Olvasmányok, gondolatok, hangulatok

Bábeli könyvtár

Bábeli könyvtár

Keresztény és(?)/vagy(?) nemzeti? (3)

2016. július 20. - Lexa56

A személyiség-tipológiai szempont

 Van még egy szempont, amit szeretnék megvizsgálni, mert számomra ez teszi leginkább érthetővé a jelenséget, a körülötte folyó harcokat és az érzelmek intenzitását. Bizonyos alapértékek tekintetében csak két ellentétes pólus között választhatunk, és ha ezeket akár személyenként, akár kultúránként ábrázoljuk[1], azt fogjuk tapasztalni, hogy bizonyos értékek „vonzzák” egymást, vagyis együtt gyakrabban fordulnak elő. Ezek alapján beszélhetünk egyének vagy kultúrák karakteréről, illetve különíthetünk el bizonyos típusokat[2]. Itt most csak két dimenziót említenék meg, egyiket sem a hagyományos pszichológiakönyvekből, hanem Spengler „Untergang”-jából véve. Spengler világosan beszél ugyan a kultúra és a civilizáció ellentétéről, de csak mint a társadalmi lét egymást követő stádiumairól, és nem veszi észre, hogy vannak emberek, akik „ösztönszerűen” a kultúrára jellemző, mások pedig a civilizációra jellemző értékeket vallanak magukénak. Tekintettel arra, hogy ezek egymást kizárják, egyszerre csak egyik lehet hatalmon, a másik ellenzékben. De van egy ettől teljesen független koordináta, amely ugyanilyen élesen osztja meg az emberiséget, méghozzá mind a kultúra, mind a civilizáció időszakában, és ez a „rassz-ember” és a „szellem embere” ellentéte. Ezt az ellentétet Spengler kitűnően észreveszi, és részletesen ki is bontja a nemes - pap vagy az üzletember/politikus – tudós ellentét párjaiban.

 Ez valahol az „ösztönös” – „tudatos” párnak felel meg, ahol az egyiknek az „illendő” a másiknak az „igaz” keresése a központi érték. Meggyőződésem, hogy valahol ebben a nem személyes döntéssel, hanem beleszületéssel történő „osztályba sorolásban” kell igazában keresni pl. a népies - urbánus vagy a „nemzeti” – „liberális” ellentét gyökereit. Itt személyes irányultságokról, alapvetően értékekről van szó, amelyeket nem igazán lehet megmagyarázni és megérteni is csak jelenség szinten lehet. Ezért olyan reménytelen a párbeszéd a két tábor között, amit a politikusok ostobasága és népszerűség-hajhászása csak tovább nehezít. Minden ilyen párbeszéd alapvető feltétele az, hogy valaki tudja önmagát, csoportját, lelkialkatát a kívülálló szemével nézni, és ha átélni nem is tudja, legalább próbálja meg megismerni a másik fél univerzumát.

 A nacionalizmus szubjektív, személyes értékelése

 Az eddigiekben elsősorban egy objektív, inkább tudományos, mint értékelő álláspont alapján próbáltam meg megközelíteni a problémát, ebben a fejezetben viszont inkább értékelő gondolataimat próbálom meg elmondani, bár itt is elő fognak fordulni racionális megfontolások.

 A magam részéről úgy állok hozzá a nacionalizmushoz, hogy csak vagy mindegyiket vagyok hajlandó megérteni, vagy egyiket sem. Arra sem képes, sem hajlandó nem vagyok, hogy saját csoportom nacionalizmusát pozitív módon hazaszeretetként értékeljem, másokét pedig negatív módon nacionalizmusként, sovinizmusként, fanatizmusként stb. És ez az egyik legnagyobb bajom azokkal, akik a nacionalizmus bűvkörébe kerültek: abszolút képtelenek önmagukat vagy csoportjukat a kívülálló szemével nézni. A marxi értelemben vett pártosság annyira áthatja a gondolkodásukat, hogy képtelenek felismerni formai azonosságokat saját magatartásuk és másoké között. Esetleg ha két dél-amerikai állam konfliktusáról van szó, akkor talán képesek több-kevesebb objektivitással mérlegelni a két fél álláspontját, de semmi olyan kérdésben nem, amely távolról is érintheti saját érzelmi beállítottságukat.

