Megjelent: Anthropolis 1.1, p. 148-158, (2004)

Magyarországon Edward T. Hall nevét a nem szakmabeliek többnyire egyetlen magyarra lefordított, több kiadást megért könyve, a „Rejtett dimenziók” alapján ismerik. Sikerkönyv lett, és méltán.

 Edward T. Hall 1914-ben született Missouri államban. Egyetemi tanulmányait a Denveri Egyetemen, az Arizonai Egyetemen majd a Columbia Egyetemen folytatta 1936 és 1942 között. 1942 és 1946 között az amerikai hadseregben szolgált Európában és a csendes-óceáni térségben. Későbbi munkája során mind kormány-alkalmazottakat, mind üzletembereket készített fel az európaitól eltérő kultúrákkal való találkozásra. Tanított a Northwestern Egyetemen, a Denver-i Egyetemen, a Bennington College-ban, a Washingtoni Pszichiátriai Iskolában, a Harvard Üzleti Iskolában és az Illinois Technológiai Intézetben.

 Hall a XX. század második felének egyik jelentős antropológiai gondolkodója, akinek gyakorlatias megközelítése, kitűnő megfigyelő- és jó fogalomalkotó képessége iskolateremtőnek bizonyult. Személyes tapasztalatai voltak nemcsak az amerikai szubkultúrákról (hispán és afro-amerikai kultúrákról, valamint hopi, pueblo, navaho, sziú indiánokról), hanem más nem-európai kultúrákról is (Latin-Amerika, arab és perzsa kultúra, Japán, csendes-óceáni szigetvilág stb.). Az európai és nem európai kultúrák különbözőségei mellett éles szemmel figyelte meg az európai kultúrkörkörhöz tartozó népek közötti különbségeket is.

 Munkássága kezdetétől fogva arra törekedett, hogy a kultúrát, mint komplex világképet értse meg és térképezze fel, feltárja gondolkodásunknak azokat az öntudatlan mozgatórugóit, amelyeket egy kultúrában történő felnövekedésünk során teszünk magévá, és amitől odatartozónak érezzük magunkat. Ezek a kimondatlan alapfeltevések annyira részévé válnak gondolkodásunknak, hogy „általános emberinek” érezzük őket, és csak akkor tudatosodnak bennünk, amikor egy másik kultúra közegébe cseppenve megtapasztaljuk, hogy legalapvetőbb gondolati kliséink sem működnek. A „Rejtett dimenziók” a tér, a közelség tudományának, a proxemikának az alapvetése volt, az „Élet tánca” [1] egy másik titokzatos dimenziót, az időt próbál meg hasonló szellemességgel boncolgatni. Azt, ahogyan a különböző kultúrák az időt megélik. Az alig 200 oldalas kisalakú kötet olyan gazdag mondanivalóban, hogy azt egy rövid ismertető keretében nem lehet kimeríteni, ezért inkább pars pro toto néhány olyan gondolatot szeretnék felvillantani, amelyek reprezentálják Hall átható pillantását, kitűnő rendszerező és fogalomalkotó képességét. A terjedelmi korlátok miatt sajnos sem Hall rendkívül élvezetes stílusát, sem rendkívül hasznos példáit nem tudom bemutatni, amelyekkel fogalmait bevezeti és illusztrálja – kénytelen vagyok megmaradni a gondolati csontváznál és a levezetések eredményénél.

 Hányféle idő van?

Az egyik bevezető fejezetben jelenik meg az idő térképe (vagy hogy stílszerűek legyünk, mandalája), ami az idő különböző aspektusait próbálja meg összefoglalni.

