Összefér a bibliai vallás a nacionalizmussal?

 Félreértés ne essék: meg sem próbálom bizonyítani, hogy a bibliai vallásosság igaz, ez a rész azoknak szól, akik hisznek benne, hogy nem egyszerűen emberi produktum és ezért próbálják hozzá igazítani járásukat. Itt ízig-vérig értékelő gondolatokról van szó, amely értékelő gondolatok azonban egy lejegyezett könyvhöz, illetve annak interpretációjához kapcsolódnak. Itt csak azt a véleményemet próbálom meg röviden megfogalmazni, hogy a „nemzeti keresztény” vagy a „keresztény nemzeti” szópár contradictio in adiecto. Lássuk, hogy miért.

 Az Újszövetség alapján, különösen Pál apostol levelei alapján minden Bibliát ismerő ember számára nyilvánvaló kellene, hogy legyen: ember és ember között egyetlen fontos különbség van: újjászületett-e Krisztusban, vagy nem? Pál apostol teljes szenvedélyességgel védelmezi ezt a gondolatot a ledöntött falakról (a pogányok és a zsidók között Krisztus testén belül), a „nincs szkíta, nincs barbár, nincs, görög, nincs rabszolga, nincs szabad, nincs férfi, nincs nő”[1] gondolatban, mert mindenki egy a Krisztusban. Ez tipikusan a mágikus kultúra „nemzet” fogalma. Ugyanígy gondolkodik egy (talmudista) zsidó vagy egy muszlim saját csoportjáról. A hit szempontja minden más szempontot felül kell, hogy írjon, Jézus maga sem ismert ebben pardont – még a család vonatkozásában sem. Ehhez az egységhez képest a nyelvi, vagy nemzeti hovatartozás nem túl sokat jelent, vagy ha mégis, akkor az bálványimádás. A magyarok istene, ha létezik, az bizony bálványisten. Méghozzá elég vérszomjas bálvány, mint minden más bálvány. Aki ezzel nem hajlandó szembenézni, az magát csapja be. Hallottam Tőkés püspököt prédikálni, de abban bizony Jézus Krisztusról, bűnről, megváltásról elég kevés szó esett, a magyarságról annál több. Ha valaki megtért keresztény létére Erdélyben nem szeret jobban egy megtért románt, mint egy káromkodó, erőszakos székelyt, az bizony arcul csapja saját hitét, és egy más credót fogalmaz meg magának, mint amit az apostolok ránk hagytak.

 Ez ellen két gondolatot lehet felhozni: egyrészt a zsidóság nacionalizmusát, másrészt azt a történelmi érvet (amit általában nem szoktak felhozni), hogy a fausti kereszténység nem szigorú értelemben azonos a mágikus kereszténységgel (ld. a 6. hivatkozást). A másodikkal kapcsolatban csak annyit, hogy ebben a vonatkozásban nincs érdemi különbség. A középkori katolicizmus abszolút szupernacionális (nem internacionális!). Az avignoni és a római pápaság küzdelmeiben van egyfajta proto-nacionális elem, de ez is más, mint a romantika által kitermelt nacionalizmus, amelynek első halvány jelei a reformáció/ellenreformáció küzdelmeiben jelentkeznek, de itt is erősebb a latin/germán polarizáció, mint a valóban nemzeti. Tehát ez nem igazán jó érv lenne a nacionalizmus és a kereszténység összekapcsolására.

 A zsidóság saját „nacionalizmusa” már több megfontolást igényel. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy a zsidó nacionalizmus az egyetlen Isten által jóváhagyott nacionalizmus, de ez durva elferdítése lenne egy ennél jóval összetettebb valóságnak. (Azt ugyanis Isten kijelentette magáról, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, de azt soha nem mondta, hogy a magyarok Istene lenne – jobban, mint mondjuk a szlovákoké, románoké vagy a szerbeké). Ennek megértéséhez üdvtörténeti látásra van szükség, hogy különbséget tudjunk tenni Izrael és a Gyülekezet helyzete között. Erről az egyik legvilágosabb könyvet egy több mint 100 évvel ezelőtt élt szerzőtől olvastam[2], aki lényegében a diszpenzacionalista teológia alapján áll (amelyet leginkább a neoprotestáns gyülekezetekben osztanak, de ott sem mindenhol. Az ó- és újszövetségi háztartás viszonyának kezelési módjairól ld.[3]). Izrael Isten földi népe, akit testi születés alapján tart nyilván, a Gyülekezet pedig a szellemi nép, amelyet örök elhívással, eleve elismerés alapján „első zsengeként” választ ki. Mindkettőnek mások a váradalmai, más a szerepük az üdvtörténetben, amelynek az összekeverése csak azt eredményezheti, hogy reménytelenül összezagyváljuk Isten szándékait. De még szigorúan az ószövetségi kontextusban sem beszélhetünk „igazi” nacionalizmusról (gondoljunk csak Jeremiásra, akit honfitársai hazaárulással vádoltak, vagy az összes prófétára, akik nem túl sok hízelgő dolgot mondtak el népükről), legfeljebb Isten iránti szeretetről, Akinek van joga választani.

 Ugyanebből az okból rendkívül komoly fenntartásaim vannak a hatalom és a vallás mindenfajta összefonódásával szemben, mert az „oltár és a trón” házassága és kölcsönös hatalmi törekvései rendkívül sok torzulást hoztak a hit világában. Mély meggyőződésem, hogy a kegyelem korszakában az újjászületett hívőknek nem feladatuk a hatalmi politikában való aktív részvétel, mert ez elkerülhetetlenül olyan eszközök használatára készteti, adott esetben kényszeríti őket, ami ellentmond hitüknek. Ez nem azt jelenti, hogy a világi hatalom nem Istentől van (éppen ellenkezőleg, erről Péter és Pál is rendkívül világos és egyértelmű tanítást ad), de ezt látásom szerint nem az övéivel intézteti. De ez már túlságosan messze vezető kérdés lenne, amibe itt nem akarok belemenni.

 Összefoglalóan tehát a nacionalizmus hittel való összekapcsolását nem látom meg alapozottnak

• sem az Újszövetségi tanításban
• sem a kora-keresztény gyakorlatban
• sem a középkori katolicizmusban
• sem az Ószövetségben.

[1]              Gal 3,28

[2] T.B. Baines: „The Lord's Coming, Israel, and the Church”, Gute Botschaft Verlag, 1991

[3] D.L. Baker: Két szövetség, egy Biblia, Hermenutikai Kutatóközpont, Budapest, 1998