Hogy is állunk a tudománnyal?
Ebből a rövid áttekintésből tehát az a kép rajzolódik ki, hogy a tudomány más emberi tevékenységekhez hasonlóan nem egységes folyamat, minden kultúra-civilizációs ciklus saját tudománnyal rendelkezik, amely annak meghatározott fázisában lép fel, majd múlik ki. Nem kivétel ez alól saját, nyugat-európai tudományunk sem, amely éppoly kevéssé mindenható, mint a ma már számunkra történelemmé vált kultúrák tudományai. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amit általa el lehet érni, az értéktelen, csak abszolút jelentőségét kérdőjelezem meg. Minden tudománynak becsületére válik, hogy a kérdéseket igyekszik elfogulatlanul feltenni és megválaszolni, olyan érvek felhasználásával, amelyek (elvben) bárki számára elérhetők. Ennek azonban komoly korlátjai vannak. Egyrészt korántsem mindenki képes a tudomány által használt fogalmi apparátus kezelésére vagy az abból következő érvelés követésére, de nem is ez a legnagyobb akadály. Ahhoz, hogy valaki egy egyszerűen megfogalmazott érvelést is követni tudjon, meg kell értenie (pontosabban át kell élnie) azokat a kimondott, és sokszor ki sem mondott feltevéseket, amelyek az érvelésnél használt alapfogalmai mögött vannak, ezek pedig az adott kultúrához kötődnek. Ezen a körön belül van értelme objektivitásról, sőt a tudomány előrehaladásáról is beszélni, kultúrák közötti összehasonlításban azonban ez már erősen kétséges. Ebből a szempontból annyit általánosságban el lehet mondani, hogy az idő előre haladásával a technikai lehetőségek nagy átlagban bővülnek, de ez nem föltétlenül jelenti a mögöttük álló világkép fejlődését, még kevésbé azoknak az értékítéleteknek a fejlődését, amelyek megvalósítását a tudomány szolgálja.
A paradigma-elmélet
Azt, hogy a (természet-) tudományok nem olyan hűvös és értékmentes diszciplínák, mint amilyenek látni szeretnénk őket, még olyan tudósok is észrevették, akik nem inter-kulturális összehasonlító szemszögből közeledtek hozzá. Thomas Kuhn "A tudományos forradalmak szerkezete" c. könyve, amely eredetileg a 60-as évek elején jelent meg, és amely nagy vitákat váltott ki, a modern (és még modernebb) tudományos forradalmak (pl. a relativitáselmélet vagy a kvantumfizika) vizsgálatából indul ki. Megkülönbözteti a "normális" tudomány időszakát a forradalmak időszakától. Az előbbiben létezik egy ún. paradigma (görög szó, jelentése példa), vagyis egy olyan elfogadott nézet-rendszer, amely kijelöli a kutatás területét, annak határait, az azon belül feltehető kérdéseket. Ebben az időszakban a tudomány egyfajta "keresztrejtvény-fejtés", vagyis a megadott szabályok alapján eljárva bizonyos kérdésekre válaszokat lehet kapni. Vannak viszont időszakok, amikor maga a paradigma, a koordináta-rendszer változik, amelyben másfajta kérdéseket lehet feltenni, illetve egyes korábban feltett kérdések értelmetlenné válnak. Arra Kuhn is felfigyel, hogy nem a "tények" kényszerítik ki a paradigma-váltást, hanem valami más, de ennek részletes (és a természettudományokon túl mutató) vizsgálatába nem megy bele. Planck, a kvantum-elmélet atyja is rezignáltan jegyezte meg, hogy egy új elmélet nem úgy jut uralomra, hogy igazságáról meggyőzi az éppen esedékes tudományos közvéleményt, hanem úgy, hogy a korábbi nézetek képviselői fokozatosan kihalnak és az új tudós-generációkat már az új nézetekben nevelik fel. Ezek a megfigyelések is arra utalnak, hogy a paradigma keretein belül lehet tudományos kutatást végezni és van fejlődés, de a paradigma-váltás mögött már mélyebb okok, végső soron tudatos vagy tudattalan értékváltozások rejlenek. (Itt értékek alatt értve nemcsak a hagyományos, erkölcsi és esztétikai értékeket, hanem a létérvényesítés azon tudattalan módjait is, amelyek a világlátás természetre vonatkozó komponenseit is meghatározzák).
A természet és a társadalomtudományok különbsége
Igen gyakran találkozni azzal a nézettel, ami Comte pozitivizmusa óta kísért, hogy a tudományoknak létezik egy "egzaktsági skálája", amely a matematikával indul, a fizikával és a csillagászattal folytatódik, ezt követi a kémia, majd a biológia, a földtudományok, végül következnek az olyan tudományok, mint a történelem, a gazdaság, vagy a szociológia, a nyelvészet és valahol a legvégén helyezkedik el az esztétika, etika stb. Az ideál eszerint a nézet szerint az, hogy végül minden tudományt a matematika egzaktsági szintjére kell fejleszteni. Ezzel a vonulattal német filozófusok egész sora szállt szembe, akik élesen megkülönböztették a "természettudományokat" és a "szellemtudományokat". Ez utóbbiak helyett nyugodtan mondhatnánk társadalomtudományokat is. Véleményük szerint ez utóbbiak külön törvényszerűségekkel rendelkeznek, nem sorolhatók be a természettudományok közé. Magam is velük értek egyet, és röviden azt is megpróbálom felvázolni, hogy miért.