 A rendszer középpontjában az absztrakt „meta-idő” áll, amely a köré rajzolt négyzet oldalain már ismerős rész-fogalmakká bomlik szét attól függően, hogy ilyen koordináták mentén közelítünk hozzá. A biológiai időt elsősorban az evolúciós nyomás, a csillagászati környezethez való alkalmazkodás kényszere alakította ki, amiben az évszakok, a napok, a hőmérséklet stb. ritmusa mind szerepet játszik. A személyes idő az, ahogyan az időt megtapasztaljuk a kontextustól, érzelmeinktől, fizikai állapotunktól stb. függően. Ez természetesen összefügg a biológiai idővel, mégis jól megkülönböztethető tőle. A fizikai idő az az idő, amit mérni lehet és a csillagászati időtartamoktól a szubatomi időkig, amit sem észlelni, sem felfogni nem tudnunk. A metafizikai idő fogalma számunkra kicsit gyanúsan hallatszik, sok kultúrában azonban átélhető, személyes tapasztalatnak tekintik, amely ott nagyon lényeges szerepet játszik. Ide tartozik a „déja vu” élményektől a megváltozott tudatállapotban érzékelt időkig sok minden. Mikro-idő alatt a szerző az idő olyan nem-tudatos felfogását érti, amely tipizálható, és kultúra-specifikus, példa rá a monokrón és polikrón időfelfogás – amelyről fontossága miatt külön szólunk. A szinkron-idő nevét a filmiparból kapta, ahol arra vonatkozott, hogy a kép és hang szinkronban van-e, de a szerző később röviden ismertetett, gyorsan felvett majd lassítva lejátszott filmfelvételek segítségével tanulmányozta és osztályozta különféle emberi tevékenységek szinkróniáját és annak szerepét a kultúrában. A szakrális (szent, mitikus) idő megint kicsit idegen már a modern európai fül számára. Ez az „örök idő”, amelyben a kultúra tagjai szertartások révén vesznek részt, amely kiszakítja őket a mindennapokból és felülemeli őket a világ körforgásán. Ennek ellentéte a profán idő (a mi kultúránkban a legfontosabb idő), a mindennapok tevékenységének ideje. A meta-idő lehet mindannak a foglalata, amit filozófusok, antropológusok, pszichológusok az időről mondtak és gondoltak. Érdemes azt is tanulmányozni, ahogyan a szerző ezeket az idő-típusokat elrendezte a kulturális/fizikai és a csoport/egyén tengelyek mentén, a négyszög csúcsain pedig a fizikai és tudatos idő, a szituációs kultúra (erősen kontextus-függő) ideje, a nem tudatos „létrejövő” idő, és az explicit, technikai jellegű idő (a kontextustól kevéssé függő idő) helyezkedik el. Kell egy kis idő, amíg az ember át tudja tekinteni az ábrát, és a könyv olvasása során érdemes időről időre visszatérni hozzá.

 A monokrón és a polikrón idő

Az észak-európai (germán, skandináv) népeknél a monokrón időszemlélet (M-idő) uralkodik, amelynek lényege, hogy egyszerre egy dologgal foglalkozunk, ennek ellentéte a polikrón időszemlélet (P-idő), ahol számos dolog egyszerre zajlik. Számunkra az M-idő természetes és a P-időt kell magyarázni. Hall találó hasonlata szerint ez a két rendszer, mint az olaj meg a víz, nem elegyedik egymással, és mindkettőnek megvannak a maga erősségei és gyengeségei. Az M-idő lineáris, egymástól szakaszokra oszlik, nagy fontosságot tulajdonít az időbeosztásnak, a „menetrendnek”. A P-időben gondolkodó emberek számára fontosabbak az emberi kapcsolatok, a személyes részvétel az ügyek intézésében, és fontosabb az ügy elintézése, mint a menetrendhez való ragaszkodás. Az M-időben élő ember számára az idő olyan, mint egy út, amely a múltból a jövőbe vezet, határozott iránya van, szinte anyagszerű jelenlét, amelyet pl. meg lehet spórolni, el lehet vesztegetni stb. A P-idő fogalma kevésbé megfogható.

 Az M-időben élők számára az idő megszervezése (menedzsment!) szent és sérthetetlen, ez mégis gyakran értelmetlenségekhez vezet, mert az emberi kapcsolatok lényegük szerint nem tervezhetők. Az európai vagy amerikai utazó a P-idő kavargásában gyakran ideges lesz, mert a piacon vagy a hivatalokban nem tud semmit elintézni. A P-időhöz tartozó kultúrákban más a hivatali irodák képe is: a „főnök” beszélgető csoportok között sétálgat, beszélget, látszólag minden rendszer nélkül, az ügyintézés legnagyobb része ebben a „félhivatalos”, személyes közegben történik.

