Olvasmányok, gondolatok, hangulatok

Bábeli könyvtár

Mit jelent számomra kereszténynek lenni?

2020. március 24. - Lexa56

A kereszténységnek, mint minden világnézetnek, van egy külsőleg tanulmányozható nézet- és értékrendje, tanítása, dogmatikája, rendszere és van egy belsőleg megélt formája – amiről elsősorban beszélni szeretnék, és ami tulajdonképpen igazán érdekel. Mert ha csak a tanrendszert nézem, még ha az a legprecízebben kifejtett rendszeres teológia is, akkor a kereszténység, mint szociológiai tény, egy a vallások közül, vizsgálhatjuk történetileg, nézhetjük annak régészeti vagy egyéb adatokkal való alátámaszthatóságát, filozófiai, természettudományos megalapozottságát, vagy behelyezhetjük az összehasonlító vallástudomány kategóriái közé. Ha így nézzük, hasznos lehet a tudós számára, a teológus tudós számára, a politikus számára, aki cinikusan saját céljaira használja – de nem lehet érte sem élni, sem meghalni. Élővé attól válik, hogy megél benne az ember egy közösséget az Ismeretlennel, aki egyszerre végtelenül más, mint mi, mégis olyan közel lehet hozzánk, hogy az közelebbinek tűnik bármely más emberhez való kapcsolatunknál, sőt, bár ez paradoxonnak tűnik, olyan Valakivel találkozunk, aki közelebb van hozzánk, mint mi magunk. Ezt a találkozást azonban nem lehet senkitől átvenni, nem lehet megtanulni, még kevésbé lehet beleverni valakibe, ráerőltetni vagy kötelezővé tenni. Ez teljesen hiábavaló lenne, éppen azért, mert fenyegetés hatására szimulálni lehet azt, hogy valaki találkozott Jézus Krisztussal, de annak, akinek a számára ez nem valóság, csak üres szavak fognak csengeni az ajkán. „Soha nem ismertelek titeket” – mondja majd Jézus odaát sokaknak, akik buzgón mondták, hogy „Uram, Uram”, de belül semmi nem változott meg bennük.

(Mt 7 22. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? 23. És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.)

Gyerekkoromban Isten léte neveltetésemnél fogva egyfajta „evidencia” volt számomra. Ezt később, kamasz koromban egyfajta intellektuális érdeklődés váltotta fel, amelybe „belefért” Isten, de leginkább teremtőként és gondviselőként. Igaz, akkor már elég jól ismertem az Evangéliumokat (gyakorlatilag csak ezt ismertem jól az egész Bibliából) és már akkor kialakult bennem az a meggyőződés, hogy Jézus olyan dolgokat és olyan módon tudott Istenről, ahogy rajta kívül senki. (Jn 7, 46: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” Vagy a Mt 7, 29 szerint „Mert úgy tanította őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”) De személyes Megváltóként még nem ismertem, csak a tanítás szintjén. Gyakorlatilag megmaradtam a jó cselekedetek keresésénél, noha tisztában voltam a bűneimmel. A Római levél 2. részében leírtakhoz hasonlóan gondolkodtam: „6. A ki (Isten) megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint:   7. Azoknak, a kik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel;” – de nem ismertem a megvalósulás feltételeit.

Egyetemista koromban kerültem kapcsolatba egy szabad keresztény gyülekezettel, ahol először találkoztam komoly formában a „páli” evangéliummal, vagy, ahogy most nevezném, a korlátlan és kizárólagos kegyelem evangéliumával, ahol az elfogadáson túl nem nagyon marad más a hívő számára (viszont éppen ezért adhat üdvbizonyosságot). Ekkor értettem meg, hogy „nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján” (Fil 3,9).

Ekkor olvastam végig többször egymás után a Bibliát és értettem meg, hogy nem én választottam, hanem engem választottak. Jézus tanításához bensőséges, személyes viszony fűz, mert az teljesen eltér minden más, emberi hozzáállástól. Azóta számomra az kérdés, vagy felszólítás a döntő, ahogyan Jézus fordult követői felé: AKARSZ a tanítványom lenni? Döntésről van tehát szó, arról, hogy fontos-e, értékes-e számomra az, amit Jézus mond, tudom-e azt értékesnek és fontosnak tartani, amit Ő annak tart, attól félni, amit Ő arra érdemesnek tart, és attól nem, amire azt mondja, hogy nem lényeges. Számomra azóta is ez van a középpontban: minél inkább úgy látni, ahogy Ő látta Istent, a világot, az embert, mert ennek hatására tud az ember (amennyire ez itt lehetséges) átalakulni, ahogy a 2Kor 3,18 mondja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”

Természetesen részben saját Igeolvasásom hatására, részben a hallott tanítás hatására, részben olvasmányaim hatására kialakult bennem egyfajta kép, látás, amely néha részleteiben is kidolgozott, de nem ez a lényeg, mert „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” (1Kor 8,1). Nem az ismeret győz meg senkit, hanem az élet, hiszen az Isten igazsága hitből hitbe nyilatkoztatik ki (Róm 1,7). Amikor Jézus azt mondta, hogy „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” (Mt 28,19) nem fegyverekre és hódító hadseregekre gondolt. Attól nem lesz senki tanítvány, sőt. Tanítvánnyá úgy lehet tenni valakit, ha a bennünk élő Krisztus megnyilatkozik, és megragadja azt, akivel kapcsolatba kerülünk. Noha „ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való”, ahogy Pál apostol mondja a 2Kor 4,7-ben, és ahogy Watchman Nee, a mártírhalált szenvedett kínai evangélista írja az „Összetört edény” című könyvében, ennek az cserépedénynek (azaz saját ó-emberünknek, vagy külső emberünknek) össze kell törnie, hogy a belénk rejtett drága kenet kijuthasson, ez az értékes dolog a fontos, nem az edény. Ha ez nem történik meg, csak az emberi, újjá nem született énünkkel találkoznak, és abból soha nem lesz az élet továbbadása, újjászületés.

Az a kép, ami bennem, vagy másban Istenről és az emberiséggel kapcsolatos terveiről kialakul, szükségképpen töredékes. Nem arról van szó, ahogy sokat felteszik a kérdést, hogy van-e abszolút igazság, hanem az, hogy megismerhetjük-e azt, különösen tanítás és rendszeresen kifejtett tan formájában. Számomra ez a kérdés egészen másképp vetődik fel, nem az, hogy MI, hanem hogy KI az igazság? Ahogy Pál apostol megfogalmazza: „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul” (1 Kor 1,30). Az Igazság egy Személy, akit nem birtokolhatunk, legfeljebb ő birtokolhat minket és akkor esély van rá, hogy az Igazságnak abból a töredékéből, amit mi felfogtunk, valamennyi átjut másokra is. És onnantól már, ha az, akinek szolgálunk, magával az Élettel kerül kapcsolatba, a mi szerepünk másodlagos. Nem magunkat, nem a látásunkat, nem a teológiánkat kell átadni, hanem az életet. Ahogy Jézus mondta Nikodémusnak a Jn 3,11-ben „Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot;” és Ő, aki minden látott, azt is tudta, hogy „a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok”. Legalábbis a legtöbben nem, mert „ember szerint gondolkodunk és nem Isten szerint”, mint Péter, amikor „megdorgálta” Krisztust.

Szóval már rég lemondtam a tudás teljességéről, a megértés teljességéről, a tökéletes látás eléréséről, a mindenki meggyőzéséről, a mások legyőzéséről, megelégszem azzal, ha legalább néhányaknak valamit át tudok abból adni, amit Isten nekem megmutatott. Aki szomjazik, jöjjön és igyék. Akinek kell, vegye az élet vizét ingyen. Akinek nem kell, azt nem abajgatom vele.

Nem várom, hogy mindenki így gondolkodjon, mert nem mindenkinek egyforma az elhívása, az személyes ügy. De nem is nagyon vagyok hajlandó alávetni magamat mások irányításának, legfeljebb akkor, ha az életük és személyük elvarázsol, ahogy Jézusé tette. Ez persze csak akkor fordul elő, ha az Ő élete világít azokból, akiket önként, és nem kényszerből követni és támogatni szeretnék a munkájukban.

Katalizátorok Isten kezében

Hogyan jön össze a kémia és a szellemi tartalom? A jól ismert példázatok a Bibliában mind a természet és a szellemi élet valamilyen hasonlóságára, összefüggésére építenek. Ma egy olyan gondolatsor bomlott ki bennem, amiről úgy hiszem, hogy érvényes analógiákra épít, és legalábbis számomra sok örömet jelentett, ezért másokkal is megosztom.