 Fontos látni, hogy minden csoporttudat mögött végső soron az önzés áll: a csoport, ahová tartozom, azért fontos, mert az én csoportom (bár ezt kevesen ismerik fel, és még kevesebben merik kimondani). Ha máshová születtem volna, most ugyanolyan vehemenciával gyanakodnék, gyűlölködnék azokra, akiket most istenítek, mint ahogy most acsarkodom azokra, akik csoportom vélt vagy valós érdekeit sértik.

 A nacionalizmus (és ezzel analóg módon sok más csoporttudat) másik, számomra elfogadhatatlan jellemzője az, hogy az embereket nem erkölcsi jellemvonásaik alapján kezeli és különbözteti meg, hanem hovatartozásuk alapján, illetve a hovatartozásnak önmagában tulajdonítanak egy kvázi-erkölcsi értéket. Hiányzik az egyenlő mérce, illetve még az erre való törekvés is. Másképp ítélem meg a helyzetet, ha magyar futballhuligánokat vernek meg Szlovákiában, mint ha mondjuk angol futballhuligánokat vernek meg Németországban, mert az egyiknek (szerintem) van nemzeti relevanciája, a másiknak meg nincs (számomra). Másképp sajnálom az Iránban lefogott magyar kábítószercsempészt, mint az ugyanott lefogott török kábítószercsempészt. Ez mindaddig működik, amíg az ember meg nem próbál kilépni egy szűk közösség kereteiből, és meg nem próbálja saját elfogultságát másokra rákényszeríteni. Rendkívül nehéz ugyanis bármilyen észérvet felhozni amellett, hogy egy nem érdekelt kívülálló az én pártomat fogja, és ne a másikét. Léteznek ugyan szimpátiák és antipátiák nemzetek között, de többnyire azt is a szimpátiát vagy antipátiát nyilvánító fél saját elfogultságai vezérlik, nem a megítélendő helyzet.

 A (magyar) nacionalizmus képtelen belátni azt, hogy Trianonnak egyik legfőbb oka, hogy mi ugyanazt a szerepet játszottuk a nemzetiségekkel szemben a XIX. század második felében, amit Bécs velünk szemben. Amit mi hangosan követeltünk a Habsburg háztól, ugyanazzal a mozdulattal megtagadtuk saját nemzetiségeinktől. Fejtő Ferenc egy érdekes könyvében[3] többek között azokról a háttérben végzett machinációkról szól, amit Magyarország annak az érdekében végzett, hogy megakadályozza Csehország és Horvátország hasonló státusba kerülését, mint amilyenben Magyarország volt Ausztriával szemben. Ez hatalmi szempontból érthető, de nem kell csodálkozni, hogy ezek után nem lelkesedtek értünk.

 Jászi Oszkár írásainak egy gyűjteményében[4] mulatságos olvasni azt, hogy mennyire azonos a szeparatizmus rémével riogató magyar sajtó hangja a XIX. század végén azzal, amit a mostani román vagy szlovák sajtóban olvasni a magyar szeparatizmus veszélyével kapcsolatban. Számomra egyszerűen fel nem fogható, hogy hogyan képes egy ugyanazon ember az egyiket jogosnak, a másikat jogtalannak ítélni – saját érdekétől függően, sőt még mástól is elvárni, hogy ossza nézeteit. Igaz, a hithű nacionalista nem meggyőzni, hanem legyőzni akar másokat, ezért nem az izgatja, hogy mit gondol a másik, csak az, hogy mit képes megtenni. Ez azonban mindig a történelmi helyzet függvénye lesz. Jászi ugyanebben a könyvében arról is ír (és ezt hosszas statisztikákkal is igazolja), hogy a magyarságnak iszonyatos asszimiláló ereje van – mindaddig, amíg nem próbál erővel asszimilálni. Elgondolkodtató tény.