Anélkül, hogy most részletesebben megpróbálnék belemenni az antropológia (az emberről szóló tudomány) problémájába, annyit szeretnék leszögezni, hogy az embert nem tartom azonosnak az emberi jelenséggel (azzal az érzéki ténnyel, amely mások tudatában megjelenik). Úgy gondolom, hogy az ember nem egyszerűen jelenség, hanem lényegében azon létezők közé tartozik, amelyek kölcsönhatása a jelenségvilág. Vagyis nem hatás-eredő, hanem egyike a hatás-komponenseknek. Miért lényeges ez? Azért, mert az ember számára csak a jelenség-világ adott, ami nem más, mint az ő kölcsönhatása a többi létező dologgal. A jelenségvilág az emberre ható többi létező (feltehetőleg) igen nagy száma miatt meglehetősen bonyolult, és a jelenségeket legtöbbször nem tudjuk egy-egy létezőhöz hozzárendelni. Ezek a jelenségek a természettudomány tárgyai. Itt nem tudunk jobbat tenni, mint a jelenségeket kisebb, vagy egyszerűbb jelenségekre osztani és ezeket ok-fogalmakkal (pl. erő, energia, tér stb.) összekötni. Vannak azonban olyan jelenségek (a többi ember), ahol analógiás következtetéssel feltételezhetjük, hogy a jelenség-csoport mögött ugyanolyan létező személy áll, mint amilyenek magunk is vagyunk. Itt sejtjük, hogy ez a valaki (aki már létező, nem pusztán jelenség!) hozzánk hasonlóan értékeket próbál megvalósítani, akárcsak mi magunk. Ha egy pofon csattan el, nem a hang rezgésszámát analizáljuk, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki adta a pofont, kinek és miért. Itt nem szükséges megállnunk az érzéki tényeknél, a jelenségeknél, amelyeket ok-fogalmakkal kapcsolunk össze, itt ismerhetjük azon értékeléseket, amelyek közvetlen okai a jelenségeknek. Ezért az emberrel foglalkozó tudományok esetében külön kell választani az emberrel, mint jelenséggel foglalkozó tudományokat (pl. anatómia, élettan, vagy pl. érzékelés-pszichológia, bár ez utóbbi már határ-terület) az emberrel, mint létezővel foglalkozó tudományoktól. Az utóbbiak esetében a magyarázathoz felhasználjuk azokat az értékeket, amelyek a jelenségek és azok változásának közvetlen okai. A behavioristák vagy a szélsőségesen redukcionista tudósok programja a társadalomtudományokban szükségképpen kudarcra van kárhoztatva. Az emberi gondolatokat az agy kémiai szerkezetéből megérteni egy találó hasonlat szerint éppolyan meddő vállalkozás, mintha egy addig ismeretlen írás értelmét a nyomtatásához használt festék egyre pontosabb kémiai analízisével próbálnánk meg megfejteni.
A valódi társadalomtudományoknak tehát az emberiség történetén keresztül fellépő értékítéleteket és a belőlük kinövő gondolati formákat és viselkedési módokat kell rendszerezniük, méghozzá nem értékelő szemszögből, hanem az érdeklődő kívülálló módjára, aki semmit nem vet el eleve, bármilyen idegen legyen is a számára. Ez nem azt jelenti, hogy a tudósnak nincsenek értékítéletei, hanem azt, hogy amíg tudományt (vagyis megértést célzó tevékenységet) művel, addig igyekszik nem eleve szelektálni a tények között. Mint láttuk, abszolút értékmentesség még a természettudományok esetében sem lehetséges, hiszen az ok-fogalmak is az adott kultúra mitológiájában gyökereznek, tehát a társadalomtudományok esetében még nagyobb a kísértés, de azért jó, ha egy történelemkönyv olvasásakor nem lehet azonnal kitalálni (ahogy Spengler mondja), hogy szerzője melyik reggeli újságot olvassa.
Nagy kérdés azonban, hogy a tudomány, mint megközelítési mód alkalmas-e arra, hogy minden lényeges kérdésre választ adjon. A korábbiakban már rámutattunk arra, hogy az élet legfontosabb kérdései mindig értékelő gondolatokhoz kapcsolódnak, és ezekre a tudomány nem tud választ adni, mert az értékítéletek sem megfigyelés, sem logika útján nem igazolhatók, vagy cáfolhatók. (Ez annak ellenére igaz, hogy a legtöbb ember nem hajlandó a kétféle gondolat elkülönítésére és a tudomány igen sokszor lépett be erre a számára tiltott és reménytelen területre). Ezen túl kérdéses, hogy a megfigyelés és az emberi értelem együttesen alkalmas eszköz-e arra, hogy tetszőlegesen közel kerüljön a dolgok magyarázatához. Különösen kérdéses ez a metafizikai (lételméleti) kérdésekkel kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban a Bibliának is van határozott véleménye, erre próbálunk meg kitérni a következőkben.