Kezdjük a kémiával. A hagyományos definíció szerint katalizátorok olyan anyagok, amelyeket rendszerint kis mennyiségben egymással reagálni képes anyagokhoz adva felgyorsítják a reakciót, de a reakció végén változatlan állapotban megmaradnak és újra képesek gyorsítani ugyanezen anyagok reakcióját. Eleinte úgy gondolták, hogy maga a katalizátor nem is vesz részt a reakcióban, csak „jelenlétével” gyorsítja a reakciót. Ma már tudjuk, hogy ez a kép sok tekintetben végletesen leegyszerűsített. Még a katalizátorok reakciómechanizmusának megismerése előtt rájöttek arra, hogy a katalizátor csak olyan reakciót tud felgyorsítani, ami magától is végbemenne (szaknyelven a termodinamikai feltételek fennállnak), csak nagyon lassan. Azt is sikerült megérteni, hogy a legtöbb reakció esetében létezik egy energiagát (úgynevezett aktiválási energia), amit „le kell győzni” ahhoz, hogy a reakció végbemehessen. Minél nagyobb az energiagát, annál lassúbb a reakció, és a katalizátor hatása abban áll, hogy lecsökkenti ezt az energiagátat. Méghozzá úgy, hogy valamilyen módon kölcsönhatásba lép az egyik reagáló anyaggal és azt „hozzáférhetőbbé teszi” a másik reagáló anyag számára, majd mikor a reakció lezajlik, a létrejött anyag leválik a katalizátorról és újra kezdődhet a folyamat.

Mi köze mindennek Istenhez, a hívőkhöz, a szolgálathoz? Azt hiszem, nagyon sok. Az emberek Istenhez való visszatérése egy erősen gátolt folyamat. Kinél jobban, kinél kevésbé. Isten persze maga is letörhetné ezeket a gátakat, valamiért mégis úgy határozott, hogy munkatársakként felhasználja azokat, akik már visszataláltak hozzá. De most nézzük az eddig leírt analógiákat.

  • A katalizátor csakis olyan reakciókat képes felgyorsítani, amik maguktól is végbemennének, csak lassan. (Jn 6,44 Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.) Itt most nem szeretnék belemenni abba a kérdésbe, hogy vajon mindenkit vonz-e a Atya, meg az eleve elrendelés problémájába. (Bár bíztató tudni azt, amit Jézus önmagáról mond, hogy „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok.” Jn 12,32) Tehát nem a katalizátor hozza létre a reakciót, csak gyorsítja. Senkit nem tudunk elvezetni Istenhez magunktól, csak ha az része Isten tervének, ha megvan a vonzás, de lassú a kibontakozás (adott esetben egy élet sem lenne elég hozzá).
  • A reagáló félnek (az Istenhez közeledő, de hozzá még vissza nem tért embernek) kapcsolatba kell lépnie a „katalizátorral” (a már hitre jutott emberrel), hogy utána Isten harmadikként beléphessen ebbe a már „fellazított” közösségbe és megkezdhesse a maga munkáját.
  • A reakció után a termék „eltávozik”, azaz független életet kezd, illetve a hasonlatot használva maga is katalizátorrá válik (ezt a kémiában autokatalitikus folyamatként ismerjük – láncreakcióhoz vezet). Vagyis ha valaki segít másnak megtérni, ne azt várja, hogy az illető hozzá ragaszkodjon, engedje el bátran, hogy Isten végezhesse rajta a maga munkáját. Inkább álljon készen egy újabb „reakcióra”.

Az eddig leírtakon túl azonban van még számos egyéb analógia is, ami eszembe jutott és elgondolkoztatott.

  • A katalizátor specifikus, tehát bizonyos fajta reakciókat gyorsít. Van úgy, hogy csak egyet, van úgy, hogy reakciók egy szélesebb körét. Nincs univerzális katalizátor. Senki ne számítson arra, hogy bármilyen fajta ember megtérésében pozitív szerepet tud játszani. Van akinek számára szűk ez a spektrum, van akinek szélesebb, de mindegyik specifikus. (Ezt fejezi ki Pál apostol az 1 Kor 12,21-ben a test hasonlattal: „Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.”). Bizonyos esetekben ahhoz, hogy a katalizátor teljes hatékonysággal kifejthesse a hatását, úgynevezett ko-katalizátorok (együttműködő katalizátorok) szükségesek, vagyis csak többen együtt érnek el bizonyos hatást. Ezek a ko-katalizátorok a biológiai katalizátorok esetében sokszor az elsődleges katalizátorhoz képest teljesen idegen, eltérő szerkezetű anyagok, mégis az enzimnek be kell fogadnia ezt a „segéderőt”, hogy végezhesse a munkáját. Isten a hívő munkáját is többnyire úgy áldja meg, ha azt másokkal együttműködve végzi – sokszor számára meglehetősen idegennek tűnő testvérekkel együtt. Ne arra törekedjünk, hogy más szolgálókat magunkhoz hasonlókká tegyünk, ne próbáljuk meghatározni, hogy nekik milyen reakciót kell gyorsítaniuk, mindegyikünknek megvan a magunk pótolhatatlan feladata. Arra se törekedjünk, hogy másokat irigyelve mi legyünk olyan szolgálókká, mint mások, járjunk azokban a feladatokban, amiket feltehetőleg csak mi tudunk ellátni. Ne bánkódjunk, hogy mások hatékonyabb katalizátorok, elégedjünk meg azzal a képességgel, amit kaptunk.
  • A katalizátorok „öregszenek”. A régi megfogalmazás szerint ugyan a reakció során „változatlanul” maradnak, de ez nem szükségképpen teljesen igaz. A katalizátor legaktívabb pontjai el tudnak használódni. A Istennek végzett munka azt is „elhasználja”, aki végzi.
  • A katalizátorhoz való túl erős kötődés veszélyes, a katalizátor „megmérgeződhet”. Vannak olyan molekulák, amelyek visszafordíthatatlanul kötődnek az aktív helyhez és lehetetlenné teszik annak további működését. Sajnos időnként látunk ilyen „mérgező kapcsolatokat” Isten szolgáinak életében is. Van olyan is, hogy a katalizátor aktív helyéhez más, inaktív molekula kapcsolódik, amikor is a kötődés nem megfordíthatatlan, de katalizátor működése lelassul, mert az inaktív molekula kiszorítja azokat, akiknek „ott kellene lenniük”. Ennek az analógiáját sem nehéz megtalálni haszontalan, üres időtöltéseinkben, kapcsolatainkban. Az elöregedett katalizátor, néha még a mérgezett is esetenként részlegesen vagy teljesen „regenerálható”, vagyis a zavaró kötődésektől megtisztítható, hogy újra eredeti funkciójára alkalmassá váljon. (Itt több Ige jut eszembe: Zsolt 103,5 „A ki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé” és Jak 4,8 „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek.” Vagy amit Jézus a szőlőtő-szőlővessző példázatban mond: Jn 15,2 „Minden szőlővesszőt, a mely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, a mely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.”)
  • Az elő szervezetben működő katalizátorok (enzimek) a katalizátormérgezés mellett más módon is tönkremehetnek és inaktívvá válhatnak. Ezt a folyamatot denaturálódásnak nevezik, amikor egy „egészséges” enzim mintegy „összerándul”, kicsapódik saját közegéből, az aktív helye elérhetetlenné válik, sőt, ami még rosszabb, saját maga jobban ki van téve más lebontó enzimek hatásának – tehát elpusztul, és alkotórészeiből más, hasznosabb enzim készül. A denaturálódás bekövetkezhet hő hatására, vagy más környezeti hatásra (pl. idegen oldószerek, sók, mérgek stb.). A denaturálódás lehet megfordítható és megfordíthatatlan. Ehhez megint nem kell nagy ötletesség, hogy megértsük a szellemi alkalmazást. Ha bezárkózunk, kiválunk abból a közegből, ahová Isten bennünket helyezett, teremtett, nemcsak hogy képtelenek leszünk ellátni feladatunkat, de ki vagyunk téve annak a veszélynek is, hogy szellemi életünk széthullik és értéketlenné válik. (Jn 15,6 „Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek.”)

Nyilván lehetne még folytatni az analógiák keresését, de annyi elég ahhoz, hogy lássuk „a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik” (Róm 1,20). Ha már megtértünk Istenhez, az a dolgunk, hogy „katalizátorokként” végezzük feladatunkat – azt, ami ránk van bízva. Vigyázva arra, hogy „aktív helyeink” tiszták maradjanak, azon ne mérgező és felesleges dolgok gyűljenek fel, eltűrve az időnként drasztikus tisztogatást és nem bezárkózva, kicsapódva abból a természetes közegből, ahová állítottak minket.

