Megjelent: Valóság 2013, 6.sz., 1-14

(Történetfilozófiai háttér) Megkérdezhetnénk, hogy az a fajta kiúttalanság, ami ma körülvesz bennünket, egyedülálló-e a történelemben, vagy kereshetünk más hasonló korszakokat a történelemben, amelyek saját helyzetünk megértésében is segíthetnek? Legalább egy, európai történelemben jól ismert időszakot idézhetünk: a Római Birodalom hosszan elnyúló agóniáját, amin már Gibbon is elmélkedett, és amit Spengler a Nyugat alkonyában[i] úgy emleget, mint az antik világ alkonyát. Sok hasonlóságot találhatunk a késő császárkor világa és a magunké között, többek között azt, hogy a hajdani, görög alapokra építő filozófiai iskolák jelentősége eltörpül a gazdasági eredmények, a politikai harcok és hódítások, a szórakozás mellett, a tudomány helyett a tradicionálistól eltérő (idegen eredetű, szinkretisztikus) vallási mozgalmak burjánzanak, meglazulnak az erkölcsök, a hajdani többé-kevésbé demokratikus rendet először egy látszat-szenátus, majd leplezetlen császári egyeduralom váltja fel. (A katona-császárok kora, amikor a féktelen hatalomvágyat és annak erőszakos megszerzését már álcaként is alig borítja a hajdani kultúra, a mi történelmünkben még előttünk van.) Egy másik érdekes hasonlóság a széthulló birodalomban felerősödő migráció (népvándorlás).[ii] Anélkül, hogy itt belemennék Spengler, Toynbee, Sorokin és mások munkái nyomán a ciklikus történelemelméletek elemzésébe, inkább csak arra hívom fel a figyelmet, hogy e teóriák egyik legfrissebb továbbfejlesztésében Szmodis[iii] – sir Henry Maine és Spengler nyomán – kétféle kultúrát különböztet meg: a stagnálót és a ciklusosan fejlődőt, amelyek közül az előbbit monisztikusként, az utóbbit duális princípiumúként azonosítja. Az előbbiek közé sorolja a jelenleg ismertek közül pl. az indiait és a kínait, az utóbbiak közé a babilonit, a görögöt, a rómait és a nyugat-európait[iv]. Az utóbbi csoport jellegzetességei közé sorolja azt, hogy bennük két (rendszerint két etnikumhoz vagy etnikum-csoporthoz köthető) elv harcol (sokszor egyenlőtlen, de szívós küzdelmet folytatva) egymással. (Az egymással küzdő elvekre, jellemekre és népcsoportokra példa a görög kultúrában a pelaszg-hellén, a rómaiban az etruszk-itáliai, vagy itt Európában a germán-mediterrán[v] ellentét). A duális princípiumú kultúrák rendszerint eljutnak saját jellegzetességük végső kifejtéséig, majd önmaguk ellentétébe csapva át fokozatosan dezintegrálódnak. Ezt a történelmi ívet igen szuggesztíven ábrázolja Szmodis a görög kultúráról írt, frissen megjelent könyvében[vi], és ez alkotja a római jog eredtéről írott könyvének[vii] gerincét is, de nem nehéz észrevenni ezt a folyamatot saját, nyugat-európai történelmünkben sem. Ezt a hullámzást Spengler a kultúra és civilizáció változásaként, Toynbee a növekvő társadalom (society) megroppanásaként, Bodnár az idealizmus és realizmus küzdelmeként[viii] írja le. Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy már Madách „Az ember tragédiája” c. csodálatos (és történet- sőt természetfilozófiai vonatkozásban is mélyenszántó) művének is visszatérő motívuma az, hogy az Emberiséget képviselő Ádám miként lelkesül új és új eszmékért, társadalmi modellekért, és miként ábrándul ki és undorodik meg tőlük, amikor azok a gyakorlatban megvalósulnak.

A kultúrák többnyire új, transzcendens világlátással (egyfajta mitológiával, szimbolizmussal, létérzéssel) indulnak, amely eleinte homályosan és ösztönösen eposzokban, karakteresen új vallásos költészetben és építészetben nyilvánul meg, de fokozatosan egyre határozottabb formát ölt. Érett formájában a kultúra határozott művészi (többnyire vallási) stílust, majd tudományos igényű dogmatikát alakít ki (amely már bizonyos fokig a kétely jele, hiszen a megerősítés igényével lép fel olyan területen, ami korábban természetes és magától értetődő volt), végül fokozatosan megmerevedik, és a hagyományos kulturális rendek (ordo = nemesség és papság) ellen fellép az új rend, a polgárság, amely (Spengler szóhasználata szerint „nem-rend”, és amely) a civilizációt képviseli a kultúrával szemben. A civilizáció a transzcendens helyett az immanens (a jelenségekre támaszkodó) világmagyarázatot részesíti előnyben és evilági célokat tűz maga elé. Spengler a civilizációt puszta negatívumként írja le és fogja fel, kimutatva, hogy minden kultúrának megvan a maga civilizációja, amely azonban a szimbolikus téren nem alkot újat, csak a kultúra szimbólumrendszerét értelmezi újra és mintegy fordítja ki önmagából. (Szellemesen úgy fogalmaz, hogy nemcsak vallás van annyi, ahány kultúra, de ateizmus és materializmus is ugyanannyiféle van). Ez az (igen leegyszerűsítve vázolt) folyamat a ciklikusan fejlődő társadalmakra igaz, Szmodis szerint azonban ez csak a társadalmak egy részére (köztük a mienkre) jellemző – de erre még később röviden visszatérünk.

