Ezzel az elnevezéssel és a mögötte álló modellel még az 1980-as években találkoztam, amikor Jaspers „Vom Ursprung und Ziel der Geschichte” c., eredetileg az 1940-es években megjelent könyvének angol fordítását olvastam az USA-ban. Akkor még nem volt Wikipédia (https://en.wikipedia.org/wiki/Axial_Age) ezért nem tudtam, hogy Jaspers maga is korábbi ötletekre támaszkodott, mint ahogy azt sem tudtam, hogy az Achsenzeit kifejezést tulajdonképpen inkább „pivotal”-nak kellett volna fordítani és nem axial-nak. De ne a kifejezésen lovagoljunk, inkább a tartalmat próbáljuk megközelíteni. Jaspersnek az tűnt fel, hogy a Kr.e. 8. és 3. század közötti időben számos, egymással alig vagy egyáltalán nem kapcsolatban álló kultúra területén következtek be (bizonyos szempontból) analóg, de mindenképpen áttörésnek számító változások. Erre az időszakra esik az athéni demokrácia aranykora, a konfuciánus, taoista, dzsainista, buddhista, zoroasztriánus vallás megjelenése és/vagy fénykora, de ugyanekkorra datálható az ószövetségi „nagy” és „kis” próféták legtöbbje. Mivel addigra már elég jól ismertem Spengler „A Nyugat alkonya” c. könyvét, legalábbis enyhe szkepszissel fogadtam az ötletet, hiszen ezek a kultúrák a saját ciklusuk alapján eltérő „fázisban” voltak. A konfucianizmus, taoizmus és a buddhizmus még többé-kevésbé tekinthető „egykorúnak”, mint amelyek egy elöregedett civilizáció termékei (és itt a theravada buddhizmusról beszélünk, nem a mahayana buddhizmusról, amelyet Spengler is élesen megkülönböztet), a görög kultúrában azonban az athéni „fénykor” a kultúra őszének tekinthető, a zorasztriánus és az izraeli eseményeket azonban Spengler a későbbi „mágikus kultúra” előidejének tekinti – amin persze, mint miden periodizáláson, lehet vitatkozni. Akkor még nem ismertem Szmodis Jenő Kultúra és sors c. könyvsorozatának (eddig megjelent) első és második kötetét sem, amelyben többek között annak a véleményének ad hangot, hogy a Spengler által univerzálisnak tekintett kultúra-civilizációs ciklus, amelyet „felbomlás” követ, nem feltétlenül alkalmazható minden kultúrára (az itt említettek közül a görögre igen, de a kínaira vagy hindura pl. nem). Jóval később került kezembe az apácából felvilágosult és igen népszerű vallástörténésszé vált Karen Armstrong „The Great Transformation: The Beginning of our Religious Traditions” c. könyve, amely lényegében ugyancsak az axiális korral foglalkozik, de (szerintem néhol zavaró módon) messze kiterjeszti vizsgálatainak időtartamát Kr.e. 1200 előttől egészen a muszlim vallás megjelenéséig. Egy ennyire széles időszak ugyanis már nem értelmezhető „egyidejűségként”, ami az axiális kor elméletnek lényeges vonása. A „szinkronicitás” Jung elképzeléseiben is központi jelentőségű, bár ő inkább biográfiai és nem történelmi értelemben használja. Toynbee maga is használja az „első és másodgenerációs” civilizációk megkülönböztetést, ahol „első generációsnak” lényegében a sumér, az egyiptomi, a közép- és Andokbeli civilizációk minősülnek (a minósziról és a harappairól túl keveset lehet tudni), az összes többi esetében már Toynbee „anya-lánya” viszonyt feltételez (egy itt nem részletezendő módon a „belső” és „külső” proletariátus, valamint a „magasabb rendű vallások” közbeiktatásával bomlik ki és valósul meg). Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az axiális kor előtti kultúrák gondolkodását jóval nehezebb megérteni, mint az utániakat (mondjuk az utóbbi sem feltétlenül könnyű, még a szakembernek sem). És itt nem csak Hamvas Béla vagy a „tradicionalisták” (Evola, Guénon, stb.) nézeteiről beszélek, mert ők szó nélkül lelkesednek mindenért, ami nem keresztény és nem európai (és ebben osztoznak olyan vallástörténészekkel, mint Mircea Eliade), hanem pl. az olyan „rejtvényfejtésről” amit pl. Farkas Attila Márton mutat be „Filozófia előtti filozófia” c. könyvében az egyiptomi gondolkodással kapcsolatban. Hamvastól Edmund Bordeaux Székelyig (aki az Aveszta kivonatos magyar fordítását elkészítette) sok mindenki felhívja a figyelmet arra, hogy a „régi” szavak, kifejezések nagyon sokértelműek, de, szemben a modernség precizitási igényével szemben ezt inkább a régi nyelvek előnyének, mint hátrányának tartják. Ebben a tekintetben kétségtelenül az axiális korban és később született írásos megnyilvánulások sokkal „emészthetőbbek” számunkra, mint a korábbiak. Mellesleg ez a Northrop Frye „Kettős tükör”, vagy Mary Ellen Chase: Life and Language in The Old Testament c. könyvében a Biblia nyelvezetével, nyelvi rétegeivel kapcsolatban is felfedezhető. (Itt csak mellesleg említem meg Julien Jaynes: The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind c. könyvét, amely a tudat szerkezetében végbemenő változásnak tulajdonítja ezeket az eltéréseket a legkorábbi idők és a „másodgenerációs” kultúrák fogalmazásmódja között). Szóval sok jel mutat arra, hogy az axiális kor elmélet, amely valószínűleg sok kiegészítésre szorul (amelyet nyilván sokan már meg is tettek) valami lényeges változásra utal az emberiség gondolkodásában. Ezért is jobb a „pivotal” (fordulatot kifejező) szó arra, ami akkoriban történt.
