Mózes és a kivonulás Egyiptomból

A Kivonulás könyvében (Exodus, Mózes 2. könyve) már mint néppel találkozunk Izráel fiaival, akik 430 év alatt több millióra szaporodtak. Helyzetük Egyiptomban már koránt sem olyan kedvező, mint bevonulásukkor, amikor fivérük, József másodikként állt a fáraó mellett. Az új fáraó, "aki Józsefet nem ismerte vala" (2Móz 1,8) tartott a betolakodóktól, ezért kényszermunkára fogta őket, és elrendelte, hogy fiúmagzataikat öljék meg. Egy Lévi nemzetségből származó férfi és felesége azonban nem pusztítja el gyermekét, hanem egy kosárkában a folyóvízbe rejti, ahol a fáraó lánya rátalál, magához veszi, elnevezi Mózesnek és felnevelteti. Mózes azonban nem felejti el eredetét, és miután kitanították az Egyiptomiak minden bölcsességére (Csel 7,22), negyven éves korában visszamegy népéhez, mert úgy gondolja, az Úr az ő keze által menti meg őket (Csel 7,25). Ez így is lesz végül, de Isten útjai nem ilyen közvetlenek. A negyven éves "egyiptomi kiképzést" újabb negyven év követi a pusztában, mindenkitől távol, ahová száműzetésbe kell vonulnia egy egyiptomi munkafelügyelő meggyilkolása miatt. A második negyven év elteltével az Úr megjelenik neki az égő csipkebokorban, és elhívja saját szolgálatára. Itt már a Világegyetemet teremtő Isten úgy jelenik meg, mint "Ábrahám, Izsák és Jákób Istene" (2Móz 3,6), és ettől fogva így is nevezteti magát. Vagyis a Teremtő ettől fogva egyes emberek személyesen megismert Istene lesz, bár soha nem adja fel igényét minden teremtményére. Itt jelenti ki a titokzatos, JHVH hangokkal jelölt nevét is (amelyet korábban Jehovának, újabban inkább Jahvénak írnak át a magánhangzót is jelölő nyelvekre), amelynek jelentését is megmagyarázza: "VAGYOK, AKI VAGYOK" (2Móz 3,14). Ő az "akinek élete van önmagában" (Jn 5,26), vagyis létezik, léte nem függ semmi rajta kívül álló tényezőtől. Az a Mózes, aki még negyven éve önként vállalkozott volna a szolgálatra, most már menekülne előle, kifogásokat támaszt, de végül elindul Egyiptomba, hogy figyelmeztesse a fáraót: engedje el Izráel népét, hogy áldozatot mutasson be Istenének a pusztában. Ezt követi a tíz csapás, amelynek hatására végül a nép megszabadul. Itt az egyetlen mozzanat, amire fel szeretném hívni a figyelmet, a páskabárány, amely ismét a helyettes áldozat képét vetíti előre: az ő vére akadályozza meg, hogy a pusztító Izráel elsőszülöttjeit is megölje a kivonulás éjszakáján. A menekülés mégsem diadalmenet, a fáraó seregei élén üldözni indul a népet, de csúfosan belefullad a nép előtt csodásan kettévált tengerbe, mikor oda is követi őket.

 A Törvény

A csodálatos kivonulást követően eljutnak a Sinai hegyhez, ahol Mózes beszél Istennel. Az első üzenet a néphez így szól: "Ti láttátok, mit cselekedtem Egyiptommal, hogyan hordoztalak benneteket sasszárnyakon, és hogyan hoztalak ide benneteket. Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár az enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek" (2Móz 19,4-6). Milyen szövetségről van itt szó? Az Ábrahámnak tett, feltétel nélküli, hitre alapuló szövetségről. A nép egy akarattal feleli: "Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott" (2Móz 18,8). Itt következik be az a törés, amelyet Pál apostol később így jellemez: "azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített az Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis nem törli el az ígéretet" (Gal. 3,17). Ettől fogva egészen Jézus Krisztus eljöveteléig (az újjá nem született zsidók számára mind máig) tart a Törvény időszaka. A meghirdetés külső körülményei (amelyeket a 2Móz 19 mellett a Zsid 12 is leír) megadják az egész korszak alaphangulatát. A nép így értékeli a "tűz, felhő és homály" között átadott tíz Igét: "A mai napon láttuk, hogy életben maradhat az ember, ha Isten beszél hozzá. De most miért haljunk meg? Hiszen megemészt bennünket ez a nagy tűz! Ha még tovább hallgatjuk Istenünknek, az Úrnak szavát, akkor meghalunk. Mert van-e olyan ember, aki hallotta az élő Isten szavát a tűzből beszélni, úgy mint mi, és életben maradt? Csak te menj oda, és hallgasd meg mindazt, amit Istenünk, az Úr mondott neked: mi pedig meghallgatjuk, és megtesszük azt." (5Móz 5,24-27). A törvény korszakában Isten elkülönül a néptől, Hozzá csak az áldozat vére alatt lehet közelíteni. Rengeteg szertartási parancsot ír elő, amelyek be nem tartása megtisztulási kötelezettséggel, de nem egy esetben halállal jár. Ebben a korszakban Isten a saját népével is csak a választott prófétákon keresztül érintkezik, akik bizonyos értelemben Mózes utódai.

