nékem, anyám, mert versengés férfiává és az egész föld ellen perlekedő férfiúvá szültél engemet! Nem adtam kölcsönt és nékem sem adtak kölcsönt: mégis mindnyájan szidalmaznak engem!
16. Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem és szívemnek vígasságára; mert a te nevedről neveztetem oh Uram, Seregeknek Istene!
      17. Nem ültem a nevetgélők gyülekezetében, és nem ujjongtam velök; a te hatalmad miatt egyedül ültem, mert bosszúsággal töltöttél el engem.
      18. Miért lett szünetlenné az én fájdalmam, és halálossá, gyógyíthatatlanná az én sebem? Olyanná lettél nékem, mint a bizonytalan vizű, csalóka patak!
      19. Azért ezt mondja az Úr: Ha megtérsz, én is visszatérítelek téged, előttem állasz; és ha elválasztod a jót a hitványtól, olyanná leszel, mint az én szájam. Ők térjenek meg te hozzád, de te ne térj ő hozzájok!
      20. És e nép ellen erős érczbástyává teszlek téged, és viaskodnak ellened, de nem győzhetnek meg téged, mert én veled vagyok, hogy megvédjelek és megszabadítsalak téged, azt mondja az Úr!
      21. És megszabadítlak téged a gonoszok kezeiből, és kimentelek téged a hatalmaskodók markából.
17.  10. Én, az Úr vagyok az, a ki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.
      11. Mint a fogoly madár, mely fiakat gyűjt, melyeket nem ő költött, olyan, a ki gazdagságot gyűjt, de nem igazán; az ő napjainak felén elhagyja azt, a halálakor pedig bolonddá lesz.

Konfliktus a papsággal:

20. 1. És hallá Passúr a pap, az Immár fia (ő pedig fejedelem vala az Úr házában), Jeremiást, a mint e szókat prófétálja vala:
      2. És megcsapdosá Passúr Jeremiást a prófétát, és beveté őt a tömlöczbe, a mely a Benjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett.
      3. És lőn másnap, hogy kivevé Passúr Jeremiást a tömlöczből, és monda néki Jeremiás: Nem Passúrnak nevezett téged az Úr, hanem Mágor Missábibnak;
      4. Mert ezt mondja az Úr: Ímé, én félelembe ejtelek téged és minden barátodat, és elhullanak az ő ellenségeik fegyvere által a szemeid láttára; az egész Júdát pedig odaadom a babiloni király kezébe, és elviszi őket Babilonba, és fegyverrel vágja le őket:

A próféta belső konfliktusa:

7. Rávettél Uram engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet;
     8. Mert a hányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem.
     9. Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok; de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve, és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.
     10. Mert hallom sokak rágalmazását, a mindenfelől való fenyegetést: Jelentsétek fel és ezt mi is feljelentjük: mindazok is, a kik barátaim, az én tántorodásomra figyelmeznek, mondván: Talán megbotlik és megfoghatjuk őt, és bosszút állhatunk rajta;
     11. De az Úr velem van, mint hatalmas hős, azért elesnek az én kergetőim és nem bírnak velem, igen megszégyenülnek, mert nem okosan cselekesznek: örökkévaló gyalázat lesz rajtok és felejthetetlen.

Konfliktus a királyi hatalommal:

2. Kérdezd meg most érettünk az Urat, mert Nabukodonozor, a babiloni király viaskodik ellenünk, ha cselekszik-é az Úr velünk minden ő csodái szerint, hogy elhagyjon minket?
     3. És monda nékik Jeremiás: Ezt mondjátok Sedékiásnak.
     4. Így szól az Úr, Izráel Istene: Ímé, én elfordítok minden hadi szerszámot, a melyek a ti kezeitekben vannak, a melyekkel ti a babiloni király ellen és a Kaldeusok ellen viaskodtok, a kik kivül a kőfalon ostromolnak titeket, és begyűjtöm őket e városnak közepébe;
     5. És én kinyujtott kézzel vívok ellenetek és nagy erős karral és haraggal, búsulással és nagy felindulással.
     6. És megverem e városnak lakosait, mind az embert, mind a barmot; nagy döghalállal halnak meg.

Vállalnia kell a hazaárulás vádját:

9. A ki e városban lakik, fegyver, éhség és döghalál miatt kell meghalnia; a ki pedig kimegy belőle és a Kaldeusokhoz megy, a kik megostromolnak titeket, él, és az ő lelkét zsákmányul nyeri;
     10. Mert orczámat e város veszedelmére fordítottam és nem megszabadulására, azt mondja az Úr: A babiloni király kezébe adatik, és tűzzel égeti meg azt!
     11. Júda királya házának mondd meg: Halljátok meg az Úr szavát!
     12. Dávidnak háza, ezt mondja az Úr: Hamarsággal tegyetek igaz ítéletet, a nyomorultat mentsétek meg a nyomorgatónak kezéből, különben az én haragom kitör, mint a tűz és felgerjed, és nem lesz, a ki megolthassa, az ő cselekedeteiknek gonoszsága miatt.

Újra a királyi hatalommal szemben:

22. 2. És ezt mondd: Halld meg az Úr szavát, Júda királya, a ki a Dávid királyi székében ülsz, te és a te szolgáid, és a te néped, a kik bejártok e kapukon!
      3. Ezt mondja az Úr: Tegyetek ítéletet és igazságot, és mentsétek meg a nyomorultat a nyomorgató kezéből! A jövevényt, árvát és özvegyet pedig ne nyomorgassátok és rajta ne erőszakoskodjatok, és ártatlan vért e helyen ki ne ontsatok.
      4. Mert ha ezt cselekszitek, akkor királyok mennek be e háznak kapuin, a kik a Dávid székébe ülnek, szekereken és lovakon menvén ő, az ő szolgái és az ő népe.
      5. Ha pedig nem hallgattok e szókra, én magamra esküszöm, azt mondja az Úr, hogy elpusztul e ház.

