A kultúrában élő ember „üzemmódjai” – a nagy triád

 Freud megfigyelései a tudattalannal kapcsolatban világossá tették, hogy az ember viselkedését egyáltalán nem csak tudatos énje és értelme szabályozza. Az emberi lény tudat által vezérelt gép helyett inkább olyan csatatérnek tűnt, amelyet különböző (gyakran rejtett) törekvések és érzelmek uralnak – változó sikerrel. Freud figyelt fel arra is, hogy inkább arra kell figyelni, amit az emberek tesznek, és nem arra, amit mondanak, mert a szó sokszor inkább elrejti, mint felfedi a közlő szándékait. A kommunikáció nem csak, sőt többnyire nem is elsősorban verbális szinten folyik. A felismerés lényege az volt, hogy az ember személyiségének sok olyan komponense van, amely saját maga számára is ismeretlen, de mások számára megfigyelhető módon megnyilvánul.

 A pszichológia nyelvezetét kölcsönözve az antropológiában is elkezdték megkülönböztetni a „nyílt” és „zárt”, vagy a „felszíni” és a „rejtett” kultúrát, esetleg „explicit” és „implicit” kultúráról beszéltek. Ez alatt azt értették, hogy a kultúrának vannak jól megfogalmazható aspektusai, de vannak csak „érezhető” aspektusai is. Más társadalomtudományokban a formális – informális megkülönböztetés terjedt el. Mindegyik megkülönböztetés azonban kétpólusú, amely jellegzetes vonása az európai-amerikai kultúrának.

 Hall egy kollégájával, G.L. Tager-rel gondosan tanulmányozta, hogy az amerikaiak hogyan beszélnek az időről, és három módot különítettek el, amelyet a későbbiekben hasznosnak találtak más, kultúrával kapcsolatos jelenségek értelmezésnél is, ezért a továbbiakban terminus technicus-ként használták őket. Ez a hármas felosztás, a „nagy triád”, ahogy ők nevezik, a formális, az informális és a technikai. A megfigyelésekből az is kiderült, hogy bár mindig mindhárom „üzemmód” jelen van a tevékenységünkben, közülük mindig egy dominál, de az előfordul, hogy hirtelen „átváltunk” egyik üzemmódból a másikba. Hall hangot ad a gyanújának, hogy a három „üzemmód” az idegrendszer eltérő részeinek irányítása alatt állhat. Az alábbiakban az egyébként nehezen definiálható fogalmakat néhány tipikus kulturális tevékenységgel kapcsolatban mutatjuk be „működés közben”.

 Formális, informális és technikai tanulás

Formális az adott társadalomban természetesnek vett, megfogalmazható magatartások, nézetek rendszere. Ezek tanítása rendszerint előírásokkal és helyreigazításokkal folyik. „Tedd ezt!” „Ne tedd azt!” A miért kérdése fel sem merül. „Ezt mindenki tudja, és mindenki így teszi!” A formális viselkedést úgy sajátítjuk el, hogy hibákat követünk el és azokat valaki kijavítja. A formális oktatás mindig felszólító módban történik, és igen erős érzelmi tartalma van – annak a számára is, aki oktat, és annak a számára is, akit oktatnak. A technikai oktatásnak is vannak hasonló elemei – de ott hiányzik a parancsoló hangsúly, az érzelmi töltés és megpróbálják megindokolni a korrekciót. A mai pedagógia és nevelés egyik hibája, hogy a formális viselkedési szabályokhoz is magyarázatot, indoklást próbál fűzni, ami azt a benyomást kelti a „neveltben”, hogy van más alternatíva is. A formális tanulás alapvetően bináris (igen-nem) jellegű: vagy helyesen teszünk, mondunk valamit, vagy nem. Ezeknek a megkérdőjelezhetetlen szabályoknak a rendszere alkotja a kultúra formális struktúráját. Az informális tanulás alapvetően különbözik mind a formális, mind a technikai tanulástól.

