Természetesen nem hiszem, hogy néhány rövid oldalon össze lehet foglalni a Bibliában leírt gondolatokat, még a legfontosabbakat sem. Mégis úgy érzem, szükség van arra, hogy bizonyos kérdésekről röviden kifejtsem a véleményemet, amelyekre a későbbiekben a különböző témák kapcsán még részletesebben is visszatérünk. Nem magánvéleményről van szó, hanem egy olyan látásról, amelyet sok evangéliumi kereszténnyel osztok. Természetesen leszek olyan egyéni elképzelések, látások is, amelyért csak magamnak kell viselnem a felelősséget.

 A teremtés és az ember állapota

A Genezis könyvében (Mózes 1. könyve) a teremtéstörténet tudtunkra adja, hogy a világ nem magától keletkezett, hanem egy tudatos, mindenek fölött álló lény, Isten alkotása. Az is kiderül, hogy ez a világ eredetileg, a teremtés után tökéletes összhangban volt Teremtője gondolataival. Ez az összhang azonban nem sokkal az első, önálló döntőképességgel felruházott (Istenhez ezért bizonyos mértékig hasonló) teremtmény, az ember megjelenése után megromlott. Az ember, akárcsak a teremtés többi része, kezdetben harmóniában, közösségben élt Istennel (ezt fejezi ki az a kép, hogy Isten kezdetben az Édenben együtt jár, él az emberrel). Ennek azonban véget vetett a kígyó aknamunkája, akiről később megtudjuk, hogy maga a Sátán (egy bukott angyalfejedelem), vagy annak képviselője, eszköze volt. A támadás a harmónia alapja, a bizalom ellen irányult, és sikerrel hintette el az emberben a gyanakvás magvait. Ennek, és az ebből fakadó engedetlenségnek az eredménye szellemi halál, a közösségből való kiűzetés, és a természet megromlása volt. A büntetés mellett azonban rögtön feltűnt a kegyelem ígérete, az "ősevangélium" az "asszony magváról", aki majd "a kígyó fejére tapos" (1Móz 2,15).

 A bemutatott áldozat

Nem sokkal a közösség megszakadása után sor került egy olyan gyilkosságra, amely később végig fog húzódni az egész történelmen. Káinra és Ábelre gondolok. Igen mély értelmű az a megfigyelés, hogy Ábel áldozatát azért fogadta szívesen Isten, mert ő belátta: a szakadás jóvátehetetlen, és mivel a bűn büntetése a halál, azt csak a helyettes áldozat halála törölheti el. Ezzel szemben Káin a föld termését, saját munkájának eredményét próbálta Isten megengesztelésére felhasználni. Ennek elutasítása gyilkos dühöt váltott ki belőle azzal szemben, akinek áldozatát Isten (Kain számára érthetetlen okból, tehát szerinte önkényesen) elfogadta. Ez az ellentét a helyettes áldozat hatékonyságába vetett hit és az önmegváltáson alapuló vallásosság kiengesztelhetetlen ellentéte. Kain vonalán az ember létrehozta a mesterségeket és a művészeteket, mondhatnánk a civilizáció és a kultúra elemeit. Isten áldása mégis az új gyermek, Séth vonalán terjed tovább. Az Istennel való kapcsolat meggyöngülése gyorsan halad előre, már Séth fiának idejében szükséges az Úr nevének hirdetése és segítségül hívása. (Igaz ez a "gyors" relatív fogalom, hiszen a Biblia szerint ekkoriban az emberek élettartama megközelítette az 1000 évet, és csak később, fokozatosan csökkent, de ebbe most nem akarok belemenni).

 A vízözön és Bábel

Isten úgy találta, hogy a gonoszság Kain, de Séth vonalán is egyre terjed (1Móz 6,5), ezért úgy döntött, hogy vízözönnel pusztítja el őket. Megkegyelmezett viszont Nóénak, aki "Istennel járt" és "igaz férfiú" volt. Ő közvetlen hozzátartozóival túlélte a katasztrófát, és megkapta Isten ígértét, hogy Isten többet nem pusztítja ki özönvíz által a földet, bár illúziói továbbra sincsenek az emberrel kapcsolatban: "Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem" (1Móz 8,22). Az emberek ismét parancsot kapnak, hogy szaporodjanak és töltsék be a földet, ehelyett azonban egy egészen más vállalkozásba fognak: "Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén" (1Móz 11,4). Ennek eredménye ismét ítélet és szétszóratás, amelyet a köznyelv "Bábeli zűrzavarként" ismer.

 Ábrahám, a hívők atyja

Ilyen háttér mellett, amikor az ember a kinyilvánított kegyelem jelei ellenére, ismételten szembefordult Istennel, és semmi remény nem volt a dolgok pozitív irányú megváltozására, Isten egy teljesen új programot kezd el. Noé egy pogány (tehát a Teremtőt nem ismerő) leszármazottjának, Thárénak fiát, Ábrámot (a későbbi Ábrahámot) elhívja Önmagának: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged ... és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei" (1Móz 12,1-3). Ábrám feltétel nélküli ígéretek birtokosa lesz, amelynek része az is, hogy utódaié lesz Kánaán földje. Ábrám azonban aggódni kezd, mert telik az idő, és Száraitól, a feleségétől nem születik örököse. Isten azonban megnyugtatja: "Tekints fel az égre, és számlád meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: így lesz a te magod. És hitt /Ábrahám/ az Úrnak és tulajdoníttaték ez őnéki igazságul" (1Móz 15, 5-6). Isten itt szerződést köt vele: az akkori szokások szerint kettévágat vele áldozati állatokat, amelyek részei között a szerződéstevőknek át kellett menni. A szerződés feltétel nélküliségét kiábrázolandó Isten úgy intézte, hogy Ábrahám elaludt, Ő maga pedig tüzes fáklya formájában átment az áldozatok között. Az Ige ezután ismerteti Ábrahám kishitűségből származó lépését, amellyel türelmetlenségből Hágártól, felesége szolgálójától várja az ígéret beteljesedését, majd az Úr újbóli megjelenését, Izsák születését, majd ezek leszármazottainak életét további két generáción keresztül (Jákób és fiai története, de erre itt nem térek ki, mert nem célom a teljes Ige rövid ismertetése). A történet itt azzal szakad meg, hogy Izsák leszármazottai egy éhínség elől (Isten tervei szerint és utasítására) Egyiptomba mennek, és ott le is telepednek.