A királyoknak és hatalmasoknak:

13. Jaj annak, a ki hamisan építi házát, felházait pedig álnokul; a ki az ő felebarátjával ingyen szolgáltat, és munkájának bérét néki meg nem adja.
      14. A ki ezt mondja: Nagy házat építek magamnak és tágas felházakat, és ablakait kiszélesíti és czédrusfával béleli meg és megfesti czinóberrel.
      15. Király vagy-é azért, hogy czédrus után kivánkozol? A te atyád nem evett és ivott-é? De igazságot és méltányosságot cselekedett, azért jó dolga volt.
      16. Igazságosan ítélte a szegényt és a nyomorultat, azért jó volt dolga. Nem ez-é az igaz ismeret felőlem? azt mondja az Úr!
      17. De a te szemeid és szíved csak a te nyereségedre vágynak, és az ártatlan vérére, és ragadozásra és erőszak elkövetésére.

És ez még csak kb. a könyve első fele … (mindenki megnyugtatására – ugyanígy folytatódik).

Ennek a posztnak a megírásához az apropót az adta, hogy az interneten véletlenül rábukkantam egy gyakorlatilag elfeledett (tulajdonképpen soha nem jól ismert) magyar filozófus, Fitos Vilmos: A kétféle gondolat bölcselete c. könyvének második kötetére (amelynek alcíme a Jézusi gondolat), amelyet a szerző halála után több mint 50 évvel adtak ki Tomory Julianna szerkesztésében. Megvettem és nagy érdeklődéssel elolvastam. Arról, hogy a két kötet kéziratban létezett, tudtam, mert a szerző apai nagyapám baráti köréhez tartozott és gondolatai (amelyeket egyébként nagyon tömör formában már az 1930-as években megjelentetett) édesapámon keresztül a saját gondolkodásomat is jelentősen befolyásolták.

Sok korábbi bejegyzésemben szerepelt az értékelő és megismerő gondolat megkülönböztetésének szükségessége, amely Fitostól származik, bár ma már inkább létérvényesítő és létmagyarázó gondolatoknak, pontosabban tevékenységnek nevezném őket. Az első univerzális, minden létezőnek sajátja, a második csak olyan létezőké, amelyek olyan relációk kialakítására képesek, amelynek része a tudat és a gondolkodás (amelyet jómagam nem tartok univerzálisnak). De itt nem saját lételméleti elképzeléseimet szeretném ismertetni, azt már megtettem „A haladás mítosz és tudomány (7)” bejegyzésemben, inkább arra szeretnék reflektálni, amit Fitos Jézus gondolataival kapcsolatban mond, illetve abból kiindulva saját meglátásaimat is szeretném leírni a kérdéssel kapcsolatban.

Fitos alapvető mondanivalója az, hogy Jézus gondolatai, tanítása szinte TELJESEN az értékelés kategóriájába tartozik, nem magyarázat, nem metafizika, hanem értékelő állásfoglalás Atyjához fűződő viszonyával kapcsolatban. Nem ismereteket közöl, hanem életet ad – de csak annak, aki ezeket az értékeket be tudja, és be is akarja fogadni. Fitos, aki még értett görögül és latinul, meg jó néhány európai nyelven, részletesen foglalkozik a magyar Bibliafordítások többségében egyként „igazságnak” fordított két szóval, az alétheia és a dikaioszüné jelentésével, azok eltéréseivel. Természetesen ezzel a kérdéssel rajta kívül sokan foglalkoztak, Csia Lajos fordításában, amely igyekszik mindig egy magyar szót használni egy görög szó helyett (különösen, ahol „szakkifejezések” szerepelnek), a dikaioszüné helyett az „igazságosság” szerepel (így fordítja Vida Sándor is), de nekem talán még jobban tetszik az a szóhasználat, amit Bulányi György, vagy az úgynevezett „egyszerű fordítás” (Biblia Liga) alkalmaz: Istennek tetsző – ez utóbbi például a „megigazulás” kifejezést is úgy fordítja, hogy „Isten számára elfogadhatóvá válni”. Ez talán még jobb, mert az igazságosság szó a hétköznapi magyar szóhasználatban leginkább a jogi, esetleg etikai értelemben jelenik meg. Az alétheia szót a legtöbb esetben igazságnak fordítják (esetenként valóságnak) de itt sem egyszerűen egy logikai igazságról, vagy egy magyarázat igazságtartalmáról van szó. Fitos amellett érvel, hogy az alétheia sok esetben a hamisság, hazugság ellentéteként szerepel, akár egyetlen igeversen belül is, tehát nem tévedünk nagyot, ha őszinteséget értünk alatta.