 Az informális tanulás egy példa utánzására épül. Rendszerint mozdulatok, tevékenységek egész sorát sajátítjuk el egyszerre, általában anélkül, hogy tudnánk: tanulunk, vagy anélkül, hogy tudnánk olyan szabályszerűségekről, amelyek az adott tevékenységet szabályozzák. Ha szabályok helyett azt a tanácsot kapjuk, hogy „figyelj, majd megtanulod” – jó okunk van rá, hogy informális tevékenységre gyanakodjunk. Az USA-ban és Európában is pl. a szexuális viselkedés jó részét informálisan sajátítjuk el, de ide tartozik pl. az is, hogy ha elkésünk valahonnan, hány perc után érezzük úgy, hogy bocsánatot kell kérnünk és hány perc után kényszerülünk részletes magyarázkodásra. Az informális rendszer szabályairól többnyire nem is tudunk, amíg valaki meg nem szegi őket – ilyenkor kellemetlen érzés fog el minket. Ha valaki rákérdez a szabályokra, csak habogunk, és hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy ilyenek nincsenek is, mégis azonnal kijavítjuk, ha valaki vét ellenük.

 A technikai tanítás explicit módszerekkel, ismert anyagra vonatkozóan, szervezetten történik, szóban vagy írásban. Az oktatást logikai analízis előzi meg, és koherens alakzatban történik. A technikai oktatás egyik legjobb példája a hadsereg, ahol nagy tömegű újonc oktatására rendezkedtek be. A nagy tömegű oktatásnak mindig szükséges velejárója a technikai jelleg. Az informális oktatástól eltérően a sikeresség kevésbé függ a példa és a tanuló tehetségétől, inkább attól, hogy az anyag feldolgozása és bemutatása milyen intelligenciával történt meg. A hadseregben az ügyességnél sokkal fontosabb az, hogy valaki milyen jól követi az utasításokat. Ilyenkor a saját ötletek nemhogy nem hiányoznak, hanem zavaróak: a részletesen kidolgozott utasításokat kell követni.

 A formális tanulás kétirányú folyamat: valaki próbál valamit tenni, a másik pedig kiigazítja. A formális tanításnak mindig igen erős emocionális töltete van. Az informális tanulás során mintákat próbálunk meg ellesni másoktól, többnyire nem is tudatosan. Akitől tanulunk, többnyire nincs is annak tudatában, hogy tanít. A technikai tanulás ezzel szemben egyirányú tevékenység. A tudás a tanárnál van, akinek a hatékonysága attól függ, hogy mennyit tud, és milyen analitikai képességekkel rendelkezik. Ha a folyamat analízise megfelelő volt, a tanárnak akár ott sem kell lennie, az anyag leírható, vagy magnóra vehető. A valóságos tanulás során mindhárom elem együtt van jelen, de mindig az egyik dominál.

A tudatosság formális, informális és technikai elemei

Egyes kultúrákban a tradícióknak, a társadalmi elvárásoknak igen erős, kényszerítő erejük van, sokkal erősebb, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. A tradíciókba erősen beágyazott ember el sem tudja képzelni, hogy a „dolgok” másképp is lehetnének. A formális tudat az, hogy „hogyan kell lenniük” a dolgoknak a világban. Az informális tudatosság tulajdonképpen önellentmondás, mert olyan dologról van szó, amit nem tudatosan teszünk. Automatizmusok ezek, amelyek mintázata elég jól definiált és felismerhető, de annyira részünkké válnak, hogy nem is tudunk róluk. Ezek az öntudatlan viselkedésformák okozzák a legtöbb rossz érzést a kultúra-közi kapcsolatokban – éppen azért, mert a rossz érzés oka nem verbalizálható. A technikai tudatosságnak vannak ugyan formális és informális elemei is, de itt teljes mértékben tudatos, leírható viselkedésről van szó, amely akár távoktatással is megtanulható. A technikai tudatosság a tudatosság legmagasabb foka.

 Az érzelmek kapcsolata a formális, informális és technikai szférával

Az érzelem (affektus) a pszichikai univerzumnak a gondolattól független, és azzal sokszor szemben álló részét alkotja. A formális normák megsértése igen erős érzelmeket vált ki. Felháborodunk vagy elérzékenyülünk. Ahogy a formális rendszerek megszilárdulnak, szinte természeti törvényekké válnak és minden, ami ennek ellentmond, természetellenesnek tűnik. Az erősen formalizált kultúráknak azonban előnyeik is vannak: a benne élőknek támaszt jelenthet a rendezettség, amelyben még a szabálytól való eltérés is szabályozott. A formalizáltság kiszámíthatóságot is jelent. Latin-Amerikában pl. a vallás (a katolicizmus) a formális kultúra része, az USA-ban inkább technikai kérdés, aminek következményei vannak az emberek életében betöltött szerepére és kezelésének módjára. Ez csak egy példa arra, ami különben gyakori jelenség: ugyanazt a tevékenységet, komplexumot (pl. igazságszolgáltatás) az egyik kultúra kezelheti elsősorban formális, a másik technikai a harmadik informális módon – ami gyakran félreértésre ad okot a kultúra-közi kapcsolatokban.

