Van a Bibliában egy sokat idézett jelenet, amely megelőzi a valódi pogánymisszió megindulását, azt, hogy mielőtt Isten elküldhetné Pétert Kornéliusz házába, valamit meg kell beszélniük kettesben. Arról van szó, hogy Istennek háromszor kell bemutatnia elég drasztikus eszközökkel Péter számára, hogy „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” A rituális tisztaságról, az étkezési rendről, Izráel és a népek (nemzetek, gojim) elkülönülésének parancsáról van szó, és implicite még ennél is többről (amit sokan még ma sem kezdenek és talán soha nem is fognak megérteni).

Ezt a váltást (véleményem szerint) igazán nem is nagyon lehet másként megérteni, mint a Biblia korszakos (diszpenzacionalista) szemlélete alapján. Ez annyit jelent, hogy Isten a maga terveit bizonyos üdvtörténeti korszakokon keresztül jelenti ki és valósítja meg, amelyek időtartama, (fő)szereplői, alkalmazott módszerei, rendező elvei nem föltétlenül azonosak. Egyesek közülük átfedésben is lehetnek, akár hosszabb korszakokon keresztül, mások ideiglenesek. Ebbe itt nem szeretnék részleteiben belemenni, korábban írtam már róla. Itt elégedjünk meg azzal, hogy a leírt jelenet egy korszakváltást vezet be. Abba se menjünk bele, hogy ezt az ajtót Péter csak megnyitja (véleményem szerint EZT jelenti a kulcsok hatalma, nem a pápai hatalmat), de igazi képviselője Pál lesz, aki ezt a későbbiekben világosan ki is jelenti („én reám van bízva a körülmetéletlenség evangyélioma, mint Péterre a körülmetélésé” Gal 2,7), elég annyi, hogy ez az Eklézsia (Gyülekezet) megszületésének időpontja abban az értelemben, ahogyan ma ismerjük. Abba ismét nem szeretnék belemenni, hogy ez azonos-e az ősgyülekezettel, vagy csak közös részeik vannak, mert messze vezetne, de a Gyülekezet, mint a ZSIDÓK ÉS NEMZETEK KÖZÜL KIHÍVOTTAK (ekklézsia gör. ekkaleó, 'kikiált, összehív' szóból) közössége, mint új (szellemi) nép itt születik meg. („A kikül (t.i. a kegyelem edényeként) el is hívott minket nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is” Róm 9,24).

Ez a kegyelemi evangélium időszaka, a hitből való megigazulásé – szemben a Törvénnyel és a cselekedetek alapján történő megigazulással. Az isteni felelősség időszaka az emberi felelősség időszakával szemben. A nemzetek közül kihívott, zsidókból és pogányokból egy új testté tett szellemi népé, szemben a testi leszármazás alapján számon tartott földi néppel. (Abba most megint ne menjünk bele, hogy Pál azt is világosan elmagyarázza, hogy a régi szövetség (berit) is hitre épült (hivatkozással Habakukra és Ábrahám hitére, aki jóval megelőzte a mózesi törvényt), mert itt nem a többé-kevésbé rejtett kontinuitásra, hanem a nyilvánvaló változásokra szeretnék koncentrálni).

Tény és való, hogy az Ószövetség egész időtartama alatt fenntartható egyfajta „nép-nemzeti” világkép (most abba megint ne menjünk bele, hogy itt inkább egyfajta törzsi társadalomról van szó, ami kb. olyan távolságra van a romantika óta megszokott „nemzet” fogalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől), vannak nemzeti istenek, vannak népekhez és népekről szóló próféciák, népekre vonatkozó mózesi törvények is (pl. egyiptomiakra, moábiakra – bár ez alól Ruth már Boáz idején is kilógott, stb.) de itt alapvető változás következik be. (Megjegyzem, hogy pl. már az Ézsaiás 66-ban is ezt olvassuk:

Az Ige szóhasználata nagyon pontos „ezek közül is választok” – nem népeket, hanem személyeket, (ld. az ekklézsia szó jelentését).