 Azon is sokat gondolkodtam, hogy ki az a magyar nép, akit állítólag a nemzeti radikalizmus szeret? Bizonyára nem a magyar állampolgársággal rendelkezők összessége. Mert azok közül nem mindenki „igazi” magyar. De akkor ki az igazi magyar? Akit én annak fogadok el. Azt, hogy ez tiszta tautológia, kevesen fogják fel. Ez olyan, mintha a definíciót, hogy „a kör azon pontok mértani helye ...” egy olyannal próbálnánk helyettesíteni, hogy „a kör az egy olyan kör ...”. Legalább így hat az a definíció, hogy „magyar az, akit a magyarok annak fogadnak el”. Mégis sokan ezt teljesen kielégítőnek vélik. A szomorú valóság, hogy a nemzeti radikalizmus nem egy empirikus embercsoportra irányítja szeretetét, hanem egy elképzelt, soha nem létezett entitásra, amelyet erőszakkal ki akar alakítani a maga „social engineering”-jével, ami a számomra semmivel sem vonzóbb, mint a kommunisták fanatizmusa, hiába próbálják bizonygatni, hogy ők a szerves tradíció képviselői egy mesterséges ideológiával kapcsolatban. (Itt csak emlékeztetek a cikk elején idézett bon mot-ra).

 El tudom fogadni a nacionalizmust, mint jelenséget, de leginkább úgy, mint valami biológiai létből itt maradt, átszellemiesített csökevényt, aminek intenzitása ugyanúgy változhat az emberekben, mint mondjuk a szexuális vágy vagy sok egyéb olyan késztetés, ami inkább biológiai, mint szociális létünkből ered. Nem más ez, mint egyfajta populációgenetikailag meghatározott harc a véges erőforrásokért. Érzelmileg képtelen vagyok azonosulni vele, és úgy látom, hogy a vallási indulatokhoz hasonlóan kiválóan alkalmas tömegek manipulálására, a vezetők alkalmatlanságának, a meg nem oldható gazdasági és egyéb problémák elrejtésére stb. Magyarul olyan tűznek látom, ami több veszélyt, mint előnyt hordoz, és amivel sokan szeretnek játszani, de ha tűzvészt okoznak vele, akkor mindenki mást okolnak érte, csak magukat nem.

 Abba itt nem is igazán kívánok belemenni, hogy itt, Kelet Közép-Európában miért még nehezebb a (homogén) nemzetállamok kialakítása és miért veszélyesebb az átlagosnál is a nacionalizmus erőltetése. Elég annyit jelezni, hogy etnikailag meglehetősen kevert térségről van szó, még annyira sem lehet összefüggő, etnikailag homogén területeket határokkal elkeríteni, mint Nyugat-Európában. Itt csak különböző igazságtalanságok között választhatunk (ha nemzetállami keretekben gondolkozunk), vagy fölfelé menekülhetünk ki az egészből - a nacionalizmus meghaladásával. A nacionalizmus különösen nagy károkat okoz azokon a területeken, ahol a korábbi török vagy még korábbi arab birodalmak voltak. Olyan léptékű népirtásra, mint amire az örményekkel szemben sor került, korábban nemigen volt példa az Ottomán birodalomban, ahol a milliyet rendszer több-kevesebb hibával, de működött. Nem területi elkülönülés érvényesült, hanem vallási csoportok önigazgatása, legalábbis olyan területeken, amelyek a birodalom alapvető érdekeit nem veszélyeztették. Ugyanez mondható el a ciprusi, vagy a délszláv problémáról, amit még külön „színez”, hogy Horvátország és Szlovénia nem volt része sem a török birodalomnak, sem az ortodox közösségnek. Hasonlóan problematikus a nacionalizmus „exportja” Afrikába, ahol a törzsi hovatartozás máig sokkal erősebb összetartó elem, mint egy esetlegesen, nyugati érdekek kialakított területi egység felett uralkodó központi kormány iránti lojalitás.

 A japán nacionalizmus megint egész más tészta, azt erősen táplálja a császárkultusz és egy tőlünk idegen közegben valósult meg és működött. Ruth Benedict, a második világháború idején megbízott kultúrantropológus, akinek feladata az volt, hogy az amerikai hadvezetés számár próbálja „megérteni” a japán psziché működését, igen sok érdekes megfigyelést tesz „A krizantém és a kard” című könyvében[5], közte azt is, hogy a japánokban él(t?) egy határozott elképzelés a népek közötti rendről, és ők úgy érezték, hogy hivatottak mások irányítására. (Érdekes, hogy olyan néppel még sohasem találkoztam, amely hasonló nézeteket hangoztatva a piramis alján képzelte volna el saját istentől vagy sorstól rendelt helyét. Nem furcsa?) Ezt az elhívást azonban azok a népek, amelyeken uralkodni próbált, nemigen értékelték.

