és akkor jöjjön a folytatás:

Bevándorlás Európába

 Ezután nézzük meg a mai helyzetet a világon általában, majd Európában és végül a Mediterráneumban. Kezdjük néhány számadattal. A Population Reference Bureau 2008-as, a világ lakosságát felmérő kiadványa[i] szerint a fejlett országok lakosságának aránya a Föld teljes lakosságán belül 2050-ig folyamatosan csökkenni fog (ld. az 5. ábrát).

5.  ábra. A Population Reference Bureau 2008-as kiadványának becslése a Föld lakosságának alakulásáról 2050-ig (18. hivatkozás).

Ugyanezen szervezet 2004-es jelentésében közölt számadatok[ii] alapján készült a 6. ábra, amely a régiók népességének becsült alakulását tartalmazza 2004 és 2050 között.

 6. ábra. A világ régiói lakosságának várható alakulása 2004 és 2050 között a Population Reference Bureau becslése szerint (19. hivatkozás). (Az Ázsia/Óceánia érték a 6. ábrán természetesen a külön ábrázolt Kína és India nélkül értendő).

 A számadatok összevetéséből kiderül, hogy az egyetlen csökkenő népességű régió Európa, és utána (talán egyesek számára meglepően) Kína jön a maga kb. 10%-os növekedésével (ez a drasztikus központi „családtervezés” eredménye), az összes többi régió esetében (Afrika kivételével, amely több mint 100%-os növekedést mutat) 40-50% növekedés várható. Azt csak mellesleg jegyzem meg, hogy az észak-amerikai régió növekedési potenciálját is nagyrészt a bevándorlás ”termeli meg” – jórészt nem európai, és különösen nem „WASP” (white, Anglo-Saxon, protestant) elemekkel, de a jelen tanulmányban maradjunk meg az elsősorban az EU-t és a Mediterráneumot érintő problémáknál.

 Természetesen jól ismert, hogy a régiók populációjának változása milyen összefüggést mutat a halandóság és a korösszetétel változásával[iii]: a preindusztriális társadalmakban a magas, de fluktuáló születési és halálozási ráta tart egyensúlyt, majd a halálozási ráta (gazdasági fejlődés hatására bekövetkező) csökkenését csak lassabban követi a születési ráta csökkenése, ez átmeneti lakosságnövekedést eredményez, amely az eredetinél magasabb szinten stabilizálódik (később esetleg csökken). Jelenleg Európa (és nem is sokkal később Kína!) az elöregedő társadalom problémáival néz szembe[iv] (aminek igen lényeges összetevője a bevándorlás), a gyorsan növekvő régiók pedig azzal, hogy milyen munkát és megélhetést adjanak a felnövekvő generáció kezébe, amely már nem elégszik meg elődeinek életszínvonalával.

 A globális régiók közti várható migrációs trendeket a 7. ábra mutatja az ENSz „World Population Prospects: The 2008 Revision” c. kiadványa[v] alapján. Jól látható, hogy a 21. szd. első felében a fő küldő régiók Ázsia, Dél-Amerika és Afrika, a fő befogadó régiók pedig Európa és Észak-Amerika lesznek.

7. ábra. Várható migrációs trendek a különböző globális régiókban az ENSz „World Population Prospects: The 2008 Revision” c. kiadványa alapján (22. hivatkozás)

 Természetesen ez nem tartalmazza a globális régiókon belüli migrációt, amely ugyancsak jelentős lehet (mint hamarosan látni fogjuk). Ha megnézzük az európai migránsok származási országok szerinti megoszlását[vi] (8. ábra), láthatjuk, hogy az EU-15 országokba irányuló migráció küldő-országai között több mint 50%-al részesednek európai országok (nyugat-, dél- és közép-kelet-európai országok).

 8. ábra. A bevándorlók megoszlása az EU-15 országokban a küldő országok földrajzi elhelyezkedése szerint egy 2004-es tanulmány alapján (forrás: 23. hivatkozás).

