Olvasgatom a Gyurgyák János – Kisantal Tamás szerkesztésében 2006-ban az Osiris Kiadónál megjelent kétkötetes Történetelmélet c. könyvet, amely tematikus szöveggyűjtemény, egyben a benne szereplő szerzők szakmai élettörténetét, főbb műveit és rájuk vonatkozó magyar irodalmat röviden bemutató könyv. Ezek között szerepel Paul Ricoeur, aki mintegy mellesleg foglalkozott történetfilozófiával a vallási-teológiai, pszichoanalitikai, és egyéb általános filozófiai kérdések mellett. Az egyik bemutatott szöveg az emlékezet – felejtés - történelmi tudat összefüggéseit vizsgálja. Ezen belül is egy részlet ragadta meg a figyelmemet: a kollektív és az egyéni emlékezet (pszicho)patológiája, az emlékezet túltengése, a kritikai emlékezet és az emlékezet hiánya, és ezek összefüggése az egyén vagy a társadalom mentális egészségével.
A szerző Freud Erinnern, Wiederholen und Durcharbeitern (Emlékezés, ismétlés, átdolgozás) c. írására hivatkozik, amely a traumatikus emlékek feldolgozásával foglalkozik. Az „értelmező munka” ilyenkor különböző akadályokba ütközik. Az elfojtási ellenállás ismétléskényszert eredményez, az emlék helyébe cselekvések lépnek („acting out”), az elfelejtett eseményt a páciens cselekvésként reprodukálja – anélkül, hogy tudna róla. A terapeutának türelemmel kell lennie e kényszercselekvésekkel szemben, mert az számára és potenciálisan a beteg számára is lehetőséget arra, hogy a traumatikus élmény megnyilvánuljon. A betegnek azonban fel kell hagynia az önsajnálattal és azzal, hogy saját maga előtt is rejtegeti állapotát. A betegséget méltó ellenfélnek kell tekintenie, különben soha nem békél meg az elfojtott tartalommal. A páciens és a terapeuta együtt tudják „átdolgozni” a traumatikus tartalmat – ha megvan az együttműködés. Az „emlékmunka” áll szemben az „ismétléskényszerrel”. Ricoeur számára nyilvánvaló a kapcsolat az egyéni pszichikai zavar és társadalmi mentális betegségek között. (Ezek között említi a nacionalizmus eltorzulásait is – nyilván nem véletlenül, hiszen átélte a világháború borzalmait. Mellesleg azt, hogy ő maga nem volt a beteges nacionalizmus foglya, többek között az is mutatja, hogy ezt a tanulmányát francia létére németül írta meg és az alapjául szolgáló előadást is ezen a nyelven adta elő a Bielefeldi Egyetemen).
A terapeuta szerepét itt az erkölcstanító és a politikus játszhatná el – ha méltó lenne erre a névre (kevesen azok). A rengeteg erőszak az „acting out” szomorú példája, a kényszeres ismétlésé, amely meggátolja a problémával való szembenézést. A történeti „narratívák” sokaságát vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a megszokott, de soha át nem gondolt narratíva csak egy a sok közül, és a értett személyiség képes olyan narratívák komoly elemzésére is, amelyek a kívülálló szemével készültek. Ez része a kritikai elemzésnek, az „emlékmunkának”. Hasonlít egy kicsit a „gyászmunkához” is – talán jobban is, mint szeretnénk. A terapeuta (jelen esetben a politikus) erre csak akkor válik képessé a nép vonatkozásában, ha először magán elvégezte ezt a nehéz és fájdalmas „műtétet”. Ellenkező esetben maga is kényszeres ismétlő lesz, és mivel ezt érzi kényelmesnek, ebbe az irányba vezeti népét is. A történelmi emlékezetben a túl gyenge történeti emlékezet annak felel meg, amikor nem vagyunk képesek (pontosabban tudat alatt nem vagyunk hajlandók) szembenézni múltunk olyan foltjaival, amelyek kínosak, vagy ellentmondanak önképünknek- ez megtörténhet egyéni és közösségi szinten is. Az emlékmunka elvégzése és a traumáktól való szabadulás útja pedig a kritikai történelem-feldolgozás lenne, amelynek során eljuthatnák odáig, hogy a kívülálló szemével (is) tudjuk látni saját történelmünket.
Mindez tökéletesen összevág azzal a képpel, ami bennem kialakult a magyarság pszichopatológiájával kapcsolatban: nemzetem jelentős (politikai érdeklődést mutató) része úgy viselkedik, mint egy agresszív szenvedélybeteg, aki büszke állapotára és a megértő feldolgozás helyett (ami önmegítélést is kellene, hogy magába foglaljon) az kényszeres ismétlés („acting out”) stratégiáját alkalmazza, a kellemetlen részletekkel kapcsolatban meg az elfojtáson alapuló emlékezetkiesést. Ehhez választ és támogat olyan vezetőket, akik maguk is hasonló pszichiopatológiai tüneteket mutatnak, mert ha nem így tenne, lehetőség lenne az emlékek felszabadító feldolgozására. De ez 22-es csapdája, hiszen a patológiás tudattartalom identitásunk része.
Nem állítom, hogy Magyarország ezzel a kórképpel egyedül áll – nyilvánvalóan nem, de miután én itt élek, folyamatosan ezzel szembesülök. Nyilván ahhoz a szellemes mondáshoz hasonlóan, miszerint nincs egészséges és normális ember, csak különböző mértékben beteg és bolond emberek vannak, ugyanez elmondható az emberi közösségekről is, az ember mégis szeretne egészségesebb közösségben élni, vagy ha már a közösség beteg, amelybe beleszületett, azt egészségesebbé tenni. Ez azonban sajnos makacs ellenállásba ütközik, mert itt a normálisokat üldözik, közösítik ki és hamarosan talán zárják elmegyógyintézetbe. (Ld. E. A. Poe novelláját Dr. Kátrány és Toll módszeréről).