 Az oroszság hazaszeretete és xenofóbiája megint csak más természetű. Két, számomra jelentős könyv is beszél az oroszság lelkületéről és messianizmusának vallásos jellegéről[6], ami megint más, mint a mifelénk „dívó” nacionalizmus.

 Összefoglalóan: a nacionalizmussal nem tudok azonosulni

  • annak irracionalitása és történelmileg nem megalapozott volta (pontosabban egy kreált történelemre épülő volta)
  • körben forgó gondolkodásmódja
  • veszélyes indulatokat kiváltó jellege és kezelhetetlensége
  • másokkal szembeni igazságtalansága miatt.

 Ugyanakkor objektíve elismerem a létét, mozgató erejét és számolok vele történelmi vagy gyakorlati lépéseimben is. Csak támogatni nem tudom, és saját személyes gondolkodásomat és emberi kapcsolatrendszeremet nem vagyok hajlandó hozzá igazítani.

[1] Nguyen Luu Lan Anh, Fülöp Márta (szerk.): Kultúra és pszichológia, Osiris, Budapest, 2003

[2] Bánhegyi György: Kelet és Nyugat: kulturális dichotómia vagy pluralizmus? Pro Philosophia Évkönyv 2008, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2008

[3]     Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990

[4]     Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, Gondolat, Budapest, 1986

[5]     Ruth Benedict: The Chrysantemum and the Sword (Patterns of the Japanese Culture), Houghton Mifflin Co., Boston, MA, (1989), magyarul Ruth Benedict, Mori Szadhiko: Krizantém és kard, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2009

[6]     J. H. Billington: The Icon and the Axe, An Interpretative History of Russian Culture, Vinatge Books, New York, 1970; Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, Budapest, 1989

A bejegyzés trackback címe:

https://babelikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr798902658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

redriver 2016.07.27. 12:24:04

Egyvalami azért belőlem még kikívánkozik: az ún. nemzetállam önmagában nem a nacionalizmus mai, torz érvényesülésének hordozója, kiváltója. A nemzetállamok léte momentán a status quo, amely anno a birodalmi eszme ellenében alakult. Ma kétirányú próbálkozásnak vagyunk tanúi: a regionális és a föderatív működésének. A föderatív próbálkozásban túlságosan sok, túl erős a birodalmi gondolkodás, a türelmetlenség, az egyközpontú vezérlés csábítása. A régiós próbálkozásnak nincs igazán sem tömegbázisa, sem hivatott elméleti és gyakorlati vezetése. Ilyen körülmények között a nemzetállam az a belátható, átélhető közösség, amely még mindig képes működni. Az ultraliberálisok sajnos a támadásaikkal szélsőséges módszereket eredményeznek a nemzetállamok védekezésében. Jelenleg a nacionalizmus nem a nemzetek közötti harc jellemzője, hanem öntudatlan csapkodás, vagdalkozás a páneurópaiság erőszakos túlsúlyra törekvése ellen. Nem magyarok és franciák, hanem nemzetállam és Brüsszel között dúl a csetepaté. És a nemzetállamot kártékony, elavult, megvetendő formának becsmérlő politikusi és közírói megnyilvánulások szerintem ebben legalább annyira ludasak, mint a jelképekben tobzódó, masírozó, tudatlan nacionalisták.