 A M-időben élő embereket különösen zavarja az, ahogyan a P-időhöz szokott emberek a megbeszélt időpontokat kezelik. A pontosság nem ugyanazt jelenti, mint nekünk. A P-időben a dolgok folytonosan változnak, nincs szilárd terv a jövőre nézve, még fontos tervek is megváltozhatnak egészen a végrehajtás pillanatáig. Ez a vaskezű időbeosztáshoz szokott M-idejű ember számára szokatlan. Az M-időben élő ember társadalmi, üzleti tevékenységét, de még szerelmi életét is menetrendek szabályozzák. Az idő-intervallumok elkülönített kezelése a kontextust is erősen gyengíti, és arra kényszerít bennünket, hogy mindig csak az eltervezett dolgokra koncentráljunk, függetlenül, hogy ez mennyire releváns. A „fontos dolgokat” vesszük előre, és ha kifutunk az időből, a „kevésbé fontosak” elmaradhatnak. Hozzá kell tenni, hogy az M-időskála nélkül kérdéses, hogy valaha kifejlődhetett volna-e az ipari társadalom. Az M-időbeosztás két embert, vagy kis embercsoportokat kiemel a többiek közegéből, hogy intenzívebb kölcsönhatásuk révén a dolgok „hamarabb elintéződjenek”. Az idő kicsit olyan, mint egy szoba, amelyet „ki kell üríteni”, mielőtt jön a következő „páciens". Ha valaki ezt nem veszi figyelembe, azt önzőnek, vagy egyszerűen modortalannak tartják. Ez a monokrón időszemlélet azonban nem univerzális, hanem tanult és belénk nevelt dolog, és bármenyire is része lett az életünknek, gyakran nincs összhangban sem biológiai ritmusunkkal, sem teremtő ösztöneinkkel, és semmiképpen nem tekinthető a kultúra elengedhetetlen összetevőjének.

 A P-időben élő népek (pl. arabok, törökök) szinte soha nincsenek magukban (még otthon sem), ezért más „szűrő-mechanizmusokat” alkalmaznak, mint az európaiak. Sok emberrel vannak állandó kapcsolatban, folyamatos a közösség, ami megnehezíti, sőt szinte lehetetlenné teszi a szoros időbeosztást. A P-időben élő emberektől az ellenőrzési rendszer nagyfokú centralizáltságát, ugyanakkor kevéssé bonyolult társadalmi szerkezetet várnánk, hiszen a vezető személyesen foglalkozik a folyó ügyekkel, és sokan tudják, hogy mi történik. A P-időben élő emberek tudnak egymás ügyeiről, és szükségét érzik, hogy fizikailag is érintkezzenek egymással. Minden információmorzsát elraktároznak egymásról. Ilyen körülmények között nincs szükség a hatalom többszörös átruházására ahhoz, hogy egy ember sok ügyet kézben tartson.

 A P-típusú bürokráciának van azonban egy hátránya: a terhek növekedtével nő a kis lépétkű bürokratikus intézmények száma, mely azonban alkalmatlan a kívülállók ügyeinek intézésére. A P-időben működő bürokráciák a kívülálló szemében lassúnak és érdektelennek tűnnek, amely csak akkor kezd el működni, ha van egy „bennfentes” ismerősünk, aki segít. Minden bürokrácia hajlamos a befelé nézésre, de ez különösen jellemző a P-típusú bürokráciákra.

 A polikrón időben élő emberek számára az adminisztráció és a vezetés lényege a munka megértése. Az emberek kiválasztásakor elsősorban a munkát alkotó tevékenységekre koncentrálnak, ezeket tüntetik fel a hálótervekben, és az ellenőrzési pontok a funkciók ellátására vonatkoznak. Így a vezető adminisztrátor úgy érzi, hogy teljes mértékben ellenőrizni képes beosztottjai tevékenységét. Annak eldöntését, hogy e funkciókat a beosztott milyen sorrendben és milyen módon végzi el, magára a beosztottra hagyják. Nincs „menetrend”. Ennek előírása mind a vezető, mind a beosztott számára elviselhetetlen zsarnokságot, a személyiségi jogokba való tiprást jelentene. Az M-típusú adminisztrációban éppen ellenkezőleg: a tevékenység menetrendjét szabályozzák, és az egyénre hagyják a tevékenységek analízisét. A P-típusú analízis mindig arra emlékeztet, hogy tevékenységünk része egy nagyobb rendszernek - szemben az M-típusúval, ahol az emberek ritkán látják át, hogy tevékenységük hogyan illeszkedik be egy magasabb rendbe. Nem mintha nem tudnának a bürokrácia magasabb szintjeiről (épp ellenkezőleg), csak nem mindig látják a szervezet működését a maga egészében.