 Naivan megkérdezhetnénk, hogy mi volt ebben a válaszban olyan rossz, különösen miután Isten maga is így válaszol rá: "Meghallottam ennek a népnek a szavait, amelyeket neked elmondtak. Mind helyes az, amit mondtak. Bárcsak mindig ilyen lenne a szívük, és félnének engem, és megtartanák minden parancsomat; akkor jó dolguk lenne nekik és fiaiknak mindenkor". (5Móz 5, 28-29). Valószínű, hogy a nép őszintén válaszolt, és ezt Isten értékelte, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy Isten nem adhatott mást, mint törvényt egy olyan népnek, aki azt hitte magáról, hogy bármit meg tud tenni, amit neki Isten mond. Ez a feltételezés csak a magunk helytelen ismeretén, és azon alapulhat, hogy nem ismerjük, vagy nem fogadjuk el magunkra nézve Isten véleményét, amelyet már a korábban ismertetett Igeszakaszok leírtak. Izráel története innentől fogva az elbukások és megtérések folyamatos láncolata. Kezdődik az egész az Aranyborjú felállításával (amelyben Áron, Mózes fivére sem egészen vétlen), ami kiváltja Isten legsúlyosabb ítéletét, és Isten fizikai elkülönülését a néptől. Itt történik meg Lévi törzsének kiválasztása, akik családi érzéseiket is félretéve végzik el az isteni bosszú munkáját. Ezt követi a meghátrálás Kádes-Barneánál, majd a negyvenévi pusztai vándorlás, amire azért van szükség, hogy az egész hitetlen nemzedék (Józsué és Káleb kivételével) elpusztuljon. Maga Mózes sem juthat be személyesen az ígéret földjére, ami azonban nem annyira személyes szolgálatának ítélete (bár a formai okot egy személyes hitetlenség szolgáltatta), mint inkább annak kinyilvánítása, hogy a törvény meghirdetője és szimbóluma nem juthat be az ígéret földjére.

 Az ígéret földjén, a királyság megalapítása

Az ígéret földjének meghódítása már Józsué vezetésével történik (pontosabban kezdődik meg), és életében sikerrel halad is előre. A nép azonban nem tartja be a szigorú parancsot, hogy ne keveredjék az elfoglalandó föld lakóival, mert azok elhajlítják szívét Urától, ezért be is következik rajtuk mindaz, amit Isten ennek elmulasztásával kapcsolatban megjósol: az elpártolás, a legyőzetés és végül a fogságba vitel. Ez azonban hosszú idő alatt következik be, és a nép e közbeni változásai is figyelmet érdemelnek. Eleinte a nép közvetlenül Isten vezetésére támaszkodik, bírák csak akkor lépnek fel, ha a nép letér a kijelölt útról, és bűnei miatt támadásoknak van kitéve. Később már maguk is hasonulni akarnak a környező népekhez, és ezért követelik Sámueltől, az utolsó bírától, hogy válasszon nekik királyt. Sámuel ezt ellenzi, de az Úrtól azt a választ kapja, hogy "Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök" (1Sám., 8,7). Ezután kerül sor Saul kiválasztására, akinek azonban szíve nem töretlenül az Úré, ezért hiába minden emberi kiválósága, engedetlenné válik Vele szemben. Erre Sámuelen keresztül Istennek ez a válasza: "Vajjon kedvesebb-é az Úr előtt az égő- és véresáldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Íme, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál és a szófogadás a kosok kövérénél" (1Sám 15,22). Hiába ragaszkodik már Saul körömszakadtáig a hatalomhoz, a választás Dávidra esett, aki a királyság egész elkövetkező időtartamára "etalonná" vált: az ő Úrhoz való ragaszkodása az a mérce, amelyhez az Ige minden későbbi királyt hasonlít.

A királyság története, a fogságba vitel

Szomorú tény, hogy alig néhány további királyról, köztük Jósiásról és Ezékiásról születik pozitív ítélet ebben az összehasonlításban. A dávidi hűségtől való eltérés igen hamar, már Salamonnál, Dávid fiánál elkezdődik. Hiába indul ígéretesen Salamon élete, akinek idejében a Dávid által korábban megvívott harc biztosítja a békességet, hiába válaszol bölcsen Isten felhívására, hogy kérjen magának valamit. Salamon ugyanis nem tudja, hogy a népe kormányzásához kért bölcsesség nem a legnagyobb dolog, amelyet kérhetett. Hiába kap meg mindent, ami a bölcsességénél kevesebb (a gazdagságot, hosszú életet), és hiába tudja, hogy "a bölcsesség kezdete az Úr félelme" (Péld 9,10), mégis "szeretettel ragaszkodik" az idegen népek közül vett feleségeihez (1Kir 11,2), "akik felől azt mondotta volt az Úr az Izráel fiainak: ne menjetek hozzájok, és őket se engedjétek magatokhoz jőni, bizonyára az ő isteneik után hajtják a ti szíveteket". Ez törvényszerűen be is következik. Az eredmény Izráel és Júda királyságának kettészakadása Salamon fia, Roboám idejében, amely nemcsak politikai, de szellemi szakadást is eredményez. Az északi ország felállítja saját szenthelyeit és papságát, hogy ellensúlyozzák a láda és a templom Jeruzsálemben maradását. Hiába a csodatevő próféták (Illés és Elizeus) fellépése Izráelben, az északi országrész hanyatlása szinte töretlen, az Ige egyetlen ottani királyról sem tud jót mondani. Az eredmény az asszír hódítás és fogságba vitel a VIII. szd. vége felé. Az istenfélő királyok fellépése Júdában csak késlelteti, de meg nem akadályozhatja az események hasonló alakulását, rájuk a VI. szd. elején kerül sor, megkezdődik a babiloni fogság.