Először egy pár szót arról szeretnék szólni, hogy milyen keretben próbálok a Szentírásról beszélni, hogyan jövök ahhoz, hogy egyáltalán magyarázzam, és ezt milyen korlátok közt teszem.
Megtérésem óta hiszem és megtapasztalom, hogy a Biblia nem egy a könyvek közül, amelyet ember alkotott, hanem Isten kijelentése számunkra, amelynek egyik legfőbb (hanem a legfőbb) célja az, hogy helyreállítsa az Isten és ember között megszakadt közösséget. Ebben tökéletlen és csalhatatlan segítőnk. Ahogy Pál apostol kifejezi az 1 Thesz 2,13-ban „Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.”. Ugyanez a meggyőződés fejeződik ki az úr Jézus minden, az Ószövetséggel kapcsolatos megnyilvánulásában és abban, ahogyan az Igét magyarázta. Biztos vagyok tehát abban, az „én beszédeim lélek és élet” kijelentés Jézus részéről valóság, a Szentírás szövege valami olyan életet hordoz az azt hittel fogadó ember számára, amelyet semmilyen más emberi írás vagy beszéd nem közvetíthet.
Ugyanakkor azt is tapasztalom (hiszen a Bibliát jó 25 éve olvasom és tanulmányozom), hogy a Biblia nem tankönyvként van megírva, még csak nem is teológiai kézikönyvként. Nagyon sok esetben csak tények vannak kijelentve, amiből a következtetéseket az embernek magának kell levonnia. Ezzel egy külön tudományág, a biblikus teológia foglalkozik, amely a már interpretált (magyarázott) szövegekből (ezeknek előállítása az exegézis feladata) levonja azokat az általánosítható teológiai alapelveket, amelyeket azután egy szisztematikus teológiában fel lehet használni. Persze ez ritkán történik ilyen szabályszerűen: általában valamilyen teológiai elképzelés birtokában közelítünk a Szentíráshoz és olvassuk, értelmezzük azt, de ha elég becsületesek vagyunk és más hívő emberekkel beszélgetve (időnként vitatkozva) szembesülünk saját Ige-értelmezésünk korlátjaival, akkor van esély arra, hogy felülvizsgáljuk, korrigáljuk saját korábbi, a Bibliával kapcsolatos elképzeléseinket. Naivitás tehát azt hinni, hogy minden előfeltevés nélkül olvashatjuk a Bibliát és az egyszerűen kitárulkozik az értelmünk számára, és mi „helyesen értjük”, mások pedig „félreértelmezik”. Vannak esetek, ahol egy-egy magyarázatról nagy valószínűséggel kimutatható, hogy félreértésre vagy szándékos ferdítésre épül, de ez nem mindig megy könnyen. Tudomásul kell vennünk, hogy a Bibliának több, egymással párhuzamosan megálló, de egymásnak ellentmondó értelmezése létezik, és nem árt, ha ezekről tud az ember, és ha legalább a maga számára meg tudja indokolni, hogy melyiket tekinti a maga számára a leginkább elfogadhatónak.
Miért írok erről olyan hosszasan? Mert az, amit leírok, az nem a nagybetűs igazság, hanem a Szentírásból sok olvasás és elgondolkodás után kikövetkeztetett rendszer, amit a magam is másoktól tanultam, amit a magam részéről elfogadhatónak és védhetőnek látok, de nem lépek fel azzal az igénnyel, hogy ez az egyetlen lehetséges vagy akár feltétlenül a legjobb magyarázat.
Ezek után vágjunk bele a közepébe. Úgy látom, hogy a Szentírás egy strukturált, előre haladó kijelentés, amelyben a különböző kijelentések ugyan egymásra épülnek, mégis vannak Istennek olyan üdvtörténeti korszakai, háztartásai, amelyek egymástól lényegesen eltérő törvényszerűségeket tartalmaznak. Ha ezeket és ezek egymáshoz való viszonyát nem értjük meg, nagyon könnyen vagy oda jutunk, hogy a Szentírás egyes részei nyilvánvalóan ellentmondanak egymásnak, vagy bizonyos részeket erősen át kell értelmezni ahhoz, hogy összhangban maradjanak más részekkel.