„Avagy nem azért tévelyegtek-é, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát?”

Mindhárom szinoptikus evangélium elbeszél egy eseményt, amikor Jézus az őt a feltámadással kapcsolatban csapdába ejteni akaró szadduceusokat megleckézteti Ige- és Isten-ismeretből. (Mt22, Mk12 és Lk20). A leginkább zavarba ejtő az, ahogyan ő maga a feltámadást indokolja (hogy t.i. a csipkebokornál tett kijelentésre hivatkozik) – de itt nem ezzel szeretnék foglalkozni. Hanem azzal, hogy „Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” Vagy, ahogy a Lukács evangéliuma valamivel részletesebben kifejti: „De a kik méltókká tétetnek, hogy ama világot elvegyék, és a halálból való feltámadást, sem nem házasodnak, sem férjhez nem adatnak; Mert meg sem halhatnak többé: mert hasonlók az angyalokhoz; és az Isten fiai, mivelhogy a feltámadásnak fiai.” Hát ez egy elég érdekes kijelentés, ami kicsit feje tetejére állítja az Isten országával kapcsolatos elképzeléseinket és óhatatlanul további kérdéseket vet fel. Ha nincs házasság, nincs család. Ha nincs család, nincs gyerek, nincs születés, nincs halál. Hoppá. Kérdés, hogy ez mikorra vonatkozik. Semmiképpen nem arra az időszakra, amivel kapcsolatban Lukács evangéliumában Jézus így fogalmaz: „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” Ez (amennyire értem az Igét) Krisztus eljövetele közti időszakra, a látens királyság  korszakára vonatkozik. Feltehetőleg arra az időszakra sem, amelyről az Ószövetség sok próféciája ír Isten eljövendő országával kapcsolatban, és ami (látásom szerint) a Jelenések Ezeréves Birodalmának felel meg (most az időtartam másodlagos), hanem arra az Új Égre és Új Földre, amivel (meggyőződésem szerint szimbolikus formában) a Jelenések legvégén találkozunk, vagyis az újjáteremtett világra. Nagyon sok jel utal arra, hogy ott nem a jelenlegi fizika és biológia törvényszerűségei fognak érvényesülni, ugyanis a jelenlegi test nem viselné el az ott felsorolt körülményeket (most nem sorolnám az okokat). Vagyis tényleg másik világegyetem lesz, más szabályszerűségekkel. Tudjuk természetesen, hogy lesz egy (átmeneti) földi uralom, amelynek az elején lesz feltámadás is (most ne menjük bele, hogy hány ilyen feltámadást említ a Biblia és melyiknek kik lesznek a részesei), de Jézusnak e kijelentése alapján nagyon úgy tűnik, hogy azok, akik a földi birodalom elején támadnak fel, ugyancsak nem családban, hanem „angyalként” fognak élni és részt venni a birodalom igazgatásában. További bonyodalmat jelent, hogy a Bibliában  az angyalok mindig férfialakban jelennek meg, sőt a bibliai őstörténet szerint szexuális aktusra is képesek voltak (bár az nem tisztázott, hogy ez csak a bukott angyalokra vonatkozik-e). Mindezzel csak arra kívánok utalni, hogy a megrögzött elképzeléseinket időnkét nem árt felülvizsgálni az Ige fényében. Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy Jézus a farizeusokat is zavarba ejtette másik kérdésével – saját személyével, leszármazásával kapcsolatban: „Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia?” Néha nekünk is felteheti a kérdést, akik olvassuk a Bibliát: „Sohasem olvastátok?”

Irracionális-racionális-transzracionális vagy preracionális-racionális-posztracionális?

Szeretett és tisztelt barátom szereti idézgetni Elliot Aronson mondását (a Social Animal c. könyvből), miszerint az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény, mintegy ezzel indokolva, hogy miért idegenkedik a pusztán racionálisan gondolkodó emberektől. Hát, ha az ember nem racionálisan gondolkodik, akkor irracionálisan teszi. Azt persze kedves barátom nem teszi hozzá, hogy a racionálisan gondolkodó embereknél jobban csak a hozzá képest MÁSKÉPP IRRACIONÁLIS emberektől idegenkedik, és itt a bökkenő. Benne vagyunk a probléma sűrűjében.

Azzal magam is egyetértek, hogy a tudományos és a mitikus gondolkodás nem is áll egymástól olyan távol, mint gondolni szeretnénk, tartottam is erről egy előadást egy antropológiai konferencián, amelyből írtam egy cikket is (talán egyszer megjelenik), meg azzal is tisztában vagyok, hogy az értékelő (világalakító) és megismerő (világmagyarázó) gondolatok közül az előbbiek az alapvetők, és ezek már csak azért sem lehetnek racionálisak, mert nem tényekről, hanem (személyes vagy csoportos) értékekről szólnak, amelyhez nem rendelhető mérési standard. Azzal is tisztában vagyok, hogy logikából és ehhez csatlakozó racionalitásból sem csak egyféle van (bármennyire felháborítja is ez a filozófiaprofesszorok egy részét), hanem minimum annyi, ahány nagyobb kultúra. Ugyanakkor azt is figyelembe véve, hogy az ember már csak biológiai előtörténetéből adódóan is (finoman szólva) állati vonásokkal (is) rendelkezik, nem árt emlékezni arra, hogy a racionális gondolkodás egyfajta közvetítő nyelv (lingua franca) olyan emberi lények között, akik nem osztják egymás értékeit, és akik ennek (t.i. a racionalitásnak) a hiányában hajlamosak a másikat nem is emberi lények tartani, leuralni, szolgaságba taszítani, uram bocsá’ kiirtani. Szóval mielőtt elvetjük a racionalitást, emlékezzünk Carl Sagan bölcs felosztására, aki szerint van hüllő-agyunk (limibikus rendszer), emlős-agyunk (nagy-agy) és ember agyunk (neocortex). Ezek közül a nem-racionális, nem-verbális limbikus rendszer lép előtérbe veszélyhelyzetekben (üss vagy fuss reakció) – ezért imádnak a politikusok veszélyhelyzeteket vizionálni, vagy akár mesterségesen létrehozni, mert akkor meg lehet spórolni a fárasztó gondolkodást és érvelést. Azt se felejtsük, hogy az emberiség jó része számára a gondolkodás amúgy is felesleges nyűg, és alig várják, hogy az érvek fogytával üthessenek. Ezért ne siessünk az igen-igen vékonyka neocortex funkcióinak a lebontásával, mert esetleg nem csak az emlős jön elő belőlünk, hanem a sárkány is (hogy megint Sagan hasonlatát használjam az Éden sárkányaiból), akitől adott esetben magunk is megijedünk.

De térjünk vissza a címhez. Úgy látom, hogy noha az ember alapvetően valóban hajlamos az irracionalitásra (ami abból is adódik, hogy az értékítéletek, amelyek minden kultúra alapját jelentik, valóban nem racionálisak, legfeljebb kísérletet tehetünk a racionalizálásukra), lehetséges, és történetileg meg is figyelhető, hogy a kultúra alapját jelentő hit megroppanásával szinte minden kultúra kitermel magából egyfajta racionalitást és civilizációvá alakul (ld. Spengler ciklus-elméletét). Ugyanakkor ez egy szellemileg túlfeszített állapot, amelynek legjobb képviselői maguk is belátják, hogy az emberi értelem nem képes minden probléma megoldására, a social engineering és a technical enginering sem külön sem együtt nem hozza el a Kánaánt, ezért a társadalom racionalitáshoz amúgy sem elég szofisztikált része elkezdi a civilizációt okolni mindazért a rosszért, amely sokkal mélyebbről fakad, és amelyek megoldására a racionalitás a maga gőgjében botorul vállalkozott. Ezért aztán a racionalitás visszaszorul, jön a „második vallásosság” (ahogy Spengler nevezi), a szinkretizmus, a babona, az erőszak, az igénytelen szórakozás kora, Ortega szavaival a tömegember uralma.

A címben szereplő első hármast tehát úgy képzelem el, hogy az irracionalitás az emberi alapműködés, amiből a kritikai gondolkodással kinő a racionalitás, amely azonban bizonyos értelemben összeroppan saját súlya alatt, illetve, ha csak a hübrisz el nem ragadja, rákényszeríti művelőit saját határaik belátására. Ezt nevezem transz-racionalitásnak, amely már túllép a racionalitás korlátain, és tisztelettel megáll a titkok előtt. Ugyanakkor ez nem az irracionalitáshoz való visszatérést jelenti.