Első pillanatra eltekintve attól a ténytől, hogy sok nyugat-európai számára a második két kategória (t.i. a dél- és közép-kelet-európai bevándorlók) is a ”zavaró” kategóriába tartozik, és Törökországot is a (legalábbis kulturálisan) a „nem európai” kategóriába sorolva azt látjuk, hogy Afrika és a Közel-Kelet lényegesen nagyobb részarányt képvisel, mint Ázsia, különösen, ha Törökországot is ehhez a régióhoz számítjuk (pl. a domináns vallás, az iszlám okán). Ez érthető, hiszen a szegényebb ázsiai országok migrációja döntő módon Észak-Amerika és egyre inkább a gazdagabb ázsiai országok felé irányul. Ezt erősíti a fokozódó elöregedés Japánban és belátható időn belül Kínában is. Európának tehát elsősorban az afrikai és a közel-keleti (döntően arab) országokból származó bevándorlással kell szembenéznie.

 Ha megnézzük a fiatal népesség eloszlásának világtérképét[vii] 2005-ben és 2025-ben (az utóbbi természetesen becslés), akkor azt látjuk, hogy az észak-afrikai arab országok a „forró” állapotból (30 év alattiak aránya >60%), „meleg” állapotba (30 év alattiak aránya 45-59%) kerülnek, míg a fekete-afrikai országok közül ebbe a státusba csak a Dél-Afrikai Köztársaság és Botswana kerülnek. Eközben Európa jó része (Spanyolország, Olaszország, Görögország és Németországtól Ukrajnáig gyakorlatilag az egész Közép- és Kelet-Európa) a „langyos” (30 év alattiak aránya 30-44%) állapotból a „hideg” (30 év alattiak aránya <30%) állapotba kerül. Várható tehát, hogy az afrikai országok „emissziós hajlama” tovább fog tartani, mint az észak-afrikai arab országoké, miközben egyes dél- és közép-kelet-európai országokban a csökkenő lakosság akarva-akaratlan szükségessé fogja tenni a bevándorlást. Egy közel és közép-keleti térség migrációjával foglalkozó tanulmányból[viii] származik az 1. táblázat, amely azt mutatja, hogy a különböző országokban várhatóan mikor éri el a csúcsot a 20-25 éves réteg létszáma. Ugyanez a tanulmány arra is figyelmeztet, hogy az ezekből az országokból származó emigrációs tendenciát fel fogja erősíteni a klímaváltozásból eredő elsivatagosodás is.

1. táblázat. A 20-25 éves generáció lélekszáma várható csúcspontjának időpontja különböző észak-afrikai és közel-keleti országokban (Forrás: UNPD, „World Population Prospects”, idézi a 25. hivatkozás)

 Egy cikk, amely a vallásosság és termékenység összefüggésével foglalkozik az iszlám országokban[ix], érdekes összefüggésekre világít rá. Egyrészt a World Value Survey[x] 2000-es adatai alapján kimutatja, hogy nincs egyenes korreláció a vallásosságot jellemző index és a fertilitási érték között. Az országok inkább két csoportra oszthatók: az egyiken belül a fertilitási érték viszonylag alacsony (1,4 és 2,8 közötti) míg a vallásossági index széles határok között változik (0,6 és 1,0 között), a másikhoz olyan országok tartoznak, ahol a vallásossági érték magas (tipikusan 0,9 fölötti), míg a fertilitás széles határok között változik (2,0 és 7,0 között). A második csoport legnagyobb fertilitási értékű országai mind olyan fekete-afrikai országok, ahol az iszlám vallás jelentős szerepet játszik (Tanzánia, Nigéria, Uganda). A (vizsgált) arab és a közép-keleti iszlám országok az első csoportban szerepelnek. A szerző arra is rámutat, hogy még a konzervatívabb iszlám országokban is fokozatosan bevezetik a családtervezést, sőt ez éppen a forradalmi Iránban jutott a legelőrehaladottabb stádiumba. Az általános tendencia, hogy a magasabb műveltség és társadalmi státus együtt jár a kisebb fertilitással, az iszlám társadalmakban is igaz, ugyanakkor a vallásosság az egyéni szinten (pl. a Saria bevezetésének támogatása) mutat korrelációt a gyermekvállalási kedvvel. (Ez arra is utal, hogy az országos szintű statisztikákból levonható korrelációs következtetések nem mindig azonosak az egyéni adatok kombinációiból adódó korrelációval). Tehát van lehetőség arra, hogy a vallásosság szintjének emelkedésével az iszlám országok populációs tendenciái is megváltozzanak. Az iszlám országokban a statisztikákból nem olvashatók ki olyan erős és egyértelmű szekularizációs tendenciák, mint pl. az európai katolikus országokban, ahol az egymást követő generációk egyre kevésbé vallásosak.

