Hogy esetleg olyanoknak is legyen olvasnivalójuk, akik a hit és vallás kérdései iránt nem érdeklődnek, de talán a történelem és a tudománytörténet iránt igen, belekezdek egy másik témába is, amit több részletben teszek fel.

A mai európai ember számára a haladás (fejlődés) evidencia, mert egész képzése, az őt körülvevő minden véleményformáló erő ennek a fogalomnak a hatása alatt áll. Ha már megkérdeznénk az embereket arról, hogy mit értenek haladás alatt, nem biztos, hogy mindenkinek határozott véleménye lenne. Mindenesetre az európai ember világképének szükségszerű részét alkotja az a nézet, hogy a fizikai természet éppúgy, mint az emberi társadalom egy (vargabetűkkel tarkított, de megállíthatatlan) időbeli változás részese, amelynek folyamán egyre bonyolultabb, ugyanakkor (valamilyen értelemben) egyre értékesebb, magasabb rendű struktúrák jönnek létre. Eszerint e szemlélet szerint, amely valamikor a francia felvilágosodással és Buffon bárónak a lét nagy láncolatára vonatkozó elképzelésével indult, majd a XIX. században kiteljesedett, a természet csúcsán az ember, az emberi civilizáció csúcsán pedig az európai ember áll. Felsőbbrendűségének tudatában az európai ember komolyan meg sem vizsgálja a korábbi, tőle független kultúrák és civilizációk nézeteit, azokat vagy egyszerűen primitív meseként elutasítja, vagy kegyesen elismeri, hogy "vannak benne használható elemek", t.i. azok, amelyek elvezettek az európai kultúrához. Ennek a nézetrendszernek a diadalmenete egybeesik az európai tudomány és civilizáció felfelé ívelő korszakával, a XVIII-XIX. századdal. A XX. században már egyre nyilvánvalóbbá váltak a civilizációs "áldások" kétes mellékhatásai és egyre elmaradt az emberi erkölcsnek az a tökéletesedése, amit a tudományos és anyagi haladástól vártak, nem is beszélve az emberiség "általános boldogságának" növekedéséről. Mindennek eredményeként sokan teljes mértékben szembefordultak a haladás eszméjével, és a korábbi, főként keleti kultúrák és vallások gondolatvilágával kísérleteznek. Mindez nem új jelenség a történelemben, mint majd látni fogjuk, más civilizációk összeroppanásakor is felléptek hasonló folyamatok.

Van-e egységes "tudomány"?

Próbáljuk meg egy kicsit megvizsgálni, mit is értünk tudomány alatt? Számunkra a tudomány a reneszánsz óta eltelt idő alatt kialakult, hipotézisekre, megfigyelésekre, kísérletekre és matematikára épülő tudományt jelenti. Ennél általánosabban talán azt mondhatnánk, hogy tudományosnak nevezhetünk minden olyan világmagyarázatot, amely általános (elvben mindenki számára elérhető) elvek alapján, a szubjektivitás kikapcsolásával próbálja megérteni a körülötte levő világ jelenségeit. Az ilyen magyarázatok mindig valamiféle tapasztalati (empirikus) alapra építenek, abból fogalmakat vonatkoztatnak el (absztrahálnak) és ezen fogalmak rendszerezésével próbálnak meg rendet teremteni a jelenségek első látásra zavarba ejtő sokféleségében. Lehet azonban egyáltalán beszélni a tudományról, amely vagy nem is létezett az általunk tudománynak tekintett diszciplína létrejötte előtt, vagy aminek korábban legfeljebb csak kezdeményei voltak? A történelemre vetett egyetlen pillantás elárulja, hogy minden nagy, általunk valamennyire is ismert kultúra (pl. a babiloni, egyiptomi, görög, kínai, arab vagy indiai) rendelkezett valamilyenfajta tudománnyal, amelyek sem egymással, sem a mi tudományunkkal nem kompatibilisek (összevethetők).

