A kereszténységnek, mint minden világnézetnek, van egy külsőleg tanulmányozható nézet- és értékrendje, tanítása, dogmatikája, rendszere és van egy belsőleg megélt formája – amiről elsősorban beszélni szeretnék, és ami tulajdonképpen igazán érdekel. Mert ha csak a tanrendszert nézem, még ha az a legprecízebben kifejtett rendszeres teológia is, akkor a kereszténység, mint szociológiai tény, egy a vallások közül, vizsgálhatjuk történetileg, nézhetjük annak régészeti vagy egyéb adatokkal való alátámaszthatóságát, filozófiai, természettudományos megalapozottságát, vagy behelyezhetjük az összehasonlító vallástudomány kategóriái közé. Ha így nézzük, hasznos lehet a tudós számára, a teológus tudós számára, a politikus számára, aki cinikusan saját céljaira használja – de nem lehet érte sem élni, sem meghalni. Élővé attól válik, hogy megél benne az ember egy közösséget az Ismeretlennel, aki egyszerre végtelenül más, mint mi, mégis olyan közel lehet hozzánk, hogy az közelebbinek tűnik bármely más emberhez való kapcsolatunknál, sőt, bár ez paradoxonnak tűnik, olyan Valakivel találkozunk, aki közelebb van hozzánk, mint mi magunk. Ezt a találkozást azonban nem lehet senkitől átvenni, nem lehet megtanulni, még kevésbé lehet beleverni valakibe, ráerőltetni vagy kötelezővé tenni. Ez teljesen hiábavaló lenne, éppen azért, mert fenyegetés hatására szimulálni lehet azt, hogy valaki találkozott Jézus Krisztussal, de annak, akinek a számára ez nem valóság, csak üres szavak fognak csengeni az ajkán. „Soha nem ismertelek titeket” – mondja majd Jézus odaát sokaknak, akik buzgón mondták, hogy „Uram, Uram”, de belül semmi nem változott meg bennük.
(Mt 7 22. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? 23. És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.)
Gyerekkoromban Isten léte neveltetésemnél fogva egyfajta „evidencia” volt számomra. Ezt később, kamasz koromban egyfajta intellektuális érdeklődés váltotta fel, amelybe „belefért” Isten, de leginkább teremtőként és gondviselőként. Igaz, akkor már elég jól ismertem az Evangéliumokat (gyakorlatilag csak ezt ismertem jól az egész Bibliából) és már akkor kialakult bennem az a meggyőződés, hogy Jézus olyan dolgokat és olyan módon tudott Istenről, ahogy rajta kívül senki. (Jn 7, 46: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” Vagy a Mt 7, 29 szerint „Mert úgy tanította őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.”) De személyes Megváltóként még nem ismertem, csak a tanítás szintjén. Gyakorlatilag megmaradtam a jó cselekedetek keresésénél, noha tisztában voltam a bűneimmel. A Római levél 2. részében leírtakhoz hasonlóan gondolkodtam: „6. A ki (Isten) megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: 7. Azoknak, a kik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel;” – de nem ismertem a megvalósulás feltételeit.
Egyetemista koromban kerültem kapcsolatba egy szabad keresztény gyülekezettel, ahol először találkoztam komoly formában a „páli” evangéliummal, vagy, ahogy most nevezném, a korlátlan és kizárólagos kegyelem evangéliumával, ahol az elfogadáson túl nem nagyon marad más a hívő számára (viszont éppen ezért adhat üdvbizonyosságot). Ekkor értettem meg, hogy „nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján” (Fil 3,9).
Ekkor olvastam végig többször egymás után a Bibliát és értettem meg, hogy nem én választottam, hanem engem választottak. Jézus tanításához bensőséges, személyes viszony fűz, mert az teljesen eltér minden más, emberi hozzáállástól. Azóta számomra az kérdés, vagy felszólítás a döntő, ahogyan Jézus fordult követői felé: AKARSZ a tanítványom lenni? Döntésről van tehát szó, arról, hogy fontos-e, értékes-e számomra az, amit Jézus mond, tudom-e azt értékesnek és fontosnak tartani, amit Ő annak tart, attól félni, amit Ő arra érdemesnek tart, és attól nem, amire azt mondja, hogy nem lényeges. Számomra azóta is ez van a középpontban: minél inkább úgy látni, ahogy Ő látta Istent, a világot, az embert, mert ennek hatására tud az ember (amennyire ez itt lehetséges) átalakulni, ahogy a 2Kor 3,18 mondja: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.”
