Még mindig a Oxford History of Historical Writing első kötetét olvasom (a kezdetektől Kr.u. 600-ig), most éppen a kínai történetírással foglalkozó fejezeteket a T’ang korszak előtti időből. Hát jellemző, hogy vezető történészeket akkor is bebörtönözték, kasztrálták, száműzték (sokan épp ekkor kezdtek foglalkozni a történelemmel). A hatalom sose nézte jó szemmel, ha a „hivatalos” történelmen kívül más is létezett. A korai Han korszaktól és még korábbtól fogva a „hivatalos” dokumentumokat császári könyvtárakban őrizték és messze nem mindenki férhetett hozzá. Ugyanakkor lehettek „kiszivárgások” is, mert nem egy történetíró, aki (mint fent jeleztem) száműzetésben írta történeti munkáit, amelyben hosszasan idéz korábbi munkákból. (Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy a manapság kötelező pin-yin átírás (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pinjin) az abban nem jártas olvasó számára igencsak megnehezíti még azoknak a kínai neveknek a felismerését is, amelyeket már korábban megismert, pl. Sima Quian /pin-yin/ = Sze-ma Csien /kiejtés szerinti/. De hát így jár az, aki ilyesmik érdekelnek). A legkorábbi Shang dinasztiabeli jóscsontok inkább csak alapul szolgáltak bizonyos rekonstrukcióknak, a kínai klasszikusok, amelyeket részben Konfuciuszra és korára vezetnek vissza, inkább csak közvetetten tartalmazzák a történelmi utalásokat (és a Csou kor utáni Tavasz és Ősz korában ill. a harcoló fejedelemségek időszakában születhettek, noha korábbi anyagot is tartalmaznak), és amelyekről feltételezhető, hogy a harcoló fejelemségek korát lezáró, de viszonylag rövid életű Csin dinasztia alatt átszerkesztettét őket, ill. sok dokumentum elpusztult, és csak a Han dinaszti(ák) alatt, illetve az utána következő időben alakult ki egyfajta „kánoni” történetírási forma. Sok esetében (akárcsak a római történetírók esetében) udvariasan hallgattak a kortárs uralkodóról vagy dinasztiáról. Kialakult annak a technikája is, hogy rejtetten hogyan nyilvánítsanak mégis véleményt arról, amiről nem illett, pl. korábbi uralkodók viselkedésének kritikájával, vagy azzal, hogy kit hagynak ki a történetírásból, ki kerül a történeti és az életrajzi fejezetekbe stb.

Mellesleg már a kora ókori fejezetből is látszik, hogy a történetírás (ha egyáltalán lehet így nevezni) sokszor inkább nyílt propaganda, megfélemlítés /pl. Asszíriában/, önigazolás, ugyanakkor emellett is felismerhetők különbségek abban, hogy a propagandán túl egyesek megpróbáltak isteni útmutatásokat, elismerést vagy rosszallást felismerni – többnyire másokkal, időnként önmagukkal kapcsolatban.  Bevett gyakorlat volt az olyan próbálkozás is, hogy a kellemetlen utódoknak még a nevét is megpróbálták eltüntetni (az egyik leismertebb példa Ekhnatoné). Tehát napjaink történelemhamisító pojácái is nagy múltat tudhatnak maguk között, ugyanakkor azt is látni, hogy voltak, akik életüket is adták azért, hogy a valós adatokat lejegyezzék és azt is, hogy sok olyasmi, amit megpróbáltak elrejteni vagy eltüntetni, mégiscsak eljutott hozzánk. Ezzel együtt sajnos tény, hogy sok dologról (pl. Kína legkorábbi történetéről) csak a „kanonizált” feljegyzések ismertek, amit a régészeti anyag inkább csak módosít, de nem nagyon írhat át. Ugyanez mondható el a bibliai történetírásról vagy más kanonizált történetekről, amelyek egy-egy nép vagy vallás identitását alapozzák meg.