Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha Isten ma íratná le a Jób könyvét, vagy ha egy mai Jóbbal vitatkozna, ugyanazokat a képeket, hasonlatokat használná-e saját mindentudásának és az emberi tudás korlátozottságának megvilágítására? A föld oszlopai vagy a tenger ajtókkal történő elzárása számunkra inkább csak képes beszédként értelmezhető, és manapság lényegesen többet tudunk Jóbnál a felhők képződéséről, a kőszáli kecskék ellésének idejéről vagy arról, hogy mi van a tenger fenekén. No nem mindent, de többet. A felhők, villámok képződésének, a víz körforgásának alapvető fizikai összefüggései elég jól tisztázottak. Ma talán olyan kérdéseket kapna a perlekedő Jób, ami kozmológiai részletekre, esetleg a Föld mélyére vonatkozna, amiről lényegesen kevesebb konkrét ismeretünk van, mint mondjuk a Szaturnusz holdjainak domborzatáról.

 Van azonban az időjárási jelenségeknek egy érdekes vetülete, amivel Isten érvelése ma is tökéletesen telibe talál, mert ott nem az ismeretek mennyiségéről, hanem a megismerhetőség elvi határairól van szó. Ez pedig az időjárás megjósolhatósága. A mechanikus világkép diadalmas előretörésének idején Laplace még felvetette, hogy ha egy mindentudó lény a világ összes részecskéjének helyzetét és sebességét adott pillanatban ismerné, akkor előre és hátra kiszámolhatná belőle a világegyetem összes korábbi és későbbi pillanatához tartozó állapotot. Ezt a „lényt” szokták a fizikusok Laplace-démonként emlegetni ("aki" nem tévesztendő össze a másik fizikai gondolatkísérletben szereplő Maxwell démonnal, de Istennel sem). Talán ezért is hangozhatott el a híres-hírhedt kijelentés Laplace szájából, amikor Napóleon megkérdezte tőle kozmológiai modellje kapcsán, hogy hol helyezhető el benne Isten, hogy „Felség, erre a hipotézisre nem volt szükségem”. (Csak megjegyzem, hogy Newton ebből a szempontból jóval óvatosabb volt, látta saját mechanikai rendszerének korlátjait és feltételezte, hogy időnként angyalok igazítják ki a bolygópályákat. Azt sem mindenki tudja, hogy Newton nagy számmisztikus volt és rengeteget foglalkozott a Jelenések könyve és általában az eszkatológia matematikai vonatkozásaival, csak ezeket az írásait a Royal Society nem engedte közölni).

 Ezen a magabiztosságon az sem változtatott, hogy már a három-test probléma sem oldható meg analitikusan, mert mondhatták, hogy ez csak számítási pontosság kérdése, ami elvben a végtelenségig fokozható. A mechanika szilárd bástyáján tovább szaporodtak a repedések, amikor megpróbálták értelmezni pl. a gázok viselkedését az egyes részecskék mechanikai viselkedése alapján (kinetikus gázelmélet), és kiderült, hogy az egyes részecskékre vonatkozó ismeretek hiányában kénytelenek vagyunk a nagy számok átlagára vonatkozó kijelentéseket tenni, mert csak azok ellenőrizhetők kísérletileg. A tudósok azzal nyugtatták magukat, hogy sebaj, ha elvben ismernénk az összes részecske helyzetét és sebességét, akkor pontosan is elvégezhetnénk a számítást, tehát csak gyakorlati korlátról van szó (akárcsak a több-test probléma esetében). Nyugtalanítóbb volt a termodinamikai jelenségek irányát megszabó entrópia bevezetése és annak Boltzmann-féle statisztikai értelmezése, mert a mechanikai egyenletekben az időnek nincs kitüntetett iránya, de még ezt is el lehetett kenni azzal, hogy itt is csak „statisztikus irányról” van szó, mikroszkópos szinten marad a régiben. A klasszikus mechanikának a legnagyobb pofont a kvantummechanika és azon belül is a Heisenberg-féle bizonytalansági elv jelentette, amely elvileg kizárta, hogy a kiindulási helyzetet pontosan ismerjük, mert a részecskék helyzete és sebessége egyszerre nem határozható meg tetszőleges pontossággal. Ezzel azonban most nem szeretnék foglalkozni, mert nem tartozik mondanivalóm lényegéhez.

 A XX. század második felében derült fény egy szerteágazó jelenségsorra, ami talán az eddigieknél is nagyobb fejtörést okozott a tudósoknak és valódi „paradigma-váltást” hozott a fizikában. (A „paradigma” szó görögül példát jelent és Thomas Kuhn vezette be a tudománytörténetbe. Azt a feltétel-rendszert jelöli, amelyet egy adott időpontban a tudományos közösség igazként elfogad, és amely kijelöli az aktuális kutatás irányát és határait.) A „káoszra” gondolok. Nem arra, ami a rendetlen ember szobájában uralkodik, nem is arra az őskáoszra, amelyből sok kozmogóniai mítosz szerint a mai világ kialakult, hanem olyan, hagyományos fizikai egyenletekkel leírható jelenségekre, amelyek determinisztikusak ugyan (vagyis egzaktul felírható differenciálegyenletekkel írhatók le), de van egy jellegzetességük: az egymáshoz nagyon közeli állapotból kiinduló rendszerek végállapota igen gyorsan távolodik egymástól. (A beavatottaknak: a fázistrajektóriák időben exponenciálisan divergálnak). Ilyenek az időjárást leíró egyenletek is. Tételezzük fel, hogy van egy szuperszámítógépünk (és ma már óriási szuperszámítógépek állnak rendelkezésre az időjárás előrejelzésére), és betápláljuk kilométeres felbontással a hőmérsékleti, légnyomás, szélsebesség stb. adatokat, majd megindítjuk a szimulációt. Egy idő után azonban a számítás pontosságát már azok az adatok fogják eldönteni, amelyeket 100 m-es pontossággal kellett volna felvenni, és így tovább. Ezért hangzott el az a metaforikus kijelentés, hogy egy hurrikán talán azért alakul ki két év múlva az egy Egyesült Államokban, mert a Föld túlsó oldalán egy pillangó megmozdította a szárnyát (innen a címben szereplő „pillangószárny-effektus” elnevezés). A lényeg az, hogy az egyenletek matematikai alakja okozza azt, hogy elvben sem lehet hosszú távon időjárást előre jelezni – ez megmarad az isteni mindentudás territóriuma.

 Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy még az olyan „óramű-szerűnek” tekintett mozgások is kaotikusak és nem szigorúan periodikusak, mint a bolygómozgás vagy a szívverés (az utóbbi az infarktust közvetlenül megelőző fibrilláció idején válik tökéletesen periódikussá - de sajnos csak rövid ideig).

 Mindez persze nem oldja meg mindazokat a problémákat, amit az isteni előrelátás, mindentudás és az emberi felelősség felvet, de elgondolkozhatunk azon, amit Jób könyvében a tengerrel kapcsolatban olvashatunk: „Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!” (Jób 38,11)