A periodikus változások okai, értékelés és megismerés
Mi lehet az oka ennek a periodikus változásnak a történelembe? Spengler nyíltan, Toynbee rejtetten kozmikus hatásokra gyanakszik, de egyikük sem részletezi elképzeléseit. Úgy gondolom azonban, hogy van egy ennél valószínűbb magyarázat is, ami az emberi gondolkodás jellegzetességeire épül, ehhez azonban egy kis kitérőt kell tenni. Sokan felfigyeltek rá, hogy az emberi ítéletalkotás kétféle csoportba sorolható: a megismerő és az értékelő ítéletek közé, de ezt talán legrendszeresebben Fitos Vilmos fejtette ki a "Kétféle gondolat bölcselete" c. könyvében. Mi a különbség a kétféle gondolat között? A megismerő gondolat jelenséget vet össze jelenséggel, azok között próbál meg kapcsolatot teremteni. Példa: Ez a könyv 50 dkg tömegű. Az ilyen gondolatok igazságtartalma vizsgálható, és ha a két beszélő meg tud egyezni a szavak jelentésében, akkor a kérdés általában el is dönthető. Az értékelő gondolat azonban nem jelenséget vet össze jelenséggel, hanem mintegy vallomást tesz saját maga és a tárgy viszonyáról. Példa: Ez a könyv jó. Szemben a súlyméréssel itt nincs olyan mindenki által elfogadható mérce és összehasonlítási eljárás, amivel egy ilyen gondolat igazságtartalma vizsgálható lenne. Egy ilyen állítás lehet őszinte vagy hazug, de hogy a megismerő gondolathoz hasonlóan igaz vagy hamis lenne, azt nem lehet mondani. (Itt most csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a Biblia az értékítéletekkel kapcsolatban is abszolút mércét állít fel, Isten értékelését véve etalonnak, de itt is arról van szó, hogy valaki elfogadja-e Isten értékelését, vagy nem, és nem arról, hogy valaki logikai következtetéssel eldöntheti egy értékítéletről, hogy az igaz-e vagy hamis.) Az értékelő gondolatok között ellentét feszül, nem ellentmondás. Egy értékelést nem lehet megcáfolni, legfeljebb csalódni lehet benne. Mégis az értékelés és a megismerés párjában az értékelés az abszolút elsődleges, mert az értékelés létérvényesítés, amelyhez a beszédkészség sem szükséges (állatoknál is jól megfigyelhető), a megismerés pedig csak a létre vonatkozó reflexió, amelynek végső célja csak az lehet, hogy hozzásegítsen bennünket értékelő gondolataink megvalósításához. (Más kérdés, hogy vannak emberek, akik számára a megismerés önmagában is gyönyörűség, de ez megint csak értékítélet). Nos, az értékelő gondolatoknak ez az ellentétessége (amely miatt egyesek bipoláris gondolatnak is nevezik) magyarázza számomra legjobban a kultúra-civilizáció kettősséget és azok periodikus váltakozását. Egyszerűen statisztikai alapon is feltételezhető, hogy az emberek egyik fele inkább a kultúrákhoz, másik fele pedig inkább a civilizációhoz kötődő értékrendet képviseli. Mivel ezek egyszerre nem lehetnek uralmon, logikusnak tűnik, hogy váltogatják egymást. Azt, hogy erre milyen gyakorisággal kerül sor, csak tapasztalati alapon lehet eldönteni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy amikor akár a kultúra, akár a civilizáció értékrendje felfutóban van és vannak olyan személyek, akik teljes odaadással képviselik ezt az értékrendet, akkor a másik nézetrendszer képviselői védekező, ellenzéki helyzetbe szorulnak. Amikor aztán kiteljesedik az adott értékrend, jól látszanak a megvalósulás hiányosságai, a szép elvektől való eltérések, fokozatosan veszít vonzerejéből, és erősödik a másik, vele ellentétes értékrend ellenállása.