 Ha a potenciális afrikai eredetű migrációt kívánjuk összehasonlítani a potenciális arab (észak-afrikai) migrációval, ismét az ENSz becsléseire hivatkozhatunk[xi] (ld. a 9. ábrát). Látható, hogy komolyabb migrációs forrásként Észak-Afrika és Nyugat-Afrika szerepel. Feltételezhető, hogy az előbbi régióból többen igyekeznek Európa felé. A szub-szaharai afrikai migrációban az elsivatagosodás legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az észak-afrikaiban[xii]. A kelet-afrikaiak általában Észak felé mozognak, a közép- és nyugat-afrikaiak pedig a nyugati part felé, és esetleg onnan északra, de vannak, akik megkockáztatják a Szahara átszelését is. Az atlanti partról a Kanári Szigetek felé, Marokkóból Spanyolországba, Líbiából és Tunéziából Szicíliába, az olasz szárazföldre vagy más mediterrán szigetekre próbálnak eljutni.

9. ábra. Várható migrációs trendek a különböző afrikai régiókból (Forrás: 28. hivatkozás)

 Az utolsóként idézett tanulmány azt is gondosan végigveszi, hogy milyen feltételei vannak annak, hogy a migráció (általában és az EU mediterrán országaiban) ne váljon biztonsági fenyegetéssé. A migráció kontrollált mértékű engedélyezésének vannak előnyei a fogadó országok részére is, hiszen

• csökkenti a migráció forrás-országaiban a szegénységet, és ezzel csökken az ország elhagyására irányuló kényszer. Ebben a segélyek mellett lényeges szerepet játszanak a fejlett országokban befogadott vendégmunkások hazautalásai is. Tulajdonképpen azzal, hogy elkerülik a korrupt kormányzati csatornákat, közvetlenül nyújtanak segítséget az otthon maradottaknak. Az ilyen hazautalások különösen a szegényebb fekete-afrikai országok nemzeti jövedelmében jelentős hányadot tehetnek ki.
• a bevándorlók olcsó munkaerőt jelentenek az egyre munkaerő-hiányosabb (csökkenő népességű) európai országok számára. A szokásos kifogásokkal szemben, hogy a bevándorlók munkahelyeket vesznek el a tény az, hogy többnyire olyan munkákat vállalnak el, amelyet a helyi lakosság nem, vagy csak végszükségben vállalna el. Az persze probléma, ha a bevándorlók ebben a munkaerő-piaci szegmensben „ragadnak meg”, mert ez igen megnehezíti társadalmi integrációjukat.
• csökkenti a környezeti nyomást a küldő országokon, ezzel lehetővé téve a túlterhelt ökoszisztéma regenerálódását.

 A környezeti okokra visszavezethető migráció ugyanakkor egyre ködösebbé teszi a manapság magától értetődőnek vett határvonalat „politikai” és „gazdasági” menekültek között – és ezt előbb-utóbb a fogadó országok migrációs politikájának is figyelembe kell venni.