Úgy látom, hogy Isten alapvetően négy szinten, vagy négy módon szólt az emberiséghez, és ez sokszor időben, térben egymástól eltérő embercsoportokhoz szóló üzenet volt. Amivel a legkevesebbet foglalkozik az Ige, az azoknak az embereknek a csoportja, akik soha nem hallottak sem a Törvényről, sem az Evangéliumról. Velük azért kell mégis valamennyire foglalkozni, mert sokan vádolják azzal Istent, hogy ezeket az embereket igazságtalanul kárhozatra juttatja. A Római levél első két részében Pál apostol röviden beszél ezekről az emberekről és lényegében annyit mond el róluk, hogy
- a lelkiismeretben Isten adott nekik valamilyen világosságot
- elvárja tőlük, hogy a teremtett világ tanulmányozásából eljussanak annak felismerésére, hogy van Teremtő, akinek felelősséggel tartoznak
- a megítélésükre cselekedeteik alapján, lelkiismeretük szerint fog sor kerülni.
Az a véleményem, hogy erre a Jelenések Könyve 20,11-15 versekben leírt második feltámadás után fog sor kerülni, az ún. „nagy fehér trón” ítéletében. Ez lesz a valódi „utolsó ítélet”, amit a Világegyetem újjáteremtése fog követni (az „új ég és új föld”, amiről többször van szó az Ó- és az Újszövetségben). Ebben az ítéletben azonban a hívők már nem lesznek jelen (erre még visszatérünk).
A következő „szint” a zsidó néppel kötött szövetség, amelynek lényeges ismertetőjegyei
- egy földi népre vonatkozik, akik közé testi származással lehetett bekerülni, nem egyéni döntés alapján
- a szerződés alapja az emberi felelősség, az elbírálás alapja az isteni követelményeknek (Törvény) való megfelelés
- a jutalomként adott ígéretek is elsősorban földiek (hosszú élet, jólét, győzelem az ellenségek felett) stb.
Azt tulajdonképpen csak jóval később, Pál apostoltól tudjuk meg, hogy ez a program eleve kudarcra volt ítélve, mert az újjá nem született emberi természet nem alkalmas a törvény megcselekvésére, és akik akkor megigazultak, azok is hitből igazultak meg. Ennek számos jele van (kezdve azon, hogy a Törvény másodszorra elkészült táblái, amelyeket Isten azután írt újra, hogy Mózes az elsőket összetörte az aranyborjú láttán, rögtön bekerültek a Szövetségládába, amelynek az volt a neve, hogy „a kegyelem királyi trónusa” – és onnan soha többet nem kerültek elő). Azok a zsidók, akik a törvény által előírt engesztelő áldozatok hatékonyságában hittek, tulajdonképpen Krisztus áldozatában hittek, amelynek azok előképei voltak – de az Ószövetség legnagyobbjai (Dávid király és sok próféta) teljes tudatában voltak a szuverén kegyelem lehetőségeinek – legfeljebb még annak „technikai megoldását” nem ismerték. Az Ószövetség, különösen a prófétai könyvek (pl. Ézsaiás, Ezékiel) világosan úgy beszélnek a messiási időszakról, mint Izráel és az ószövetségi rendtartás helyreállításáról. Ezeket a részeket szerintem fölösleges az Egyházra vonatkoztatni, inkább a Jelenések Könyvében említett Ezeréves Birodalom előképét látom benne.
A következő meghirdetett evangélium az Ország evangéliuma volt, amit Jézus földön járásakor eleinte elsősorban a zsidó népnek hirdetett. Emberileg szólva, ha ezt Izráel mint nép elfogadta volna, azonnal megkezdődhetett volna az Ezeréves Birodalom és Izráel a népek tanítójaként betölthette volna funkcióját. Persze ez csak emberi gondolat, hiszen Isten előre tudta, hogy nem így lesz. Ennek az Országnak (a Mennyek Országának vagy Isten Országának, pontosabban királyságának) programbeszédje a Hegyi Beszéd, amely messze túlmegy a Törvény követelményein, és ami az újjá nem született emberi természet számára még kevésbé teljesíthető, mint az a törvény, amelynek teljesítésébe a zsidó nép másfél évezreden keresztül folyamatosan belebukott. Mindenesetre az Ország Evangéliumának jellegzetességei:
- a hit és a cselekedetek egysége
- Isten uralmi igényeinek elismerése
- az újjászületés ígérete.
Ezzel kapcsolatban látni kell, hogy Jézus Krisztus a földön jártakor még nem hirdethette saját halálának evangéliumát és ennek következményeit. Ezért jelezte Jézus, hogy van még sok dolog, amit nem hordozhatnak el, és azokat majd később a Szent Szellem fogja nekik kijelenteni. Azt is fontos látni, hogy a tanítványok a legélesebben éppen Jézusnak azokra az utalásaira reagáltak (elutasítással), amelyekben saját halálának szükségességéről beszélt.