Ken Wilber, a New Age egyik nagy teoretikusa (akivel egyébként alapvető dolgokban NEM értek egyet) Up from Eden c. könyvében felvázol egy szellemi-öntudati ívet, amelyet mind az emberiség általános szellemi történetére, mind az egyedfejlődés lehetséges stádiumaira alkalmaz. Ebben az öntudat ébredésétől az út a környezettől való fokozatos elkülönülésig, a tudatos ÉN kialakulásán át a transzperszonális tudatig vezet, és ő vezet be egy fogalmat, ami bizonyos fokig itt is használható: a pre-trans fallacy fogalmát, amely szerint (noha vannak közös vonásaik) a tudatos, elkülönül énhez tartozó tudati állapot ELŐTTI és UTÁNI állapotok semmiképpen nem keverendők össze. A tudatos én állapotában levő személy számára az előbbi állapothoz való visszatérés REGRESSZIÓ annak minden patológiás vonásával együtt, a másik viszont előrelépést jelent és komoly munkát igényel. Ezt a fogalmat mutatis mutandis alkalmazni lehet az irracionális – racionális – transzracionális hármasra.

A címben szereplő második hármas inkább történeti jellegű: a racionalitást még el nem érő egyén vagy társadalom mozgása a racionalitás felé, majd annak meghaladása. Ez azonban két úton történhet: vagy visszasüllyed az irracionalitásba (ez a „post truth”, a kérlelhetetlen fundamentalizmus, a törzsi gondolkodás és az ebből fakadó gátlástalan erőszak világa), vagy Toynbee hasonlatával élve a széthulló civilizáció proletariátusának szenvedéséből, a „bebábozódás” után megszülethet a pillangó, a „magasabb vallás”, amely egyszerre lép túl a korábbi irracionalitáson és a racionalitás merevségén. Megint Toynbee hasonlatával élve sem a merev archaizmus, sem az erőszakos futurizmus nem jelent megoldást, csak a transzfiguráció, az átalakulás, palingenézia útján.

Hadd fejezzem be egy képpel Zsoldos Péter „A feladat” c. sci-fijéből. A könyv röviden arról szól, hogy egy más, emberi lények által lakott bolygón leszáll egy űrhajó, amely azonban szerencsétlenül jár, és a kapitány, mielőtt meghal, egy bonyolult programot alkot az űrhajó számítógépe számára, hogy keressen emberi lényeket és próbálja meg azokba átültetni a kapitány tudattartalmát és hajtsák végre azt a feladatot, hogy vigyék vissza az űrhajót az eredményekkel a Földre. Az első próbálkozás során egy meglehetősen primitív embercsoport egyedének jut a „megtiszteltetés”, hogy részesül a kapitány tudattartalmából. Ő „UMU”, a vadember. Innen ő viszi tovább a küldetést, és felkutat egy távolabbi, civilizáció magasabb fokán állóhalász-falut, ahonnan egy csónak legénységét kábítja el, viszi a hajóra és a kapitány tudattartalmát kisebb dózisokban juttatja mindegyiküknek, és ez a próba sokkal jobb eredményekkel jár, mint az első. Innentől övék a FELADAT. Igen ám, de eljön az idő, mikor a fejlettebb kópiák arra a döntésre jutnak, hogy a korábbi verziótól csöndesen meg kell szabadulni, mert mégsem járja, hogy egy szőrös vademberrel együtt menjenek vissza a földre. Ezzel UMU is tisztában van, eleinte megpróbál hasznosnak bizonyulni, de mikor elérkezik a végzetes pillanat, a vadember azzal gyorsítja fel a döntést, hogy a fejlettebb verzió fejéhez vágja, hogy tulajdonképpen ő is csak „UMU” – meg is kapja a halálos lövést, mert szeretünk elfeledkezni arról, hogy bizony bennünk is ott a vadember. Az már csak hab a tortán, hogy mire végrehajtják a FELADATOT és visszaérnek a Földre, kiderül, hogy az emberiség közben kiirtotta önmagát.

„Ki vagy?” és „mit akarsz?” – avagy vorlonok és árnyak

Volt az 1990-es években egy sci-fi sorozat, a Babylon 5, amely egy űrállomásról szól, amely akarva-akaratlan fontos szerepet játszik az emberiség sorsában, a más értelmes lényekkel közös, hol baráti, hol ellenséges jövő kialakításában. Nem annyira technikai trükkjeinek tökéletessége miatt szerettem ezt a sorozatot (az 1978-as Star Wars ennél többet is produkált), inkább a benne szereplő jellemek nem-sematikus jellege és a benne felvetett gondolatok és problémák mélysége miatt. De nem elsősorban a szövevényes sztoriról szeretnék beszélni, hanem két olyan „fajról”, amelyek egyrészt titokzatosak, másrészt fontos szerepet játszanak a történetben, legalábbis egy darabig.

A „vorlonok” azért nem láthatók, mert mindig egy különleges ruha fedi a testüket, rendkívüli tudással és képességekkel rendelkeznek, néha angyal-szerű kvalitásokkal. Az ő örök kérdésük a „ki vagy?” és nem elégszenek meg egy sematikus válasszal. Nem elég, ha megmondod a nevedet. Nem elég, ha hivatkozol arra a társadalmi szerepre, amivel azonosulsz, vagy ami mögé megpróbálsz elrejtőzni. Ki vagy tulajdonképpen? Ki vagy a lelked mélyén? Milyen vagy határhelyzetekben? Ezt néha egészen drasztikus eszközökkel vizsgálják, hogy megérdemli-e a kiválasztott személy (mert ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak valakivel, ahhoz kiválasztottnak kell lenni) a támogatásukat, azt, hogy foglalkozzanak vele és tanácsokkal segítsék. Ők maguk néha elmondanak dolgokat, de a nekik feltett kérdésekre nem válaszolnak, és feltételen tiszteletet követelnek maguk iránt. Van személyiségük, van köztük olyan is, aki feláldozni is hajlandó magát, de van olyan is, aki fensőbbségének fizikai és szellemi eszközökkel szerez érvényt. Mikor aztán később más, furcsa dolgok is kiderülnek róluk (pl. hogy ők hozták létre és használták fel az emberiség történetében igencsak vegyes szerepet játszó telepaták rendjét) a kezdetben a nézőben róluk kialakult pozitív kép kesernyésebbé, ambivalenssé válik.

Az „árnyak” nevüknek megfelelően nem láthatók, csak különleges eszközökkel tehetők láthatóvá, és többnyire a hozzájuk többé-kevésbé önként csatlakozott ügynökeik útján működnek. Az ő kérdésük a „mit akarsz?” – és ezt e kérdést többnyire olyan személyeknek teszik fel, akikről tudni lehet, hogy akarnak valamit. Rendszerint pénzt vagy még inkább hatalmat. Ennek a megszerzéséhez aztán rendelkezésre bocsátják a vorolonokéhoz hasonló színvonalú, de sok tekintetben más jellegű hatalmukat és képességeiket. Ezek szinte mindig az erőhöz, hatalomhoz, romboláshoz kapcsolódnak. A szolgáltatásaikért mindig árat kérnek, és azt kíméletlenül be is hajtják. Nem szívbajosak.

A történet egy pontján kiderül, hogy a két faj egy ideje harcol egymással a világegyetem feletti uralomért, de sokáig kerülik azt, hogy egymással közvetlenül mérjék össze erőiket, inkább másokat, az „alacsonyabb rendű” fajokat hergelik egymás ellen. A történet egyikfőszereplője azonban némi trükközéssel eléri, hogy mégiscsak sor kerüljön a nagy ütközetre, de mikor ez kulminálna, előkerülnek az „Elsők”, akik a Világegyetem korábbi korszakának nagyhatalmú urai, és velük együtt az emberiség és más fajok elűzik mind a vorlonokat, mind az árnyakat a Világegyetemnek abból a részéből, ahol ők laknak, hogy az ő befolyásuk nélkül alakíthassák sorsukat.

De ez még mindig csak a történet, nem erről szeretnék igazán beszélni. Az egyik az a „besorolás” vagy kategorizálás, amit ez a kétféle kérdés jelent. Vannak ugyanis jól eltalált tipizálások, amelyek segítenek a világ megismerésében. Tényleg vannak emberek, akiket saját mélyebb identitásuk foglalkoztat jobban, és vannak, akiket az elérhető célok mozgatnak. Mondhatnánk, hogy gondolkodó és cselekvő típusok, vagy ahol Spengler besorolta őket, a szellem emberei és a rassz-emberek, akik közül az előbbieket inkább az igazságok, a másikakat kizárólag a tények érdekelnek (az elérésükhöz felhasznált eszközöktől függetlenül), azok is csak a gyakorlati felhasználhatóság szempontjából. Érdekes a film szimbolizmusa: a „ki vagy” kérdését feszegető alakok egy ruha mögé bújnak (más atmoszférát lélegeznek be), a „mit akarsz” kérdését feszegetők pedig hátulról szeretik mozgatni a szálakat és valóban elrejtőznek, nem csupán egy álca mögé. Érdekes az is, hogy mindkettő erőszakossá válhat a maga módján és magáénak követeli mindenki fölött a hatalmat. Itt olcsó dolog lenne rámutatni az arany közép bölcsességére, mert jellem, alkat szerint ide vagy oda tartozunk, és ott érezzük otthon magunkat. Jó azonban tudni, hogy a tökéletlen ember sem tűri el, hogy bármelyik szélsőség uralkodjon felette, meg szeretné őrizni a döntés szabadságát, még ha a valamelyik oldal melletti döntés átmenetileg a magasabb képességek, vagy a nagyobb hatalom elnyerését jelentené is.