Izráelt mint népet hívja el az Úr, az atyák hite alapján, de nem személyes döntés alapján. Nincs szabadságuk abban, hogy akarják-e a törvényt, amely az emberi felelősség alapján működik – pontosabban sajnos, mint látjuk, nem igazán működik, legalábbis a nép szintjén semmiképpen, legfeljebb az egyéni hit és választás szintjén (mint ma is). A babiloni fogság a „nemzetek korszaka” - megint egy másik értelemben, abban t.i. hogy a testi választott nép Isten közvetlen uralma alól „nemzetek” uralma alá kerül). A fogságból való szabadulástól Jézus Krisztus eljöveteléig tartó időszakban sem történik meg a nép, mint nép megtérése. Ennek van egy nagyon súlyos, mély szellemi oka. A Törvény ugyan valóban előírja Izráel uralkodóinak hogy földi erővel tartassák be a törvényt a néppel, de sajnos a földi erőszak a bűnös emberben SOHA NEM KÉPES szellemi változást létrehozni. Ez csak idomítás, hatása addig tart, amíg a fenyegetés és félelem (ld. a Bírák könyvének ciklusait). Valódi változást csak az Úrral való személyes közösség hozhat – ami ugyancsak tartalmazhat kényszerítő elemeket, de Isten részéről.

Az Ekklézsia korszaka ettől elvben különbözik. Itt nem a népek Isten bánásmódjának alanyai (noha nyilvánvalóan a gondviselés és a világkormányzás fennmarad, mint ahogy az is, hogy Isten a történelem ura országok szintjén is), de ami az üdvtörténetet illeti, ebben a korszakban (vagyis Krisztus mennybemenetele és visszajövetele között) Isten törődésének tárgya nem a nép, a nemzet, hanem az egyén. Az új népet a nemzetekBŐL hívja ki és teszi egyetlen új, szellemi nemzetté, lerombolva a válaszfalakat (Ef 2,7). Polgárjogunk a mennybe szól, hazánk Isten országa, elsődleges lojalitásunk Istené. Bizonyos értelemben a babiloni fogságban élő zsidókhoz hasonlóan munkálkodnunk kell az ország jólétén, amelyben élünk, de mint ahogy a 137. zsoltár mondja, „elfogóink és kínzóink” nem szabhatják meg, hogy mikor és miről énekeljünk még akkor sem, ha fizikai létünk feltételeit befolyásolhatják, ha teljesen nem is határozhatják meg.

Az a tény, hogy a jelenlegi üdvkorszakban Isten törődésének tárgya az egyén azt is jelenti, hogy a nemzeti elv és Isten országának elve nem szövetségesei, még csak nem is kiegészítői, hanem riválisai egymásnak, mert mindkettő végső igazodási pontként jelenti ki magát. Annak ellenére, hogy a Biblia tanítása szerint a népeket Isten alkotja, hívja el, mozgatja, emeli fel vagy alázza meg, többek között Pál tanításából egyértelmű, hogy „test és vér nem örökölheti Isten országát” (1Kor 15,50), és a János evangéliumának prológusa is arról beszél, hogy Isten gyermekei „nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek” (Jn 1,13). A testi leszármazás, a családi kötelék fontos, de szellemi szempontból nem döntő, ld. a Mt 12-ben leírt jelentet:

Ugyanez mondható el a nemzeti hovatartozásról. Ezt Pál apostol, (aki annyira ragaszkodott népéhez, hogy javukra akár a saját üdvösségéről is lemondott volna, ld. a Római levelet) maga is lassan, nehezen jutott el odáig, hogy „kárnak és szemétnek” ítélje mindazt, amit korábban értéknek tartott.

Sajnos az egyház későbbi története során fokozatosan feladta ezt a kezdetben világos látást, és szellemi értelemben visszatért az előző üdvkorszak rendjéhez, a törvényhez, az emberi felelősséghez, a fizikai kényszerhez és a nemzeti elvhez, ezzel bizonyos értelemben tönkretéve és megerőtlenítve (a politikai hatalom szolgájává téve) az evangéliumot. Sokan ma sem akarják megérteni azt a leckét, amit annak idején Péter kapott.