Megjelent: Mediterrán Világ,14.,107-125, (2010)
Bevezetés
Jelen tanulmányban nem a specialista, inkább a történelem és a társadalmi folyamatok iránt érdeklődő átlagember szemszögéből próbálom áttekinteni azt a képet, ami bennem – kétségkívül nem kimerítő, nem szisztematikus, korlátozott forrásokra építő[i] - olvasmányaim alapján a migráció kérdésében kialakult. Nem tudományos igényű munkáról van szó, inkább hangos gondolkodásról. Arra keresem a választ, hogy mindaz a probléma, ami ezzel kapcsolatban ma felmerül, egyedi eset-e a történelemben, vagy vannak olyan korábbi folyamatok, események, amelyek hozzásegíthetnek bennünket a mai folyamatok megértéséhez, esetleg bizonyos általános jellegzetességek előrejelzéséhez? Ismétli magát a történelem? Ha igen, milyen értelemben és milyen mértékben? Tanulhatunk-e a múltból elvben és gyakorlatilag?
Az analógiák keresésében nem próbálok meg túl széles körben meríteni, csak a Római Birodalmat megrendítő népvándorlás eseményeire koncentrálok, hiszen számunkra, európai emberek számára ez a par excellence migráció, amelynek angol elnevezése is „migration period”. Ez annál is fontosabb, mert ez a jelenség is - akárcsak a mai migráció - közelről érintette a Mediterráneumot, amelyben az akkori, klasszikus civilizáció középpontja, Róma elhelyezkedett. A népvándorlás azonban épp olyan kevéssé korlátozódott az akkori Római Birodalomra, mint a mai migráció az EU mediterrán térségére. Mindkét folyamat okait jóval szélesebb történelmi és földrajzi perspektívában kell keresnünk, de minkét esetben egy érett, expanzív szakaszán már túl lévő, egyre inkább védekező, európai eredetű civilizáció az elszenvedője, és nem kis mértékben oka a jelenségeknek.
A népvándorlás és az „univerzális állam”
Arnold Toynbee, az „elméleti” történetírás egyik nagy öregje nagy vonalakban a következőképpen vázolja az általa „civilizációként” aposztrofált nagyobb társadalmi egységek történetét[ii]. A civilizáció azzal indul, hogy a népesség egy nagyobb csoportja adekvát választ ad környezete természeti és/vagy társadalmi jellegű kihívásaira és ezzel mintegy „lendületbe jön”, példát adva és maga is kihívást jelentve környezete számára. A sikerrel vett akadály egyfajta önbizalmat kölcsönöz az adott népnek, amely megerősíti saját helyzetét, sőt bizonyos mértékű terjeszkedést, hódítást is lehetővé tesz. Toynbee felhívja arra a figyelmet, hogy egy, még fejlődőben levő társadalom körüli határvonal diffúz, nem lezárt és védekező. A kultúra és a siker vonzóvá teszi az adott társadalmat a körülötte élő más népek, törzsek, csoportok számára, de ez a vonzás egyfajta „varázslat”, ahogyan a szerző kifejezi, ami utánzásra késztet. Az adott társadalom mindaddig fejlődőnek tekinthető, amíg sikeres választ ad az újabb és újabb kihívásokra, amelyekkel elkerülhetetlenül szembekerül. A szerző azonban rámutat, hogy a válasz sikeressége nem mérhető egyszerűen a katonai, fizikai terjeszkedéssel (ez militarizmus eredménye is lehet, ami inkább a hanyatlás, mint a fejlődés jele, ld. később), sem az anyagi/termelési sikerrel. Ő „éteribbnek” látja a sikerességet: akkor sikeres az (eleinte inkább fizikai kihívásra adott) válasz, ha a társadalomnak több energiája szabadul fel újabb problémák megoldására, amelyek a továbbiakban egyre inkább belső és szellemi természetűek, mint külsők és fizikaiak. A legtöbb társadalom életében azonban eljön az első nagy kudarc, amikor az első feladatot nem sikerül megoldani, és ez többnyire egy negatív spirál beindulását eredményezi – belső meghasonlást, fokozatos megmerevedést. Ennek több következménye is van a társadalomra nézve: az addig uralkodó kreatív kisebbség átalakulása domináns kisebbséggé, és ezzel a belső proletariátus kialakulása, a társadalom önkontrolljának fokozatos elvesztése, az univerzális állam kialakulása (amelynek szükségszerű velejárója a külső proletariátus megjelenése), a diffúz kulturális határ átalakulása merev, védendő és támadott államhatárrá, majd legvégül az „univerzális egyházak” megjelenése, amely azonban már többnyire egy új civilizáció megjelenésének potenciális hordozói. Nem célunk itt Toynbee elméletének sem részletesebb ismertetése, sem értékelése, de kétségtelen, hogy sok általános megállapításának közvetlen kapcsolata van a migráció kérdésével.