 Mi vár Európára?

 Mi következik mindebből a minket követő európai generációk életére? A következőket szeretném leszögezni:

• maga az EU-ba történő migráció elkerülhetetlen, illetve csak a társadalmi-politikai rendszer olyan mértékű deformációjával lenne elérhető, amely könnyen az egész EU megsemmisüléséhez vezethetne
• a migráció demográfiai és gazdasági okok miatt bizonyos fokig szükséges
• a migránsok jó része a mienktől eltérő kultúrából származik, és ez az arány a jövőben várhatóan nőni fog
• a migránsok többnyire ragaszkodnak saját kulturális identitásuk megőrzéséhez, ami először enklávék képződéshez, később fokozódó szegregációhoz, illetve gettósodáshoz vezet – különösen akkor, ha a migránsok nem tudnak feljebb kapaszkodni sem a munkaerő-piacon, sem a társadalmi ranglétrán.

 A status quo európai és amerikai exponensei elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy minden társadalom befogadóképességének vannak határai és a társadalom működőképességének fenntartásához szükség van arra, hogy a nézetek, szokások, értékek rendszerének legyen bizonyos koherenciája. Úgy látják, az európai (és amerikai) társadalmak elérkeztek befogadóképességük határaihoz és az államok (vagy az EU) feladatának tartják, hogy szabjanak gátat a bevándorlók áradatának és kényszerítsék ki azok beilleszkedését a többségi társadalomba. Morognak, hogy a multikulturális modell nem vált be (mellesleg a beolvasztási modell sem). Igen ám, de a vágyak és a valóság között súlyos ellentét feszül. Ugyanaz a választópolgár, aki ragaszkodik az idegenek kiszorításához, ragaszkodik a megszokott szociális ellátórendszerhez is, például a világ más részében tapasztalthoz képest magas nyugdíjhoz, a támogatott állami egészségügyhöz stb. Ennek a fenntartására pedig az egyik mód a dolgozók számának növelése, akiktől a társadalombiztosítást vonják – ezt lehetetlenné teszi a gyermekek számának folyamatos csökkenése. Tehát vagy bevándorló munkavállalók, vagy egyre kitolódó nyugdíjkorhatár (esetleg mind a kettő). A politikusok értelmesebbje hiába van tökéletesen tisztában azzal, hogy valamelyik népszerűtlen döntés elkerülhetetlenné válik, újraválasztásuk miatt mindig elodázzák a szükséges döntéseket és nem hajlandók „társadalmi párbeszédet” folytatni az elkerülhetetlen tények befogadására többnyire abszolút képtelen választóikkal. A nehézséget tetézi az, hogy a magas fizetések a nemzetközi verseny miatt egyre kevésbé tarthatók, mert a drágán előállított termékeket nem lehet eladni, és ma már nem az az idő járja, amikor oda lehet csördíteni Kínának vagy Indiának, amikor valamit nem Európa gazdasági érdekei szerint tesznek.

 Európában egyre gyarapodnak az iszlám országokból származó enklávék, amelyeknek fertilitása továbbra is jócskán meghaladja az európai átlagot. A multikulturalizmus helyett javasolt szigor egy darabig (talán) járható út, de ha a Római Birodalom történetét nézzük, biztosak lehetünk benne, hogy csak átmenetileg. Az erőszakhoz rendfenntartó erő kell, és ahhoz éppúgy szükség lenne a több gyermekre, mint a nyugdíjfizetéshez. A tradicionalisták lelkesítő szavai és a szélsőségesek „nemzeti programjai” nem képesek rövidtávon változtatni a demográfiai tendenciákon, legalábbis addig nem, amíg az állam nem próbál meg erőszakkal behatolni a hálószobákba. Szerencsére ez még nálunk sincs napirenden, de az egy generációnyi meg nem született gyermeket még ilyen módon is nehéz lenne pótolni. Szóval a kérdés az, hogy pusztán elhatározással megváltoztatható-e az európai kultúra „kifáradása”, ami nem annyira következménye, mint inkább oka azoknak a jelenségeknek, amik a fokozott migrációhoz vezettek.