Azt is látnunk kell, hogy Jézus olyan gondolatai, mint „a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit”, vagy „ne attól féljetek, aki a testet megöli, aztán nem árthat semmit, hanem attól féljetek, aki a testet és a lelket is elvesztheti a gyehennában”, „az én országom nem e világból való”, „mit ér nektek, ha az egész világot megnyeritek is, de a lelketek kárt vall – mert mit adhat az ember váltságul lelkéért?” – nem voltak népszerű gondolatok, ma sem azok. Sokan vannak a hivatalosak (meghívottak), de kevesen a választottak. Jézusnak az a mondása a Mammonnal kapcsolatban, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, nem csak a pénzre igaz, sőt elsősorban nem arra. Mert mire is kell a pénz? A befolyás, a hatalom, az emberi elismerés megszerzésére. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy „hogyan hihetnétek ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Elnézést, most nem kerestem ki az igehelyeket, lehet, hogy maradt benne pontatlanság, emlékezetből idéztem). Minden olyan gondolkodás, ami a „politikai realitás”, a „nemzetbiztonság” vagy bármi más bálvány nevében felülírja Jézus értékítéleteit, ugyanolyan kevéssé fér össze Jézus (valódi) követésével, mint a Mammon szolgálata, bármilyen magasztos érveket sorakoztassanak is fel mellette.

És ami a „keresztény kultúrát” illeti, amelyet önjelölt népvezérek annyira védeni szeretnének, olyan valóban van, szociológiai értelemben. Nem is egy, sok. És itt nemcsak arra a (szerintem nagyon helytálló) megkülönbözetésre gondolok, amelyet Spengler tett a mágikus kereszténység és a fausti kereszténység vonatkozásában (ezt sokan nem ismerik és sokan nem is értenek egyet vele), hanem arra az egyszerű, szinte mindenki által ismert tényre, hogy pl. eltérő az ortodox és a latin (római katolikus), a protestáns és a katolikus, az örmény, az etióp, a nesztoriánus és felsorolni is nehéz, még hányféle keresztény kultúra – és itt most valóban a hétköznapi viselkedéskultúrára gondolok, amelynek vannak keresztény elemei, de ezen kívül van benne még rendkívül sok más, idegen elem – ami önmagában még nem lenne baj -  de sajnos van benne rengeteg olyan elem, amely (mint fentebb utaltam rá) ellentétes Jézus sok tanításával. Persze mindez meg van ideologizálva, leöntve a hatalom mázával, de ezek az érvek odaát nemigen fognak megállni. Jézus ILYEN kérdésekben nem kötött kompromisszumot (kik az én anyám és az én testvéreim? Akik teljesítik Isten akaratát). Ha összekeverjük Jézus tanítását a hétköznapi (szociológiai értelemben vett) kultúrával, óhatatlanul felmerül a kérdés: MELYIK keresztény kultúrát szeretnénk megvédeni? Biztos vagyok benne, hogy egy minden idegen iránt gyanakvást mutató ember pontosan olyan kevéssé tudna együtt élni egy szíriai kereszténnyel (akinek a kereszténysége esetleg egy évezreddel régebbi, mint a magyar kereszténység), mint egy szíriai muszlimmal. Nem is tudna köztük sok különbséget tenni – és nemcsak a nyelv különbözősége miatt, hanem éppen a VISELKEDÉSKULTÚRA miatt, ami közelebb állna egy szíriai muszlim és egy szíriai keresztény esetében, mint ha bármelyiket a magyarral hasonlítanánk össze. Épp ma olvastam egy elgondolkodtató felhívást egy európai képviselő részéről venezuelai menekültek európai befogadására, akik közül már milliónál többen menekülnek gyakorlatilag az éhhalál elől. Ők keresztények, mégis a viselkedéskultúrájuk legalább annyira eltér a mienktől, mint az araboké. Nem azért mert muszlimok vagy keresztények, hanem mert a „keresztény kultúrájuk” más, mint a minek. No, nem mintha a keresztény szlovákokat, románokat vagy szerbeket jobban elviselnénk magunk között. No, ITT látszik, hogy nem a kereszténység védelméről van itt szó, hanem a névlegesen keresztény emberek igazi vallásáról, az etnikai nacionalizmusról.