Toynbee a maga történelemmagyarázatában kevésbé ellenséges a kései civilizációkkal kapcsolatban, de ő is úgy látja, hogy egy adott társadalom élő időszaka után megroppanás következik (pontosabban nála nem szükségszerűen következhet) be, amit szellemi és társadalmi degradáció követ. Ő azonban úgy látja, hogy az ebben az időszakban létrejövő univerzális államok, birodalmak (nem marxi értelemben vett) proletariátusa a maga szenvedésből magasabb vallásokat hoz létre, amelyek egy újabb élő társadalom alapját képezhetik (leszármazott, „leány-kultúrák”).

 (Értékek és tények) Azt, hogy mi okozza ezt a hullámzást, többféle módon is meg lehet próbálni magyarázni, de van egy olyan magyarázat, amely az emberi személyiség és a csoportdinamika alapvető jellemzőit veszi alapul. E megközelítés alapját az a megfigyelés képezi, hogy az emberi gondolkodásban kétféle gondolat szerepel: az értékelő és a megismerő gondolat[ix], vagy másképp megfogalmazva az ember létérvényesítő és létmagyarázó gondolatai, törekvései, megnyilvánulásai. Az értékelés, a létérvényesítés arról szól, hogy egy egyén (vagy egy közös értékeket megosztó közösség) mit tart kívánatosnak vagy kerülendőnek, mit tart jónak vagy rossznak, erkölcsösnek vagy erkölcstelennek, mit tart szépnek vagy rútnak és így tovább. A létmagyarázó gondolatok az adott egyén (vagy inkább kultúra) által a külvilágot alkotó elemek közti összefüggéseket, mondjuk úgy, oksági viszonyokat igyekeznek felismerni (megfigyelés útján), amelyek a gyakorlati tájékozódást segítik és bizonyos korlátok között lehetővé teszik a jövőbeli események megjóslását. A létmagyarázó gondolatoknak logikusaknak, ellenőrizhetőknek, vitathatóknak, igazolhatóknak vagy (popperi értelemben) falszifikálhatóknak kell lenniük, vagyis ha bizonyos alapelemek létét feltételezzük, akkor a köztük fennálló kapcsolatokat (illetve ezekre vonatkozó jóslatokat) ellenőrizni lehet. (Mondani sem kell, hogy nem egyforma az olyan állítás falszifikálhatósága, hogy ennek a tárgynak a tömege 2 g, és annak, hogy a Világegyetem hozzávetőleg 15 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. Minél távolabbi következtetést vonunk le és minél kevésbé áll fenn a jelenség megismételhetősége, annál nehezebb az állítás érvényességét ellenőrizni.[x]) Az értékelő gondolatok között azonban nem logikai ellentmondás áll fenn, hanem ellentét, sőt, még csak nem is a gondolatok, hanem az adott értékeket valló emberek között – a kijelentés tárgyára vonatkozóan. A létmagyarázó gondolat célja ugyanis a jelenségek közti összefüggés megállapítása, a létérvényesítő gondolat viszont nem a tárgyról (jelenségről) szól, hanem a kijelentő személy és a tárgy viszonyáról (a kijelentő szemszögéből). Nem objektív ítélet, hanem önkijelentés, a kijelentő céljairól, preferenciáiról, vágyairól szól.[xi] A létérvényesítő gondolat (pontosabban annak kimondott változata) lehet őszinte vagy hazug, de nem lehet igaz vagy hamis, bizonyítható vagy cáfolható abban az értelemben, mint a létértelmező gondolatok.

A létérvényesítés univerzális és primer funkciója a létező dolgoknak (ez azzal az állítással egyenértékű, hogy élnek, léteznek), a létmagyarázat másodlagos és csak a létformák egy részére alkalmazható. (Itt nincs helye annak, hogy a kérdés lételméleti hátterét vázoljuk és boncolgassuk.) Tekintettel azonban, hogy ez az írás a gondolkodás válságával foglalkozik, az átlagosnál nagyobb teret kell szentelni az emberiség azon kisebbségi csoportjának, aki tud és akar gondolkodni a világ jelenségeiről. Hogy is mondja Babits csodálatos versében?[xii]

Jobb volna nyugton és szó nélkül élni,
csak élettel s szerelemmel beszélni.

De nem lehet. Már nekem ez az élet.
Már nekem ez a legjobb szerelem.