Lexa56 2016.07.27. 14:21:20

Nekem az az (egyik) bajom, hogy a magukat a nemzetállamok reprezentánsainak kikiáltó politkusok koránt sem az adott országban élő népesség egészét képviselik, hanem egy erőszakos kisebbségét, amely jogotformál az egész képviseletére. (Lásd a magyar "kétharmadot", amely jó, ha a lakosság 20-25%-ának támogatását bírja). Ez ellen igen is fontos ellensúlyt képezhetne egy föderatív vagy konföderatív kormány, amely egy szélesebb, nemzetek feletti érték-konszezust őrizne. Az EU ezt a funkciót (sem) látja el pillanatnyilag.

redriver 2016.07.29. 13:50:45

Egy korábbi írásomból egy részlet:
A liberalizmus az egyén és közösség viszonyában az egyén szabadságára, méghozzá ab ovo, veleszületett szabadságára és egyenlőségére teszi a hangsúlyt, ezt tekinti a társadalmi együttélés szabályozásának alapjaként. Mint ilyen, a leginkább megközelíti a Bibliából megismerhető szabályozási szándékot. Mindkettő a kétféle (egyéni és közösségi) érdek állandó egyeztetését, összehangolását tekinti a társadalomszerveződés morális útjának, optimumnak, amelyet csak akkor lehet megvalósítani, ha minden egyes egyén saját szabad akaratából, önként követi ezt a moralitást. Ha nem, akkor a megszegőivel szemben védekezni kell, s ez már a praktikum, a működés érdekében történő csorbítása, korlátozása az egyén szabadságának.
Ettől a felfogástól mind a konzervativizmus, mind a szocializmus alapjaiban tér el. Ugyanis mindkettő a működés gyakorlatából vezeti le a filozófiai-morális elvet, ami abszurdum, mert egy eleve relatív rendszert tesz meg a mindenkori viszonyítási alapnak. A konzervativizmus a mindenkori status quo szerinti hierarchiát, azaz az egyenlőtlenségek fenntartását helyezi a középpontba, az abszolútum helyére, a szocializmus pedig a kollektivizmust, azaz a közösségnek alávetettséget, s ez a szabadságot veszi el az egyéntől. Mindkettő működőképes rendszer, de mindkettőből hiányzik a morális abszolútum, amivel, mint zsinórmértékkel állandóan ellenőrizhető és az optimum irányába korrigálható, illetve egyensúlyban tartható a működés.
Ezt a kontrollt kellene az abszolút erkölcs hirdetőinek, azaz a keresztényeknek és a liberálisoknak megvalósítani, quasi kívülről. Ámde a konkrét társadalomszervezésben mindkettőnek csupán eltorzult, saját hatalmát megvalósítani igyekvő verziója van jelen. A kereszténység a hierarchiát preferáló konzervativizmussal kacérkodik, illetve költözik össze, s ílymódon a diktatúrák felé sodor, a liberalizmus pedig a kisebbség, az egyén érdekeit túlhangsúlyozva az eredeti normához képest, a devianciát normakontroll nélkül érvényesíteni akarván, a széthullás, az anarchia irányába viszi a társadalmat. S eközben éppoly esküdt ellenségei egymásnak, mint a jobb- és baloldal. Pedig az eszméik alapelve közös: az ember szabadnak és egyenlőnek születik.
Ezt már most teszem hozzá: olyan politikai erő nincs és nem is lehet, amely a népesség egészét képviseli. A parlamentáris demokrácia erre nem is vállalkozik. A konzervativizmus és a szocializmus érdekalapú (elvileg), épp ezért érthető, ha a saját érdekében egyrészt kihasználni, másrészt meghosszabbítani akarja a kormányhatalmának idejét. Érdekeket akar érvényesíteni. Ez a dolga. Hogy ezt hogyan, milyen eszközökkel teszi, az már politikai kultúra kérdése. A két érték mentén való szerveződésnek a feladata épp ennek a kultúrának a fáradhatatlan tanítása, javítása lenne. Ehelyett a saját hatalmukat akarják megvalósítani, holott a fentiek miatt az ő értékrendjük nem alkalmas kormányzásra. A civil társadalom felé kéne fordulniuk, igazat mondani, a polgárt tájékoztatni, tanítani, hogy tudatos választóvá váljék. De mivel kampányolnak, a hatalomért küzdenek, elvesztették a hitelüket az egyének előtt.
Jézus nem akart király lenni. Ment az emberek közé, tanított, felébresztette őket, reményt adott, segített. Hogy képesek legyenek jól dönteni. Ez a feladat. Szerintem.

Lexa56 2016.07.31. 07:54:21

@redriver: ezzel lényegében egyetértek
süti beállítások módosítása