Érdekesen kapcsolódott össze két olvasmányom, a történetírás történetéről szóló könyvsorozat XIX. századdal és a XX. század első felével foglalkozó kötete és Foucault „A szavak és a dolgok” c. könyve, amelyet hosszas várakozás és előjegyzés után sikerült antikváriumban megkapnom és elolvasnom. Nem ennek recenzióját szeretném adni, ezt már sokan, nálam avatottabbak megették. Nagyon röviden a nyugat(európa)i gondolkodás viszonylag korlátozott időszakával foglalkozik a XVI. századtól kb. a XX. századig (kb. ugyanazt az időszakot fedve le, mint Barzun „Hajnaltól alkonyig” c. nagy ívű történelmi „képeskönyvében” (Európa Kiadó, 2006)), és három tudományterületen, az általános nyelvtudományban, a természetrajzban és a gazdaságtanban (pontosabban a csere leírása területén) mutatja ki, hogy mindhárom területen két, jellegzetes törés, ill. változás jelentjezik a XVI. század végén és a XIX. század elején. Ezt a három részkorszakot nagyjából a reneszánsz, a klasszikus (én inkább barokknak nevezném) és a modern szavakkal lehetne jellemezni. Foucault arra mutat rá, hogy az episztemológiai (ismeretelméleti) modell változott meg e korszakhatárokon (az első rész végén jó összefoglaló sematikus ábra is található ezzel kapcsolatban) – de mint mondtam, nem ennek részleteivel szeretnék foglalkozni. Az egyik tanulság számomra az, hogy ő ezeket a következtetéseket a korabeli szövegek bőséges, eredeti nyelven történő vizsgálatából vonta le. Ezt azért is szükséges megjegyezni, mert véleménye szerint azoknak az eszmetörténészeknek a többsége, akik ezzel az időszakkal foglalkoztak, nem vették észre, és többnyire „visszafelé” olvastak bele olyan fogalmakat, gondolatokat az eredeti írásokba, amelyek akkor még vagy nem léteztek, vagy nem voltak relevánsak. Tehát annak, aki eredeti gondolatokat szeretne kivonni az adatokból korábbi történelmi korokra vonatkozóan, elengedhetetlen az eredeti műveket, dokumentumokat tanulmányoznia (természetesen a másodlagos irodalom mellett). Ez önmagában nyilván nem elég, ha az illetőnek nincs szeme észrevenni az összefüggéseket (mint ahogy Foucault-nak volt), de a jó szem sem elég önmagában. Foucault magát egyébként magét nem tartja eszmetörténésznek (döbbenetesen sok energiát fordít ebben, de „A tudás archeológiája” című könyvében is, hogy elhatárolódjon másoktól és mintegy megelőzve a kritikákat sokat beszél arról, hogy mit NEM akar mondani. De nem is történész a szónak abban az értelmében, ahogyan a XIX. században kialakult „céhbeli” történészek gondolják, akik a forráskritikát és a „tények” megállapítását találták egyedül méltónak egy „igazi” történészhez. Érdekes látni azt, hogy országonként és időszakonként hogyan oszlottak meg az ilyen „igazi” vagy „szaktörténészek” és a történelem elméleti kérdéseivel, szociális történelemmel, gazdaságtörténelemmel vagy éppen kultúrtörténettel, horribilie dictu történetfilozófiával foglalkozó történészek, vagy éppen hogy a történész szakma mennyire golyózta ki soraiból a második, tarka csoportba tartozókat. Ma már talán nem kérdés, hogy ilye történészekre is szükség van (elég ha csak Braudelre és iskolájára gondolunk gazdaságtörténeti vizsgálódásai kapcsán, vagy egyik kedvencemre Walter Scheidelre, aki nagyon értékes összehasonlító kutatásokat végez az ókori birodalmakkal kapcsolatban), de sokáig küzdeniük kellett az elismerésért. Szerény véleményem szerint mindkét fajta történészre nagyon nagy szükség van: a dokumentátorokra éppúgy, mint az abból általánosabb következtetéseket levonó „elméletalkotó” szakemberekre. Persze, mint Foucault példája mutatja, ők sem nélkülözhetik az eredeti dokumentumok saját átvizsgálásának fárasztó munkáját, hacsak nem akarják, hogy a másodlagos dokumentumok szerzői akaratlanul is „megvezessék” őket.

Túljutottam a History of Historical Writing című monumentális sorozat negyedik kötetének felén – amely a történetírás sorsát és alakulását 1800 és 1945 között tekinti át. A kötet hátralevő része a nagyobb Európa által alapított „utódállamok” és egyéb nagy, Európán kívüli civilizációk történetírását tekinti át ugyanebben az időszakban, de az a jelenségsor, amire a cím utal, elsősorban magában Európában zajlott le, és napjainkra is baljós hatással van. Annak ellenére, hogy a forráskritika nem ekkor jött létre és nem is korlátozódik az európai történetírásra, kétségtelen, hogy ebben alakult ki a fokozatosan létrejövő Németország területén az módszertan és intézményi rendszer, amely sok más országban is modellként szolgált az önálló szakmaként kezelt történetírás számára. Ennek része volt az objektivitásra törekvés is (noha ma már könnyű kimutatni, hogy ez már akkor is önbecsapás volt bizonyos értelemben, de legalább eszményként létezett), amelyet a politikai hatalom az egyes országokban más és más módon nehezített meg, de a totalitárius rendszerekben később fájó módon megismert következetességgel sosem tudott kiirtani. Ahogy azonban a nacionalizmus egyre inkább átvette azt a szerepet, amelyet korábban a vallás játszott a közösségek szervezésében, a történelem és a történetírás egyre inkább a nemzetállami érdekek szolgálatába állt. Ez esetenként teljesen önként történt, különösen a frissen alakuló nemzetek írástudói esetében, de az a fajta vértől és egyéb testnedvektől tocsogó színvonaltalanságot, amibe a két világháború közötti időszakban az autokratikus rendszerekben süllyedt, vagy amit majd a fasisztoid és kommunista diktatúrákban produkál, eleinte érte el. Ez a rendkívül alaposan megírt fejezet- és cikkgyűjtemény ismét csak megerősített abban a véleményemben, hogy a nemzet, ahogyan ma is sokan gondolnak rá, nemhogy nem ős-tény, de egy sokszor igen önös érdekeket szolgáló konstrukció, amely ebben a formájában a vizsgált időszakban alakult ki, és amely vérzivatarba borította a XIX-XX századot, és lehet, hogy megteszi a XXI századdal is.

Van a Bibliában egy sokat idézett jelenet, amely megelőzi a valódi pogánymisszió megindulását, azt, hogy mielőtt Isten elküldhetné Pétert Kornéliusz házába, valamit meg kell beszélniük kettesben. Arról van szó, hogy Istennek háromszor kell bemutatnia elég drasztikus eszközökkel Péter számára, hogy „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” A rituális tisztaságról, az étkezési rendről, Izráel és a népek (nemzetek, gojim) elkülönülésének parancsáról van szó, és implicite még ennél is többről (amit sokan még ma sem kezdenek és talán soha nem is fognak megérteni).