Az „univerzális államot”, amely az ókori Mediterráneum esetében a Római Birodalom, a mai (nyugati) civilizáció esetében az EU (és bizonyos értelemben az USA), egy „külső proletariátus” veszi körül, amely katonailag többnyire szemben áll az univerzális állammal. Toynbee szerint azzal párhuzamosan, ahogy a kreatív kisebbség domináns többséggé válik, az adott civilizációt körülvevő „barbár” (vagy adott esetben más civilizációhoz tartozó, de gazdaságilag és katonailag alávetett) populációban a csodálat és utánzás vágya helyett egyre inkább az irigység, a kiszolgáltatottság érzése hatalmasodik el, ami a védekezés, ellenállás, majd a zsákmányszerzés tevékenységébe torkollik. Az univerzális állam kiépülése során, amikor megerősödik a központi adminisztráció, hatékonyabb lesz az adóztatás, és lehetővé válik egy jól fizetett, központilag kiképzett hadsereg fenntartása és bevetése minden belső és külső ellenség ellen, az univerzális állam gyakran expanzív politikát folytat, amelyben azonban a fegyverek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a kultúra exportja. Az univerzális állam addig terjeszkedik, amíg ezt anyagi lehetőségei, szervezettsége és szellemi felkészültsége megengedi. A jól ellenőrzött központi területeket meghódoltatott vagy szövetségbe kényszerített államok/területek veszik körül, amelyekben gyakran helyőrségeket kell fenntartani, és amelyek bármely percben készek az elszakadásra. Ahogy előrehalad a fejlődésében megroppant társadalom dezintegrációja, úgy válik expanzívból merevvé, védekezővé majd zsugorodóvá. A külső proletariátust alkotó népcsoportok legelsőként az univerzális állam katonai technológiáját, fegyvereit, megoldásait sajátítják el, amelyeket ugyan megpróbálnak gondosan őrizni, de előbb-utóbb mégis kiszivárognak (legyen szó akár kardkovácsok akár atom-tudósok elcsábításáról vagy elrablásáról). A központi területek lakosságának csökkenő elszántsága előbb-utóbb szükségessé teszi, hogy a saját népességet a hadseregben a külső proletariátusból toborozott zsoldosokkal vagy szövetséges hadseregekkel egészítsék ki, és amikor ezek az elemek túlsúlyba kerülnek, akkor már küszöbön áll a katonacsászárok kora, hiszen a fegyvereket ugyanúgy lehet a málladozó birodalom védelmére fordítani, mint a belső hatalmi konfliktusok megoldására, a „királycsinálásra”. Az idegen elemek bevándorlását ez az előrehaladó folyamat egyre inkább elősegíti, ami újabb és újabb konfliktusok, átrendeződések forrása lesz, és esetenként új civilizációk kialakulásához is vezethet, vagy egy dezintegrált civilizáció teljes egészében egy másik (akkor éppen sikeresebb) civilizáció külső proletariátusává válhat (mint pl. India a brit uralom idején, vagy Kína a mandzsu uralom, majd az azt követő európai gazdasági dominancia idején).
Populáció, gazdaság és pszichológia
Ma, amikor a posztmodernizmus és a dekonstrukció jegyében minden meta-narratíva gyanús, és száműzendő a tudományos beszédből, a fentihez hasonló eszmefuttatások nem túl népszerűek. Sokan egyszerűen oda egyszerűsítenék a kérdést, hogy a migráció leírható a populációk, a fertilitási (termékenységi) adatok, az anyagi források előállításának képessége (technológia), esetleg a katonai technológiák és a közlekedési technológiák függvényeként. Lényegében ilyen alapon próbálja meg levezetni pl. Elvin[iii] a kínai birodalom méretének változását a korai Han korszaktól egészen a késői Ming korszakig, felhasználva a késői Római, majd a Bizánci Birodalomból átvehető analógiákat. Hasonló elvekre épül az USA-beli Stanford Egyetemen oktató Scheidel kutatómunkája[iv], amely népességi, gazdasági, régészeti alapokon, összehasonlító módon[v] próbálja megérteni a két legnagyobb ókori államalakulat, a Római Birodalom és a Kínai Birodalom létrejöttét és történelmének alakulását. Turchin[vi], a biológia és társadalomtudományok határvonalán dolgozó szakember ugyancsak sokat foglalkozik a premodern társadalmak és birodalmak gazdasági, populációs dinamikájának általános és konkrét történelmi kérdéseivel. Ez sokkal tudományosabbnak, egzaktabbnak, mennyiségileg megfoghatóbbnak tűnik, mint ingoványosabb területekre merészkedni és megkérdezni, hogy a mennyiségileg megfogható paramétereken túl milyen emberi (pszichikai, társadalmi, szociológiai) tényezők állnak pl. a fertilitás vagy a katonai képességek történelmi ingadozása mögött?[vii]
Úgy érzem azonban, hogy mindkét megközelítésre szükség van: lehetőség szerint meg kell vizsgálni a birodalom és környezete népességének alakulását, ami a primer oka lehet a migrációnak, majd meg kell vizsgálni, hogy miért vonzó (vagy szükségszerű) a migráció a környező népesség számára, miért alakul ki egyfajta vákuum a birodalomban, ami vonzást gyakorol a környező népességre és miért nem tud a birodalom adott történelmi szakaszában ellenállni a migrációs nyomásnak? (Mindezt persze csak igen vázlatosan, mások által elvégzett munkákra támaszkodva a Római Birodalom vonatkozásában, a nehézségeket inkább csak jelezve). Az ókori népvándorlás okainak vizsgálata után érdemes röviden megnézni a populáció alakulását és a migrációs trendeket a mai EU mediterrán térsége vonatkozásában, majd megpróbálom felvázolni az esetleges analógiákat, és végül elgondolkodni azon, hogy mit tanulhatunk saját jövőnkre nézve a Római Birodalom sorsából.
