Ennek a posztnak a megírásához az apropót az adta, hogy az interneten véletlenül rábukkantam egy gyakorlatilag elfeledett (tulajdonképpen soha nem jól ismert) magyar filozófus, Fitos Vilmos: A kétféle gondolat bölcselete c. könyvének második kötetére (amelynek alcíme a Jézusi gondolat), amelyet a szerző halála után több mint 50 évvel adtak ki Tomory Julianna szerkesztésében. Megvettem és nagy érdeklődéssel elolvastam. Arról, hogy a két kötet kéziratban létezett, tudtam, mert a szerző apai nagyapám baráti köréhez tartozott és gondolatai (amelyeket egyébként nagyon tömör formában már az 1930-as években megjelentetett) édesapámon keresztül a saját gondolkodásomat is jelentősen befolyásolták.

Sok korábbi bejegyzésemben szerepelt az értékelő és megismerő gondolat megkülönböztetésének szükségessége, amely Fitostól származik, bár ma már inkább létérvényesítő és létmagyarázó gondolatoknak, pontosabban tevékenységnek nevezném őket. Az első univerzális, minden létezőnek sajátja, a második csak olyan létezőké, amelyek olyan relációk kialakítására képesek, amelynek része a tudat és a gondolkodás (amelyet jómagam nem tartok univerzálisnak). De itt nem saját lételméleti elképzeléseimet szeretném ismertetni, azt már megtettem „A haladás mítosz és tudomány (7)” bejegyzésemben, inkább arra szeretnék reflektálni, amit Fitos Jézus gondolataival kapcsolatban mond, illetve abból kiindulva saját meglátásaimat is szeretném leírni a kérdéssel kapcsolatban.

Fitos alapvető mondanivalója az, hogy Jézus gondolatai, tanítása szinte TELJESEN az értékelés kategóriájába tartozik, nem magyarázat, nem metafizika, hanem értékelő állásfoglalás Atyjához fűződő viszonyával kapcsolatban. Nem ismereteket közöl, hanem életet ad – de csak annak, aki ezeket az értékeket be tudja, és be is akarja fogadni. Fitos, aki még értett görögül és latinul, meg jó néhány európai nyelven, részletesen foglalkozik a magyar Bibliafordítások többségében egyként „igazságnak” fordított két szóval, az alétheia és a dikaioszüné jelentésével, azok eltéréseivel. Természetesen ezzel a kérdéssel rajta kívül sokan foglalkoztak, Csia Lajos fordításában, amely igyekszik mindig egy magyar szót használni egy görög szó helyett (különösen, ahol „szakkifejezések” szerepelnek), a dikaioszüné helyett az „igazságosság” szerepel (így fordítja Vida Sándor is), de nekem talán még jobban tetszik az a szóhasználat, amit Bulányi György, vagy az úgynevezett „egyszerű fordítás” (Biblia Liga) alkalmaz: Istennek tetsző – ez utóbbi például a „megigazulás” kifejezést is úgy fordítja, hogy „Isten számára elfogadhatóvá válni”. Ez talán még jobb, mert az igazságosság szó a hétköznapi magyar szóhasználatban leginkább a jogi, esetleg etikai értelemben jelenik meg. Az alétheia szót a legtöbb esetben igazságnak fordítják (esetenként valóságnak) de itt sem egyszerűen egy logikai igazságról, vagy egy magyarázat igazságtartalmáról van szó. Fitos amellett érvel, hogy az alétheia sok esetben a hamisság, hazugság ellentéteként szerepel, akár egyetlen igeversen belül is, tehát nem tévedünk nagyot, ha őszinteséget értünk alatta.