A kultúrák alapfogalmai, tér- és időképzetek
A kulturális és civilizációs értékrendek nem valamiféle tudatos alkotások, bár megfogalmazásuk rendszerint az adott kultúra vagy civilizáció nagyformátumú egyéniségeihez kötődik. Ezek az emberek éppen azért tekinthetők nagynak, mert látható formában meg tudják jeleníteni azt, amit sokan átélnek, de megfogalmazni nem tudnak. A tér- és időfelfogás valamint számos más alapvető funkció, amelyek egy-egy társadalom világlátásának koordinátáit jelentik, nagyrészt nem tudatos választás eredménye. A benne élő ember számára olyan magától értetődő, hogy csak akkor döbben rá annak kultúrához kötött voltára, ha más kultúrába tartozó emberekkel érintkezve rájön, hogy saját konvenciói ott nem érvényesek. Igen jó példákkal szolgál erre Edward T. Hall amerikai antropológus könyveiben. Spengler megpróbálta a különféle kultúrák tér- és időképét egy-egy szimbólummal leírni: az egyiptomiét az úttal, amely a sírkertek párhuzamos oszlopsoraiban jelenik meg, és amely gyökeresen különbözik a kínai kultúra tao-jától, amely ugyancsak út, de azon nem egy irányban menetelnek, mint az egyiptomiak, hanem vándorolnak, mint a kínai vagy japán kertek kanyargós ösvényein. Szerinte a görög-római kultúra ős-fogalma a test, és a tér csak annyiban létezik, amennyiben a testet körülveszi, igazán szavuk sincsen rá. A hinduk idő iránti érzéke a görögökéhez hasonlóan fejletlen (éles ellentétben az egyiptomi, a kínai vagy az európai kultúráéval), de attól eltérő jellegű. A hinduk mindenben az időtlen általánosat próbálják megragadni, ezért nem érdeklődnek különösen a kialakulás részletei iránt. Az bizánci és arab kultúra (amelyet Spengler egy szóval "mágikus"-ként jelölt) számára mind a tér, mind az idő véges, zárt, barlang-szerű. Ez azért különösen fontos számunkra, mert ez Jézus kortársainak és a korai kereszténységnek a világképe, amelytől a nyugat-európai kultúra (amelyet Spengler "fausti"-nak nevez) csak fokozatosan különült el a "nagy" középkor folyamán (Kr. u. 1000 után). Az európai ember számára a végtelen tér és végtelen idő szinte nélkülözhetetlen alap-posztulátum.
A kultúra-civilizációs ciklus, a kultúra hajnala
A kultúrák azonban nem a térről vagy időről szóló elmélkedésekkel indulnak, hanem rendszerint valamilyen nagy vallással, amelyben a világgal szembeni szorongásukat próbálják meg feloldani és kifejezni. Ezekben az időszakokban minden (a politikától a művészetig) ennek a gondolatnak van alárendelve, de nem azért, mert a gonosz papok így akarják, hanem azért, mert minden valamirevaló embert ez a kérdés foglalkoztat. Hihetetlen merészséggel nyúlnak hozzá a legalapvetőbb kérdésekhez, bátran válaszolnak, megújítanak, lerombolnak mindent, ami nem felel meg világképüknek, és újat építenek. A kezdeti kultúrákra nem a töprengés és a magyarázat, hanem az alapértékekbe vetett hit és az ezekre épülő tettek a jellemzők.
