Szeretett és tisztelt barátom szereti idézgetni Elliot Aronson mondását (a Social Animal c. könyvből), miszerint az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény, mintegy ezzel indokolva, hogy miért idegenkedik a pusztán racionálisan gondolkodó emberektől. Hát, ha az ember nem racionálisan gondolkodik, akkor irracionálisan teszi. Azt persze kedves barátom nem teszi hozzá, hogy a racionálisan gondolkodó embereknél jobban csak a hozzá képest MÁSKÉPP IRRACIONÁLIS emberektől idegenkedik, és itt a bökkenő. Benne vagyunk a probléma sűrűjében.
Azzal magam is egyetértek, hogy a tudományos és a mitikus gondolkodás nem is áll egymástól olyan távol, mint gondolni szeretnénk, tartottam is erről egy előadást egy antropológiai konferencián, amelyből írtam egy cikket is (talán egyszer megjelenik), meg azzal is tisztában vagyok, hogy az értékelő (világalakító) és megismerő (világmagyarázó) gondolatok közül az előbbiek az alapvetők, és ezek már csak azért sem lehetnek racionálisak, mert nem tényekről, hanem (személyes vagy csoportos) értékekről szólnak, amelyhez nem rendelhető mérési standard. Azzal is tisztában vagyok, hogy logikából és ehhez csatlakozó racionalitásból sem csak egyféle van (bármennyire felháborítja is ez a filozófiaprofesszorok egy részét), hanem minimum annyi, ahány nagyobb kultúra. Ugyanakkor azt is figyelembe véve, hogy az ember már csak biológiai előtörténetéből adódóan is (finoman szólva) állati vonásokkal (is) rendelkezik, nem árt emlékezni arra, hogy a racionális gondolkodás egyfajta közvetítő nyelv (lingua franca) olyan emberi lények között, akik nem osztják egymás értékeit, és akik ennek (t.i. a racionalitásnak) a hiányában hajlamosak a másikat nem is emberi lények tartani, leuralni, szolgaságba taszítani, uram bocsá’ kiirtani. Szóval mielőtt elvetjük a racionalitást, emlékezzünk Carl Sagan bölcs felosztására, aki szerint van hüllő-agyunk (limibikus rendszer), emlős-agyunk (nagy-agy) és ember agyunk (neocortex). Ezek közül a nem-racionális, nem-verbális limbikus rendszer lép előtérbe veszélyhelyzetekben (üss vagy fuss reakció) – ezért imádnak a politikusok veszélyhelyzeteket vizionálni, vagy akár mesterségesen létrehozni, mert akkor meg lehet spórolni a fárasztó gondolkodást és érvelést. Azt se felejtsük, hogy az emberiség jó része számára a gondolkodás amúgy is felesleges nyűg, és alig várják, hogy az érvek fogytával üthessenek. Ezért ne siessünk az igen-igen vékonyka neocortex funkcióinak a lebontásával, mert esetleg nem csak az emlős jön elő belőlünk, hanem a sárkány is (hogy megint Sagan hasonlatát használjam az Éden sárkányaiból), akitől adott esetben magunk is megijedünk.
De térjünk vissza a címhez. Úgy látom, hogy noha az ember alapvetően valóban hajlamos az irracionalitásra (ami abból is adódik, hogy az értékítéletek, amelyek minden kultúra alapját jelentik, valóban nem racionálisak, legfeljebb kísérletet tehetünk a racionalizálásukra), lehetséges, és történetileg meg is figyelhető, hogy a kultúra alapját jelentő hit megroppanásával szinte minden kultúra kitermel magából egyfajta racionalitást és civilizációvá alakul (ld. Spengler ciklus-elméletét). Ugyanakkor ez egy szellemileg túlfeszített állapot, amelynek legjobb képviselői maguk is belátják, hogy az emberi értelem nem képes minden probléma megoldására, a social engineering és a technical enginering sem külön sem együtt nem hozza el a Kánaánt, ezért a társadalom racionalitáshoz amúgy sem elég szofisztikált része elkezdi a civilizációt okolni mindazért a rosszért, amely sokkal mélyebbről fakad, és amelyek megoldására a racionalitás a maga gőgjében botorul vállalkozott. Ezért aztán a racionalitás visszaszorul, jön a „második vallásosság” (ahogy Spengler nevezi), a szinkretizmus, a babona, az erőszak, az igénytelen szórakozás kora, Ortega szavaival a tömegember uralma.
