A vázlatot röviden megelőlegezem, és az alábbiakban mondanivalómat idézetekkel próbálom alátámasztani, illetve kifejteni:

1. Az embernek ember fölötti hatalma (nevezzük földi hatalomnak, államhatalomnak vagy felsőbbségnek) a bűneset óta szükségszerű és feladata a gonoszság eláradásának. megakadályozása (Róma 13,1; 1Pt2,13). Ez mind az Ó- mind az Újszövetség idején érvényes.
2. A földi hatalom Isten megengedő akarata szerint való, ami nem azt jelenti, hogy mindig egyetért vele, és a hatalom odaítélésében a Sátánnak is jelentős beleszólása van (Lk 4,6).
3. A földi hatalom kezdete és vége végső soron Isten kezében van, az Ő döntése szerint jut valaki hatalomra vagy bukik meg.
4. A földi hatalom szellemi jogosítványai és kötelezettségei mások Isten földi népe (Izrael) és szellemi népe (a Gyülekezet) esetben, és mindkét esetben további, részleteiben eltérő korszakok ismerhetők fel (ld. később).
5. Az Ószövetség idején Izraelben (az Izrael előtti időszaktól most eltekintünk) érdemes megkülönböztetni a királyság előtti, a királyság fennállása alatti és a királyság elbukása utáni korszakot (ami tulajdonképpen addig tartott, amíg Izrael állam meg nem alakult).
6. Az Újszövetség idején érdemes megkülönböztetni Jézus Krisztus földi életének idejét (beleértve a mennybemenetelig tartó rövid időszakot is), a Gyülekezet korszakát, valamint a Gyülekezet elragadtatása és Krisztus visszajövetele utáni időszakot, végül az Ezeréves Birodalom időszakát, majd az új ég és új föld időszakát.
7. Az Ószövetség jelentős korszakaiban érdemes külön vizsgálni a világi hatalmat, a vallási (papi-lévita) és a prófétai hatalmat (az utóbbi kettő nem mindig esik egybe).

 Az emberi hatalom egyik első megjelenése a vízözön utáni szövetségben jelenik meg: „A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert” (1Móz 9,6) – itt emlékezhetünk arra, hogy a vízözön oka maga is az erőszakosság eláradása volt („A föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással” 1Móz 6,11), amíg Káin gyilkosságát Isten még „csak” száműzetéssel torolta meg. Az emberi hatalom túlzásba esése se váratott sokáig magára, az 1Móz 10,8 úgy említik Nimródot, mint aki „kezdett hatalmassá lenni” a földön. Ezt a vonalat azonban (az Izraelen kívüli népek uralkodóinak kérdését) itt nem kívánjuk követni.

 Ábrahám (akkor még Abrám) elhívásakor (1Móz12) Isten közvetlenül, egyénként szól hozzá, nem történik hivatkozás arra a földi uralomra, amelynek joghatósága alatt állt (vagy állhatott). Abrám szabadon dönthetett arról, hogy akar-e elvándorolni lakóhelyéről ill. abból az államból, ahol lakott. Abrám ereje és hatalma saját gazdasági erejétől függött, hiszen pl. a fáraóval vagy Gérár királyával kapcsolatban óvatosan jár el, míg pl. Sodoma királyával egyenrangúként beszél. A jövőre, elhívásra, hitre vonatozó kérdésekben azonban Isten közvetlenül beszél Ábrahámmal, abba ember nem szólhat bele. (Az egyetlen kivétel Melkisédek, aki azonban bizonyos értelemben szimbolikus szereplő, amint az a Zsidók levele kifejti). Lényegében ugyanez a közvetlen, Isten általi irányítás érvényesül Izsák és Jákób vagy József esetében is annak ellenére, hogy esetenként ők is ki vannak téve az őket körülvevő földi hatalmak jó- vagy rosszindulatú hatásának. Ezeknek azonban semmilyen beleszólásuk nincs az Istennel való kapcsolatukba.

