A 2015-ös csendes hét fő mondanivalója talán abban foglalható össze, hogy amíg abból indulunk ki, hogy jelen állapotunkban milyenek vagyunk, milyennek látszunk és megfeszülünk, hogy megfeleljünk elhívásunk magasztos eszményeinek, legnagyobb valószínűséggel benne maradunk a mókuskerékben és csalódás csalódást követ az életünkben. Ha ellenben elhisszük Istennek, hogy milyen a mi valódi, megújult természetünk, akkor van rá esély, hogy az elő is csillanjon.
Mindezt kedves előadónk igen nagy átéléssel és olyan módon adta elő, mint aki nem betanult szöveget mond el hatásvadász eszközökkel, hanem mint olyan szolgáló, akit mélyen megérintett és átitatott ez a szemlélet.
Ja, ennyi az egész? – kérdezhetnénk. Akkor miért látszik ilyen kevés belőle? Itt villant be egy másik hétköznapi élmény. Játszottam a lányom kutyájával a kertben, eldobtam a labdát, csillogó szemmel rohant utána, de vissza már nem adta, hogy újra eldobhassam. Hiszen az ÖVÉ, nem? Lehet, hogy ő úgy gondolta, a játék része az is, hogy erőszakkal elveszem tőle és ő közben acsarkodik, de én nem így gondoltam, és egy pár próbálkozás után ott hagytam a kertben, hogy játsszon a labdájával – egyedül.
Nos, az az érzésem, hogy Isten is egy kicsit így van velünk, amikor a fogunk közé kapjuk az igazságunkat. Nem föltétlenül önigazságunkat, lehet, hogy azon már túl vagyunk, de az igazságnak azt a szeletkéjét, amit Istennel együtt felfedeztünk, amihez ragaszkodunk – és amit sokszor a végén már összetévesztünk Istennel. Lehet, hogy mi a játék részének tartjuk, hogy ő kitépje a fogaink közül, de ő inkább nálunk hagyja az unalomig csócsált játékot, és addig játszik másokkal. Egyedül maradunk az értéktelenné vált játékszerrel, mert annak nem ÖNMAGÁBAN volt értéke, csak AZZAL együtt, Aki a játékszert nevelésünkre és szórakoztatásunkra felhasználta.
De túl a profán hasonlaton az Igében is találunk érdekes gondolatokat ezzel kapcsolatban. A Kol 3,3 azt mondja, hogy meghaltunk és az életünk el van rejtve Krisztussal az Istenben. Rutinosan rávágjuk, hogy persze, mások elől, hogy ne okozhassanak kárt benne. Ez igaz is. De mi magunk nem tudnánk kárt tenni benne? De bizony. És ez érdekes megvilágításba helyez egy másik, sokat vitatott és nehezen érthető példázatot, a hamis sáfár példázatát.
A Lk 16,12-ben azt olvassuk, hogy „És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, a mi a tiétek?” Lehet, hogy azt az elrejtett életet mi is csak odaát fogjuk megkapni? Akkor mi a helyzet a mostani életünkkel, amit ezen a földön élünk? Hát az nem a mienk, mert azt megvásárolták Jézus vérén. Az Istené. És itt megint vissza kell térni a hamis sáfár történetére, sok évvel ezelőtt hallottam egy mély értelmű szolgálatot erről, amit azóta sem felejtettem el. Miért dicséri meg a gazda a hamis sáfárt? Mert az a végtelenül gazdag úr vagyonát arra használta fel, hogy mások adósságát csökkentse belőle. Az úr nem a vagyonát sajnálta, hanem az adósokat. Ja, a máséból könnyű adakozni, ezt minden népszerűségre törekvő uralkodó tudja, és él is vele. Csakhogy itt a mi megvásárolt életünkből való adakozásról van szó. A miénk is, meg nem is. Isten megvásárolta és adni akar belőle olyan módon, hogy elengedi mások adósságát.
Kár ér bennünket? Nem, hiszen a mi életünk el van rejtve, senki nem fér hozzá, és a maga idejében megkapjuk, ha a másén (amit sokan balga módon a magukénak tartanak) hűek voltunk és a tulajdonos szándékának megfelelően csökkentettük belőle mások tartozását. Mint Zákeus. Ő kimondva - kimondatlanul megértette azt a tanítást, amit mi a Jak 5,4-ben olvashatunk: „Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez.” Tudta, hogy amit a magáénak gondolt, csak ellene tanúskodhat. Jobb, ha szabadul tőle. Így van ez az igazságainkkal is.
„Vedd a te írásodat, és leülvén, hamar írj ötvenet.”.
