Az előző rész végén odáig jutottunk, hogy a létrejött Gyülekezet és a világi hatalom viszonya legközelebb ahhoz áll, mint amikor a zsidók idegen hatalmak uralma alatt éltek. Erre szokták azt mondani az úgynevezett politikai kereszténység képviselői, hogy ez alapvetően megváltozott azzal, hogy a kereszténység Constantinus alatt üldözött vallásból államvallássá lett, és azóta a világi hatalom dolga a kereszténység védelme és akár hatalommal történő terjesztése is, mint ahogy az izraeli királyoknak volt.

Véleményem szerint ez a nézet nem egyeztethető össze azzal a képpel, amit a Biblia elénk tár. Megpróbálom röviden vázolni azt az üdvtörténeti látást, amit leginkább összeegyeztethetőnek tartok a Bibliával – de nem várom el senkitől, hogy elfogadja, tegyen úgy, mint a béreai zsidók, akik Pál tanítása után „bevevék az ígét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek” (Ap csel 17,11). Az előző részben foglalkoztam az Ószövetséggel és általánosságban az Újszövetséggel, most ez utóbbit szeretném kicsit jobban kibontani. Úgy látom, hogy Isten királyságának (országának) kulcsa az egész Szentírásban Izráelhez (egy folyamatosan megújuló Izráelhez) kapcsolódik, amelyben a Gyülekezet egyfajta közbeékelődés, amelyet pusztán az ószövetség alapján nem lehetett előre látni még akkor sem, ha utólag nézve bizonyos szimbólumok (József és Mózes pogány felesége, Énókh és Noé eltérő sorsa stb.) mintegy utalnak olyasmire, amit Isten csak később jelentett ki. Pál világosan tanítja (ld. pl. 1Kor 2,7, Ef 3,3, Ef 3,9, Kol 1,27), hogy Isten rajta keresztül olyan titkot jelentett ki (a Gyülekezet titkát) „mely el vala rejtve ősidők óta és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szenteinek”. Még az sem lehetetlen, hogy ez a Titok még a földön járó Jézus számára is meglepetés volt, de erre inkább csak utalnak bizonyos jelek. Az Ige fő vonulata az, hogy a népekhez Izráelen keresztül juttatja el Isten az evangéliumot, és a megtisztított nép lesz az Ő csodálatos királyságának a nemessége, ők lesznek a népek világossága és vezető ereje. Ez a vonulat az ószövetségi prófétáktól íve egészen a Jelenések könyvéig. Azt az Ószövetség idején legfeljebb csak utalásszerűen jelentette ki Isten (többek között a csodálatosan többértelmű Ézs 53-ban), hogy ennek megvalósulása Isten testben való eljövetelét és önfeláldozását teszi szükségessé, összemosódott a diadalmas királyként eljövő Messiás képe a szenvedő Messiáséval. Nem csoda hogy ezt a tanítványok is nagyon nehezen értették meg, ezért kellett Jézusnak még Pétert is Sátánnak neveznie, amikor emberi módon megpróbálta volna lebeszélni őt a helyettes áldozat vállalásáról. Ezt a „prófétai távlat törvényével” szokták magyarázni, hogy az időben távoli események a próféták számára nem feltétlenül különültek el egymástól. Jézus számára azonban teljesen világos volt, amit többek között az is mutat, hogy amikor pl. a Lukács 4-ben felolvas Ézsaiás könyvéből:

az idézetet a vers közepén abbahagyja, és nem teszi hozzá, hogy „és bosszúállása napját” – mert az még nem teljesedett be, csak a dicsőséges eljövetelkor fog beteljesedni.