 Mindkét rendszernek megvannak az erős és gyenge oldalai. A tevékenységek analízise talán lassú, de ha megtörtént, egy P-típusú adminisztrátor igen nagyszámú beosztottat képes ellenőrizni. A P-típusú bürokratikus egység mérete viszont mindenképpen korlátozott, tehetséges vezetőket igényel, és nehezen birkózik meg újfajta feladatokkal. Tehetséges emberek nélkül a P-típusú bürokrácia katasztrofális. Az M-típusú bürokrácia ennek éppen az ellenkezője. Az ilyen rendszerek sokkal nagyobbra nőhetnek, mint a P-típusúak. Ahelyett, hogy a bürokratikus egységek számát növelnék, inkább a különböző típusú bürokráciák tevékenységét hangolják össze. Az M-típusú bürokrácia legnagyobb hibája az, hogy teljesen vak tagjainak (és klienseink) emberi igényeivel szemben. A naggyá nőt M-típusú bürokrácia befelé fordul, megmerevedik, és szem elől téveszti eredeti küldetését.

 Az M- és P-idő kultúrák és szubkultúrák szerinti „kiosztása” azonban leegyszerűsítés. Jóllehet az amerikai-angol hátterű személyek alapvetően az M-időben gondolkodnak (elsősorban az üzleti élet, a kormányzati munka, általában a szakmai tevékenység, a sport, sőt még a szórakozás területén is), az otthonok életében (különösen a tradicionális otthonokban, ahol a nő a háztartás lelke), a P-idő uralkodik. Alapvetően, a nem tudatos szinten az M-idő inkább a férfi-jelleghez, a P-idő a női jelleghez kapcsolódik. Egy könyvhivatkozás kapcsán Hall arról is elgondolkodik, hogy a nőknél gyakrabban jelentkező depresszió nem éppen azzal van-e összefüggésben, hogy a domináns férfi-világ rákényszeríti a maga M-idejét a nőkre, akik számára ez nem természetes. Az M-időben való gondolkodás és tevékenység szétszakítja azokat az emberi kötelékeket, amelyek a P-időben élő nők számára nemcsak természetesek, de kapcsolatrendszerük lényegét alkotják. Manapság az egyenjogúság erőltetése miatt az ilyen megkülönböztetések nem túl divatosak, de világ minden más kultúrájában ismertek és elfogadottak. Az is lehetséges, hogy ez összefüggésben van a domináns, baloldali agyfélteke lineáris, számítógépszerű működésével a férfiakban és a nem domináns, jobb agyfélteke szintetizáló, Gestalt-jellegű működésével a nőkben.

 Általában elmondható, hogy akinek a számára az emberi kapcsolatok fontosabbak, szinte magától a P-idő felé tolódik, hiszen egy fontos beszélgetést nem lehet valamilyen absztrakt menetrend miatt megszakítani. Az M-idő viszont alkalmasabb a tevékenységek megszervezésére és végrehajtására. Az M-idő növeli a hatékonyságot, de antihumánus, elidegenítő hatása van, különösen a nőkre. A P-időben élő és gondolkodó emberek számára az emberei kapcsolatoknak kiemelt jelentőségük van. Első a család, utána a közeli barátok, és csak utána jöhet bármi más. A P-időben és az M-időben gondolkodó emberek együttműködése szükségképpen konfliktusokkal terhelt, mert más prioritásaik vannak.