 Az informális tevékenységnek nincs túl sok érzelmi tartalma, amíg a dolgok rendben mennek, de rendkívüli kényelmetlenséget érzünk, ha az általunk tudatlanul használt kódot megsértik (pl. túl közel állnak hozzánk beszéd közben, ha valaki szerintünk indokolatlan módon megvárakoztat, nem jelenik meg egy adott időpontban, helytelenül használja a vezeték és keresztnevet stb.). Az így keletkezett indulatot is minden kultúra másként kezeli. Az európaiak visszahúzódással és haraggal, a japánok pl. ideges kuncogással és nevetéssel (vagyis ebben az esetben a nevetés nem vidámságot jelez, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva). Az informális szabálytól való eltérésre adott választ is informálisan tanuljuk.

 A technikai aktivitás általában nagyfokú tudatossággal, és az érzelmek elnyomásával jár együtt, mert az érzelmi hullámzás zavarja a technikai tevékenységet (pl. a profi bokszoló nem veszíti el fejét a meccs közben). A technikai tevékenységet végző személy leginkább attól borul ki, ha mások nem tartják be a technikai játékszabályokat. A mi társadalmunkban a technikai összefonódott a tekintéllyel és a törvénnyel, ezért kompromisszumoknak nincs helye. A formálist és a technikait sokszor összekeverik, nálunk a technikai megoldás az ultima ratio ha minden más csődöt mond.

A változásokkal szembeni formális, informális és technikai magatartás

A változtatás talán a technikai téren a legkönnyebb – ha olyan területen próbálkozunk vele, amelyet az adott kultúra technikaiként is kezel, de vigyázni kell, hogy a változtatás ne érintse a helyi formális rendszert. A technikai változtatások többnyire behatárolhatók, definiálhatók, láthatóak, leírhatóak, átadhatóak és fokozatosan továbbvihetők. A fokozatos technikai változások gyakran hozzájárulnak a formális rendszer megváltozásához, ill. maguk is új formális rendszerré válhatnak, ha már megszilárdultak. Általában megfigyelhető, hogy a formális, informális és technikai alrendszerek nincsenek egymástól mereven elválasztva, egymásba átalakulhatnak. A kultúrák adaptációs viselkedése a túlélés érdekében hasonlít a fajok evolúciójára. Gyakran megfigyelhető, hogy egy-egy nézet vagy gyakorlat hosszú időn át ellenáll minden, a megváltoztatására irányuló befolyásnak, majd hirtelen, mintegy megmagyarázhatatlan módon, összeomlik. Minden kultúrának van egy formális viselkedési mintázata, amely mintegy magvát, vázát adja a kultúrának, amit persze számos technikai eszköz támogat.

A kultúra, mint kommunikáció: izolátumok, készletek és mintázatok

 A könyv következő nagyobb egysége a kultúra, mint kommunikáció szerkezetének leírásával foglalkozik. Először is, a kommunikáció nagyon sok szinten, több, eltérő sebességgel folyik. A nem verbális kommunikáció nagyon gyors, a személyiséggel kapcsolatos (pszichológiai) kommunikáció lassúbb, míg a politikával, történelemmel kapcsolatos kommunikáció még lassúbb. A kommunikáció alegységeit a nyelvtudomány mintájára lehet definiálni (l. az 1. táblázatot):

1. táblázat: A kulturális kommunikáció szerkezeti egységei a nyelvtudomány analógiája alapján

Amit elsősorban egy kultúrával érintkezve megtapasztalunk, azok a készletek (halmazok)[1]. Ezek között is elsőként a formális halmazokat, pl. szavakat, épületeket, kormányokat, családokat stb. Csupa olyan dolgot, amelyeket ismertnek feltételezünk. Mihelyt technikailag próbáljuk őket értelmezni, mintegy feloldónak, szétesnek. Szavak azonban nem léteznek nyelv nélkül, épületek nem léteznek civilizáció nélkül, idő periodizálás nélkül. Ha egy másik társadalommal érintkezünk, az első dolog, ami a szemünkbe ötlik, bizonyos formális halmazok jelenléte. Sokan ezen nem is jutnak túl. Megtanulják az idegen szavakat, de saját izolátumaikkal (elemeikkel, itt hangjaikkal) ejtik ki, ez az akcentus. Az is előfordul, hogy az idegen szavakat saját nyelvük logikája szerint kombinálják, és így beszédjük érthetetlen marad a helybeliek számára. Az idegen kultúrát akkor kezdjük elsajátítani, ha az elemeken és a készleteken túl a mintázatokat is értjük és használjuk. A készletek elsajátítása jóval könnyebb, mint a mintázatoké, de önmagában nem elegendő.

