Foucault „A tudás archeológiájában” (is) hangsúlyozza, hogy fölösleges azon diskurzusok és rendszerezési sémák mögött, amelyeket pl. az őrület, az orvoslás, a természettan, az univerzális nyelvtan vagy a gazdaság elmélete kapcsán felfedezett, valamilyen fajta „preegzisztens” gondolatot, valóságot feltételezni, amelynek mintegy „kifejeződése” lenne az adott beszédmód – bár pl. felhívja a figyelmet arra, hogy egy adott beszédstruktúrának vannak olyan lehetséges alrendszerei, elágazásai, amelyek NEM valósultak meg – sokszor azért, mert az adott beszédmód elterjedésében DÖNTÉST HOZÓ testületek egyik vagy másik mellett döntöttek, vagyis HATALMI szempontok miatt (ld. Foucault Panoptikon modelljét). Foucault, hasonlóan más, manapság a „posztmodern” kategóriája alá sorolt gondolkodókhoz, mélységesen idegenkedik minden meta-elmélettől és az olyan fogalmaktól, amelyeket az eszmetörténet gyakran és szívesen használ. Nem állítja, hogy az adott változásoknak nincs oka, de úgy látja, hogy ezek vagy véletlenszerűek, vagy ismeretlenek és csak utólag olvassuk vissza az adatokba azt a hatóokot, amely az adott jelenséghez vezetett.

Ha azonban Foucaulttól eltekintünk, sok gondolkodónál találkozunk olyan ható-elvekkel, amelyeket a jelenségek „mögött” feltételezve magyarázzák az adott jelenségek rendjét. Itt most csak néhányat említek: az egyik a címben szereplő kifejezést használó Teilhard de Chardin, aki az evolúció magyarázatára tesz különbséget a radiális és a tangenciális energia között, és a radiális energiát az anyag olyan belső tulajdonságaként írja le, ami mintegy teremtettségéből fakadóan magában hordozza az „Ómega pont” felé vivő irányt. Edgar Dacqué, a kissé obskúrus őslénytanász a XX. század első felében a maga „típustanával” ugyancsak arra utalt, hogy mintha bizonyos jellemvonások adott geológiai korokban „kifejezésre akarnának” jutni és mintegy rányomják bélyegüket az adott korban élő össze élőlényre szinte azok hovatartozásától függetlenül. Bizonyos fokig Bergson élan vital-ja (életereje) vagy Schopenhauer „akarata” is ilyen hatóerőnek tekinthető. Spengler is a kultúrák kapcsán rejtélyes „kozmikus behatásokra” hivatkozik az új kultúrák előzmények nélküli kialakulásával kapcsolatban, de előtte már Bodnár Zsigmond is „eszmeerőkről” beszél az „idealizmus” és „realizmus” változásaival kapcsolatban. Az előző bejegyzéseimben emlegetett Fitos Vilmos egészen nyíltan arról beszél, hogy minden jelenség az alanyi létezők (szubsztanciák) értékelésének kifejeződése. Ha korábban kifejtett nómenklatúrámat használom, az ember, mint szubsztancia esetében (amely az ember mint jelenség „mögött” vagy középpontjában áll, ha mi, mint hasonló pozícióban levő szubsztanciaként közeledünk hozzá és nem pusztán mint jelenséghez közeledünk hozzá) jogosan beszélünk értékelésről, sőt értékelésekről, de akár a társadalom nagyobb jelenségei, akár pl. az élővilág fejlődéstörténete folyamán ha ilyen kifejeződni „akaró” tendenciákat látunk (szinte „kollektív éneket”), akkor nem tudhatjuk, hogy ezek mögött áll-e olyan centrális szubsztancia, mint amit saját esetünkben joggal feltételezünk, de nem is zárhatjuk ki ilyenek létezését.

Az, hogy Foucaulthoz hasonlóan kényszeresen elutasítjuk ilyen „meta-narratívák” használatát, vagy (kellő óvatossággal) élünk vele, az inkább módszer és személyiség kérdése. Mindenesetre rejtély, hogy ha csak véletlenszerű hatóokokkal számolunk, miért vannak olyan hirtelen „kitörések” pl. az evolúcióban („punctuated equilibria”), amelyek aztán oly sokáig stabilan fennmaradó képződményeket eredményeznek. Vagy pl. a meglepő szinkronicitások a vallástörténetben, amelyek Jaspers „axiális kor” elméletét ihlették. Prigogine annak idején, mikor az egyensúlyoktól távoli rendszerek esetében a bifurkációs pontokat és a disszipatív struktúrák „spontán” kialakulását feszegette, a „peremfeltételekről” beszélt, mint amelyek meghatározzák azt, hogy melyik disszipatív struktúra stabilizálódik. De sehol nem találkoztam azzal, hogy megjósolták volna azt, hogy milyen peremfeltétel milyen disszipatív struktúrát eredményez. Gleick a káoszelméletről szóló könyvében ír arról, hogy a kaotikus trajektóriáknak is vannak bizonyos „attraktoraik”, amelyek nevüket éppen onnan kapták, hogy bizonyos (soha nem pontosan leírt és megvalósuló) trajektóriák a fázistérben úgy viselkednek, mintha „vonzanák” a valóságban leírt trajektóriákat.

A tudomány- és technikaitörténetben is jól ismert tény, hogy bizonyos felfedezések teljesen véletlenszerűek és az adott történelem egészen másképp is alakulhatott volna, mégis úgy gondolom, hogy a „nagy vonalak” elég pontosan láthatók (ezek lennének az „attraktorok”), az aktuális események pedig az esetleges valóság. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet a Foucault által kibogozott megvalósult és lehetséges diskurzusok esetében is.