A történelem „átírásának” mérhetetlen naivitása

Újra kezembe vettem a Történetelmélet c. két kötetes szöveggyűjteményt, ami tematikus szemelvényeket tartalmaz nagy történészek munkáiból. Most épp Marc Bloch „A történész mestersége” c. könyvéből olvasgattam egy részletet. (Bloch-ot a nácik gyilkolták meg 1944-ben részben származása, részben a francia ellenállásban betöltött szerepe miatt). Amúgy a történészek között a legnagyobbak közé tartozott, az Annales iskola egyik alapítója volt.

 

A kérdéses részletben azt fejtegeti, hogy a történetírás során nem sokkal előtte megindult egy folyamat, ami alapvetően változtatta meg a történészek hozzáállását a forrásokhoz. A történetírás folyamán korábban a történészek igen nagy figyelmet fordítottak egyrészt az írott anyagra, másrészt arra az információra, amit a forrás írója tudatosan közölni akart. Ez volt a lényeg, meg a politikai események, a csaták, az uralkodók stb. Ez nem jelenti azt, hogy más, közvetett forrásokat nem használtak fel, és természetesen már a görög és a kínai történetírásban is kialakult a forráskritika valamilyen hagyománya. Bloch azonban azt hangsúlyozza, hogy a „modern” (értsd az ő korabeli) történészek, akik érnek is valamit, NEM arra figyelnek elsősorban, amit a forrás leírója tudatosan közölni akar, hanem ami (mintegy mellesleg) benne van a dokumentumokban. Mert abból rengeteg dolog rekonstruálható a korról. Sokszor abból, amit ki sem mondanak, vagy akár tudatosan megpróbálnak elhallgatni. Az emberi élet minden maradványa a pitykegomból a szemétkupac összetételéig az adott korról beszél. Csak Bloch azt is elmondja, hogy ez csak a hozzáértő ember kezében válik forrássá. És ez bizony azt is jelenti, hogy nemcsak nyelvésznek kell lenni, hanem adott esetben meg kell tanulni értelmezni a vasúti menetrendek változásait vagy az adóhivatalok nyilvántartásait (ld. Piketty könyvét). Ez persze sziszifuszi, véget nem érő munka és csak munkacsoportokban, sokféle szakember részvételével végezhető.

 

Mi köze mindennek a bejegyzés címéhez? Hát az, hogy csak buta percemberkék hihetik azt, hogy képesek bizonyos források megsemmisítésével, átértelmezésével, hivatalos ideológiák erőszakos terjesztésével teljesen eltüntetni a valódi történelem nyomait és azt egy mesterséges, megideologizált történelemmel helyettesíteni. Persze valószínű, hogy az ilyen emberek nem ilyen naivak. Ők csak a percet akarják uralni, minél több ember akaratuknak megfelelően mozgatni, minél több ellophatót ellopni – semmi többet. Lehet, hogy pontosan tisztában vannak vele, hogy mikor elpárolog a hatalmuk a valóság szövete felfeslik valahol, és kiderül minden disznóságuk, de ők akkor már az igazak (?) álmát alusszák. Remélem, hogy ebben is csalódniuk kell.

Magyarország elmegyógyintézet

Olvasgatom a Gyurgyák János – Kisantal Tamás szerkesztésében 2006-ban az Osiris Kiadónál megjelent kétkötetes Történetelmélet c. könyvet, amely tematikus szöveggyűjtemény, egyben a benne szereplő szerzők szakmai élettörténetét, főbb műveit és rájuk vonatkozó magyar irodalmat röviden bemutató könyv. Ezek között szerepel Paul Ricoeur, aki mintegy mellesleg foglalkozott történetfilozófiával a vallási-teológiai, pszichoanalitikai, és egyéb általános filozófiai kérdések mellett. Az egyik bemutatott szöveg az emlékezet – felejtés - történelmi tudat összefüggéseit vizsgálja. Ezen belül is egy részlet ragadta meg a figyelmemet: a kollektív és az egyéni emlékezet (pszicho)patológiája, az emlékezet túltengése, a kritikai emlékezet és az emlékezet hiánya, és ezek összefüggése az egyén vagy a társadalom mentális egészségével.

A szerző Freud Erinnern, Wiederholen und Durcharbeitern (Emlékezés, ismétlés, átdolgozás) c. írására hivatkozik, amely a traumatikus emlékek feldolgozásával foglalkozik. Az „értelmező munka” ilyenkor különböző akadályokba ütközik. Az elfojtási ellenállás ismétléskényszert eredményez, az emlék helyébe cselekvések lépnek („acting out”), az elfelejtett eseményt a páciens cselekvésként reprodukálja – anélkül, hogy tudna róla. A terapeutának türelemmel kell lennie e kényszercselekvésekkel szemben, mert az számára és potenciálisan a beteg számára is lehetőséget arra, hogy a traumatikus élmény megnyilvánuljon. A betegnek azonban fel kell hagynia az önsajnálattal és azzal, hogy saját maga előtt is rejtegeti állapotát. A betegséget méltó ellenfélnek kell tekintenie, különben soha nem békél meg az elfojtott tartalommal. A páciens és a terapeuta együtt tudják „átdolgozni” a traumatikus tartalmat – ha megvan az együttműködés. Az „emlékmunka” áll szemben az „ismétléskényszerrel”. Ricoeur számára nyilvánvaló a kapcsolat az egyéni pszichikai zavar és társadalmi mentális betegségek között. (Ezek között említi a nacionalizmus eltorzulásait is – nyilván nem véletlenül, hiszen átélte a világháború borzalmait. Mellesleg azt, hogy ő maga nem volt a beteges nacionalizmus foglya, többek között az is mutatja, hogy ezt a tanulmányát francia létére németül írta meg és az alapjául szolgáló előadást is ezen a nyelven adta elő a Bielefeldi Egyetemen).

A terapeuta szerepét itt az erkölcstanító és a politikus játszhatná el – ha méltó lenne erre a névre (kevesen azok). A rengeteg erőszak az „acting out” szomorú példája, a kényszeres ismétlésé, amely meggátolja a problémával való szembenézést. A történeti „narratívák” sokaságát vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a megszokott, de soha át nem gondolt narratíva csak egy a sok közül, és a értett személyiség képes olyan narratívák komoly elemzésére is, amelyek a kívülálló szemével készültek. Ez része a kritikai elemzésnek, az „emlékmunkának”. Hasonlít egy kicsit a „gyászmunkához” is – talán jobban is, mint szeretnénk. A terapeuta (jelen esetben a politikus) erre csak akkor válik képessé a nép vonatkozásában, ha először magán elvégezte ezt a nehéz és fájdalmas „műtétet”. Ellenkező esetben maga is kényszeres ismétlő lesz, és mivel ezt érzi kényelmesnek, ebbe az irányba vezeti népét is. A történelmi emlékezetben a túl gyenge történeti emlékezet annak felel meg, amikor nem vagyunk képesek (pontosabban tudat alatt nem vagyunk hajlandók) szembenézni múltunk olyan foltjaival, amelyek kínosak, vagy ellentmondanak önképünknek- ez megtörténhet egyéni és közösségi szinten is. Az emlékmunka elvégzése és a traumáktól való szabadulás útja pedig a kritikai történelem-feldolgozás lenne, amelynek során eljuthatnák odáig, hogy a kívülálló szemével (is) tudjuk látni saját történelmünket.

Mindez tökéletesen összevág azzal a képpel, ami bennem kialakult a magyarság pszichopatológiájával kapcsolatban: nemzetem jelentős (politikai érdeklődést mutató) része úgy viselkedik, mint egy agresszív szenvedélybeteg, aki büszke állapotára és a megértő feldolgozás helyett (ami önmegítélést is kellene, hogy magába foglaljon) az kényszeres ismétlés („acting out”) stratégiáját alkalmazza, a kellemetlen részletekkel kapcsolatban meg az elfojtáson alapuló emlékezetkiesést. Ehhez választ és támogat olyan vezetőket, akik maguk is hasonló pszichiopatológiai tüneteket mutatnak, mert ha nem így tenne, lehetőség lenne az emlékek felszabadító feldolgozására. De ez 22-es csapdája, hiszen a patológiás tudattartalom identitásunk része.