 A Közép-Keleten pl. tipikus felszín alatti mintázat az alkudozás, ami azonban egészen más tartalommal rendelkezik, mint a mi társadalmunkban hasonló néven nevezett tevékenység. Ami a felszínen látszik, az hasonló, de súlyos tévedés azt hinni, hogy ettől értjük a jelenséget. Mi egy kicsit lenézzük az alkudozókat, az ottaniak számára viszont ez a személy-közi kapcsolatok egy technikája.

 Egyazon készlethez (halmazhoz) eltérő kultúrákban egészen más értékek kapcsolódnak. Egy latin-amerikai számára illetlenség nyilvánosan diszkutálni olyan problémákat, mint a szennyvíz-csatornázás (ami számunkra adott közegben magától értetődő), a japánok számára az érzelmek sokkal értékesebbek, mint a logika (pont fordítva, mint nálunk) és még hosszasan lehetne sorolni a problémákat. A halmaz elemeit gyakran bizonyos értéksorrendbe állítják, ez is történhet különböző szempontok alapján, pl.

formális-tradicionális (fémek: ólom – réz – arany – platina)

informális (pl. sült hús: nyers – közepes – jól átsült)

technikai (pl. árak – nálunk a kereslet-kínálat szerint, más kultúrákban más elvek alapján).

 Izolátumok: valóság vagy illúzió?

Míg a halmazokról azt lehet mondani, hogy a legkönnyebben észrevehető strukturális egység, a mintázatról pedig azt, hogy az a terv, amely a halmazoknak értelmet ad, addig a halmaz elemeiről (izolátumairól) azt lehet elmondani, hogy szinte illúziók, vagy absztrakciók. Bár mindnyájan tudjuk, hogy a halmaznak vannak elemei, ha elkezdjük vizsgálni és összehasonlítani őket annak érdekében, hogy elkülönítsük őket, a határvonalak kezdenek elmosódnak. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek elemek, csak azt, hogy közelebbről vizsgálva az elemek is egyre inkább halmaznak tűnnek – csak most egy másik szinten. Amikor a nyelvész a szavakat vizsgálja, és betűkre bontja, rájön, hogy van egy sor informális jelzés is (pl. hangsúly, hanglejtés, hangmagasság, ereszkedő vagy emelkedő kiejtés stb.) tehát a szó koránt sem csak hangokból épül fel. És akkor arról a gépi beszédet készítő mérnökök életét megkeserítő tényről még nem is beszéltünk, hogy különböző betűket más betűk előtt vagy mögött másként ejtünk ki.

 A fizikai határozatlansági relációhoz hasonlóan megfogalmazható egy kulturális szabály is: ha kulturális adatokkal dolgozunk, egyszerre csak az analízisnek egy szintjén lehetünk precízek, és akkor is csak egy pillanatra.

 Az emberi jelenségek vizsgálatakor a legnehezebb a különféle elemek mintázatait felismerni, mert azok el vannak rejtve az adott kultúrához tartozó ember elméjében, érzékeiben és izmaiban. Ezek a mintázatok nem mérhetők, és nem mindenkinek van meg hozzá az érzéke, hogy egyáltalán észrevegye őket és reagáljon rájuk.

 A mintázat, mint szervező erő

A mintázatok olyan implicit kulturális szabályok, amelyek szerint a halmazokat kombináljuk, hogy értelmet kapjanak. A kulturális mintázatok megértésekor el kell szakadnunk saját megrögzött gondolkodási sztereotitpiáinktól. Be kell látni, hogy nincs absztrakt „tapasztalat” – kultúrától függetlenül. A kultúra nem a tapasztalatból származik. A tapasztalatot az ember vetíti ki a világra, amelyet a maga meghatározott kulturális formáiban fog fel. Az ember és a külvilág között ott feszül a mintázatok serege, amelyek irányítják érzékeit és gondolatait. Azért reagált két különböző kultúrából származó ember eltérően ugyanarra a jelenségre, mert másként tapasztalja meg azokat. A benyomások forgatagából egy adott kultúra konvencióinak megfelelően határoljuk el a „dolgokat” és rendezzük azokat ismétlődő jelenségekké. Ez a konvenció nagyrészt a nyelvben rögzült. Nem beszélhetünk szabadon, akármiről, csak amit nyelvünk megenged.