Tény, hogy amint az ember egyéni tevékenységében a logikus gondolkodás jóval kisebb szerepet játszik, mint azt feltételezni szeretjük (ld. a büszke homo sapiens elnevezést), és jóval nagyobb szerepük van a tudattalan impulzusoknak, a társadalmak közösségi életében is a tudatos reflexió jóval kisebb szerepet játszik, mint azok a félig-meddig tudatos indíttatások, amelyek mintegy az adott társadalom, kultúra létérvényesítésének esszenciáját alkotják. (Eltekintve attól, hogy a társadalomnak nincs személyisége, amely létét érvényesíthetné, mégis bizonyos egységesség figyelhető meg megnyilvánulásaiban, különösen, ha azokat más társadalmakéival hasonlítjuk össze.) Ennek ellenére érdemes figyelmet fordítani a nemcsak ösztönösen, művészileg, hanem a tudatosan, szándékosan intellektuális módon kifejtett gondolatokra is, mert azok egyrészt hatékonyak lehetnek, ha valóban a társadalom ösztönös gondolatait fejezik ki és visszhangozzák olyan módon, ahogyan azt az átlagember nem tudná kifejezni, de utólag azonosulni tud vele, másrészt az ilyen szisztematikus gondolatok elég tömören tudják kifejezni az egyébként csak sok helyről, fáradságosan összegyűjthető véleményeket. Az ösztönös, világnézetet meghatározó, szimbolikus világértelmezés mindenképpen elsődleges, a belőle származó, viszonylag kései, tudatos, világmagyarázó reflexió másodlagos.[xiii] A jelenségeket a magyarázatot kívánó emberi elme ok-fogalmakkal kapcsolja össze (mint amilyen például a görögök számára a forma, a Nyugaton az erő[xiv]), de hogy melyek ezek az ok-fogalmak, az kultúránként változó. A maga körén belül azonban az ok-fogalmakra épülő világmagyarázatnak logikusnak kell lennie, és működnie kell, a megfigyelés alapján finomítható és javítható (ez Kuhn paradigma-elméletében a „normális” időszak). Amikor azonban az egész világértelmezés összeomlik abban az értelemben, hogy az ok-fogalmak mögött levő mitológia már nyomaiban sem hat és érvénytelenné válik, akkor új világkép, új mitológia és később új ok-fogalmak alakulnak ki. (Ez a paradigma-elmélet természetes kiterjesztése, amire korábban utaltam.)

Spengler általánosságban megkülönbözteti a „rassz-embereket” és a „szellem embereit”, akik közül az első csoport elsődlegesen a társadalom működtetésével, hatalommal, illendőséggel, renddel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik, a második pedig az igazság vagy hamisság kérdésével. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyik esetben a létérvényesítő impulzusok nyomják a létmagyarázat nem közvetlenül értékekhez köthető elemeit, a második esetben inkább fordított a helyzet. Spengler azt is hozzáteszi, hogy az első csoport otthonos közege az idő, a sors, a második pedig a (változatlannak és öröknek gondolt) tér. Az első csoportot a feltörekvő kultúrák idején a nemesség képviseli, a másodikat a papság, a civilizáció idején pedig a politikusok/pénzemberek/iparbárók képviselik az első csoportot, a tudósok a másodikat. Spengler szerint a sorsként felfogott idő tudománya a fiziognomika, a téré a szisztematika. Tény, hogy a két csoport kevéssé tud kommunikálni egymással. Kevés szomorúbb jelenet van az evangéliumokban annál a „beszélgetésnél”, amelyet Jézus és Pilátus folytat az igazságról.[xv] Jézus az örök igazságról beszél, és mikor Pilátus lekicsinylően visszakérdez, hogy „Mi az igazság?”, azt nyilvánítja ki, hogy neki csak az erősebb igazsága számít – itt és most.

De hogy visszatérjünk a tudományos kérdésekhez, az egyének és társadalmak viselkedését (mintegy „jellemét”) leíró vonások, értékek, motívumok rendszerezésével igen sokan foglalkoztak, itt elég ha Triandis, Trompenaars, Hofstede, Schwartz, Markus, Kitayama, Hall és mások munkáira hivatkozunk.[xvi] Vegyük példaként a Schwartz által kördiagramban ábrázolt univerzális alapértékeket:

Jól látható, hogy a kördiagram szemben levő oldalain egymással ellentétes, egymásnak feszülő, egyszerre nehezen realizálható értékek vannak, míg egymás mellé inkább többé-kevésbé rokon értékek kerülnek. Ugyanígy feszülnek egymásnak a spengleri értelemben vett kultúra és a civilizáció (vagy a modern politika nyelvére lefordítva – nem kevés áttétellel és fenntartással – a konzervatív és a liberális szemlélet) értékei is. Vannak tehát olyan értékek, jellemvonások, amelyek nagy valószínűséggel társulnak egymással, miközben kizárják ezek ellentéteit.[xvii] Már csak pusztán valószínűségi alapon is feltételezhetjük, hogy az emberek fele egyfajta, a másik fele az ezzel ellentétes értékrendszerhez vonzódik, és felváltva jutnak uralomra – egyfajta történelmi váltógazdaságot produkálva. Ez magyarázatot nyújthat a nagy kultúra-civilizációs ciklusok 500-1000 éves változásaira éppúgy, mint a Toynbee, Bodnár vagy mások által megfigyelt „rövidebb hullámhosszú” (50-100 éves) ciklusokra.[xviii] A megvalósuló értékrend az emberi tökéletlenség miatt igen hamar felszínre hozza a hibákat, ellenmondásokat, ezért az ellenzékben levő, feltörekvő erők mindig előnyben vannak, mert még vannak olyan nem realizált értékeik, amelyek buktatói még nem látszanak előre. A Szmodis szerinti duális, ciklikusan fejlődő kultúrák mindenesetre hajlamosak arra, hogy kritikai érzékük és hajlandóságuk révén ezeket az ellentéteket odáig fokozzák, ami már dezintegrálja az egész társadalmat. Érdekes módon a yin-yang egysége, vagy harmóniája inkább a monisztikus, stagnáló társadalmakra jellemző, amelyek az antropológiai megfigyelések szerint a logikai ellentmondásokat és párhuzamosságot is jobban tolerálják gondolkodásukban.[xix]