Az érett kultúra időszaka
Az érett kultúrák időszakában kialakul és rögzül a szimbólumrendszer (mind a vallásban, mind a művészetekben), egyszersmind veszít elevenségéből. Még azok is, akik teljes odaadással hisznek a kultúra értékrendjében, szükségét érzik annak, hogy "bizonyítsák" ezen értékrend igazságát másokkal szemben. Ez persze lehetetlen vállalkozás, lévén az értékítéletek bizonyíthatatlanok, de ezekben a korokban a szép, igaz és jó egységet alkot és a tudományok királynője valamilyenfajta teológia. Az érett kultúrákban fellépő rendszerezési igény kielégítésére azonban rendszerint csak valamelyik korábbi kultúrából (pontosabban civilizációból) fennmaradt, már üressé és szervetlenné vált tudomány formája áll rendelkezésre. Ilyen volt az egyiptomi és babiloni tudomány a görög-római világ számára, az arisztoteleszi világkép az érett mágikus keresztény (bizánci) és arab világ, majd később a (nyugat-) európai középkor számára. Minden ilyen átvétel azonban kegyes öncsalás, mert az átvevő öntudatlanul is válogat, átértelmez, új jelentést ad a szavaknak, hiszen az átvevő kultúra ős-szimbólumai nem egyeznek meg annak a civilizációnak (pontosabban az adott civilizációhoz tartozó kultúrának) a szimbólumaival, amely az átvett tudományt megalkotta. Spengler nagyon helyesen mutat rá, hogy az átvételnél sokkal fontosabb megnézni, hogy mit nem vesznek át (nem is veszik észre, mintha ott sem lenne), és azt is igen találóan mondja ki, hogy a görög, az arab és a tomista Arisztotelesz szinte mintha nem is ugyanaz a filozófus lenne. Mindenesetre a "kölcsönvett" tudomány bázisán kiépül a rendszerezett teológia, amely egy időre elaltatja a kételyeket.
A "harmadik rend" és a civilizációs értékek első megjelenése
Az intézményes berendezkedés azonban óhatatlanul megmerevedést is jelent. A kultúrák két ős-rendje, a papság és a nemesség fokozatosan veszít szellemi vezető szerepéből, kötelességeik egyre jobban eltörpülnek jogaik mellett, ami kikezdi legitimitásuk alapjait. Ha egy uralkodó réteg már nem fejezi ki egy egész társadalom értékrendjét, és nem vállalja az ebből fakadó kötelezettségeket, önkorlátozást és hátrányokat a jogok és kiváltságok mellett, akkor egyre inkább rákényszerül a pusztán fizikai erőre épülő uralkodásra, ami azonban nem lehet tartós (legalábbis történelmi léptékben nem). Ekkorra megjelenik és fokozatos gazdasági hatalmat nyer a spengleri "nem-rend", a polgárság. (Más kultúrákban is megvan ezek analógja a kereskedők, pénzemberek stb. formájában). Ez a réteg ebben az időszakban még minden tekintetben a rendeket utánozza, de inkább civilizációs, mint kultúr-érdekeket hordoz, és ez előbb-utóbb a felszínre is tör, Európában pl. a reneszánsz idején. A civilizációs értékrend első felbukkanása azonban még rendszerint nem elég erőteljes és a kulturális szféra, a "rend" ellentámadása követi (Európában a barokk korszaka). Spengler ezt tekinti a kultúra "őszének", vagy kései-érett periódusának, pedig itt már bizony a civilizációs értékrend fokozatos előretörésének és a kultúra védekezésének lehetünk szemtanúi. A kultúrát megindító vallásos hit még él, de ezt már egyre inkább csak akarattal lehet életben tartani. Az emberek nem azért hisznek, mert nem tudnak mást tenni, hanem mert ragaszkodnak hitükhöz. Ez a tudomány igazi kifejlődésének korszaka, amikor már nem az előző civilizációkból átvett halott keretet fejlesztik tovább, hanem a kultúra saját szimbolikáját használva megalkotja azokat a sajátos ok-fogalmakat, amellyel saját maga számára magyarázhatóvá tudja tenni a természet és a társadalom jelenségeit. Ez a tudomány fénykora, amikor szinte úgy tűnik, hogy nincs olyan kérdés, ami a tudomány eszközeivel ne lenne megközelíthető, és akkor még hiszik, hogy meg is válaszolható. E korszak tudósai között már vegyesen találhatók mind vallásos, mind vallástalan elmék, és fokozatosan kialakul egyfajta racionalizmus, amely a problémamegoldás eszközeként és döntőbírójaként egyedül az emberi értelmet ismeri el.