Nem állítom, hogy Magyarország ezzel a kórképpel egyedül áll – nyilvánvalóan nem, de miután én itt élek, folyamatosan ezzel szembesülök. Nyilván ahhoz a szellemes mondáshoz hasonlóan, miszerint nincs egészséges és normális ember, csak különböző mértékben beteg és bolond emberek vannak, ugyanez elmondható az emberi közösségekről is, az ember mégis szeretne egészségesebb közösségben élni, vagy ha már a közösség beteg, amelybe beleszületett, azt egészségesebbé tenni. Ez azonban sajnos makacs ellenállásba ütközik, mert itt a normálisokat üldözik, közösítik ki és hamarosan talán zárják elmegyógyintézetbe. (Ld. E. A. Poe novelláját Dr. Kátrány és Toll módszeréről).

A széles és a keskeny útról – sokadszor, de valószínűleg nem utoljára

Eszembe jutott egy séma, ami szerintem sokat megmagyaráz abból, ahogyan Jézus látja a világban járásunkat és hogyan mi szoktuk látni, vagy legalábbis ahogy a legtöbben látják. Mivel nem vagyok nagymester a rajzoló programokban, inkább elmesélem, hogy mit kellene látni. Képzeljünk egy kört, amelyet egy vízszintes és egy függőleges átmérő metsz. (De gondolhatunk egy gömbre is, amelynek van egy vízszintes metszete és egy függőleges tengelye). A vízszintes vonal (vagy sík) a horizontális világ – ha úgy tetszik a fizikai, emberi, „testi” világ. Ez osztható képletesen szólva „jobbra” és „balra” (Tillich fogalmaival a heteronóm emberi világra és az autonóm emberi világra), de a megfelezett gömb képe még jobban mutatja, hogy rengeteg, egymással szembenálló, pólusképző vélemény lehet, nem csak a mi „jobb” és „bal” fogalmunk. De ez még MIND a horizontális lét- és gondolkodásmód része. És van a függőleges tengely: amelynek felső pólusán helyezkedik el az Élet (Isten), alul pedig a Halál (a Gonosz). Mindig elgondolkoztam a sokak által ismert kínai prédikátor (majd évtizedeken át fogoly és végül mártír), Watchman Nee többször is előhozott megkülönböztetésén: az Édenben van az élet fája és van a JÓ-ÉS-A-ROSSZ tudásának fája. (Szándékosan írom ilyen torz formában, hogy lássuk a második fa egy csomagot képez). Nem a jó tudásának fájáról van szó meg a rossz tudásának fájáról. Még csak nem is az élet fájáról és a tudás fájáról, ahogyan néha emlegetik, mintha az érzelem és az értelem lennének egymással ellentétbe állítva. Amennyire látom, itt arról van szó, hogy van élet és halál, meg vannak horizontális igazságok, amelyek azonban a maguk módján mind a világhoz tartoznak, polaritásuktól függetlenül. Félreértés ne essék: a Biblia is beszél jóról és rosszról, különösen a Törvény korszakában, Jézus inkább életről és halálról beszél. A baj ott kezdődik, amikor a heteronóm (mástörvényű, vagyis Isten tekintélyét emberi tekintéllyel kiegészíteni, majd pótolni kívánó) emberek a kupola csúcsán levő Istent hozzá szeretnék kötözni a maguk horizontális pozíciójához, mondjuk a jobb-bal (vagy bármely más, poláris) tengely mentén, és ezzel kimozdítanák Őt saját transzcendens pozíciójából és mintegy „lehúzzák” magukhoz (minél szélsőségesebb a véleményük, annál közelebb kényszerítenék a horizontális létformához). Ezzel azonban bálványt csinálnának belőle. Azért írom feltételes formában, mert Isten erre nem kényszeríthető. Ilyenkor aztán a maga horizontális helyzetéhez ragaszkodó és abszolutizáló ember kénytelen a függőleges tengely negatív irányában elmozdulni, és hasonulásra (látszólag) hajlandó bálványokat keresni vagy alkotni. Ugyanez a katasztrófa elmondható az autonóm (Istent vagy tagadó, vagy fölöslegesnek tartó) ember próbálkozásairól is: mivel Istent nem tudja magához kötni a másik oldalon, saját autonómiáját balga módon a negatív irányban való elmozdulással, egy másfajta démoni jelleggel megerősíteni. Mind a két próbálkozás iránytévesztés, de nem a horizontális irány eltévesztése miatt, hanem az élet-halál tengely figyelmen kívül hagyása miatt. (Nem akarok mélyebben belemenni, de minél távolabb kerül valaki a függőleges tengely mentén – akár fölfelé, akár lefelé mozdul el – a vízszintes világtól, annál lényegtelenebbé válik az eredeti „jobb”-„bal”, vagy bármely egyéb különbség).

És most lássunk néhány igét (Egyszerű fordítás). Lukás 9, 57-62

„57 Útközben valaki ezt mondta Jézusnak: „Bárhová mész, én követlek téged!” 58 Ő így válaszolt: „A rókáknak van tanyájuk, az égi madaraknak is van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” 59 Egy másiknak ezt mondta: „Csatlakozz hozzám, és legyél a tanítványom!” De az kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” 60 Jézus ezt felelte: „Hagyd, hogy a halottak temessék el a saját halottaikat! Te pedig menj, és hirdesd Isten Királyságát!” 61 Másvalaki így szólította meg: „Követlek, Uram, de előbb hadd búcsúzzam el a családomtól!” 62 De Jézus így felelt: „Aki egyszer szántani kezd, azután mégis visszafordul, az nem alkalmas arra, hogy Isten Királyságában éljen!”

Ezek tipikusan olyan „kemény beszédei” Jézusnak, amelyek miatt sokan hagyták ott már életében is, és sokan hagyják ott ma is, illetve teszik olyan „megszelídített” Jézussá, akit már be lehet illeszteni e világ (horizontális) logikájába. Van néhány jellegzetes mozzanat, ami mind beilleszthető a fent ismertetett képbe. Jézusnak nincs hol laknia a világon. Nem fizikailag, hiszen valaki mindig befogadta. De nincs otthona. Amikor tanítani kezd, már nem a családjával él. Nem illeszkedik be a horizontális világba, annak logikájába. Nem arról van szó, hogy nem szereti az embereket, éppen ellenkezőleg. De ki akarja emelni őket a horizontális világ logikájából és körforgásából és az élet-halál kérdésére irányítani tekintetüket és gondolataikat. Ugyanezt fejezi ki a „hagyd a halottakat, hogy eltemessék halottaikat” mondás is, ami megint nem a szeretetlenségről szól, hanem arról, a halottaknak (szellemi halottaknak) megvannak a maguk törvényszerűségei, neked azonban, ha tanítvány, túl kell lépned ezen. Ugyanez vonatkozik a családhoz, nemzethez, bármely más csoporthoz való tartozásra, amennyiben az olyan kizárólagos igényt formál rád, mint amilyent Krisztus szeretne. A „gyűlöld meg” kifejezésről, amit ilyen helyzetekben Jézus használ, sokan mutatták ki, hogy jelentése az, hogy (végtelenül) jobban szeresd Isten, mint azokat, akik ki akarnak sajátítani és rögzíteni a horizontális világ fogságába – méghozzá abba a horizontális pozícióba, amelyben történetesen ők vannak, vakká tenni minden más feladatra, szükségletre, amelyre másoknak, más horizontális pozícióban szükségük lenne, hogy ők is az élet-halál tengely mentén az élet irányába elmozduljanak. Ha ilyen, a család, a csoport, a nemzet – bármi – bálvány lesz, amely megkötöz. Minél inkább maga alá akar gyűrni, annál inkább, és annál inkább nem felfelé, az élet felé, hanem lefelé, a halál felé visz.

Lukás 12

„13 A tömegből valaki így kiáltott Jézusnak: „Mester, parancsold meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” 14 Jézus így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bíráskodjak közöttetek, vagy elosszam az örökségeteket?”