 (Dogmatizmus és relativizmus) Azt a tényt, hogy a világban érdekek, értékek pluralizmusa figyelhető meg, a különböző hajlandóságú, beállítottságú emberek másként kezelik. Régi megfigyelés, hogy a konzervatív vagy liberális beállítottság (amely itt egy jóval általánosabb kettősség rövid megjelölése) összefügg azzal, hogy egy egyénben vagy egy közösségben stabilitás – rend – kollektivizmus – konzerváció vagy a nyitottság – önmeghaladás – stimuláció – individualizmus együttes jelenti-e a nagyobb értéket. A legdöntőbb talán Hofstede „bizonytalanság kerülési hajlam” dimenziója. Határozott korreláció mutatható ki e tényező és más rokon vonások, valamint a konzervativizmus elterjedtsége között.[xx] Az első csoport akkor érzi magát létében fenyegetve, ha a változás túl gyors, vagy elkerülhetetlen, a második pedig akkor, ha számukra értelmetlen szabályokkal korlátozzák explorációs hajlamaikat.

Itt nem árt egy rövid kitérőt tenni azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett konzervatív-liberális beállítottság mennyire velünk született és mennyire tanult sajátosság. Ennek a problémának felvetése (ami az ősrégi „nature-nurture” vita egyik alesete) rendszerint szélsőséges indulatokat támaszt[xxi], pedig a megválaszolásához szükséges tudományos apparátus már meglehetősen régen rendelkezésre áll.[xxii] Az egyik kulcs a kvantitatív szemlélet a kvalitatív helyett, amely lehetővé teszi a hipotézisek szignifikancia-vizsgálatát. A másik az iker és egyéb fokú rokonság hatásának vizsgálata és a faktor-analízis. Anélkül, hogy itt belemennénk azokba a problémákba, amelyek a kérdőívek (és egyéb vizsgálati módszerek) összeállítása, validálása jelent, annyi kijelenthető, hogy adott szignifikancia-szinten jól elkülöníthetők olyan személyiségvonások, amelyek felhasználhatók az adott személy adott szituációkban való viselkedésének előrejelzésére. Az, hogy ezek száma pontosan mennyi, vita tárgya (a manapság legtöbb célra általánosan elfogadott öttényezős modell a pontosabb leírásokhoz kevésnek bizonyult, Cattell pl. 16 faktoros modellt látott szükségesnek), a kultúraközi átvihetőség a fordítások miatt problematikus lehet (bár ennek adekvát volta is vizsgálható), a faktoranalízisben felhasznált lineáris megközelítés túl leegyszerűsítő lehet, és bonyolítja a helyzetet, hogy a személyiség „statikus” vonásai mellett a viselkedést az időben változó motiváció is befolyásolja – mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az egyes faktoroknál vizsgálni lehet az örökletes tényező erősségét, illetve a környezeti tényezőkhöz képesti súlyát. A probléma másik (valóságos) aspektusa az, hogy az elkülönítet faktorok a mért tényezők bizonyos (lineáris) kombinációi, amelyeket (leegyszerűsítve) úgy választanak meg, hogy az így kapott faktorok között minimális legyen a kölcsönhatás. (Az eljárás bizonyos mértékig emlékeztet arra az ortogonalizációs eljárásra, amelyet vektor-terek bázis-választásánál és leírásánál használunk.) A humán értelmiségi számára ilyenkor fontos kérdés, hogy hogyan nevezzük el az így kapott faktort? A legnagyobb súlyú összetevő alapján? Akkor csalunk. És mi van, ha összemérhetők a súlyfaktorok? A kísérleti pszichológus inkább használ semleges A, B, C, D stb. jelöléseket, mert számára nem a megnevezés mágikus diadala a döntő, hanem az, hogy az így nyert faktorokat fel tudja használni ismét más viselkedési minták előrejelzéséhez. Természetesen egy-egy viselkedést megint nem egy faktor határoz meg (vagy ír le), hanem az összes, különböző súlyokkal. Szó sincs tehát egyszerű egy-az-egybeni oksági meghatározottságról. Az egyes faktorok örökletes/szerzett jellege megint csak nem bináris (0,1) jellegű, vannak inkább örökletes és inkább környezetileg determinált faktorok. És még ahol kimutatható is esetleg egy örökletes jelleg, ott is biztos, hogy nem egy gén a meghatározó, inkább multi-génes meghatározottságról van szó (arról nem is beszélve, hogy a korreláció még nem jelez föltétlenül oksági kapcsolatot). Talán abban foglalnám össze a bennem kialakult képet, hogy nem értelmetlen dolog arról beszélni, hogy vannak velünk született hajlamok, amelyek viselkedésünk jellegét befolyásolják, többek között azokat is, amelyek az egymással ellentétes értékek közti választásunkat, preferenciáinkat eldöntik. Természetesen nem egyedül, és nem a társadalmi környezettől függetlenül. Egy olyan bonyolult viselkedés, mint a politikai nézetrendszer megválasztása, nyilván nem jósolható meg biológiai faktorok alapján, de pl. már az explorációs hajlam vagy az újtól való félelem esetében már talán több esélyt látok erre, és azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy a bizonytalanság kerülési hajlam és a politikai preferenciák között korreláció áll fenn.

