Egyik előző bejegyzésemben hivatkoztam Geertz The Interpretation of Cultures c. könyvére. Azóta már végigolvastam az egészet. Nagyon tanulságos volt azok a fejezet, amelyekben saját, Bali szigetén végzett kutatásaira reflektál (elsősorban a 14. fejezetre gondolok, bár a kakasviadalokra vonatkozó 15. fejezet is nagyon érdekes). Arra mutat rá, hogy egy személy elnevezése, az időszámítás és a státusból eredő presztízs egymástól alig elválasztható rendszert alkot, amelyek szinte mind arra szolgálnak, hogy eltakarják, elfeledtessék az egyedei/egyéni vonásokat és kihangsúlyozzák az öröknek tételezett transzcendentális vonásokat. Meg sem próbálkozom a technikai részletek visszaadásával, mert egyrészt nem vagyok szakember, biztosan elrontanám, másrészt az (angolul amúgy nem túl könnyen olvasató) könyv magyarul is rendelkezése áll (de sajnos még antikvárban sincs megvásárolható példány).

Csak néhány apróságot próbálok meg felidézni. Nekünk evidencia, hogy a név családi és keresztnévből (given name) áll – ami nyilvánvalóan nem univerzális a miénktől eltérő kultúrákban. Bali szigetén (ma Indonézia része) az egyént egyedi módon azonosító név többnyire nyelvileg értelmetlen, valóban egyedi, szinte titkos (alig, vagy soha nem hangzik el). Ahogyan elneveznek valakit az időben, pl. családi állapota függvényében változik. Az egyik érdekes dolog az, hogy a név fontos része az, hogy hányadikként született testvérei közül, de ez a számozás négy után újraindul, ezért a névből önmagában nem derül ki a kor-sorrend. Ezt követik a rokonsági elnevezések, majd az ún. teknonimák (ahol a szülőt kezdik a gyermek után nevezni, pl. hogy valaki kinek az apja, vagy később kinek a nagyapja) és nem utolsó sorban a státust kifejező elnevezések (amelyek részben az indiai kasztrendszerből származnak), végül a társadalmi (public) megjelölések, amelyekből több is van (vallási, közigazgatás stb.). Nem irigylem azt az antropológust, akinek ebből megfejtenie, hogy adott esetben kiről is beszélnek. A lényeg az, hogy a személyiségre jellemző jegyeket esetlegesnek és lényegtelennek tekintik, és inkább azon igyekeznek, hogy egyedi személyi vonásaikat igazítsák hozzá az öröknek tekintett mintákhoz. (Erre érdekesen rezonál Aron Gurevics: Az individuum a középkorban c. könyve – európai környezetben). Ha túlságosan jól láthatóan megnyilvánul az illető specifikus személyisége, azt valami illetlen, zavaró, nem esztétikus eseményként élik meg.

A személyek elnevezése mellett meglehetősen szokatlan az időszámítás is, de magasabb szempontból nagyon is összhangban van azzal, amennyiben egyfajta változatlan örök jelent próbál meg megjeleníteni. Naptárból is kettő van. Az egyik tulajdonképpen egy lunáris (hold) naptár, a másik viszont egy „permutációs” naptár, amelyben különböző hosszúságú ciklusok ismétlődnek és fogaskerék-szerűen kapcsolódnak egymásba, amelynél a legnagyobb ismétlődési ciklus is csak 210 nap, ami nem tesz ki egy évet, és nem is annak jól felismerhető töredéke. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a különböző szám-kombinációknak egyfajta „horoszkóp-szerű” értéke van (pl. szerencsés vagy szerencsétlen nap erre vagy arra a célra). Nem is az a célja, hogy pl. egy eseménytől való távolságot ki lehessen számolni, ez gyakran nem is lehetséges. Arra szolgál, hogy megmondja: „milyen” idő van, mire alkalmas és mire nem, és ennek alapján számítják pl. a vallási eseményeket. A holdnaptár ennél jobban le van horgonyozva a valós időben, de mivel a tizenkét harminc napos hónap és a 28 napos hold-ciklus nincs összhangban, erre külön számítási módszereket találtak ki (amely eredetileg nyilván a hindu vallási naptárból származott).

Geertz szerint Bali szigetének lakói leginkább örök kortársakként tekintenek mindenkire, akivel egyszerre élnek, nem a generációk sorrendjére figyelnek. Az örök jelen idealizált világát próbálja alátámasztani az élet hangsúlyozott ceremonialitása (ünnepélyessége) is. Ezzel próbálják meg elrejteni és tompítani az európai kultúrában értékelt egyedi vonásokat, az egyediséget, a spontaneitást, a veszendőséget és esendőséget, az emocionalitást. Egyfajta szégyent éreznek amikor ezek felszínre kerülnek, de nem a bűn értelmében, hanem mintha valaki összerókázná magát egy elegáns vendégségben. Egyfajta állandó „lámpalázuk” van, mint egy színésznek, aki tart attól, hogy a szerep játszása közben valami emberi gyengeség miatt nem sikerül a tervezett személyt alakítania, hanem mintegy átüt rajta saját, esendő emberi személyisége, amire senki nem kíváncsi. Talán éppen ezért kerülik a határozott „végkifejletek” kialakulását az árnyjáték-darabokban éppúgy, mint a hétköznapi életben.

Nehéz a mienkkel ennél ellentétesebb szellemi koordinátarendszert elképzelni, még nehezebb lehet megtanulni élni és eligazodni benne, ugyanakkor rendkívül tanulságos mindenki számára, aki nem automatikusan nézi hülyének, zavarosnak és elmaradottnak mindenkinek a viselkedését, aki nem a mi kultúránkhoz tartozik.