 Ez után legközelebb Izráellel, mint néppel találkozunk, mint akik ki vannak téve egy idegen és ellenséges uralom hatásának. Mózes helyzete eléggé egyedi Izraelhez való viszonyában, nem pontosan azonos a későbbi prófétákéval. Mózes egyszerre világi és szellemi hatalom birtokosa, és számos jel mutatja, hogy még Áron (a főpap) felett is áll. Ez a hatalom száll (bár kisebb mértékben) Józsuéra az ígéret földjére történő belépés után, és később még inkább módosított értelemben a bírákra. Az alapelv változatlan: Isten közvetlenül gyakorol uralmat földi népe felett által választott személyek révén. Józsué hatalma annyiban kisebb, mint Mózesé, hogy Isten már nem közöl rajta keresztül törvényeket, inkább csak végrehajtja az ígéret földjének meghódítását. A bírák helyzet még ingatagabb, mert közöttük már több olyannal is találkozunk, akiket Isten maga vagy prófétái/prófétanői útján (ld. Debóra) elhív a szabadító munka elvégzésére, de közülük többen eltérnek a kijelölt útról és pl. bálványimádók lesznek. A Bírák időszaka mindenképpen egyfajta szellemi mélypont Izrael életben, amikor „mindenki azt tette, amit jónak látott” (ezt gyakran fel is szokták emlegetni modern vonatkozásban a liberalizmussal szemben). Az utolsó bíró, Sámuel szellemi értelemben is példamutató – bár a fiait ő sem tudta az Úr útján tartani, az ő bíráskodásuk már egyértelmű kudarc. (Sámuel és Éli esetében bizonyos fokig keveredik a világi hatalom gyakorlása és a papi funkció. Éli pap, de Sámuel is áldozik, oltárt épít stb.). Amikor a nép királyt kér (1Sám8) Isten egyértelműen kijelenti, hogy ez nem az Ő eredeti gondolata Izráellel kapcsolatban („nem téged útáltak meg, hanem engem útáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök”), mindazonáltal beleegyezik a nép kérésébe, akik úgy szeretnének járni, „mint a többi nép”. Innentől a papi funkció (a szellemi hatalom) egyértelműen elválik a királyi funkciótól (földi hatalom). Ebben benne van a királyi önkény veszélye is („1Sám8, 11. A királynak, a ki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi és szekér vezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak.
  12. Ezredesekké teendi őket, és hadnagyokká ötven ember felett; velök szántatja meg barázdáit, és velök végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait és harczi szekereihez az eszközöket.
  13. Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek.
  14. Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kerteiteket, és szolgáinak adja.
  15. Veteményeiteket és szőlőiteket megdézsmálja, és főbb embereinek és szolgáinak adja.
  16. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal.
  17. Barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgái lesztek néki.
  18. És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket.
  19. A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk.) A királyságnak már az indulása is problematikus: noha az első királyt, Sault is Sámuel „jelöli ki” (természetesen Isten jóváhagyásával) mégis „félremennek” a dolgok, Saul még nem „Isten szíve szerinti” király, mint Dávid lesz. Saul életében már megjelenik egy később gyakran visszatérő probléma, a világi és szellemi hatalom konfliktusa. (Saul Sámuel távollétében mutat be áldozatot, amire nem jogosult, és ez /más kihágásokkal együtt/ olyan súlyos engedetlenségnek minősül, hogy Isten végül Sault elveti utódaival együtt). Saul esetében megjelenik az a későbbiekben igen gyakran ismétlődő próbálkozás, hogy a világi hatalom (valódi megtérés nélkül) szeretné az istentől jövő szellemi hatalmat saját világi hatalmának megerősítésre használni (1 Sám 15, 27-31), de Sámuel ennek meglehetősen keményen ellene áll. Dávid (már kiválasztott, de még nem uralkodó királyként) példát ad a vele szemben ellenséges világi hatalommal szembeni magatartásról a 1 Sám 24, 13-14-ben, nem veszi saját kezébe a bosszút és igazságtételt.

Dávidtól a babiloni fogságig a királyok története hullámzó, de ritka az Isten szerinti király. Már Salamon idealizált uralkodása is tulajdonképpen bukással és Roboám idején az ország felosztásával végződik. Az északi királyságban (Izraelben) Isten jelöl ki vezetőt, de ott végleg elromlik a szellemi és a világi hatalom viszonya, hiszen a Jeroboám által megkezdett kultusz, még ha névleg Jahvére hivatkozik is, a Biblia értékelése szerint bálványimádás. Az „udvari” próféták kiszolgálják a hatalom igényeit, az Úr igazi prófétái pedig többnyire megtűrt személyek (1Kir22, vagy Ámós próféta) vagy éppen a hatalom kikiáltott ellenségei (pl. 1Kir 17). Júdeában, a déli királyságban, ahol Dávid leszármazottai uralkodnak, tulajdonképpen három kategóriát kell megkülönböztetni: a királyi udvart és a világi hatalmat, a papságot (a lévitákkal együtt) és a hol udvari, hol azon kívüli prófétákat. A földi hatalom egyértelmű jogosultságokkal rendelkezik adózás, háború, béke stb. kérdéseiben, a jogszolgáltatásban már a léviták és a papság (a mózesi törvényből adódóan) tagjai is nagy súllyal részt vesznek, az „udvari” próféták (Gád, Nátán) elsősorban a király szellemi tanácsadói, de adott esetben „belefolynak” az utódlási harcokba, ami néha az állásukba is kerül (mint pl. Salamon utódlása során Nátán próféta Salamon mellett áll, Abjátár főpap pedig Adónia mellett, ezért száműzik, de legalább nem végzik ki, mint Jóáb hadsereg parancsnokot). Annak ellenére, hogy a királynak vannak szellemi funkciói (pl. Dávid, aki egyben prófétának is számít – legalábbis visszatekintve annak tartják – jelentős befolyással van a leendő templom berendezésére és az ott folyó papi szolgálat beosztására nézve), egyértelmű, hogy az Istennel kapcsolatos kérdésekben a nagyobb hatalom a papság és a próféták kezében van. (ld. pl. Uzziás és a papok konfliktusát a 2Krón 16,28, aminek Isten ítélete vet véget, vagy Jeroboám és az ismeretlen próféta konfliktusát a 1Kir 13, 4-6-ben). Vagyis a királyi (világi) hatalom nem korlátlan, és ha a világi hatalom ezt nem veszi tudomásul, az egyértelmű bűn a részéről (ld. Zakariás esetét a 2Krón24,20-21-ben, amire Jézus hivatkozik a Mt 23,35-ben. A királyi hatalom abban a tekintetben sem korlátlan, hogy ha hatalmi céljainak érdekében törvénytelenül jár el, bűnt követ el és ki van téve a próféta és Isten ítéletének (ld. Akháb és Nábót történetét a 1Kir 21,12-13,20-21,27-29-ben). A prófétai hatalom még a „hitehagyott” Izraelben (az északi királyságban) is felette áll a világinak, hiszen még államcsínyt is végrehajthat (ld. Jéhu felkenését a 2Kir9-ben).