Az értékpluralitást a konzervatív hajlamú emberek[xxiii] és csoportok nem ritkán dogmatizmussal
próbálják leküzdeni, hisznek az értékek objektivitásában, (saját) értékeik egyedülvalóságában és
univerzalitásában, és ennek érvényesítésében a (politikai) hatalom eszközeit is legitimnek
tartják. A liberálisabb szemléletű emberek vagy nem hisznek univerzális igazságokban, vagy úgy gondolják, hogy ilyeneknek nem juthatunk birtokába, ezért türelmesebbek a különvéleményekkel szemben (kivéve magát a dogmatizmust). A dogmatizmussal szembeni harc (különösen Európában) kitermelte azt a fajta liberális messianizmust, amellyel kapcsolatban a konzervativizmus joggal veti fel azt a kritikát, hogy egy elképzelt, és soha meg nem valósuló jövő felé rángatja (verbális vagy fizikai erőszakkal) a társadalmat (és így egy speciális értelemben maga is dogmatikussá válik). Igaz, azt nem teszik hozzá, hogy a konzervativizmus rendszerint egy ugyanilyen soha nem létezett (időnként kreált, és szinte mindig kozmetikázott) múlt nevében végzi a maga, gyakran semmivel sem kevésbé erőszakos társadalommérnöki tevékenységét egy olyan populáción, amely túlnyomó többségének a megőrizni kívánt hagyományok már semmit nem jelentenek. De itt nem ebben az örök vitában szeretnénk dönteni, csak konstatáljuk a tényeket és megpróbáljuk ezeket a megfigyeléseket hasznosítani a posztmodern gondolati válság magyarázatánál.

A jelzett csoportok közti harc intenzitását egy másik érdekes megfigyelés magyarázza, az emberek dominanciához való viszonyának sokfélesége. Szmodis egy nemrég megjelent tanulmányában[xxiv] az adleri és jungi pszichológia és típus-tan[xxv] elemeit felhasználva elemzi a dominancia-igénylő és a dominanciát negligáló típusokat. Anélkül, hogy itt (az amúgy rendkívül élvezetes, és az említett dichotómiánál több faktort figyelembe vevő, hat-osztatú beosztást eredményező) fejtegetésekbe belemennénk, megemlítjük, hogy a dominancia-igénylő és a dominanciát negligáló típusok igen szoros összefüggésben állnak azokkal a tulajdonság-együttesekkel, amelyeket fentebb az (általános értelemben vett) konzervatív/liberális dichotómiával kapcsolatban emlegettünk. A dominancia-igénylő típus a rend iránti törekvés részeként próbálja maga alá rendelni mindazokat, akik az általa kívánatosnak ítélt rendet megzavarhatnák.[xxvi] A fentebb említett két Jost tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a konzervatív szemlélet igazolni, stabilizálni próbálja és erőlteti a (társadalmi) egyenlőtlenségeket is. A dominancia-igénylő típust már az önmagában zavarja, hogy van, akit az általa nagyra tartott (és egyedül érvényesnek tekintett) hierarchia vagy rend nemcsak, hogy nem érdekli, de még aktívan tesz is ellene. A hierarchia-negligáló típust vérmérsékletétől függően a dominancia-igénylők ezen igénye hidegen hagyja, mulattatja, esetleg bosszantja.

Egymásba fonódó köröket látunk tehát itt: a kultúra és civilizáció, a konzervatív és liberális, dominancia-igénylő és dominancia-negligáló típusokat, amelyek mind az emberi személyiség valamilyen vonásához köthetők, és közvetlen kapcsolatot mutatnak a posztmodern „szabadságharcával” minden ellen, amit korlátnak érez. Ez csak késői manifesztációja egy örök harcnak, amit a mi európai kultúránkban is, sokkal korábban is meg lehetett figyelni. Távolabbról nézve a posztmodern lázadás csak egy epizód lesz az európai történelem kései periódusában, ma csak azért látszik olyan jelentősnek, mert időben közel vagyunk hozzá. Az európai, eszkatologikus hagyományokra építő történelemszemlélet[xxvii] amúgy is hajlamos eljátszani az Akhilleusz-paradoxonnal: a történelmet szereti egyre rövidülő időszakokra osztani (ld. az egyébként meglehetősen otromba ókor – középkor – újkor – legújabb kor felosztást, amit a „történelem vége”[xxviii], vagy a „post histoire”[xxix] követ). Ez a „világvége” érzés áthatotta Hegel és Marx munkáit is, amikor a történelem elér az általuk elképzelt kiteljesedéséhez. Mintha a rövidülő korszak-jelölések megakadályoznák Akhilleuszt abban, hogy utolérje a teknősbékát. Minket is utol fog érni és el fog hagyni a történelem.

 (Van út előre?) Milyen tanulságokat vonhatunk le magunk számára mindabból, amit eddig végiggondoltunk? Hiszen nincs itt a történelem vége (még a miénk sem), és ahogy a történelmi sémákat elvető emberek előszeretettel hivatkoznak rá, az ember szabad, a sorsunk a saját kezünkben van, jóvá és rosszá tehetjük jövőnket. A magam részéről jóval szkeptikusabb vagyok az emberben levő jó lehetséges kibontakozásával kapcsolatban, és a ciklikusan fejlődő kultúrák sorsát vizsgálva nem vagyok optimista az európai kultúra hosszú távú túlélésével kapcsolatban sem, de ez úgy érzem, hogy ez még néhány évszázad, és nem néhány évtized kérdése. Különben is nekünk, akik ide és most születtünk, itt és most kell helytállnunk, ahogyan lehet.[xxx] Úgy vélem, hogy a posztmodern igenlői és ellenzői is hajlamosak szélsőséges véleményeket alkotni, amiről már az ösztönünk is azt súgja, hogy valószínűleg hibásak, vagy legalábbis veszélyesek.