 Toynbeenek, akire a tanulmány elején hivatkoztunk (ld. a 2. hivatkozást), erre nézve is volt mondanivalója. Úgy látta, hogy mind az egyszerű múltba nézés (az archaizmus), mind a jövőbe ugrás (futurizmus) járhatatlan, a megoldást az jelenti, ha egy egyén (vagy csoport) mintegy kivonul az adott társadalom problémáiból – de csak akkor, ha átalakulva (transzfiguráció) vissza is tér abba, hogy másokat új útra vigyen magával. Ezt a sikeresen végrehajtott megújulási ciklust írja le a görög palingenézia (újjászületés) szóval. Vizsgálataiból arra a következtetésre jutott, hogy ezt a visszavonulás –transzfiguráció – visszatérés ciklust lényegében a megroppant társadalmak belső és külső proletariátusából verbuválódó „magasabb vallások” viszik véghez, amelyek mintegy bábként szigetelődnek el a dezintegrálódó társadalmakból, hogy aztán burkuk meghasadása után útjukra bocsássák a pillangót, az új, élő társadalmat. Ez azonban már nem a régi folytatása, valami új, még akkor is, ha bizonyos értelemben a régi kultúra „leányának” tekinthető (mint pl. a nyugat-európai vagy az ortodox az antiknak). Igen sok okból (amiknek a részletezésébe nem mennék bele) úgy látom, hogy a nyugati civilizáció már rég túllépett azon a ponton, ahonnan „egyszerű” megújulással visszatérhetne, rajtunk már csak a "palingenetikus út" segíthet, de az visszavonulással, jelképes meghalással jár, és ami megszületik, azt már vagy nem látjuk meg, vagy nem fogjuk igazán magunkénak érezni. Ezen azonban nem kell bánkódni, mert, hogy ismét Toynbee hasonlatát használjam, a kerék körben forog, de a kerék tengelye megy a számára kijelölt úton.

 Historia est magistra vitae (?)

 Tanulhatunk a történelemből? A fejezetcímként választott latin közmondás szerint igen – a történelmi tapasztalat szerint azonban legfeljebb az egyének szintjén, a társadalom szintjén igen ritkán. Aki hosszabb időtávon figyeli a történelmet, megdöbbenhet rajta, hogy mennyire hajlamos az emberiség ugyanazokat a hibákat elkövetni, és mennyire nem tanul a múlt felismerhető mintáiból (sem).

 Sokan felháborodottan utasították el az olyanfajta történelmi analógia-kereséseket, mint amivel ebben a tanulmányban próbálkoztam, sokféle okból. Van, aki azt mondja, hogy azért nem érdemes szabályszerűségeket, mintákat, analógiákat keresni a történelemben, mert minden eset egyedi, megismételhetetlen, és legalább annyi az eltérés, mint az egyezés két különböző kor eseménysoraiban, tehát aki analógiát keres, az csak a hasonlóságokra fog figyelni és eltekint az eltérésektől. Ezen az alapon azonban nem beszélhetnénk bükkfáról vagy rókáról sem, mert mindegyiknek vannak egyedi jellegzetességei, vagy még kevésbé beszélhetnénk pl. rendszertani osztályokról.