Ezt a váltást (véleményem szerint) igazán nem is nagyon lehet másként megérteni, mint a Biblia korszakos (diszpenzacionalista) szemlélete alapján. Ez annyit jelent, hogy Isten a maga terveit bizonyos üdvtörténeti korszakokon keresztül jelenti ki és valósítja meg, amelyek időtartama, (fő)szereplői, alkalmazott módszerei, rendező elvei nem föltétlenül azonosak. Egyesek közülük átfedésben is lehetnek, akár hosszabb korszakokon keresztül, mások ideiglenesek. Ebbe itt nem szeretnék részleteiben belemenni, korábban írtam már róla. Itt elégedjünk meg azzal, hogy a leírt jelenet egy korszakváltást vezet be. Abba se menjünk bele, hogy ezt az ajtót Péter csak megnyitja (véleményem szerint EZT jelenti a kulcsok hatalma, nem a pápai hatalmat), de igazi képviselője Pál lesz, aki ezt a későbbiekben világosan ki is jelenti („én reám van bízva a körülmetéletlenség evangyélioma, mint Péterre a körülmetélésé” Gal 2,7), elég annyi, hogy ez az Eklézsia (Gyülekezet) megszületésének időpontja abban az értelemben, ahogyan ma ismerjük. Abba ismét nem szeretnék belemenni, hogy ez azonos-e az ősgyülekezettel, vagy csak közös részeik vannak, mert messze vezetne, de a Gyülekezet, mint a ZSIDÓK ÉS NEMZETEK KÖZÜL KIHÍVOTTAK (ekklézsia gör. ekkaleó, 'kikiált, összehív' szóból) közössége, mint új (szellemi) nép itt születik meg. („A kikül (t.i. a kegyelem edényeként) el is hívott minket nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is” Róm 9,24).

Ez a kegyelemi evangélium időszaka, a hitből való megigazulásé – szemben a Törvénnyel és a cselekedetek alapján történő megigazulással. Az isteni felelősség időszaka az emberi felelősség időszakával szemben. A nemzetek közül kihívott, zsidókból és pogányokból egy új testté tett szellemi népé, szemben a testi leszármazás alapján számon tartott földi néppel. (Abba most megint ne menjünk bele, hogy Pál azt is világosan elmagyarázza, hogy a régi szövetség (berit) is hitre épült (hivatkozással Habakukra és Ábrahám hitére, aki jóval megelőzte a mózesi törvényt), mert itt nem a többé-kevésbé rejtett kontinuitásra, hanem a nyilvánvaló változásokra szeretnék koncentrálni).

Tény és való, hogy az Ószövetség egész időtartama alatt fenntartható egyfajta „nép-nemzeti” világkép (most abba megint ne menjünk bele, hogy itt inkább egyfajta törzsi társadalomról van szó, ami kb. olyan távolságra van a romantika óta megszokott „nemzet” fogalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől), vannak nemzeti istenek, vannak népekhez és népekről szóló próféciák, népekre vonatkozó mózesi törvények is (pl. egyiptomiakra, moábiakra – bár ez alól Ruth már Boáz idején is kilógott, stb.) de itt alapvető változás következik be. (Megjegyzem, hogy pl. már az Ézsaiás 66-ban is ezt olvassuk:

Az Ige szóhasználata nagyon pontos „ezek közül is választok” – nem népeket, hanem személyeket, (ld. az ekklézsia szó jelentését).

Izráelt mint népet hívja el az Úr, az atyák hite alapján, de nem személyes döntés alapján. Nincs szabadságuk abban, hogy akarják-e a törvényt, amely az emberi felelősség alapján működik – pontosabban sajnos, mint látjuk, nem igazán működik, legalábbis a nép szintjén semmiképpen, legfeljebb az egyéni hit és választás szintjén (mint ma is). A babiloni fogság a „nemzetek korszaka” - megint egy másik értelemben, abban t.i. hogy a testi választott nép Isten közvetlen uralma alól „nemzetek” uralma alá kerül). A fogságból való szabadulástól Jézus Krisztus eljöveteléig tartó időszakban sem történik meg a nép, mint nép megtérése. Ennek van egy nagyon súlyos, mély szellemi oka. A Törvény ugyan valóban előírja Izráel uralkodóinak hogy földi erővel tartassák be a törvényt a néppel, de sajnos a földi erőszak a bűnös emberben SOHA NEM KÉPES szellemi változást létrehozni. Ez csak idomítás, hatása addig tart, amíg a fenyegetés és félelem (ld. a Bírák könyvének ciklusait). Valódi változást csak az Úrral való személyes közösség hozhat – ami ugyancsak tartalmazhat kényszerítő elemeket, de Isten részéről.

Az Ekklézsia korszaka ettől elvben különbözik. Itt nem a népek Isten bánásmódjának alanyai (noha nyilvánvalóan a gondviselés és a világkormányzás fennmarad, mint ahogy az is, hogy Isten a történelem ura országok szintjén is), de ami az üdvtörténetet illeti, ebben a korszakban (vagyis Krisztus mennybemenetele és visszajövetele között) Isten törődésének tárgya nem a nép, a nemzet, hanem az egyén. Az új népet a nemzetekBŐL hívja ki és teszi egyetlen új, szellemi nemzetté, lerombolva a válaszfalakat (Ef 2,7). Polgárjogunk a mennybe szól, hazánk Isten országa, elsődleges lojalitásunk Istené. Bizonyos értelemben a babiloni fogságban élő zsidókhoz hasonlóan munkálkodnunk kell az ország jólétén, amelyben élünk, de mint ahogy a 137. zsoltár mondja, „elfogóink és kínzóink” nem szabhatják meg, hogy mikor és miről énekeljünk még akkor sem, ha fizikai létünk feltételeit befolyásolhatják, ha teljesen nem is határozhatják meg.