Melyek azok a részletek, vonások, amikkel egyet tudok érteni a posztmodern áramlatokban? Azzal mindenképpen, hogy a merev dogmatizmus a tudományban (és nemcsak ott) káros. Azzal is, hogy örök igazságok, ha vannak is, nem érhetők el biztonsággal az ember számára. (Most nem értékelő, hanem világmagyarázó igazságokra gondolok. Az értékek, ahogy látom, nem a világról szólnak, hanem a mi saját, világhoz való viszonyunkról. Az érték nem cáfolható, legfeljebb csalódhatunk abban, amiért korábban lelkesedtünk. Élni és meghalni viszont csak ezekért a meg nem cáfolható, de nem is bizonyítható „igazságokért” – értékekért – lehet és érdemes. A megismerő gondolatok szolgálják ugyan azt, hogy értékeinket jobban tudjuk realizálni, de arra nem alkalmasak, hogy „igazoljuk” velük ezeket a realizálandó értékeket). Egyetértek azzal is, hogy az akadémikus tudomány számára sokáig olyan biztosnak és magától értetődőnek tartott tételek nagy része kulturálisan kódolt, történelmi termék, amely egy másik kultúra, vagy kor számára nem emészthető és dekódolható, vagy legfeljebb csak bizonyos mértékig. A technikai ismeretek sokkal nagyobb mértékben átadhatók, mint pl. a filozófiai, teológiai vagy akár a történelmi gondolatok. Azt is elfogadom, hogy minden írás-értelmezés nagymértékben nyitott, és sokkal jobban függ az értelmezőtől, mint azt szeretnénk, vagy hajlandók vagyunk elfogadni. Elfogadom, hogy a más kultúrák, korok megismerésében amennyire lehet, le kell vetni saját megrögzött véleményeinket, és ha valóban meg szeretnénk érteni őket (nem csak elítélni és uralkodni fölöttük), akkor teljes nyitottsággal kell közelednünk hozzájuk. (Ami nem jelent föltétlenül egyetértést!)

Hol válnak el útjaim a posztmodern radikálisaitól? Ott mindenképpen, hogy nem vetem el ab ovo a modell-alkotást sem a természet- sem a társadalomtudományban (sőt inkább támogatom). Nem megyek el az egyediség abszolutizálásáig, hasznosnak tartom a sémákat, a megfigyelés – fenomenológia – elméletalkotás sorrendjét, természetesen folyamatos korrekció mellett. A tudományt a nem abszolút igazságok is előre viszik. Hogy csak saját tudományágamnál, a kémiánál maradjak, a vegyérték fogalma először a többszörös súlyviszony törvény miatt merült fel, aztán folyamatosan finomodott pl. az oxidációs szám, koordinációs szám, kötésrend stb. bevezetésével. Mondhatnánk, hogy az eredeti fogalomból nem maradt semmi, mégis használatban van mindmáig – csak ismerni kell a korlátait és tudni kell, hogy mit értünk alatta, amikor használjuk. Hova lenne a biológia a faj fogalma nélkül, annak ellenére, hogy minden érintett ismeri a korlátait, a kontúrok elmosódottságát? Ha azt az érvelést használnák a biológusok, amivel a társadalomtudományban (különösen a történelemben) gyakran találkozunk, hogy „ne alkossunk kategóriákat, mert nincs két egyforma társadalom”, hogy alakult volna ki a genetika, vagy akár az anatómia (hiszen nincs két egyforma egyed a természetben sem)? Az mindenesetre óvatosságra kell, hogy intsen, hogy még a leggazdagabb antropológiai gyűjtemények is legfeljebb néhány ezer társadalmi formát írnak le, a történelmi kultúrák száma pedig (attól függően, hogy mit tekintünk „független” egységnek) legfeljebb néhány tíz, maximum néhány száz.

A magam részéről szívesen és bátran használom a tipológiát, a sémákat, a kategóriákat – természetesen nem tartom őket többnek eszközöknél. Vannak jobb és vannak rosszabb eszközök, amelyeket tökéletesíteni kell, de azért nagyon hasznosak lehetnek. Társadalomtudományi téren sokat várok az óvatos, de határozottan multidiszciplináris beállítottságú megközelítéstől[xxxi], amely a szigorúan vett történeti megközelítés mellett integrálni próbálja a humán-etológia, az evolúciós-, személyiség- és szociálpszichológia, a kulturális antropológia és számos más tudomány eredményeit az emberi jelenség megértő leírásához. Nem várok statikus egyensúlyt, amíg élet van, a változás örök, az egyensúly mindig dinamikus, ellentétes erők, folyamatok átmeneti egyensúlya. Nem vagyok naiv, nem várok egyformaságot az emberek között, tehát a dinamikus egyensúly, harcot okozó polaritás nem fog eltűnni. Manapság sokat emlegetik a rókáról és a skorpióról szóló tanmesét, igaz, a politikai ígéretekkel, és nem az eszmetörténettel kapcsolatban. Nem várom tehát azt, hogy a skorpió természetűek elveszítsék saját természetüket, de annyit elvárnék legalább a hozzám hasonló, szellemi dolgokat értéknek tartó sorstársaimtól, hogy a maguk helyén küzdjenek a szellem autonómiájáért a mindenkori, mindent saját szempontjai szerint meghatározni kívánó hatalmi akaratokkal szemben, mert a szellem autonómia nélkül nem töltheti be funkcióját. Ugyanakkor a szellem jogos autonómia-igénye ellenére sem azonos a teljességgel, ezt éreznie és vallania kell, ha maga nem akar a mindent elnyomó hatalom helyébe lépni.

