Tegnap olvastam ifjú korom egyik kedvenc szerzőjének, Ursula K. Le Guin-nek frissen megjelent novelláskötetét a Valós és valótlan c. kétkötetes gyűjtemény első kötetét (Valahol a Földön), azon belül is a címben szereplő „A rózsa naplója” c. novellát. (A hölgy egyébként a valamikori Kozmosz fantasztikus könyvek egyik szerzője, ő írta A sötétség balkeze című fenomenális sci-fit).

A szerző több novellája játszódik egy képzeletbeli kelet-európai országban, de konkrétan az a novella, amiről beszélek, még csak ezt sem jelzi. Az időpont is bizonytalan, talán a közeljövő.

Az elképzelt naplóíró egy pszichiáter orvosnő, aki egy ma nem létező műszer (a pszichoszkóp) segítségével be tud tekinteni a páciensek gondolataiba – tudatosakba és tudatalattiakba, különösen, ha a páciens együttműködik. Felettese bíztatására naplót vezet a kezelt esetekről (amelyet aztán később megsemmisít). Egyik este egy, a titkosszolgálat által már kissé megdolgozott (enyhén bordatörött), „erőszakosként” megjelölt „pszichopatát” hoznak be (F.S. 36 éves mérnök). Tulajdonképpen a novella ennek a páciensnek és a doktornőnek a fokozatosan alakuló kapcsolatáról szól. A páciens eleinte legkevésbé sem együttműködő, tudatosan lezárja a csatornákat és különböző technikákkal megpróbálja megakadályozni az elméjébe való behatolást. Mint később kiderül, félelemből. Még később kiderül, hogy mitől fél: az elektrosokk kezeléstől. Ahogy a történet előrehalad, kiderül, hogy egy diktatúráról van szó, ahol a fővonalba nem illeszkedőket vagy kiiktatják, vagy ismétlődő elektrosokk kezelésekkel törlik az emlékezetüket, amelyet előzőleg természetesen saját hasznukra rögzítenek és titkosítással tesznek elérhetetlenné a köz számára. No, itt kezdtem otthon érezni magamat. A doktornőnek később módja van megismerkedni egy volt professzorral (deviáns!), aki valamikor  egy hosszú könyvet írt a demokráciáról, amit F.S. is olvasott (természetesen korábban, mert letartóztatása idején ilyen felforgató művek már nem jelentek meg) és amely (Beethoven harsogó örömódájával együtt) kevés pozitív tudattartalma közé tarozott. A professzor 60 elektrosokk kezelés után egy kedves, de teljesen használhatatlan sejthalmazzá alakult. No, ettől tart F.S. is. Hiába nyugtatgatja a doktornő, hogy ő csak diagnózist állít fel, F.S. tudja, amit tud – és sajnos végül neki lesz igaza. A doktornő fokozatosan ébred rá, hogy páciense nem beteg.

„Rosa, a gonoszságot ne lehet józan ésszel felfogni. Olyan arcai vannak, amelyekre vak az értelem. Persze, hogy ésszerűtlen vagyok, ha egyszer az emlékezetem elpusztításával kell szembenéznem, a lényemével. De tisztán látom a tényeket. Ne kerteljünk: sohasem engednek ki innen anélkül … hogy megváltoztatnának.”

Mért került ide? Mert feljelentették, hogy liberális.

„Idén nyáron bebizonyítottam az osztályvezetőnek, hogy a Kormány által jóváhagyott terve hibás. Nagy marhaság volt. Talán egyszerűen a hülyeségem juttatott ide. Ráadásul sokat olvasok. Arca professzor könyvét is olvastam.

- De hát ez nem számít, ha egyszer pozitívan gondolkodik, szereti a hazáját és nem zárkózik magába!

- Nem tudom. Szeretem a demokrácia eszméjét, a reményt, igen, ezek sokat jelentenek. Nem tudnék nélkülük élni. De a hazámat? Úgy érti, azt a térképdarabot, körben a vonalakkal, amelyeken belül minden csodás, és kívül rajtuk semmi se számít? Hogyan szerethetne egy felnőtt ember egy ilyen gyerekes badarságot?

- Csak nem árulná el a hazáját a külső ellenségnek?

- Nos, ha választanom kellene nemzet és emberiség vagy nemzet és egy barát között, még az is lehet. Bár azt nem nevezném árulásnak, inkább erkölcsi kötelességnek.”

A doktornő későbbi tépelődéseiből:

„Miért nem lehet magánéletünk? Aljas és tisztességtelen dolog. Ne olvashatom el a doktornő irodájában tartott „titkos” aktákat, pedig én dolgozom a betegekkel, nem ő. Bezzeg nekem nem lehet semmiféle „titkos” anyagom. Csak a hatalmon levőknek ehetnek titkaik. Az ő titkaik mindig jók, még akkor is, ha hazugságok.”

Nem is folytatom, nem akarom lelőni a poénokat. Olvastam a Szép új világot, az 1984-et, láttam a Brazilt és pater Sparrow zseniális „1” című filmjét. De még soha nem érzetem olyan testközelinek ezt a fajta borzalmas szellemi fenyegetettséget, mint a mai Magyarországon a NER huszárok világában. Nyilván nem csak itt. Ez a közeljövő. Még a kommunizmus idején sem éreztem ennyire, amelynek persze tudatos felnőtt életem nagyobb részében csak a fokozatos bomlását láttam. Azt is eléggé megtanultam utálni. De hát ahogy Gandalf mondja: „Mind így van ezzel, ki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. A mi dolgunk eldönteni, hogy mit kezdjünk az idővel, ami megadatik nekünk.”

És hívő emberként azt is hiszem, hogy a gonoszság keze is meg van kötve, nem tehet meg bármit. Ő és képviselői is csak bábok egy nagyobb bábjátékban, amely fölött Isten uralkodik.