Már jó fél éve nem tettem bejegyzést sem, egyre kevésbé van kedvem hozzá. Sokszor úgy érzem magam, mint a poszt-apokaliptikus filmek hősei - no nem a bunyós szuperhősök hanem azok a fáradhatatlan antikváriusok, akik a törmelékek között kotorásznak és a hajdani drága (és valamikor létező) kultúra értékes törmelékeire lelnek a romok alatt. A világ még nem (poszt) apokaliptikus, de az anyagi tönkremenetelt mindig megelőzi a szellemi elkorcsosulás, a barbárság, az anyagi vég csak a befejeződés. És még az sem jelenti általában az egész világ pusztulását, csak egy olyan kultúráét, amiért korábban érdemes volt élni és meghalni. Ma már csak a túlélésért, az élelemért, esetleg a hatalomért lehet. A világ ismét formátlanná válik és a leginkább biológiai elemek maradnak meg.
Szóval nem azért nem tettem bejegyzést, mert nem olvastam – folytattam az Oxford History of Historical Writing monumentális sorozatát, most épp az 1400 és 1800 közötti időkről olvasgatok, nagy élvezettel elolvastam a Tövispuszta új kiadását (néhány nap alatt), de akiről szeretnék megemlékezni, az két kötet szerzője, Johan Huizinga (hosszú időbe tellett mire találtam egy holland ismerőst, akitől megtudtam, hogyan is kell kimondani a nevét). A "Középkor alkonya" már hajdani fiatalkoromban is a kedvencem volt, sokat tanultam belőle, majd később került a kezembe a "Homo ludens", és most, az elmúlt egy évben két kötetét is megvettem antikváriumban és elolvastam: a „Holnap árnyékában”-t és a „Patriotizmus, nacionalizmus” c. kötetet. Az első egy friss, hasonmás kiadás, a második Világháború előtti, igazi háborús minőségű papírra nyomtatva, Szentkúti Pál fordításában. Évszám nincs rajta, a beírt név alatt 1943 szerepel, egy 1941-es Nyugat- recenzió szerint már akkor létezett, nem jártam pontosan utána. Ebből a recenzióból az is kiderül, hogy egy nem teljes német nyelvű kéziratból készült a fordítás. De megmondom őszintén, hogy nem is a bibliográfia érdekel, hanem az a fényes szellemiség, ami Huizinga műveiből elősugárzik. Az a fajta nemes humanizmus, ami nem titáni, lázadó, hanem pontos, szelíd, megértő, ugyanakkor elveiben tántoríthatatlan és nem hajlandó a sötétséggel semmilyen kompromisszumra. A Wikipédia szócikk szerint 1872 és 1945 között élt. Még látta a XIX század végét és szimbolikusan akkor halt meg, amikor a modern világ az utolsó koporsószöget verte bele mindabba, amiben ő hitt. A totalitarizmus ugyan (részben!) elbukott, de ez csak ideiglenes győzelem volt. Annak, amit Huizinga képviselt, már nem volt ereje ahhoz, hogy az életképes hidrát hosszútávon a sarkai alatt tartsa. Az egyensúly felborult, a civilizáció máza egyre inkább leomlik és csak a nyers hatalom-akarás marad meg. Újbarbárság.
A „Holnap árnyékában” mindennek előrelátásáról szól, akárcsak Ortega „Tömegek lázadása” című könyve, Benda „Az írástudók árulása” című műve, de a sokat hivatkozott és keveset olvasott „Nyugat alkonya” is Spenglertől. A „Patriotizmus, nacionalizmus” c. kis tanulmány, ami 100 oldalt is alig tesz ki, bevallottan nem is foglalkozik a világháborúkban kiteljesedő nacionalista őrület és káosz végkifejletével, csak az újkor kezdetétől (ihol-néhol a középkorra, esetenként a klasszikus világra való visszatekintéssel) a XIX század végéig. Mintha ahhoz már végképp nem lenne gyomra, hogy levonja a végkövetkeztetést. A szerző végigköveti azt a tekervényes utat, amit a KÖZVETLEN szülőföldhöz, tájhoz való ragaszkodás megtett a modern hatalmi ideológiáig. Ezt itt és most még vázlatosan sem kívánom ismertetni, egyszerűen ismét rácsodálkozom arra a tényre, hogy mennyire megtéveszthető az emberi szív. Az úgynevezett konzervatív vonal gyakran vádolja az úgynevezett progresszív értelmiséget, hogy a „természetes” érzelmek helyett „konstrukciókat” kerget és próbál meg a törvény erejével ráerőltetni másokra. Nos, ez a kis könyv gyönyörűen mutatja, hogy esetlegesen humánetológiailag is megalapozható lokálpatriotizmus milyen hatalmas átalakulásokon ment keresztül, miként vált maga is az úgynevezett konzervatív hatalmi elit kezében pontosan ugyanolyan mesterséges ideológiává, KONSTRUKCIÓVÁ, puszta hatalmi eszközzé, amelyet épp úgy akarnak másokra ráerőltetni, mint azok, akiket egy számukra idegen ideológia erőltetésével vádolnak. Az, hogy mit tekintünk „természetesnek” igencsak függ a kortól, a helyzettől, a KULTÚRÁTÓL (vagy éppen annak hiányától). Mint ahogy az újra felkerekedő biologizmus, a neodarwinizmus újra felkerekedő változatai is csak látszólag „tudományosak” és „természetesek”, és ugyanúgy ki lesznek téve a történelmi forgandóságnak, mint a korábbi, fényesebb és nemesebb személyek és korszakok nézetei.