Számomra nem megoldás sem a fundamentalista fanatizmus (megdöbbentő látni, hogy milyen hamar megvalósult Naphta jóslata, hogy egyesek intellektuálisan önként fel fogják adni akár a heliocentrikus világképet is azért a biztonságért, amit a fundamentalizmus társadalmi és pszichés téren ígér), sem a mindent leromboló kétely, amely mindent visszájára fordít, dekonstruál, szinte öncélúan szed darabjaira. Azt, hogy mihez vezet a két álláspont túlhajszolása, Settembrini és Naphta vitájának tragikus vége is szimbolikusan jelzi. Persze ahhoz, hogy a szomorú végkifejlet létrejöjjön, kellett az a „nagy ingerültség” is, amely a Varázshegy szanatóriumában a nagy világégés kirobbanása előtt kialakult. Az író akkor még reménykedett, hogy Hans Castorp (az élet féltett gyermeke, aki bizonyos mértékben az európai kultúra letéteményese is) számára még van kiút, menekülés. Thomas Mann második világháborút követőregényének, a Doktor Faustusnak hangulata már ennyire sem optimista, és a „nagy ingerültség” légköre ma, a XXI. század elején is fenyegetően körülvesz bennünket.

A módszer minden tökéletlensége ellenére sem halott, a teljes dekonstrukció nem jelent megoldást. Hadd fejezzem be egy idézettel a Varázshegyből: „Az emberi megismerés eszközeit és formáit bírálni, érvényességüket kétségbe vonni képtelen, becstelen és gonosztól való vállalkozás lenne, ha valaha is más céllal párosulna, mint azzal, hogy az értelemnek korlátot szabjunk, amelyet nem léphet át anélkül, hogy voltaképpeni feladatát el ne hanyagolná.”

[i]           O. Spengler: A Nyugat alkonya, I-II, Európa, Budapest, (1994).

[ii]          Bánhegyi Gy.: Népvándorlás: előttünk a múlt?, Mediterrán Világ, 14(?), 107–125, (2010).

[iii]          Szmodis J. : Kultúra és sors. A történelemfilozófia lehetőségei, Mezopotámia kultúrájáról, Bíbor Kiadó, Miskolc, (2007).

[iv]        Azzal, hogy ez a megkülönböztetés egybeesik-e a hagyományos Nyugat–Kelet felosztással, egy korábbi tanulmányomban foglalkoztam: Bánhegyi Gy.: Kelet és Nyugat: kulturális dichotómia vagy pluralizmus?, Pro Philosophia Évkönyv, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, (2008), az online változat elérhető a www.terebess.hu weblap E-tárában a történelem címszónál. A Nyugat–Kelet dichotómiával kapcsolatban érdemes elolvasni A. R. Coulon rendkívül tömör és mélyenszántó könyvét, amely angol fordításban is elérhető az interneten: Le sherpa et l'homme blanc (The Sherpa and the White man), Gallimard, Paris, (2009).

[v]          Bánhegyi Gy.: Európa kettős gyökerei és a mentális geográfia, Valóság, 52, 91-111, (2009).

[vi]         Szmodis J.: A görögökről – Nietzsche és Spengler nyomán, Argumentum Nyomda és Kiadó Kft., Budapest, (2012).

[vii]         Szmodis J.: A jog realitása, Az etruszk vallástól a posztmodern jogelméletekig, Kairosz, Budapest, (2005).

[viii]        Bodnár Zs.: Az erkölcsi törvény alkalmazása, Singer és Wolfner, Budapest, (1896), ld. még Garaczi I.: A hullámelmélet lovagja az idealizmus és a realizmus között – Bodnár Zsigmond pályaképe, Pro Philosophia füzetek, 50, 3–16, (2007).

[ix]         Fitos V.: A kétféle gondolat bölcselete, I. A tudomány és tárgya, Pannon Pantheon, Comitatus, Veszprém, 1993, Fitos V.: Értékelés és megismerés, Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedésének kiadása, Budapest, é. n.

[x]          Ld. az eredetre vonatkozó tudományos gondolatok kritikáját J.C. Lennox: A tudomány eltemette Istent? c. könyvében (Evangéliumi Kiadó, Budapest, 2008).

[xi]         Más kérdés, hogy ennek a legtöbben nincsenek tudatában, és az is tény, hogy az önreflexióra, a maguktól eltávolodásra képtelen emberek számára (és a történelmet formálók többnyire, bár nem mindig ilyenek) saját értékítéletük mintegy kivetül a tárgyba, és objektív jellemzőnek tűnik. Ennek következményeit nyögjük a történelem mindennapjaiban.

[xii]         Babits Mihály: Hadjárat a semmibe, Összes művei, Franklin-Társulat kiadása, Budapest, é. n.

[xiii]        Az elméleti értelmezés, a fogalmi sík elkülönülése a primer társadalmi megnyilvánulásoktól Szmodis korábban említett kultúra-elmélete szerint elsősorban a duális princípiumú, ciklikusan fejlődő társadalmakra jellemző.

[xiv]        Ezt különösen Spengler hangsúlyozza a Nyugat alkonyában, de általánosan igaz.

[xv]         Jn 18,37–38.