A vagyon, a presztízs, a társadalmi pozíció, a hatalom mind olyasmi, aminek szinte semmi relevanciája nincs az élet-halál tengely mentén való elmozdulás tekintetében. Ezek horizontális dolgok, megvan a maguk logikája, és mivel többnyire erőszakkal, becsapással, emberi szintű harccal járnak, inkább a lefelé mozdulást segítik elő, mint felfelé, mert ha Jézus azt mondja, hogy ő ezekkel a kérésekkel nem foglalkozik, akkor majd keresünk más (gonoszabb) erőket, akik készséggel foglalkoznak ezekkel az ügyekkel.

Kolossé 3

„1 Mivel Krisztussal együtt feltámadtatok a halálból, a mennyei dolgokra törekedjetek, hiszen Krisztus is a mennyben ül, Isten jobb oldalán! 2 A mennyei dolgokon gondolkozzatok, ne a földieken járjon az eszetek!”

Itt sem arról van szó, hogy megpróbáljuk összeszedni azt a viszonylag korlátozott számú kijelentést, ami a túlvilágra vonatkozik, és megpróbáljuk azokat minél pontosabban értelmezni. Ennek korlátai vannak már csak a kijelentés képszerű volta miatt is. Szerintem sokkal inkább arról szól, hogy ne ragadjunk le a horizontális világ problémáiban, logikájában, ne alkalmazzuk annak eszközeit, hanem mindent az élet-halál kérdése szempontjából értékeljünk.

2 Timóteus 2

„3 Vállald velem együtt a közös szenvedéseket és nehézségeket, mint Krisztus Jézus jó katonája. 4 Aki katonai szolgálatot teljesít, az nem foglalkozik a hétköznapi élet dolgaival. Csak arra törekszik, hogy a felettese meg legyen vele elégedve!”

Nem foglalkozik a hétköznapi élet dolgaival. Sokan itt világi harcokat értenek bele, pedig az egész hatalmi komplexus a „hétköznapi élet dolga”. Nem véletlenül mondja máshol Pál (2 Korinthus 4):

„4-5 A mi fegyvereink nem ember alkotta eszközök, hanem szellemi fegyverek, amelyek Isten ereje által hatásosak! Ezekkel le tudunk rombolni minden büszke erődítményt, amelyet az ellenség azért épített, hogy Isten igazi megismerését akadályozza.” (a Károli úgy mondja, hogy fegyvereink nem testiek).

Vagyis nekünk nem a világ harcait kell harcolnunk, és főleg nem emberi (horizontális világhoz tartozó, és annak logikáját tükröző) fegyverekkel.

Folytathatnám, de nem teszem. Aki megérti, annak ennyi is elég. Aki nem tudja, vagy nem akarja megérteni, millió okot fog találni arra, hogy elvesse.

A szürkemarha szürke, és marha

Olvasom a híreket:

„A szürkemarha a magyar állattenyésztés címerállata, s megtestesíti mindazt, ami a magyarokat jellemzi: konok, szikár, küzd a túlélésért és győz. Van múltja, jelene és benne van a jövő - fogalmazott a miniszter.”

https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/a-szurkemarha-megtestesiti-mindazt-ami-a-magyarokat-jellemzi.667851.html

Aztán olvasom tovább a veretes mondatot Kövér Lászlótól: "Akit alávetettségbe akarnak taszítani szülőföldjén, akit ki akarnak forgatni anyagi és szellemi javaiból, annak akaratát úgy akarják megtörni, hogy először megtörik és összezavarják a tudatát. Megtámadják a nemi, családi, vallási és nemzeti önazonosságát, meg akarják hamisítani a múltját, és el akarják venni a jövőjét, vagyis az áldozatot úgy összezavarják, hogy már szó szerint azt se tudja, fiú-e vagy lány, honnan jön, hová tart és kihez tartozik".

https://index.hu/belfold/2018/08/11/kover_a_keleten_sarjado_magyar_neplelekrol_beszelt_a_kurultajon/

No, akkor nézzük a szürkemarhát.  Ha maradunk a vér és ondó kultúrájánál, ahol a „becsület megőrzése” azt jelenti, hogy megölnek valakit, ha nem úgy házasodik, ahogy azt a klánja helyesnek tartja, ahol inkább államhatalommal 30 évre titkosítanak valamit, semmint hogy megbánnák a bűnt, amit elkövettek, ahol „egyvélemény” van és a klónokból szappant csinálnak az újabb klónok számára (copyright Felhőatlasz), akkor nézzük a biológiai valóságot, hiszen a vér és ondó szerelmesei a populációgenetikára (is) nagyon szeretnek hivatkozni. Ha a lét pusztán biológiai lét, annak nincs önértéke, a populációk létrejönnek és elpusztulnak, az egyedüli „objektív értéktényező” a fennmaradás, szó sincs szellemi többletről. Ha valami jó, az fennmarad, illetve az a jó, ami fennmarad. Ez utólag derül ki. Nem kell külön küzdeni érte, erőt feszíteni a létért való általános harcon túl. Marx egyik nagy belső ellentmondása is az volt, hogy egyrészt az osztály nélküli társadalom kialakulását szükségszerűnek tekintette, másrészt buzdított az érte való harcra. Ha a harc szükségszerű, nem kell buzdítani. Ha „fehér ember génjei” (bármit értsünk is – manapság inkább a haplotípusokról szoktak beszélni) olyan nagyon kiválóak, akkor nem kell védelmezni őket mesterséges szaporítással. Ha meg a szaporodást más (mondjuk kulturális, vagy szellemi tényezők) is befolyásolják, akkor ott (is) kell keresni a hanyatlás okait.

Az emberi társadalomban azonban már rég nem a (pusztán) biológiai tényezők determinálják (bár kétségtelenül befolyásolják) az adott csoport méretét, sikerességét. Noha a modernizációs elméletek között sok vita van arra vonatkozóan, hogy mi is okozta a (nyugat)-európai kultúra „kiugrását” az újkorban (és még több arra nézve, hogy mi okozta annak megtorpanását illetve tette lehetővé más kultúrák technikai és gazdasági felzárkózását), az egyik döntő tényezőnek a nézetek és gazdasági egységek többé-kevésbé szabad versenyét tartották. (Hogy többé vagy kevésbé, az vita tárgya lehet, mindenestre inkább az volt, mint sok „versenytárs” kultúrában). Éppen ezért volt az európai kultúra (pontosabban ekkor már egyre inkább civilizáció) versenyképesebb (és addig is maradt versenyképes), mert (és ameddig) a manapság sokat átkozott „liberális” szemlélet az államhatalom és a kulturális élet területén fennmaradt. Ahogyan Sztálin „betiltotta” a burzsoá áltudományokat (a pszichoanalízistől a genetikán át a kibernetikáig), az sokkal több kárt, mint hasznot hozott a Szovjetuniónak – hosszú távon biztosan, mert bebetonozta a lemaradást a számítástechnika terén, amit csak hosszú távon sikerült ledolgozni. Az, hogy ma (nálunk is) ideológiai alapon próbálnak meg tudományágakat ellehetetleníteni, nem sok jót ígér. Foucault mindig is hangsúlyozta a tudás hatalmi szerepét, ami a társadalomtudományokra különösen igaz, de bizonyos fokig még a természettudományokra vagy a műszaki tudományokra is kiterjed. A tradicionális társadalmakban a tudás megszerzése és továbbadása kétségtelenül hatalmi monopólium, és még a Nyugat felívelő korszakában is jól látható, hogy az akadémiai establishment (nem függetlenül a politikai hatalmat birtokló csoportok nyomásától) megpróbálja befolyásolni, kontrollálni a tudáshoz valló hozzájutást, ill. annak terjesztését. (Nem véletlen, hogy a „Kulturkapmf” kifejezés is a bismarcki Porosz birodalomban keletkezett). Az ideológiai alapú egyszínűség nem kedvez sem a gondolkodásnak, sem az innovációs hajlamnak. Természetesen egy államnak lehetnek ideológiai preferenciái, ezeket még támogathatja is, de amennyiben ez a normalitás szintjén marad, az állam lehetőséget ad polgárainak, hogy bizonyos határok között választhasson saját művelődésével vagy gyermeke oktatásával kapcsolatban. (Bezzeg az anyanyelű oktatással kapcsolatban hörögnek a turbómagyarok, hogy ha a környező országok hasonszőrű vezetői korlátokat állítanak fel).