Jézus feltámadása után, mikor a tanítványok magukhoz tértek a meglepetéstől, rögtön azt kérdezik Jézustól: Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek? (Ap. csel 1,6). Jézus itt csak annyit válaszol, hogy nem az ő dolguk tudni az időket, amiknek megállapítását az atya saját kezében tartotta. Péter pünkösdi beszéde után 3000 ember tér meg és bizonyos értelemben megkezdődik Isten királysága. Tekintettel azonban arra, hogy a zsidó népe egésze nem tér meg, sőt ellenségesen fordul a tanítványok ellen, az a lehetőség, hogy az Ezeréves Birodalom (Isten földi királysága) akkor és ott megkezdődjön Izráel vezetésével, ami Isten elsődleges terve lett volna. Ekkor lép életbe Isten elrejtett terve a második, szellemi népről, amelyet minden népből és nemzetből (zsidók és pogányok közül, de itt már Izráelnek és a testi leszármazásnak nincs szerepe). Ez a nép az Eklézsia (a kihívottak Gyülekezete, amelyet nálunk leginkább Egyháznak neveznek). Ennek üzenetét Isten Pál apostolra bízta, aki bizonyos értelemben a tizenkettőtől függetlenül, noha nem ellenükben végezte szolgálatát. A páli üzenet közvetítői Pál levelei, a tizenkettő által hirdetett üzenet leginkább az ún. közönséges levelekben olvasható (Péter, János, Jakab, Júdás levelei). A Zsidókhoz írt levél bizonyos értelemben mindkét csoporthoz sorolható, de talán nagyobb súllyal a másodikhoz. A zsidókból lett keresztények közül sokan nem értették meg ezt a kettősséget (Péter, mint levelei mutatják, lényegében igen). Most nem mennék bele abba a nehéz kérdésbe, hogy a tizenkettő szolgálata által megtért hívők és az Eklézsia tagjai két külön, vagy egyetlen üdvtörténeti háztartás tagjai-e, az jó látható, hogy „Isten országának evangéliuma”, amit maga Jézus is ezen a földön hirdetett feláldoztatása, feltámadása és mennybemenetele előtt, hangsúlyaiban jellegzetesen különbözik attól az evangéliumtól, amit Pál apostolra bízott (nevezzük ezt az „abszolút kegyelem” evangéliumának).  Az „ország” evangéliumára a hit és a cselekedetek egyensúlya, az üdvösség elvesztésének veszélye és isten hatalmi igényeinek elfogadása/elismerése jellemző, az abszolút kegyelem evangéliumára pedig a „csak hitből” történő üdvözülés, az eleve elrendelés és az üdvösség elveszíthetetlensége. Ezek elég fontos különbségek. A pogányoknak látásom szerint az utóbbi szól a jelenlegi üdvtörténeti korszakban.  Látásom szerint az a vonal, amivel a korszak elkezdődött (a tizenkettő által hirdetett „ország evangéliuma) nem vált érvénytelenné, de Isten eredeti szándékai szerint annak most valamilyen látens állapotban kellene várakoznia, amíg a Gyülekezet „teljes számban” összegyűjtetik. (Róm 11,25) Meggyőződésem, hogy a konstantini idő óta mind az egyház, mind az azt támogató földi hatalom egy olyan üdvtörténeti rendet erőltet, amely ma nem időszerű, csak a Jézus dicsőséges visszajövetelét közvetlenül megelőző, illetve az azt követő időszakban lesz aktuális. Mire gondolok? Az Eklézsia időszakában a „semmik” meghívása folyik, ahol a gonoszoknak előnyük van a jókkal szemben, a kicsiknek a nagyokkal szemben, az ostobáknak az okosokkal szemben, a senkiknek a valakikkel szemben. („a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse” 1Kor 1,28). EGYÉNEK KIHÍVÁSA folyik a világból, nem népek megtérítése (az valószínűleg az Ezeréves Birodalom programja lesz). Ebben a világi hatalomnak nincs SEMMILYEN szerepe, hacsak negatív nem. A világi hatalom dolga a bűn kiáradásának megakadályozása (lenne) Isten tervei szerint. Ez időszak azonban le fog zárulni azzal az eseménnyel, amit „elragadtatásként” ismerhetünk néhány igehelyről (1Tesz4,15-18, az 1Ko15 és a 2Kor5 bizonyos  szakaszaiból), amikor Jézus eljön a levegőbe (nem a földre!) és elviszi a sajátjait  magához. Akik akkor élnek, átváltoznak és fizikai halál nélkül jutnak Krisztushoz, az Eklézsia korábban meghalt tagjai pedig feltámadnak és eltávoznak Jézussal együtt. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az üdvtörténet lezárulna. Sőt! Ekkor kezdődnek az ok az események, a nagy nyomorúság korszaka, ami a legnagyobb megpróbáltatást jelenti az itt marad és akkor megtérő hívők, elsősorban a zsidók közül megtérő Messiás-váró és Jézust mint Messiást elfogadó hű kisebbség számára. Meggyőződésem szerint erről ír nagyon világosan a Római levél 11. része. Ekkor ismét az Ország evangéliuma válik aktuálissá, Isten uralmi igényeinek elfogadása. Ezt követi majd Krisztus dicsőséges visszatérése és a földi Ország megvalósulása, amelyről olyan gazdag képekben beszél az Ószövetség sok prófétája. Ez azonban még nem a végleges állapot, mert a Sátán meg van kötözve, de még nincs a kénkővel és tűzzel égő tóban. A dicsőséges visszatéréskor is beszél a Jelenések könyve egy feltámadásról. Meggyőződésem szerint (mivel az Eklézsia tagjai, akik az abszolút kegyelem evangéliumának hatására tértek meg, már korábban, az elragadtatáskor feltámadtak) ennek a feltámadásnak azok lesznek a részesei, akik korábban a történelemben az Ország Evangéliumának hatására tértek meg, és az Ószövetség „kegyesei”, akik előre hittek a Messiásban és Isten üdvözítő tervében, akik nem egyszerűen cselekedeteik jutalmának tekintették az üdvösséget. Ez a földi korszak a leláncolt Sátán eloldozásával és egy hatalmas lázadással, majd egy mindent lezáró ítélettel ér véget (ld. a Jelenések 20. rész). Ekkor is lesz egy feltámadás (!), aminek értelemszerűen azok lesznek a részesei, akik nem voltak részesei az előbb említett két, külön feltámadásnak. Az ekkor feltámadtak ítélete cselekedetek alapján fog történni, noha szerepet kap az „élet könyve is” - de ez némileg titokzatos, hiszen ha abba csak azok lennének beírva, akik már korábban feltámadtak, nem lenne értelme annak, hogy keresgéljenek benne. No mindegy, a titkok Istenéi, a kijelentett dolgok pedig mienk és gyermekeinké, ahogy a 5Mózes írja.

A lényeg az, hogy hitem és látásom szerint a jelenlegi üdvkorszakban a legvilágosabban a páli levelekben leírt abszolút kegyelmi üzenet az aktuális, amelynek hirdetését semmilyen lelki vagy törvényi presszióval nem lehet és nem is szabad kísérni, mert többet használ, mint árt. Aki ezt nem érti, az legjobb esetben téved és egy nem aktuális üdvtörténeti korszak törvényszerűségeit próbálja alkalmazni, de ha a hitet gonosz módon saját földi hatalma megtámogatására próbálja felhasználni (mint ahogy látásom szerint sok esetben történik), akkor súlyos bűnt követ el.