Az a tény, hogy a jelenlegi üdvkorszakban Isten törődésének tárgya az egyén azt is jelenti, hogy a nemzeti elv és Isten országának elve nem szövetségesei, még csak nem is kiegészítői, hanem riválisai egymásnak, mert mindkettő végső igazodási pontként jelenti ki magát. Annak ellenére, hogy a Biblia tanítása szerint a népeket Isten alkotja, hívja el, mozgatja, emeli fel vagy alázza meg, többek között Pál tanításából egyértelmű, hogy „test és vér nem örökölheti Isten országát” (1Kor 15,50), és a János evangéliumának prológusa is arról beszél, hogy Isten gyermekei „nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek” (Jn 1,13). A testi leszármazás, a családi kötelék fontos, de szellemi szempontból nem döntő, ld. a Mt 12-ben leírt jelentet:

Ugyanez mondható el a nemzeti hovatartozásról. Ezt Pál apostol, (aki annyira ragaszkodott népéhez, hogy javukra akár a saját üdvösségéről is lemondott volna, ld. a Római levelet) maga is lassan, nehezen jutott el odáig, hogy „kárnak és szemétnek” ítélje mindazt, amit korábban értéknek tartott.

Sajnos az egyház későbbi története során fokozatosan feladta ezt a kezdetben világos látást, és szellemi értelemben visszatért az előző üdvkorszak rendjéhez, a törvényhez, az emberi felelősséghez, a fizikai kényszerhez és a nemzeti elvhez, ezzel bizonyos értelemben tönkretéve és megerőtlenítve (a politikai hatalom szolgájává téve) az evangéliumot. Sokan ma sem akarják megérteni azt a leckét, amit annak idején Péter kapott.

Tegnap olvastam ifjú korom egyik kedvenc szerzőjének, Ursula K. Le Guin-nek frissen megjelent novelláskötetét a Valós és valótlan c. kétkötetes gyűjtemény első kötetét (Valahol a Földön), azon belül is a címben szereplő „A rózsa naplója” c. novellát. (A hölgy egyébként a valamikori Kozmosz fantasztikus könyvek egyik szerzője, ő írta A sötétség balkeze című fenomenális sci-fit).

A szerző több novellája játszódik egy képzeletbeli kelet-európai országban, de konkrétan az a novella, amiről beszélek, még csak ezt sem jelzi. Az időpont is bizonytalan, talán a közeljövő.

Az elképzelt naplóíró egy pszichiáter orvosnő, aki egy ma nem létező műszer (a pszichoszkóp) segítségével be tud tekinteni a páciensek gondolataiba – tudatosakba és tudatalattiakba, különösen, ha a páciens együttműködik. Felettese bíztatására naplót vezet a kezelt esetekről (amelyet aztán később megsemmisít). Egyik este egy, a titkosszolgálat által már kissé megdolgozott (enyhén bordatörött), „erőszakosként” megjelölt „pszichopatát” hoznak be (F.S. 36 éves mérnök). Tulajdonképpen a novella ennek a páciensnek és a doktornőnek a fokozatosan alakuló kapcsolatáról szól. A páciens eleinte legkevésbé sem együttműködő, tudatosan lezárja a csatornákat és különböző technikákkal megpróbálja megakadályozni az elméjébe való behatolást. Mint később kiderül, félelemből. Még később kiderül, hogy mitől fél: az elektrosokk kezeléstől. Ahogy a történet előrehalad, kiderül, hogy egy diktatúráról van szó, ahol a fővonalba nem illeszkedőket vagy kiiktatják, vagy ismétlődő elektrosokk kezelésekkel törlik az emlékezetüket, amelyet előzőleg természetesen saját hasznukra rögzítenek és titkosítással tesznek elérhetetlenné a köz számára. No, itt kezdtem otthon érezni magamat. A doktornőnek később módja van megismerkedni egy volt professzorral (deviáns!), aki valamikor  egy hosszú könyvet írt a demokráciáról, amit F.S. is olvasott (természetesen korábban, mert letartóztatása idején ilyen felforgató művek már nem jelentek meg) és amely (Beethoven harsogó örömódájával együtt) kevés pozitív tudattartalma közé tarozott. A professzor 60 elektrosokk kezelés után egy kedves, de teljesen használhatatlan sejthalmazzá alakult. No, ettől tart F.S. is. Hiába nyugtatgatja a doktornő, hogy ő csak diagnózist állít fel, F.S. tudja, amit tud – és sajnos végül neki lesz igaza. A doktornő fokozatosan ébred rá, hogy páciense nem beteg.

„Rosa, a gonoszságot ne lehet józan ésszel felfogni. Olyan arcai vannak, amelyekre vak az értelem. Persze, hogy ésszerűtlen vagyok, ha egyszer az emlékezetem elpusztításával kell szembenéznem, a lényemével. De tisztán látom a tényeket. Ne kerteljünk: sohasem engednek ki innen anélkül … hogy megváltoztatnának.”

Mért került ide? Mert feljelentették, hogy liberális.

„Idén nyáron bebizonyítottam az osztályvezetőnek, hogy a Kormány által jóváhagyott terve hibás. Nagy marhaság volt. Talán egyszerűen a hülyeségem juttatott ide. Ráadásul sokat olvasok. Arca professzor könyvét is olvastam.

- De hát ez nem számít, ha egyszer pozitívan gondolkodik, szereti a hazáját és nem zárkózik magába!

- Nem tudom. Szeretem a demokrácia eszméjét, a reményt, igen, ezek sokat jelentenek. Nem tudnék nélkülük élni. De a hazámat? Úgy érti, azt a térképdarabot, körben a vonalakkal, amelyeken belül minden csodás, és kívül rajtuk semmi se számít? Hogyan szerethetne egy felnőtt ember egy ilyen gyerekes badarságot?