Azt is látnunk kell, hogy Jézus olyan gondolatai, mint „a lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit”, vagy „ne attól féljetek, aki a testet megöli, aztán nem árthat semmit, hanem attól féljetek, aki a testet és a lelket is elvesztheti a gyehennában”, „az én országom nem e világból való”, „mit ér nektek, ha az egész világot megnyeritek is, de a lelketek kárt vall – mert mit adhat az ember váltságul lelkéért?” – nem voltak népszerű gondolatok, ma sem azok. Sokan vannak a hivatalosak (meghívottak), de kevesen a választottak. Jézusnak az a mondása a Mammonnal kapcsolatban, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, nem csak a pénzre igaz, sőt elsősorban nem arra. Mert mire is kell a pénz? A befolyás, a hatalom, az emberi elismerés megszerzésére. Nem véletlenül mondja Jézus, hogy „hogyan hihetnétek ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Elnézést, most nem kerestem ki az igehelyeket, lehet, hogy maradt benne pontatlanság, emlékezetből idéztem). Minden olyan gondolkodás, ami a „politikai realitás”, a „nemzetbiztonság” vagy bármi más bálvány nevében felülírja Jézus értékítéleteit, ugyanolyan kevéssé fér össze Jézus (valódi) követésével, mint a Mammon szolgálata, bármilyen magasztos érveket sorakoztassanak is fel mellette.

És ami a „keresztény kultúrát” illeti, amelyet önjelölt népvezérek annyira védeni szeretnének, olyan valóban van, szociológiai értelemben. Nem is egy, sok. És itt nemcsak arra a (szerintem nagyon helytálló) megkülönbözetésre gondolok, amelyet Spengler tett a mágikus kereszténység és a fausti kereszténység vonatkozásában (ezt sokan nem ismerik és sokan nem is értenek egyet vele), hanem arra az egyszerű, szinte mindenki által ismert tényre, hogy pl. eltérő az ortodox és a latin (római katolikus), a protestáns és a katolikus, az örmény, az etióp, a nesztoriánus és felsorolni is nehéz, még hányféle keresztény kultúra – és itt most valóban a hétköznapi viselkedéskultúrára gondolok, amelynek vannak keresztény elemei, de ezen kívül van benne még rendkívül sok más, idegen elem – ami önmagában még nem lenne baj -  de sajnos van benne rengeteg olyan elem, amely (mint fentebb utaltam rá) ellentétes Jézus sok tanításával. Persze mindez meg van ideologizálva, leöntve a hatalom mázával, de ezek az érvek odaát nemigen fognak megállni. Jézus ILYEN kérdésekben nem kötött kompromisszumot (kik az én anyám és az én testvéreim? Akik teljesítik Isten akaratát). Ha összekeverjük Jézus tanítását a hétköznapi (szociológiai értelemben vett) kultúrával, óhatatlanul felmerül a kérdés: MELYIK keresztény kultúrát szeretnénk megvédeni? Biztos vagyok benne, hogy egy minden idegen iránt gyanakvást mutató ember pontosan olyan kevéssé tudna együtt élni egy szíriai kereszténnyel (akinek a kereszténysége esetleg egy évezreddel régebbi, mint a magyar kereszténység), mint egy szíriai muszlimmal. Nem is tudna köztük sok különbséget tenni – és nemcsak a nyelv különbözősége miatt, hanem éppen a VISELKEDÉSKULTÚRA miatt, ami közelebb állna egy szíriai muszlim és egy szíriai keresztény esetében, mint ha bármelyiket a magyarral hasonlítanánk össze. Épp ma olvastam egy elgondolkodtató felhívást egy európai képviselő részéről venezuelai menekültek európai befogadására, akik közül már milliónál többen menekülnek gyakorlatilag az éhhalál elől. Ők keresztények, mégis a viselkedéskultúrájuk legalább annyira eltér a mienktől, mint az araboké. Nem azért mert muszlimok vagy keresztények, hanem mert a „keresztény kultúrájuk” más, mint a minek. No, nem mintha a keresztény szlovákokat, románokat vagy szerbeket jobban elviselnénk magunk között. No, ITT látszik, hogy nem a kereszténység védelméről van itt szó, hanem a névlegesen keresztény emberek igazi vallásáról, az etnikai nacionalizmusról.