[xvi]        ld. pl. Nguyen Luu Lan Anh, Fülöp M. (szerk): Kultúra és pszichológia, Osiris, Budapest, 2003

[xvii]       Természetesen nem gondolom, hogy akár az egyén, akár a társadalom leírható lenne véges számú változó érték-vektoraként, azt pláne nem, hogy erre leegyszerűsíthető lenne. Arra már G.W. Allport is felhívja a figyelmet híres, „A személyiség alakulása” c. könyvében (Gondolat, Budapest, 1985), hogy a személyiség csodája és egyedisége éppen abban rejlik, hogy miért éppen az adott tulajdonság-együttes alkot egységet valakiben.

[xviii]       Ld. pl. a reneszánsz – felvilágosodás – romantika – pozitivizmus stb. ellentéteket, amelyek azonban egy nagy hullámra szuperponálódó rövidebb hullámoknak tűnnek.

[xix]        Ld. Coulon fentebb említett könyvét, vagy: H. Nakamura: Ways of Thinking of Asian Peoples, India – China – Tibet – Japan, (Ed. P.P. Wiener), University of Hawaii Press, Honolulu, (1964).

[xx]         Elég, ha itt Jost és munkatársai két közleményére hivatkozunk: J. T. Jost, J. Glaser, A. W. Kruglanski, F. J. Sulloway: Political Conservatism as Motivated Social Cognition, Psychological Bulletin, 129, 339–375, (2003); J. T. Jost, J. L. Napier, H. Thorisdottir, S. D. Gosling, T. P. Palfai, B. Ostafin: Are Needs to Manage Uncertainty and Threat Associated With Political Conservatism or Ideological Extremity?, Pers Soc Psychol Bull., 33, 989, (2007).

[xxi]        Ld. pl. J. Franklin: Molecules of the Mind. The Brave New Science of Molecular Psychology, Dell Publishing Co., New York, (1987). A dolognak aktualitást ad az Indexen nemrég megjelent cikk (http://index.hu/tudomany/2013/02/20/politikai_nezetekkel_szuletunk/) és az annak kapcsán elinduló, finoman szólva sarkos véleményeket generáló vita (http://konzervatorium.blog.hu/2013/02/20/politikai_genetika_pszihuskaba_velunk). Mellesleg, hogy a dekonstrukció, mint vita-technika mennyire nem csak a posztmodern és a szélsőséges liberalizmus sajátja, jól mutatja az az érvelési technika, amivel magukat konzervatívnak tartó gondolkozók vagy hozzászólók vitatkoztak az említett Index-publicisztikával, amikor számukra értékrendjükbe ütköző megállapításokkal találkoznak. A dekonstrukció, az ellenfél érveinek szétszedése az alapelvek megkérdőjelezésével az érvelés örök eszköztárába tartozik, de hogy ki mire alkalmazza, az többet mond el a vitatkozóról, mint a vita tárgyáról.

[xxii]       Ld. pl. R. B. Cattell: The Scientific Analysis of Personality, Penguin Books, (1965).

[xxiii]       Ismét hangsúlyozom, hogy itt nem politikai konzervativizmusról, hanem egy érték-együttesről van szó. Természetesen ez azt sem jelenti, hogy egy liberális politikus nem lehet dogmatikus, mert mint láttuk, még a posztmodern toleranciának is megvannak a maga korlátjai. Mindez azonban nem érinti a fenti, Jost és munkatársai által írt cikkek széles statisztikai alapokon levont következtetéseit.

[xxiv]       Szmodis J.: A dominancia-attitűdök típusairól : Adler vagy Jung avagy Adler és Jung, Valóság, 53, 1–31, (2010).

[xxv]       C. G. Jung: Lélektani típusok, Scolar, Budapest, (2010).

[xxvi]       Nem váratlan módon a dominancia-igénylő ember önmagát szinte kivétel nélkül a természetesnek vélt hierarchia csúcsán képzeli el, sosem az alján - legyen szó akár egyénekről, akár társadalmi csoportokról, akár népekről/nemzetekről. Érdekes példát mutat erre a két világháború közti japán gondolkodást kitűnően bemutató könyv: R. Benedict: Krizantém és kard, Nyitott Könyvműhely, Budapest, (2006). A hierarchikus társadalom protagonistái többnyire azok az uralkodó kisebbségek, akik saját kivételezett helyzetüket próbálják meg igazolni és az ezt elszenvedőket pacifikálni. A kisebbségi uralom elszenvedésében mutatott türelem leginkább a monisztikus társadalmak sajátja, amit Spengler a „második vallásossággal” magyaráz. Megjegyezzük azt is, hogy a dominancia-igénylő típusok mind konzervatív, mind liberális beállítottsággal párosulhatnak, bár kétségtelen, hogy a konzervatív gondolkodáshoz a dominancia-igény szervesebben kötődik. Aki azonban politikát csinál, igen nagy valószínűséggel dominancia-igénylő lesz, bármelyik oldalon álljon is.

[xxvii]      K. Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet, A történelemfilozófia teológiai gyökerei, Atlantisz, Budapest, (1996).

[xxviii]     F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, Európa, Budapest, (1994).

[xxix]       Juhász A., Csejtei D.: Történelem – kulcsra készen?, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, (2000).

[xxx]       Hogy is mondja Gandalf a Gyűrűk Urában? „Mind így van ezzel, ki hasonló időket megél, de a döntés nem rajta áll. A mi dolgunk eldönteni, hogy mit kezdjünk az idővel, ami megadatik nekünk.”

[xxxi]       Szmodis J.: A jog multidiszciplináris megközelítéséről, Magyar tudomány, 172, 7–17 , (2011).