Természetesen részben saját Igeolvasásom hatására, részben a hallott tanítás hatására, részben olvasmányaim hatására kialakult bennem egyfajta kép, látás, amely néha részleteiben is kidolgozott, de nem ez a lényeg, mert „az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” (1Kor 8,1). Nem az ismeret győz meg senkit, hanem az élet, hiszen az Isten igazsága hitből hitbe nyilatkoztatik ki (Róm 1,7). Amikor Jézus azt mondta, hogy „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” (Mt 28,19) nem fegyverekre és hódító hadseregekre gondolt. Attól nem lesz senki tanítvány, sőt. Tanítvánnyá úgy lehet tenni valakit, ha a bennünk élő Krisztus megnyilatkozik, és megragadja azt, akivel kapcsolatba kerülünk. Noha „ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való”, ahogy Pál apostol mondja a 2Kor 4,7-ben, és ahogy Watchman Nee, a mártírhalált szenvedett kínai evangélista írja az „Összetört edény” című könyvében, ennek az cserépedénynek (azaz saját ó-emberünknek, vagy külső emberünknek) össze kell törnie, hogy a belénk rejtett drága kenet kijuthasson, ez az értékes dolog a fontos, nem az edény. Ha ez nem történik meg, csak az emberi, újjá nem született énünkkel találkoznak, és abból soha nem lesz az élet továbbadása, újjászületés.
Az a kép, ami bennem, vagy másban Istenről és az emberiséggel kapcsolatos terveiről kialakul, szükségképpen töredékes. Nem arról van szó, ahogy sokat felteszik a kérdést, hogy van-e abszolút igazság, hanem az, hogy megismerhetjük-e azt, különösen tanítás és rendszeresen kifejtett tan formájában. Számomra ez a kérdés egészen másképp vetődik fel, nem az, hogy MI, hanem hogy KI az igazság? Ahogy Pál apostol megfogalmazza: „Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul” (1 Kor 1,30). Az Igazság egy Személy, akit nem birtokolhatunk, legfeljebb ő birtokolhat minket és akkor esély van rá, hogy az Igazságnak abból a töredékéből, amit mi felfogtunk, valamennyi átjut másokra is. És onnantól már, ha az, akinek szolgálunk, magával az Élettel kerül kapcsolatba, a mi szerepünk másodlagos. Nem magunkat, nem a látásunkat, nem a teológiánkat kell átadni, hanem az életet. Ahogy Jézus mondta Nikodémusnak a Jn 3,11-ben „Bizony, bizony mondom néked, a mit tudunk, azt mondjuk, és a mit látunk, arról teszünk bizonyságot;” és Ő, aki minden látott, azt is tudta, hogy „a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok”. Legalábbis a legtöbben nem, mert „ember szerint gondolkodunk és nem Isten szerint”, mint Péter, amikor „megdorgálta” Krisztust.
Szóval már rég lemondtam a tudás teljességéről, a megértés teljességéről, a tökéletes látás eléréséről, a mindenki meggyőzéséről, a mások legyőzéséről, megelégszem azzal, ha legalább néhányaknak valamit át tudok abból adni, amit Isten nekem megmutatott. Aki szomjazik, jöjjön és igyék. Akinek kell, vegye az élet vizét ingyen. Akinek nem kell, azt nem abajgatom vele.
Nem várom, hogy mindenki így gondolkodjon, mert nem mindenkinek egyforma az elhívása, az személyes ügy. De nem is nagyon vagyok hajlandó alávetni magamat mások irányításának, legfeljebb akkor, ha az életük és személyük elvarázsol, ahogy Jézusé tette. Ez persze csak akkor fordul elő, ha az Ő élete világít azokból, akiket önként, és nem kényszerből követni és támogatni szeretnék a munkájukban.