Akik a gendertudományról Bayer Zsolt Pázmány Péter prózájával vetekedő veretes publicisztikáiból tájékozódnak, nem fogják soha venni a fáradságot, hogy kezükbe vegyenek egy (vagy ne adj’ Isten több) olyan könyvet, amely a társadalmi nem kérdésével foglalkozik. Bencsik András, az egyébként hű fegyverhordozó megtette, és rögtön el is árulta az „egyvéleményt”, mert sikerült tökéleten érvényes és elfogadható mondatokat leírnia: „A gendertudomány ugyanis nem az, amit felületes újságírók írnak róla. Nem túltolt feminizmus, nem a család szétverése, nem kisgyerekek nemváltásának támogatása, nem tetszés szerinti biológiai nemek konstruálása. Hanem annak vizsgálata, hogy a biológiai nem miként jelenik meg a társadalomban.” (https://index.hu/belfold/2018/08/10/bencsik_gabor_gender_szakok/). Az igazi hithű nem veszi a fáradságot arra, hogy bármit is elolvasson azoktól, akiket kiátkoz. Neki tökéletesen elég az, hogy „felülről” kiadták a kilövési parancsot. Ha pedig nem ezt teszi, maga is feliratkozik a kilövésre várók közé. A fülkeforradalom felfalja gyermekeit.

Nemcsak a turbómagyarok ilyenek, hanem a turbóangolok, turbóoroszok, turbóameriakiak vagy turbóghánaiaik is. Nem magyarellenességről van szó tehát, ahogy ezek a beszűkült látásmódú szellemi pitbullok látni és láttatni szeretnék, hanem egy olyan szabadságvágyról, amelyet ők nem ismernek, és ki szeretnének irtani a világból. Ők azok a szellemi terroristák, akiket másokban láttatni szeretnének, akik erőszakkal homogenizálni szeretnének mindenkit – eleinte országhatáron belül, de ha módjuk nyílna rá, azon túl is. Számukra csak az az örökérvényű kinyilatkoztatás létezik, amely az aktuális vezér ajkait utoljára elhagyta.  Aztán ha két hét múlva új irányt mutat az agitprop osztály és minisztérium a legfelsőbb vezető utasítására, akkor az lesz az új örök igazság a következő két hétre. Szánalmas, és éppen abból a szempontból nem lesz hatékony, amivel indokolni szokták alkalmazását: a „nép” védelme.  Ugyanis a világot nem lehet megállítani, az történik, és a szürkemarha bármilyen kemény legény is, ki fog halni. Marad szürkének, egyhangúnak, és marhának. Tény, hogy a politika nem az értelemről szól, hanem a nagy löttyös indulatokról. Csak nem árt tudni, hogy lehetnek még nagyobb, még löttöyösebb indulatok is, amelyek úgy sodorhatnak el bennünket, magyarokat, mint a Fidesz az ellenzéket. Minden felfuvalkodott kiskakas szembekerülhet pulykakakassal vagy akár annál rosszabbal is. És akkor már késő az értelemre, az érvekre hivatkozni. De ez az élet rendje. „A megromlás előtt kevélység jár, és az eset /elesés/ előtt felfuvalkodottság” Péld. 16,18.

Nem gondolom, hogy ez az üzenet eléri a fidesz-zombikat, vagy ha esetleg elérné is őket, akkor elgondolkodtatásra késztetné őket. Azoknak szól, akik még nem zombik és nem is szeretnének azok lenni, esetleg azoknak, akik még nem csontosodtak bele annyira a zombi-létbe, hogy jól érezzék magukat benne.

A radiális és tangenciális energiáról Foucault ürügyén

Foucault „A tudás archeológiájában” (is) hangsúlyozza, hogy fölösleges azon diskurzusok és rendszerezési sémák mögött, amelyeket pl. az őrület, az orvoslás, a természettan, az univerzális nyelvtan vagy a gazdaság elmélete kapcsán felfedezett, valamilyen fajta „preegzisztens” gondolatot, valóságot feltételezni, amelynek mintegy „kifejeződése” lenne az adott beszédmód – bár pl. felhívja a figyelmet arra, hogy egy adott beszédstruktúrának vannak olyan lehetséges alrendszerei, elágazásai, amelyek NEM valósultak meg – sokszor azért, mert az adott beszédmód elterjedésében DÖNTÉST HOZÓ testületek egyik vagy másik mellett döntöttek, vagyis HATALMI szempontok miatt (ld. Foucault Panoptikon modelljét). Foucault, hasonlóan más, manapság a „posztmodern” kategóriája alá sorolt gondolkodókhoz, mélységesen idegenkedik minden meta-elmélettől és az olyan fogalmaktól, amelyeket az eszmetörténet gyakran és szívesen használ. Nem állítja, hogy az adott változásoknak nincs oka, de úgy látja, hogy ezek vagy véletlenszerűek, vagy ismeretlenek és csak utólag olvassuk vissza az adatokba azt a hatóokot, amely az adott jelenséghez vezetett.

Ha azonban Foucaulttól eltekintünk, sok gondolkodónál találkozunk olyan ható-elvekkel, amelyeket a jelenségek „mögött” feltételezve magyarázzák az adott jelenségek rendjét. Itt most csak néhányat említek: az egyik a címben szereplő kifejezést használó Teilhard de Chardin, aki az evolúció magyarázatára tesz különbséget a radiális és a tangenciális energia között, és a radiális energiát az anyag olyan belső tulajdonságaként írja le, ami mintegy teremtettségéből fakadóan magában hordozza az „Ómega pont” felé vivő irányt. Edgar Dacqué, a kissé obskúrus őslénytanász a XX. század első felében a maga „típustanával” ugyancsak arra utalt, hogy mintha bizonyos jellemvonások adott geológiai korokban „kifejezésre akarnának” jutni és mintegy rányomják bélyegüket az adott korban élő össze élőlényre szinte azok hovatartozásától függetlenül. Bizonyos fokig Bergson élan vital-ja (életereje) vagy Schopenhauer „akarata” is ilyen hatóerőnek tekinthető. Spengler is a kultúrák kapcsán rejtélyes „kozmikus behatásokra” hivatkozik az új kultúrák előzmények nélküli kialakulásával kapcsolatban, de előtte már Bodnár Zsigmond is „eszmeerőkről” beszél az „idealizmus” és „realizmus” változásaival kapcsolatban. Az előző bejegyzéseimben emlegetett Fitos Vilmos egészen nyíltan arról beszél, hogy minden jelenség az alanyi létezők (szubsztanciák) értékelésének kifejeződése. Ha korábban kifejtett nómenklatúrámat használom, az ember, mint szubsztancia esetében (amely az ember mint jelenség „mögött” vagy középpontjában áll, ha mi, mint hasonló pozícióban levő szubsztanciaként közeledünk hozzá és nem pusztán mint jelenséghez közeledünk hozzá) jogosan beszélünk értékelésről, sőt értékelésekről, de akár a társadalom nagyobb jelenségei, akár pl. az élővilág fejlődéstörténete folyamán ha ilyen kifejeződni „akaró” tendenciákat látunk (szinte „kollektív éneket”), akkor nem tudhatjuk, hogy ezek mögött áll-e olyan centrális szubsztancia, mint amit saját esetünkben joggal feltételezünk, de nem is zárhatjuk ki ilyenek létezését.

Az, hogy Foucaulthoz hasonlóan kényszeresen elutasítjuk ilyen „meta-narratívák” használatát, vagy (kellő óvatossággal) élünk vele, az inkább módszer és személyiség kérdése. Mindenesetre rejtély, hogy ha csak véletlenszerű hatóokokkal számolunk, miért vannak olyan hirtelen „kitörések” pl. az evolúcióban („punctuated equilibria”), amelyek aztán oly sokáig stabilan fennmaradó képződményeket eredményeznek. Vagy pl. a meglepő szinkronicitások a vallástörténetben, amelyek Jaspers „axiális kor” elméletét ihlették. Prigogine annak idején, mikor az egyensúlyoktól távoli rendszerek esetében a bifurkációs pontokat és a disszipatív struktúrák „spontán” kialakulását feszegette, a „peremfeltételekről” beszélt, mint amelyek meghatározzák azt, hogy melyik disszipatív struktúra stabilizálódik. De sehol nem találkoztam azzal, hogy megjósolták volna azt, hogy milyen peremfeltétel milyen disszipatív struktúrát eredményez. Gleick a káoszelméletről szóló könyvében ír arról, hogy a kaotikus trajektóriáknak is vannak bizonyos „attraktoraik”, amelyek nevüket éppen onnan kapták, hogy bizonyos (soha nem pontosan leírt és megvalósuló) trajektóriák a fázistérben úgy viselkednek, mintha „vonzanák” a valóságban leírt trajektóriákat.

A tudomány- és technikaitörténetben is jól ismert tény, hogy bizonyos felfedezések teljesen véletlenszerűek és az adott történelem egészen másképp is alakulhatott volna, mégis úgy gondolom, hogy a „nagy vonalak” elég pontosan láthatók (ezek lennének az „attraktorok”), az aktuális események pedig az esetleges valóság. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet a Foucault által kibogozott megvalósult és lehetséges diskurzusok esetében is.