 Mások azért haragszanak az ilyen „naturalista” beütésekre, mert úgy vélik, hogy azzal az emberi szabad akarat van béklyóba kötve és fatalizmust tételez fel, megbénítva az érintett személyeket vagy csoportokat, hogy kreatív megoldást találjanak aktuális problémáikra, elveszi tőlük a reményt. Azzal vádolják a történelmi analógiák keresőit és vizsgálói, hogy nem létező, személyek feletti hatóerőket feltételeznek a történelemben, amelyek mintegy a háttérből irányítják a történelmi eseményeket – holott azok esetleges egyedi döntések eredői, amelyek kimenetele nem határozható meg előre, ezért a jövő szabad és indeterminált. Úgy látom azonban, hogy ez az érvelés nem állja meg a helyét. Különbség van aközött, hogy ha olyanfajta determinizmust tételezünk fel, ami még az egyéni döntés lehetőségét is megkérdőjelezi és aközött, ha azt mondjuk az emberi csoportok viselkedésének vannak bizonyos szabályszerűségei. Ezekkel foglalkozik a szociológia, a szociálpszichológia, az antropológia stb. és nincs semmi ok, hogy ezeknek a történeti aspektusaival ne foglakozzunk.

 A magam részéről sok hasonlóságot látok a késői Római Birodalom és napjaink európai kultúrájának jelenségei között, amelyek közül csak egy a népvándorlás jelensége. Ha ezek az analógiák jelentőségteljesek, akkor vannak bizonyos elkerülhetetlen következmények is – igaz, elsősorban hosszú távon, hiszen az antik világ alkonya is évszázadokra húzódott el. Ez nem jelenti azt, hogy az egyén számára nincs döntési lehetőség - az mindig van, de bizonyos illúziókat nem árt feladni, sőt esetleg másokat is felvilágosítani ezeknek az illúzióknak a hiábavalóságáról. Ez persze nem veszélytelen foglalatosság, mert az emberek nem szokták szívesen venni, ha elveszik tőlük az illúzióikat, sőt adott esetben agresszíven reagálnak rá. Ennek az agressziónak a jeleit látom az Európában erősödő nacionalista szélsőjobb sok megnyilvánulásában, az álomvilágba menekülésben, pedig ez nemhogy lassítaná, hanem elősegíti a számunkra nem föltétlenül szeretett végkifejletet.

 [i] http://www.prb.org/pdf08/08WPDS_Eng.pdf

[ii] www.prb.org/pdf04/04WorldDataSheet_Eng.pdf  

[iii] http://www.globalchange.umich.edu/globalchange2/current/lectures/human_pop/human_pop.html

[iv] F. Schirrmacher: A Matuzsálem összeesküvés, Scolar Kiadó, Budapest, 2007

[v] http://www.un.org/esa/population/publications/wpp2008/wpp2008_highlights.pdf

[vi] http://www.gcim.org/attachements/RS4.pdf ; C. Boswell: Migration in Europe, Global Commission on International Migration, 2005;

A hivatkozott tanulmány, amelyből az adatok származnak: Münz, R. and H. Fassmann (2004), “Migrants in Europe and their Economic Position: Evidence from the European Labour Force Survey and from Other Sources”, paper prepared for the European Commission, DG Employment and Social Affairs (Hamburg: HWWA).

[vii] http://mappery.com/map-of/World-Age-Structure-Map

[viii] Ph. Fargues: „Emerging Demographic Patterns across the Mediterranean and their Implications for the Migration through 2030”, Nov. 2008, Migration Policy Institute, Washington DC, www.migrationpolicy.org/pubs/Fargues-Paper.pdf 

[ix] E. Kaufmann: Islamism, Religiosity and Fertility in the Muslim World, Paper prepared for 2009 ISA conference, New York,  http://sneps.net/RD/uploads/1-Islamismfertilitypaper.pdf  

[x] http://www.worldvaluessurvey.org/

[xi] Population Division of the Department of Economic and Social Affairs of the United Nations Secretariat, World Population Prospects: The 2004 Revision and World Urbanization Prospects: The 2003 Revision

[xii] M. Leighton: Desertification + Migration = Security? , Paper developed in preparation for the Desertification and Security Conference, Europasaal, Federal Foreign Office, Berlin June 26, 2007, www.law.usfca.edu/centers/documents/leighton_desert.pdf