Érdekesen kapcsolódott össze két olvasmányom, a történetírás történetéről szóló könyvsorozat XIX. századdal és a XX. század első felével foglalkozó kötete és Foucault „A szavak és a dolgok” c. könyve, amelyet hosszas várakozás és előjegyzés után sikerült antikváriumban megkapnom és elolvasnom. Nem ennek recenzióját szeretném adni, ezt már sokan, nálam avatottabbak megették. Nagyon röviden a nyugat(európa)i gondolkodás viszonylag korlátozott időszakával foglalkozik a XVI. századtól kb. a XX. századig (kb. ugyanazt az időszakot fedve le, mint Barzun „Hajnaltól alkonyig” c. nagy ívű történelmi „képeskönyvében” (Európa Kiadó, 2006)), és három tudományterületen, az általános nyelvtudományban, a természetrajzban és a gazdaságtanban (pontosabban a csere leírása területén) mutatja ki, hogy mindhárom területen két, jellegzetes törés, ill. változás jelentjezik a XVI. század végén és a XIX. század elején. Ezt a három részkorszakot nagyjából a reneszánsz, a klasszikus (én inkább barokknak nevezném) és a modern szavakkal lehetne jellemezni. Foucault arra mutat rá, hogy az episztemológiai (ismeretelméleti) modell változott meg e korszakhatárokon (az első rész végén jó összefoglaló sematikus ábra is található ezzel kapcsolatban) – de mint mondtam, nem ennek részleteivel szeretnék foglalkozni. Az egyik tanulság számomra az, hogy ő ezeket a következtetéseket a korabeli szövegek bőséges, eredeti nyelven történő vizsgálatából vonta le. Ezt azért is szükséges megjegyezni, mert véleménye szerint azoknak az eszmetörténészeknek a többsége, akik ezzel az időszakkal foglalkoztak, nem vették észre, és többnyire „visszafelé” olvastak bele olyan fogalmakat, gondolatokat az eredeti írásokba, amelyek akkor még vagy nem léteztek, vagy nem voltak relevánsak. Tehát annak, aki eredeti gondolatokat szeretne kivonni az adatokból korábbi történelmi korokra vonatkozóan, elengedhetetlen az eredeti műveket, dokumentumokat tanulmányoznia (természetesen a másodlagos irodalom mellett). Ez önmagában nyilván nem elég, ha az illetőnek nincs szeme észrevenni az összefüggéseket (mint ahogy Foucault-nak volt), de a jó szem sem elég önmagában. Foucault magát egyébként magét nem tartja eszmetörténésznek (döbbenetesen sok energiát fordít ebben, de „A tudás archeológiája” című könyvében is, hogy elhatárolódjon másoktól és mintegy megelőzve a kritikákat sokat beszél arról, hogy mit NEM akar mondani. De nem is történész a szónak abban az értelmében, ahogyan a XIX. században kialakult „céhbeli” történészek gondolják, akik a forráskritikát és a „tények” megállapítását találták egyedül méltónak egy „igazi” történészhez. Érdekes látni azt, hogy országonként és időszakonként hogyan oszlottak meg az ilyen „igazi” vagy „szaktörténészek” és a történelem elméleti kérdéseivel, szociális történelemmel, gazdaságtörténelemmel vagy éppen kultúrtörténettel, horribilie dictu történetfilozófiával foglalkozó történészek, vagy éppen hogy a történész szakma mennyire golyózta ki soraiból a második, tarka csoportba tartozókat. Ma már talán nem kérdés, hogy ilye történészekre is szükség van (elég ha csak Braudelre és iskolájára gondolunk gazdaságtörténeti vizsgálódásai kapcsán, vagy egyik kedvencemre Walter Scheidelre, aki nagyon értékes összehasonlító kutatásokat végez az ókori birodalmakkal kapcsolatban), de sokáig küzdeniük kellett az elismerésért. Szerény véleményem szerint mindkét fajta történészre nagyon nagy szükség van: a dokumentátorokra éppúgy, mint az abból általánosabb következtetéseket levonó „elméletalkotó” szakemberekre. Persze, mint Foucault példája mutatja, ők sem nélkülözhetik az eredeti dokumentumok saját átvizsgálásának fárasztó munkáját, hacsak nem akarják, hogy a másodlagos dokumentumok szerzői akaratlanul is „megvezessék” őket.