Ciklikus történelem-elméletek

Számomra a történelmi világ jelenségeinek magyarázatára leginkább a ciklikus történelem-elméletek tűnnek alkalmasnak. Ezek közül kettőt ismerek közelebbről: Oswald Spenglerét (A Nyugat alkonya) és Arnold Toynbee-ét (A Study of History). Bár sok különbség van a két szerző kulturális háttere és egyénisége között, vannak olyan elemek, amelyek mindkét szerzőnél megtalálhatók. Mindketten úgy látják, hogy a történelem való egységei nem az egyének, osztályok, országok vagy nemzetek, hanem a Spengler által kultúráknak, Toynbee által pedig civilizációknak nevezett egységek. (Az összehasonlítás szempontjából kicsit kényelmetlen, hogy Spengler civilizációnak a kultúra szerinte hanyatló ágát nevezi, Toynbee pedig a civilizáció nevet alkalmazza az egész ciklusra, és annak felszálló, ill. hanyatló ágáról beszél. Én a továbbiakban, ahol lehet, Spengler terminológiáját alkalmazom). Abban is eltér a szerzők véleménye, hogy hány ilyen egység létezett az eddigi történelem folyamán, de vannak köztük olyanok, amelyekkel mindannyian többé-kevésbé találkoztunk történelmi vagy éppen művészettörténeti tanulmányaink, esetleg utazásaink során. Mindenki, aki már találkozott egyiptomi építménnyel, kínai vázával, arab írással vagy hindu szoborral, és van egy kis stílusérzéke, rögtön látni fogja, hogy az adott műtárgy melyik kultúrához tartozik. Aki jobban ismeri az adott kultúrát, pontosabban is képes behatárolni a tárgy keletkezési idejét, de minden belső stílustörténeti változás ellenére érezzük, hogy több rokonság van egy Chou kori kínai bronzszobor és egy Ming korabeli kínai váza között, mint bármelyik tárgy és mondjuk egy görög szobor között. Ez idáig közhely lenne. Spengler azonban (legalábbis számomra) meggyőző módon rámutatott arra, hogy nem csak a művészeteknek van stílusa egy-egy kultúrában, hanem a gazdaságnak, a tudománynak, a vallásnak is. Minden kultúrának van egy bizonyos alapélménye a világról, amelynek kifejeződése a nyelv éppúgy, mint a hétköznapi élet vagy a szellemi élet. Éppen ezért a kultúrák alapélményét kifejező alapfogalmakat (ős-szavakat) nem is lehet igazán lefordítani egy más kultúra nyelvére. Minden nagy kultúra ennek az alapélménynek a megsejtésével indul, ami először transzcendens (rendszerint vallási) gondolatokban fejeződik ki. Ezt követi a korai kultúra gyors növekedése, majd intézményes berendezkedése, végül kialakul az érett kultúra. Azt, ami ezután következik, azt Spengler a civilizáció fokozatos előretörésének, Toynbee pedig a civilizáció megroppanásának nevezi. Mint fentebb már megjegyeztük, Spengler a kultúrát és civilizációt a kultúrkör két fázisának tartja (a civilizációt egyértelműen hanyatlásnak), Toynbee pedig a civilizáció haladó, megtorpanó, majd stagnáló állapotáról beszél. Spengler a kultúr-civilizációs ciklust egyfajta biológiai analógiával egy "szuper-élőlénynek" (méghozzá a kultúra korszakában növényi, civilizációs szakaszában pedig állati jellegű élőlénynek) tartja, amelynek meghatározott élettartama van (hozzávetőleg ezer év) és úgy gondolja, hogy minden kultúrkör hasonló érési fázisokon megy keresztül, amelyet ugyancsak biológiai metaforákkal jellemez (gyermek- fiatal-, érett és öregkor). Úgy véli, hogy ezeket a hasonlóságokat nem mechanikus összevetéssel, hanem fiziognómiai pillantással lehet felismerni. Spengler nómenklatúrájánál maradva a kultúra és a civilizáció egymással ellentétes értékeket követ: a kultúrában a transzcendens gondolatok, a tekintély- és hierarchia tisztelet dominálnak, a civilizáció pedig inkább az immanens gondolatokkal, a gyakorlati dolgokkal foglalkozik, a hierarchiát egyre inkább valamiféle egyenlőségre törekvés váltja fel. Spengler a civilizációt egyértelműen negatívumnak, tagadásnak látja, ami semmi újat nem képes alkotni, és gondolatai tulajdonképpen a kulturális gondolatok és élmények kifordított, eltorzított képei. Toynbee elemzése ennél árnyaltabb. Ö azt is látja, hogy a megroppant és a kihívásokhoz már alkalmazkodni nem tudó civilizáció proletariátusa (akik nem azonosak a marxi proletariátussal, hanem azon emberek összességét jelentik, akik ugyan benne élnek egy adott társadalomban, de nem érzik magukat oda tartozónak) melegágya egy új vallásnak, amely a későbbiekben a következő kultúra csírája lesz.