- Csak nem árulná el a hazáját a külső ellenségnek?

- Nos, ha választanom kellene nemzet és emberiség vagy nemzet és egy barát között, még az is lehet. Bár azt nem nevezném árulásnak, inkább erkölcsi kötelességnek.”

A doktornő későbbi tépelődéseiből:

„Miért nem lehet magánéletünk? Aljas és tisztességtelen dolog. Ne olvashatom el a doktornő irodájában tartott „titkos” aktákat, pedig én dolgozom a betegekkel, nem ő. Bezzeg nekem nem lehet semmiféle „titkos” anyagom. Csak a hatalmon levőknek ehetnek titkaik. Az ő titkaik mindig jók, még akkor is, ha hazugságok.”

Nem is folytatom, nem akarom lelőni a poénokat. Olvastam a Szép új világot, az 1984-et, láttam a Brazilt és pater Sparrow zseniális „1” című filmjét. De még soha nem érzetem olyan testközelinek ezt a fajta borzalmas szellemi fenyegetettséget, mint a mai Magyarországon a NER huszárok világában. Nyilván nem csak itt. Ez a közeljövő. Még a kommunizmus idején sem éreztem ennyire, amelynek persze tudatos felnőtt életem nagyobb részében csak a fokozatos bomlását láttam. Azt is eléggé megtanultam utálni. De hát ahogy Gandalf mondja: „Mind így van ezzel, ki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. A mi dolgunk eldönteni, hogy mit kezdjünk az idővel, ami megadatik nekünk.”

És hívő emberként azt is hiszem, hogy a gonoszság keze is meg van kötve, nem tehet meg bármit. Ő és képviselői is csak bábok egy nagyobb bábjátékban, amely fölött Isten uralkodik.

Már jó fél éve nem tettem bejegyzést sem, egyre kevésbé van kedvem hozzá. Sokszor úgy érzem magam, mint a poszt-apokaliptikus filmek hősei - no nem a bunyós szuperhősök hanem azok a fáradhatatlan antikváriusok, akik a törmelékek között kotorásznak és a hajdani drága (és valamikor létező) kultúra értékes törmelékeire lelnek a romok alatt. A világ még nem (poszt) apokaliptikus, de az anyagi tönkremenetelt mindig megelőzi a szellemi elkorcsosulás, a barbárság, az anyagi vég csak a befejeződés. És még az sem jelenti általában az egész világ pusztulását, csak egy olyan kultúráét, amiért korábban érdemes volt élni és meghalni. Ma már csak a túlélésért, az élelemért, esetleg a hatalomért lehet. A világ ismét formátlanná válik és a leginkább biológiai elemek maradnak meg.

Szóval nem azért nem tettem bejegyzést, mert nem olvastam – folytattam az Oxford History of Historical Writing monumentális sorozatát, most épp az 1400 és 1800 közötti időkről olvasgatok, nagy élvezettel elolvastam a Tövispuszta új kiadását (néhány nap alatt), de akiről szeretnék megemlékezni, az két kötet szerzője, Johan Huizinga (hosszú időbe tellett mire találtam egy holland ismerőst, akitől megtudtam, hogyan is kell kimondani a nevét). A "Középkor alkonya" már hajdani fiatalkoromban is a kedvencem volt, sokat tanultam belőle, majd később került a kezembe a "Homo ludens", és most, az elmúlt egy évben két kötetét is megvettem antikváriumban és elolvastam: a „Holnap árnyékában”-t és a „Patriotizmus, nacionalizmus” c. kötetet. Az első egy friss, hasonmás kiadás, a második Világháború előtti, igazi háborús minőségű papírra nyomtatva, Szentkúti Pál fordításában. Évszám nincs rajta, a beírt név alatt 1943 szerepel, egy 1941-es Nyugat- recenzió szerint már akkor létezett, nem jártam pontosan utána. Ebből a recenzióból az is kiderül, hogy egy nem teljes német nyelvű kéziratból készült a fordítás. De megmondom őszintén, hogy nem is a bibliográfia érdekel, hanem az a fényes szellemiség, ami Huizinga műveiből elősugárzik. Az a fajta nemes humanizmus, ami nem titáni, lázadó, hanem pontos, szelíd, megértő, ugyanakkor elveiben tántoríthatatlan és nem hajlandó a sötétséggel semmilyen kompromisszumra. A Wikipédia szócikk szerint 1872 és 1945 között élt. Még látta a XIX század végét és szimbolikusan akkor halt meg, amikor a modern világ az utolsó koporsószöget verte bele mindabba, amiben ő hitt. A totalitarizmus ugyan (részben!) elbukott, de ez csak ideiglenes győzelem volt. Annak, amit Huizinga képviselt, már nem volt ereje ahhoz, hogy az életképes hidrát hosszútávon a sarkai alatt tartsa. Az egyensúly felborult, a civilizáció máza egyre inkább leomlik és csak a nyers hatalom-akarás marad meg. Újbarbárság.