Jézus Krisztus halála és feltámadása után, mikor eljött a Szent Szellem, az apostolokon (a tizenkettőn) keresztül Isten ismét felajánlotta a zsidó népnek az Ország Evangéliumát, ők azonban ismét elutasították azt (bár voltak egyéni megtérések). Erre volt válasz lényegében Jeruzsálem lerombolása Kr. u. 70.-ben, és a nagy szétszóratás. Attól kezdve (egészen 1948-ig, a zsidó állam megalakulásáig) a zsidó államiság megszűnt. A tizenkettővel párhuzamosan indította el Isten Pál apostol szolgálatát, amely az ő személyes kijelentésére épült. Pál apostolnak jelentette ki Isten az Eklézsia (a kiválasztottak gyülekezete) titkát, amely azelőtt Isten titkaként el volt rejtve. Ebbe a szellemi népbe hit által lehet bejutni, a bejutás nem cselekedetek, hanem Isten szuverén elhívása alapján történik (tulajdonképpen Isten eleve ismerése és eleve elhívása alapján). Ennek a szellemi népnek az elhívatása az elragadtatás, amiről a 2Thesz 4,13-18 ír. Erre akkor kerül sor, amikor betelik azoknak a száma, akiket Isten a Gyülekezetbe elhívott, és akiket hit által újjá szült. A Gyülekezet elragadtatása után azonban Isten helyreállító munkája nem szűnik meg, hanem a Róm 11 értelmében bizonyos értelemben visszatér a zsidóságra (a Krisztusban mint Messiásban hívő zsidókra), akik újra az Ország evangéliumát fogják hirdetni. A Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakról van szó, amellyel jelképes értelemben a Jelenések Könyve (is) foglalkozik.
Ez után kerül sor Jézus Krisztus visszajövetelére és arra a békebirodalomra, amelyről az ószövetségi próféták (is) írtak. Ez nem biztos, hogy pont ezer év volt, ez lehet szimbolikus szám is. Ennek a korszaknak az elején kerül sor az igazak feltámadására, akik együtt uralkodnak Krisztussal. Ezek közé az igazak közé tartoznak (valószínűleg) az ószövetségi időben hit által megigazult emberek és azok is, akik a Gyülekezet elragadtatása után tértek meg és haltak meg a második eljövetel előtt. A második eljövetel idején kerül sor az akkor élő népek megítélésére is aszerint, hogy bemehetnek-e Krisztus békebirodalmába vagy sem. Vannak jelei, hogy ez a békebirodalom fokozatosan fog terjeszkedni és uralmat fog gyakorolni az egész föld felett. Erre a korszakra az lesz jellemző, hogy a Sátán meg lesz kötözve, vagyis nem lesz kísértés – de továbbra sem lesz minden ember újjászületett, ekkor is lesz példa vétekre, amit súlyosan fognak büntetni. Ez a földi békebirodalom (szerintem ez a Mennyek Országa vagy Isten Országa = királysága) azonban csak véges ideig fog tartani, utána a Sátán eloldoztatik és ismét lázadásra bíztatja az emberiség meg nem tért részét. Ezt már tényleg végleges ítélet követi, ami után Isten új eget és új földet teremt (talán ezt lehet leginkább a Mennyország szóval jellemezni – de ez a szó így nem szerepel a Szentírásban). Ezután kerül sor a második feltámadásra, amiben azok vesznek részt, akik sem az elragadtatásban, sem az első feltámadásban nem részesültek, és ekkor ők ítéltetnek meg cselekedeteik szerint. (Ezért mondja Jézus, hogy aki benne hisz, nem megy ítéletre, mert ők már az első feltámadáskor feltámadtak).
Röviden: az Egyházban sematikusan alkalmazott feltámadás, majd utolsó ítélet és ezt követő menny vagy pokol kép nincs teljes összhangban azzal, amit a Szentírásból látni lehet. Ott több elhívott csoportot lehet látni, eltérő felelősségi körökkel és eltérő jutalommal. Úgy tűnik, hogy nem feltétlenül egyszerre támadnak fel, egyesek közülük egyáltalán nem is kerülnek ítéletre, legfeljebb a jutalmazás szempontjából vizsgálják meg életüket. A részleteken lehet és kell is vitatkozni, tanulmányozni, de azt is tudomásul kell venni, hogy nem minden részlet hámozható ki egyforma biztonsággal a Bibliából. Arra kell tehát törekednünk, hogy hittel elfogadjuk azt a legmagasabb elhívást, amit Isten Krisztusban nekünk kínál, a részletek lebonyolítását pedig nyugodtan bízhatjuk Őrá.