 Kontextus és kultúra

A kontextus jelentőségére legjobb példa maga a nyelv és a gépi fordítások útjában tornyosuló nehézségek. Egyazon szó vagy akár egy egész mondat is más kontextusban egészen mást jelenthet. A kontextus és a kommunikáció elválaszthatatlanul összefügg egymással. Egy húsz éve együtt élő házaspár vagy két régi barát között jóval kevesebb szóval vagy akár gesztussal is kialakulhat véleménycsere, mint két olyan ember között, akik most találkoznak először. Ha hazajön a társunk, elég ránézni és tudjuk, milyen volt a napja és nagy valószínűséggel azt is, hogy mit várhatunk tőle. A matematikában vagy a jogban azonban semmit nem vehetünk természetesnek, mindent ki kell mondani, és definiálni kell. Minél több a kommunikáció során a ki nem mondott, de megosztott információ, annál erősebb a kontextus, és minél inkább hiányzik a kontextus, annál több jelre van szükségünk, hogy felfogjuk a jelentést. A jelentés a (közösen) tárolt (megosztott) és az átadott információ együttese, és a kommunikáció során ugyanazt a jelentést nagyon sok vagy nagyon kevés jellel is át lehet adni. Ilyen értelemben beszélhetünk erősen kontextusos és gyengén kontextusos jellegű üzenetekről. A kommunikáció során fel kell becsülni, hogy egy adott csoporthoz vagy személyhez szóló üzenetünket hogyan fogalmazzuk meg, milyen szintű háttérismeretet tételezhetünk fel. Ha túl szájbarágósak vagyunk, megsérthetjük őket, ha túl keveset mondunk el, zavarosak leszünk. A kontextus mértékét többnyire ösztönösen és többnyire jól választjuk meg – különösen, ha saját kultúránkban mozgunk. A bajok akkor kezdődnek, amikor a kommunikáció két különböző kultúrához tartozó személy között folyik, hiszen minden kultúrának megvan a rá jellemző kontextus-szintje, amely a másik kultúrából származó partner számára vagy túl magas vagy túl alacsony lehet.

 Tipikusan ilyen problémák merülnek fel pl. amerikai (vagy európai) és japán tárgyaló partnerek között, különösen, ha a japán fél „régi vágású” úriember. A japánok számára durva udvariatlanságnak tűnik a tárgyalás témáját olyan nyíltan kitárgyalni, mint amihez mi szokva vagyunk, hiszen ez azzal egyenértékű, hogy feltételezik a partnerről: nem elég intelligens, hogy kitalálja, miről van szó. Az ógörög hagyományokon nevelt európai számára a logikus kifejtés az egyetlen értelmes módszer, de egy japán számára azzal egyenértékű, mintha be akarnánk hatolni a fejébe, és helyette akarnánk gondolkozni. A japánokkal való kommunikáció esetében azonban további problémát jelent, hogy „két üzemmódjuk van”: az igen erősen kontextualizált a társadalmi (és üzleti) érintkezésben és a rendkívül alacsony kontextusú pl. tevékenységek leírásában, amikor olyan részletességgel igénylik a technikai részleteket, amit mi csak szellemileg retardált személyekkel szemben látnánk indokoltnak, vagy sértőnek tartanánk, ha valaki velünk szemben alkalmazná.

 A kontextualitáshoz szorosan kapcsolódik az üzenet sebességének kérdése: vannak gyors és lassú üzenetek, és ha nem azon a sebességen küldjük az üzenetet, ahol a fogadó várja, teljesen kárba veszhet az erőfeszítésünk. Az olyan dolgok, mint az élet értelme, vagy a történelmi folyamatok tipikusan lassan kibontakozó jelenségek, a TV-reklámok viszont másodpercek alatt leperegnek. Hall még azt a profán hasonlatot is használja, hogy olyan különbség van a gyors és lassú üzenetek között, mint egy alkalmi légyott és egy tartós házasság között. A lényegesebb dolgok, barátságok, üzleti kapcsolatok lassan fejlődének ki – és kultúránként eltérő az optimális sebesség. Keleten, de akár a P-időben élő népek között is sokkal több időt kell fordítani egy kapcsolat kiépítésére, mint amihez az amerikai kereskedők szokva vannak – de ezek a kapcsolatok általában tartósabbak is. Az amerikai kereskedő a kereskedelmi szerződés jogi részleteire figyel, és azt érzi magára érvényesnek, egy japán vagy egy spanyol pedig inkább arra a személyre koncentrál, akivel a szerződést kötni szeretné, és az úri becsületszónak nagyobb súlya van.

[1] Edward T. Hall: The Dance of Life (The Other Dimension of Time), Anchor Press, New York, 1984