A címben szereplő első hármast tehát úgy képzelem el, hogy az irracionalitás az emberi alapműködés, amiből a kritikai gondolkodással kinő a racionalitás, amely azonban bizonyos értelemben összeroppan saját súlya alatt, illetve, ha csak a hübrisz el nem ragadja, rákényszeríti művelőit saját határaik belátására. Ezt nevezem transz-racionalitásnak, amely már túllép a racionalitás korlátain, és tisztelettel megáll a titkok előtt. Ugyanakkor ez nem az irracionalitáshoz való visszatérést jelenti.
Ken Wilber, a New Age egyik nagy teoretikusa (akivel egyébként alapvető dolgokban NEM értek egyet) Up from Eden c. könyvében felvázol egy szellemi-öntudati ívet, amelyet mind az emberiség általános szellemi történetére, mind az egyedfejlődés lehetséges stádiumaira alkalmaz. Ebben az öntudat ébredésétől az út a környezettől való fokozatos elkülönülésig, a tudatos ÉN kialakulásán át a transzperszonális tudatig vezet, és ő vezet be egy fogalmat, ami bizonyos fokig itt is használható: a pre-trans fallacy fogalmát, amely szerint (noha vannak közös vonásaik) a tudatos, elkülönül énhez tartozó tudati állapot ELŐTTI és UTÁNI állapotok semmiképpen nem keverendők össze. A tudatos én állapotában levő személy számára az előbbi állapothoz való visszatérés REGRESSZIÓ annak minden patológiás vonásával együtt, a másik viszont előrelépést jelent és komoly munkát igényel. Ezt a fogalmat mutatis mutandis alkalmazni lehet az irracionális – racionális – transzracionális hármasra.
A címben szereplő második hármas inkább történeti jellegű: a racionalitást még el nem érő egyén vagy társadalom mozgása a racionalitás felé, majd annak meghaladása. Ez azonban két úton történhet: vagy visszasüllyed az irracionalitásba (ez a „post truth”, a kérlelhetetlen fundamentalizmus, a törzsi gondolkodás és az ebből fakadó gátlástalan erőszak világa), vagy Toynbee hasonlatával élve a széthulló civilizáció proletariátusának szenvedéséből, a „bebábozódás” után megszülethet a pillangó, a „magasabb vallás”, amely egyszerre lép túl a korábbi irracionalitáson és a racionalitás merevségén. Megint Toynbee hasonlatával élve sem a merev archaizmus, sem az erőszakos futurizmus nem jelent megoldást, csak a transzfiguráció, az átalakulás, palingenézia útján.
Hadd fejezzem be egy képpel Zsoldos Péter „A feladat” c. sci-fijéből. A könyv röviden arról szól, hogy egy más, emberi lények által lakott bolygón leszáll egy űrhajó, amely azonban szerencsétlenül jár, és a kapitány, mielőtt meghal, egy bonyolult programot alkot az űrhajó számítógépe számára, hogy keressen emberi lényeket és próbálja meg azokba átültetni a kapitány tudattartalmát és hajtsák végre azt a feladatot, hogy vigyék vissza az űrhajót az eredményekkel a Földre. Az első próbálkozás során egy meglehetősen primitív embercsoport egyedének jut a „megtiszteltetés”, hogy részesül a kapitány tudattartalmából. Ő „UMU”, a vadember. Innen ő viszi tovább a küldetést, és felkutat egy távolabbi, civilizáció magasabb fokán állóhalász-falut, ahonnan egy csónak legénységét kábítja el, viszi a hajóra és a kapitány tudattartalmát kisebb dózisokban juttatja mindegyiküknek, és ez a próba sokkal jobb eredményekkel jár, mint az első. Innentől övék a FELADAT. Igen ám, de eljön az idő, mikor a fejlettebb kópiák arra a döntésre jutnak, hogy a korábbi verziótól csöndesen meg kell szabadulni, mert mégsem járja, hogy egy szőrös vademberrel együtt menjenek vissza a földre. Ezzel UMU is tisztában van, eleinte megpróbál hasznosnak bizonyulni, de mikor elérkezik a végzetes pillanat, a vadember azzal gyorsítja fel a döntést, hogy a fejlettebb verzió fejéhez vágja, hogy tulajdonképpen ő is csak „UMU” – meg is kapja a halálos lövést, mert szeretünk elfeledkezni arról, hogy bizony bennünk is ott a vadember. Az már csak hab a tortán, hogy mire végrehajtják a FELADATOT és visszaérnek a Földre, kiderül, hogy az emberiség közben kiirtotta önmagát.