 Az elején elhangzott az, hogy a mintázat a halmazok értelmes elrendezése, de ehhez hozzá kell tenni, hogy ez az értelem mindig az emberek egy csoportja számára létezik, és éppen ez a megosztott „értelem” definiálja a csoportot. A legnehezebb az informális mintázatok felfedezése, mert aki alkalmazza, nincs is tudatában. Ha valaki (helyesen) felismeri és megfogalmazza, az adott kultúrához tartozó emberek rácsodálkozás-szerűen felismerik és egyetértenek vele, bár előtte maguk sem tudták megfogalmazni. A felismert mintázat viszont átadható, sőt megtanulható.

 Sokak számára sokkoló élmény, hogy az embert egy kultúra részeként láthatatlan szabályok kötik, nem ura saját sorsának. A kiszolgáltatottság annál erősebb, minél kevésbé tud az ember azokról a rejtett útvonalakról, amelyeket saját kultúrája felkínál számára. Vegyük pl. a szabad akarat kérdését. Ha egy férfi randevút akar kérni egy nőtől, maga dönti el, hogy megteszi-e. De abban már nem szabad, hogy ezt milyen nyelven teszi, milyen ajándékot vesz, milyen napszakban és hol találkoznak, milyen ruhát vesz fel, és pl. a mi kultúránkban abban a tekintetben sem szabad, hogy a nő dönti el: elfogadja-e a meghívást.

 Vannak persze a mintázatokat megszabó törvényszerűségek is: a sorrend, a szelekció és az összhang (kongruencia). A sorrend azokat a szabályszerűségeket foglalja magába, amelyek szerint az értelem megváltozik, ha a halmazok sorrendjét megváltoztatjuk (pl. a szórend az angolban kötött – a latinban jóval kevésbé). Vannak más kulturális sorrendek, pl. születési sorrend, érkezési sorrend, a fogások sorrendje egy étkezésnél stb. Nálunk bizonyos helyzetekben az érkezési sorrend biztosít jogokat, máshol a rang, a kor vagy pl. a rokonság. A legtöbb kultúra a személy, a szituáció vagy az életútban eléfoglalt hely alapján képez sorrendet, de soha nem használják egyszerre mind a hármat.

 A szelekció az határozza meg, hogy milyen halmazok használhatók együtt (pl. a – az névelők milyen szavak előtt szerepelnek). Ezt sokszor nem a logika szabályozza (pl. tó –tavak, tanító – tanítók). A szelekciós szabályok természetesen időben változhatnak. A szelekció nagyon fontos szerepet játszik bizonyos primer jelzőrendszerekben (kulturális alrendszerekben, ld. fent), pl. az öltözködésben, a nemi viselkedés szabályaiban, a munkában vagy a játékban. A szelekció akkor érvényesül, ha bizonyos készletek mindig együtt kerülnek alkalmazásra – holott más kombinációk pusztán logikai alapon ugyanúgy jók lennének (pl. frakkhoz nem ugyanolyan nyakkendőt veszünk fel, mint öltönyhöz). Jó példa ez a korábban említett „kulturális bizonytalansági relációra”: egy adott szelektált (rögzül sorrendben alkalmazott) mintázatban a korábbi halmazok izolátummá, a korábbi mintázat pedig egy magasabb szintű halmazzá/készletté válik.

 Az összhang (kongruencia) kritériumát a legnehezebb megfogalmazni. Talán azt lehet mondani, hogy ez a mintázatok mintázata. A kongruenciára törekszik egy író, amikor saját stílusát kialakítja, és mindannyian az összhangot szeretnénk kialakítani saját életünkben. A kongruencia (= megfelelés, egyezés) csodálatot vagy elragadtatást vált ki. Akkor érezzük, ha egy mintázat minden lehetőségét kihasználva látjuk. Az építészetben, ha egy kultúra átvesz valamit a másikból, akkor rendszerint a készleteket/halmazokat veszi át, de nem a kongruenciát, a mintázatot. A viccek alapja igen gyakran a nyelvi inkongruencia, ezért is olyan nehéz megérteni más népek vicceit, hacsak nagyon nem vagyunk otthon a nyelvben és a kultúrában.

[1]A szövegben felváltva használom a készlet és halmaz szót, mert az angol set szó mindkettőt jelenti, de magyarul nehéz csak valamelyik jelentéshez ragaszkodni.