Az érett civilizáció
A kultúra-civilizációs korszak utolsó szakasza az érett civilizáció, amelyben szétesnek a korábbi rendek és a hozzájuk kapcsolódó hatalmi rendszer, amelyet valamilyen "polgári" rend vált fel. A legitimáció forrása ebben az időszakban nem az isteni, hanem valamilyenfajta emberi választás (nem szükségképpen parlamenti demokrácia). Mivel ez a rend is értékeken alapul (bár ezek az értékek inkább az emberre, az egyénre, a "szabadságra" épülnek, vagyis tipikus civilizációs értékek), megvalósulásával ennek is kiütköznek hátrányai. Olyan ember mindig kevés akad, aki az általa képviselt értékekért hajlandó egyéni előnyökről lemondani, ezért a valós hatalom egyre inkább átcsúszik a pénz birtokosainak kezébe. A hatalom alávetettjei saját anyagi előrehaladásukkal vannak elfoglalva és megcsömörlenek a hatalomgyakorlásnak még attól a korlátozott lehetőségeitől is, amit a politika számukra biztosít. Jól követhető ez a folyamat a császárkort megelőző Róma, vagy a XX. századi Európa történetében. Ha ez előző korszakot a tudomány fénykorának neveztük, ezt talán aranykornak lehet nevezni, mert ekkor telik meg az adott civilizáció tudományának kincsesháza, amikor minden, az adott tudomány által feltehető kérdést megpróbálnak megválaszolni, és rendszerint meg is válaszolnak. Ez a tudományos "nagyüzem" időszaka, ami azonban annak korlátjait is megmutatja.
A civilizáció vége, császárság és világbirodalom
A civilizáció végét az jelenti, amikor már a pénz (ami bizonyos értelemben ugyancsak absztrakt dolog, és kultúráról kultúrára változik) sem tudja kezében tartani a hatalmat, és a visszacsúszik a hatalomra éhes és azt bármilyen (elsősorban erőszakos) módszerrel megragadni kész emberek kezébe. Ez a kései civilizáció "császárkora", amelyet rendszerint egy igen zavaros, harcokkal teli időszak előz meg. Ez volt a "harcoló államok kora" Kínában, a polgárháborúk kora Julius Caesar előtt, vagy a világháborúkkal tarkított XX. század Európa történetében. Az ezt követő császári korszak, amely rendszerint világbirodalmak kiépülésével jár együtt, bizonyos fokú megnyugvást hoz, ami akár évszázadokig is eltarthat, de előbb-utóbb eljön a katonacsászárok kora, majd a végső káosz, amelynek vagy a szomszéd népek, vagy egy új, feltörő kultúra vet véget. Ez az időszak már nem a tudomány, sokkal inkább a technika, a mérnöki teljesítmények korszaka, amelynek legfőbb feladata a császári hatalom elősegítése, valamint a világbirodalom kiépítése és adminisztrációja. A kulturális életben kihalnak a nagy stílusok, és a "magas" művészeteket az egyéni (sokszor extravagáns) ízlések sokfélesége uralja, a "tömegkultúra" pedig nívótlan tömegtermékek piacává válik. Mindemellett fennmarad egy iparművészet, vagy díszítőművészet, amely még sokkal azután is hordozza az adott kultúra formakincsét, miután annak éltető lángja már rég kihalt. Ezt az állapotot nevezi Spengler "fellah"-állapotnak, amelyben a változásoknak már nincs meghatározott iránya, csak egy ide-oda sodródás. Példaként hozza fel az egyiptomi, a hindu és a kínai civilizációt, amelyek mintegy "túlélték önmagukat" és egyik hatalomtól a másik kezébe csúszva maradtak fenn évezredekig. (Toynbee e hosszú életű népek esetében több kultúra-civilizációs ciklus létét feltételezi). A civilizáció e legkésőbbi időszakában ismét csökken az érdeklődés a tudományok iránt. Jól látszik a tudományok és a technológia csődje, az emberek visszatérnek vallási gyökereikhez (ezt nevezi Spengler a "második vallásosságnak"), de sokszor csak a babonához és más, korábbi kultúrák félig értett vallásaihoz. Ezért borította el Rómát a császárkorban az egyiptomi, kaldeus és más közel-keleti kultuszok sokasága, és ezért jellemzi Európát és Amerikát manapság a hindu és kínai vallások iránti érdeklődés.