A „Holnap árnyékában” mindennek előrelátásáról szól, akárcsak Ortega „Tömegek lázadása” című könyve, Benda „Az írástudók árulása” című műve, de a sokat hivatkozott és keveset olvasott „Nyugat alkonya” is Spenglertől. A „Patriotizmus, nacionalizmus” c. kis tanulmány, ami 100 oldalt is alig tesz ki, bevallottan nem is foglalkozik a világháborúkban kiteljesedő nacionalista őrület és káosz végkifejletével, csak az újkor kezdetétől (ihol-néhol a középkorra, esetenként a klasszikus világra való visszatekintéssel) a XIX század végéig. Mintha ahhoz már végképp nem lenne gyomra, hogy levonja a végkövetkeztetést. A szerző végigköveti azt a tekervényes utat, amit a KÖZVETLEN szülőföldhöz, tájhoz való ragaszkodás megtett a modern hatalmi ideológiáig. Ezt itt és most még vázlatosan sem kívánom ismertetni, egyszerűen ismét rácsodálkozom arra a tényre, hogy mennyire megtéveszthető az emberi szív. Az úgynevezett konzervatív vonal gyakran vádolja az úgynevezett progresszív értelmiséget, hogy a „természetes” érzelmek helyett „konstrukciókat” kerget és próbál meg a törvény erejével ráerőltetni másokra. Nos, ez a kis könyv gyönyörűen mutatja, hogy esetlegesen humánetológiailag is megalapozható lokálpatriotizmus milyen hatalmas átalakulásokon ment keresztül, miként vált maga is az úgynevezett konzervatív hatalmi elit kezében pontosan ugyanolyan mesterséges ideológiává, KONSTRUKCIÓVÁ, puszta hatalmi eszközzé, amelyet épp úgy akarnak másokra ráerőltetni, mint azok, akiket egy számukra idegen ideológia erőltetésével vádolnak. Az, hogy mit tekintünk „természetesnek” igencsak függ a kortól, a helyzettől, a KULTÚRÁTÓL (vagy éppen annak hiányától). Mint ahogy az újra felkerekedő biologizmus, a neodarwinizmus újra felkerekedő változatai is csak látszólag „tudományosak” és „természetesek”, és ugyanúgy ki lesznek téve a történelmi forgandóságnak, mint a korábbi, fényesebb és nemesebb személyek és korszakok nézetei.

Még mindig a Oxford History of Historical Writing első kötetét olvasom (a kezdetektől Kr.u. 600-ig), most éppen a kínai történetírással foglalkozó fejezeteket a T’ang korszak előtti időből. Hát jellemző, hogy vezető történészeket akkor is bebörtönözték, kasztrálták, száműzték (sokan épp ekkor kezdtek foglalkozni a történelemmel). A hatalom sose nézte jó szemmel, ha a „hivatalos” történelmen kívül más is létezett. A korai Han korszaktól és még korábbtól fogva a „hivatalos” dokumentumokat császári könyvtárakban őrizték és messze nem mindenki férhetett hozzá. Ugyanakkor lehettek „kiszivárgások” is, mert nem egy történetíró, aki (mint fent jeleztem) száműzetésben írta történeti munkáit, amelyben hosszasan idéz korábbi munkákból. (Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a manapság kötelező pin-yin átírás (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pinjin) az abban nem jártas olvasó számára igencsak megnehezíti még azoknak a kínai neveknek a felismerését is, amelyeket már korábban megismert, pl. Sima Quian /pin-yin/ = Sze-ma Csien /kiejtés szerinti/. De hát így jár az, aki ilyesmik érdekelnek). A legkorábbi Shang dinasztiabeli jóscsontok inkább csak alapul szolgáltak bizonyos rekonstrukcióknak, a kínai klasszikusok, amelyeket részben Konfuciuszra és korára vezetnek vissza, inkább csak közvetetten tartalmazzák a történelmi utalásokat (és a Csou kor utáni Tavasz és Ősz korában ill. a harcoló fejedelemségek időszakában születhettek, noha korábbi anyagot is tartalmaznak), és amelyekről feltételezhető, hogy a harcoló fejelemségek korát lezáró, de viszonylag rövid életű Csin dinasztia alatt átszerkesztettét őket, ill. sok dokumentum elpusztult, és csak a Han dinaszti(ák) alatt, illetve az utána következő időben alakult ki egyfajta „kánoni” történetírási forma. Sok esetében (akárcsak a római történetírók esetében) udvariasan hallgattak a kortárs uralkodóról vagy dinasztiáról. Kialakult annak a technikája is, hogy rejtetten hogyan nyilvánítsanak mégis véleményt arról, amiről nem illett, pl. korábbi uralkodók viselkedésének kritikájával, vagy azzal, hogy kit hagynak ki a történetírásból, ki kerül a történeti és az életrajzi fejezetekbe stb.

Mellesleg már a kora ókori fejezetből is látszik, hogy a történetírás (ha egyáltalán lehet így nevezni) sokszor inkább nyílt propaganda, megfélemlítés /pl. Asszíriában/, önigazolás, ugyanakkor emellett is felismerhetők különbségek abban, hogy a propagandán túl egyesek megpróbáltak isteni útmutatásokat, elismerést vagy rosszallást felismerni – többnyire másokkal, időnként önmagukkal kapcsolatban.  Bevett gyakorlat volt az olyan próbálkozás is, hogy a kellemetlen utódoknak még a nevét is megpróbálták eltüntetni (az egyik leismertebb példa Ekhnatoné). Tehát napjaink történelemhamisító pojácái is nagy múltat tudhatnak maguk között, ugyanakkor azt is látni, hogy voltak, akik életüket is adták azért, hogy a valós adatokat lejegyezzék és azt is, hogy sok olyasmi, amit megpróbáltak elrejteni vagy eltüntetni, mégiscsak eljutott hozzánk. Ezzel együtt sajnos tény, hogy sok dologról (pl. Kína legkorábbi történetéről) csak a „kanonizált” feljegyzések ismertek, amit a régészeti anyag inkább csak módosít, de nem nagyon írhat át. Ugyanez mondható el a bibliai történetírásról vagy más kanonizált történetekről, amelyek egy-egy nép vagy vallás identitását alapozzák meg.