Évekkel ezelőtt már egyszer elolvastam Foucaultnak ezt a könyvét is, de kicsit bosszantott, hogy rengeteget foglalkozik azzal, hogy mindentől és mindenkitől elhatárolódjon és részletesen leírja, hogy mit NEM mond, miről NEM beszél. Ezzel az erővel többet írhatott volna arról, amit mondani akar. (Bizonyos fokig hasonló érzéseim voltak egész más vonatkozásban, amikor Edward Said Orientalizmus c. könyvét olvastam, de ő legalább határozottan valami ELLEN beszél – az eurocentrikus látásmód és az európai hatalmi logika ellen – Foucault meg mintha minden ellen harcolna, és kicsit önmagától is folyamatosan elhatárolódik). Most, hogy végigolvastam „A szavak és a dolgok” c. könyvét, amely még a Tudás archeológiája előtt született, újra elővettem ezt a későbbi munkáját, hátha most jobban boldogulok vele. Sok mindenre rácsodálkoztam. Mondhatná az ember, hogy akkor üljön le valaki könyvet írni, amikor már kész a mondanivalója, de egy olyan kaliberű embernek, mint Foucault még a tépelődései is tanulságosak. Az, ahogyan küzd a fogalmakkal, a mások számára nyilvánvalónak tűnő megfogalmazásokkal, kategóriákkal, sokszor korábbi önmagával is. Ebben a későbbi munkájában sok korábbi művét töredékes, kezdeti próbálkozásnak minősíti, pedig azok is eléggé „groundbreaking” jellegűek voltak. Amin elgondolkoztam az az, hogy vannak emberek, akik azért tudnak nehezen és határozottan előre haladni akár saját gondolatmenetük mentén is, mert amikor elindulnak, elvégzik az alapvetéseket, rádöbbennek, hogy feltett kérdéseik, amelyek maguk is elég radikálisan újak, még újabb, még radikálisabb problémákat, kérdéseket vetnek fel. És akkor abba is belefognak, és ez így megy ad infinitum. Foucault eléggé ilyen embernek látszik. Meglátja a problémát azokban a dolgokban, amit mindenki más magától értetődőnek vesz. (Persze van, aki úgy véli, hogy ott is problémát lát, ahol nincs, de ez sokszor nézőpont és éleslátás kérdése). Egy kicsit bepillantást lehet nyerni abba, hogy milyen az, amikor valaki még nem sportból, hanem kényszerűségből, szellemi becsületességből dekonstruál. Legalábbis nekem az a benyomásom, hogy Foucault nem élvezetből, lép a dekonstrukció útjára (mint benyomásom szerint pl. Derrida vagy Fayerabend), hanem egyfajta szellemi kényszerből, mert nem elégítik ki a korábbi gondolati keretek. Küzd, hogy mélyebbre jusson, de nem talál sehol szilárd talajra, minden megértés csak provizórium számára. Ugyanakkor mégsem adja fel, de nem gondolja, hogy az elemzésnek a végére lehet érni. Írja a félkész megoldásokat, tudván, hogy később valószínűleg azt is felül kell vizsgálnia. És mégis van valami heroikus, szórakoztató és tanulságos abban ahogyan, és amit ír.