Ugyanakkor a mindenkori júdai királynak (mint már annak idején Józsuénak is) büntetés terhe mellett köteleznie kellett a népet Jahve és a törvény követésére (ld. pl. Jósiás) és a fegyveres hatalomnak ki kellett kényszerítenie a Törvény érvényesülését, akár halálos szankciókkal is (ld. pl. a varázslók, jósok, idegen vallások papjainak megölése). Ez igen fontos KÜLÖNBSÉG az újszövetségi helyzethez képest, amire még visszatérünk. A próféták vagy adott esetben a papok igen gyakran bírálják, korholják, helyreigazítják a királyt szellemi, de esetenként politikai kérdésben is, de végrehajtó hatalmuk nincs, és ez a szolgálat semmiképpen nem veszélytelen a szellemi hatalom birtokosa számára. Amikor a papi hatalom készséges kiszolgálójává válik a világi (királyi) hatalomnak, súlyos eltévelyedések következhetnek be (ld. pl. a 2Kir 16-ban leírt történetet, ahol Uriás pap bálványimádó változtatásokban segédkezik). A papi és prófétai hatalom kapcsolata kicsit kényes, mert noha elvben egy oldalon állnak, gyakran épp a világi hatalom túl készséges kiszolgálása miatt a próféták kénytelenek a bíráló hálátlan szerepét elvállalni (ld. pl. Jeremiás történetét).

A helyzet változik, amikor Izrael a babiloni fogságba kerül. Megszűnik a királyi vérvonal uralkodói folytonossága Jeruzsálemben is. Itt már végképp kettéválik a világi és a szellemi hatalom. A templomi kultusz megszakadásával (a visszatérésig) a papi hatalom is korlátozódik, és inkább prófétai, ill. jogszolgáltatói funkciót tölt be. A zsidó nép köteles engedelmeskedni megszállóinak minden olyan kérdésben, ami nem érinti a Törvény betarthatóságát. Isten maga bünteti a megszállóknak tett eskü megszegését. Dániel, vagy Eszter példája mutatja, hogy meddig mehet el a világi hatalom iránti lojalitás. A hithű zsidó nem vehet részt idegen kultuszban, nem engedhet a hitbeli hűséget érintő kérdésekben, még élete árán sem. Egyebekben szolgálhatja a világi hatalmat, amelynek Isten akarata kiszolgáltatta.

 Eszkatologikus (üdvtörténeti, végidőkre tartozó) vonatkozásban az Ószövetség egyértelműen Izrael megújulását és a népek feletti uralmát vetíti előre a Messiás-király vezetése alatt, amikor Isten ismét közvetlen uralmat gyakorol a földön.

 Az Ószövetségben tehát, Isten földi népének történetében tehát összefoglalva:

• Isten tervei szerint az Ő közvetlen hatalma kellett volna, hogy érvényesüljön, a királyi és prófétai hatalom bizonyos fokú kombinációjával, ami a bírák idejének végéig többé-kevésbé megvalósult
• a királyság engedélyezésével Isten mintegy tudomásul vevőleg elfogadta a világi és szellemi hatalom kettéválasztását, ahol a világi hatalmat (legalábbis elvben) korlátozta a prófétai és papi (szellemi) hatalom és a törvényesség. Ennek túllépése a világi hatalom részről egyértelműen bűn volt.
• a királyság időszakában a szellemi hatalomnak kötelessége volt a világi hatalmat ezekre a korlátokra figyelmeztetni, ami azonban nyilvánvalóan nem volt veszélytelen szolgálat.
• a királyság bukása után megkezdődött a „népek ideje”, amikor Izrael (illetve Júda) gyakorlatilag megszállás alatt él. Itt az alapelv a világi hatalomnak való engedelmesség mindaddig, amíg az nem ütközik az isteni alapelvekkel.