Van egy téma, ami egy idő óta foglalkoztat, és amiről úgy gondolom, hogy nem árt ha másokhoz is eljut.Arról szeretnék írni, hogy mennyiben látom a megszokottól talán kicsit eltérően a „keskeny út” fogalmát. Manapság ahhoz vagyunk szokva, hogy valamilyen „oldalhoz” kell tartozni, az igazság bipoláris (két pólusú), tehát gondolkodásunkat egyfajta leegyszerűsítő, fekete-fehér sémába kényszerítjük bele. A „keskeny út” pedig jellegénél fogva is egy olyan állapotra utal, amikor egy szinte kiszámíthatatlanul változó irányú ösvényt kell követnünk, amiről két irányban is le lehet tévedni. Tehát eszerint a hasonlat szerint az Istennel járás egy kényes egyensúly, ahol állandóan oda kell figyelnünk az út irányára, vagy az előttünk járó vezetőre, különben letéved(het)ünk róla.
Miben látom a kétféle letévedés lehetőségét? Ennek megértésében igen sokat segített számomra egy olyan teológus munkája, akivel egyébként koránt sem minden kérdésben értek egyet. Paul Tillichről van szó, és az általa az Általános teológia c. könyvében bevezetett autonómia, heteronómia és teonómia fogalmairól. A kifejezéseket szokták öntörvényűségnek, más-törvényűségnek és Isten-törvényűségnek fordítani, de úgy is vissza lehetne őket adni, hogy függetlenség, ember-függőség és Isten-függőség. Abban a legtöbb „konzervatív” hívő egyetért, hogy az emberi ősbűn tulajdonképpen az, hogy az ember Istentől függetlenül érzi magát valakinek és érzi magát felhatalmazva arra, hogy döntsön helyes és helytelen, igaz és hamis dolgában. Azt tehát, hogy az autonómia ebben az értelemben eltérés az Istentől való helyes és kívánatos függőségtől, sokan látják és tanítják. A másik csapdát, a heteronómia létét sokan észre sem vették, vagy nem szívesen vették tudomásul (legalábbis saját egyházuk, gyülekezetük és személyük életében nem). Mit jelent ez a fogalom? Azt, hogy az isteni tekintély szerepét egy eredetileg Istentől kiinduló, de később ettől függetlenné váló emberi (személyes- vagy csoporttekintély) veszi át. Sokan nem látják, hogy ez ugyanúgy Isten szuverenitását korlátozza, mint az autonómia. És ebben a vonatkozásban a heteronóm irányítás alatt levő ember részéről teljesen jogos az autonómia-igény, nem az isteni, hanem az emberi túlhatalommal szemben. Tehát nem mindegy, hogy kivel-mivel szembeni függetlenségről beszélünk, milyen területen, és ez miben nyilvánul meg. Itt megint nem elég az „oldalakban” és fekete-fehér kategóriákban való gondolkodás.
Való igaz, hogy az Ige alapvetően a tekintélytiszteletet tanítja mind vallási, mint közhatalmi téren. Az elsőre példa: „Mert a pap ajkai őrzik a tudományt, és az ő szájából törvényt várnak, mivel a seregek Urának követe ő” (Mal 2,7). Isten tehát védi az általa kinevezett papság tekintélyét. A Törvény még ennél is keményebb és világosabb: „Ha pedig elbizakodottságból azt cselekszi valaki, hogy nem hallgat a papra, aki ott áll, szolgálván az Urat, a te Istenedet, vagy a bíróra: haljon meg az ilyen ember. Így tisztítsd ki a gonoszt Izráelből.” (5Móz 17,12) Ezeknek az Igéknek az éle egyértelműen az autonómia ellene irányul abban az értelemben, hogy az ember nem helyezheti fölé magát az Isteni irányításnak – akkor sem, ha az embereken keresztül jut el hozzá. Ugyanakkor viszont számtalan Ige tanúsítja, hogy a próféták igen éles, elítélő hangon beszélnek nemcsak egyes papokról/bírókról, hanem egy-egy korszak papjairól általában is. Nem kell messze lapoznunk a fenti idézett malakiási szakasztól: „Most azért nektek szól a parancsolat, ti papok! Ha meg nem hallgatjátok és ha nem veszitek szívetekre, hogy dicsőséget adjatok az én nevemnek, azt mondja a Seregeknek Ura: átkot bocsátok rátok, és elátkozom a ti áldásotokat; bizony elátkozom azt, ha nem veszitek szívetekre!” A hatalom és pozíció (legyen szó szellemi vagy fizikai hatalomról) elsősorban nem a cselekvési szabadság növekedését jelenti, hanem felelősséget, és ha lehet ezt mondani, még az átlagosnál is nagyobb függőséget feltételez Istennel szemben. Ha a pozícióba helyezett ember válik autonómmá (vagyis függetleníti magát Istentől), akkor uralma a többiek számára heteronómiává válik és bálványimádást követel meg tőlük, hiszen az Istennek járó tiszteletet és engedelmességet magának, a teremtménynek követeli meg. Isten pedig szuverén, és nem tűri szuverenitása korlátozását, ezért gyakran túllép az általa pozícióba helyezett embereken. Ebből keletkezik az a látszólagos ellentmondás, hogy Isten egyik oldalról védelmébe veszi magát a hierarchiát (ami tulajdonképpen szent rendet jelent), de gond nélkül kritizálja, megítéli és félreállítja a hierarchiában pozíciót betöltő személyt.
Mindig szeretünk magunkra úgy gondolni, hogy nálunk az igazság, minket Isten védelmez és ezt szívesen kiterjesztjük családunkra, nemzetünkre, gyülekezetünkre, egyházunkra stb. Ez pedig elkerülhetetlenül gőghöz, a függőség lazulásához vezet, ami annál veszélyesebb, mert mindeközben Isten családjához tartozónak hisszük, tudjuk magunkat. És itt most nem is elsősorban arra gondolok, hogy veszélyben van-e üdvösségünk (bár kétségtelen, hogy a Mt 7-ben szereplő „veszedelem” és „élet” erre is vonatkozhat), hanem arra, hogy Isten áldásával, küldetésében folytathatjuk-e utunkat, vagy félreállított, haszontalan, esetleg megszégyenített és megbüntetett szolgaként. Mert a Római levélnek az a mondata, hogy „inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug” (Róm 3,4) egyáltalán nem biztos, hogy csak a nem hívő emberek elleni éllel íródott.
Milyen gyakorlati következtetéseket tudok mindebből levonni a magam számára? Mindenekelőtt azt, hogy amikor eljut hozzám Isten igazsága, mindig tudjam azt, hogy Isten gondolatainak csak egy részét látom és értem. Ez nem azt jelenti, hogy bizonytalannak kell lennem abban, amit hiszek vagy amit (megbízás esetén) tanítok, hanem azt, hogy lássam: Isten szuverén Úr, és Őt nem köti az, amit én megértek belőle. (Ide nyugodtan írhattam volna mi-t is a mindenkori csoport-öntudat korlátozására). Ha ezt nem látom, ki vagyok téve annak, hogy Isten tekintélye helyett a sajátomat védem és saját gondolataimat próbálom ráerőltetni másokra.