A népesség a Római Birodalomban és környékén
Először is el kell ismerni, hogy a Római Birodalom idejének népességi adatairól még annyit sem tudunk (közel sem), mint a mai világéról, pedig ott sem tökéletes a tudásunk. A római népesség meghatározásával kapcsolatos vita aktuális kérdéseiről olvashatunk pl. Scheidel egyik cikkében[viii], de azért közelítő képet így is kaphatunk az eddigi kutatások alapján. Maddison a világgazdaság hosszú távú alakulásának szentelt, nagy ívű kézikönyvének[ix] első jó 60 oldalát a Római Birodalomnak szenteli, amiben töménytelen adatot sorol fel, többek között népességi adatokat is. Egy külön alfejezet magyarázza el a felhasznált forrásokat, azok feldolgozásának módját, illetve a korábbi becslésektől való eltérések okait. Minket itt inkább csak az általános tendenciák érdekelnek, ezért csak néhány ábrát szeretnék bemutatni a teljes birodalom lakosságának alakulásával, ill. annak egyes régióival kapcsolatban.
Az 1. ábra a teljes populációt mutatja a birodalom régiói szerint, közel 1000 éves periódusban. A tendencia világos: a teljes lélekszám kb. Kr.u. 200-ig nő, utána csökken a felemelkedést megelőző korok értékére, vagy néha még az alá is. A 2. ábrán, amely az európai régiókat mutatja az is látható, hogy a tetőzés a központi, itáliai területen hamarabb megtörtént és a Kr.u. 200 utáni hanyatlás is elég látványos. Galliában a népességmaximum Kr. u. 200 körül alakult ki, Görögország pedig népesség szempontjából szinte az egész vizsgált periódusban hanyatló képet mutat. A 3. ábra tanúsága szerint Ázsiában Kis-Ázsia népességének alakulása volt a döntő a csökkenés, ill. a növekedés szempontjából, ahol ugyancsak Kr.u. 200 körül tetőzött a népesség. Elég hasonló képet kapunk az afrikai térségről is (ld. a 4. ábrát), ahol Egyiptom Itáliához, Galliához, Kis-Ázsiához hasonlóan maximumon megy keresztül Kr.u. 200-ban. Ehhez talán hozzá lehet tenni, hogy a 7. hivatkozás 1.1. ábráján Kr.u. 14-ben a leggazdagabb területek (Itália után) Egyiptom, majd Kis-Ázsia, Görögország, a Maghreb térség Egyiptomhoz közeli részei voltak – ezek lakossága „képezte le” legjobban a Birodalom egészének konjunkturális és dekonjunkturális periódusait. Mellesleg a Kr. e 300 és Kr.u. 400 közötti archeológiai leletek (hajótörések száma, az ibériai bányákból származó szennyezés mértéke, és az Itáliában talált állati csontmaradványok mennyisége[x]) vizsgálatából is világosan kirajzolódik az időszámításunk kezdete körüli gazdasági-populációs „aranykor” képe.
- ábra. A Római Birodalom területén élő teljes népesség alakulása régiók szerint Kr.e. 300 és Kr.u. 600 között. (A kép szerkesztéséhez használt adatok a 7. hivatkozásból származnak. Természetesen nem minden időpontban tartozott az összes, figyelembe vett terület Rómához, de a populáció alakulása szempontjából így lettek figyelembe véve).
- ábra. Az 1. ábrán bemutatott adatok felbontása az európai régiók szerint
- ábra. Az 1. ábrán bemutatott adatok felbontása az ázsiai régiók szerint
- ábra. Az 1. ábrán bemutatott adatok felbontása az afrikai régiók szerint
Sajnos hasonlóan jó adatokat nem találtam a Római Birodalommal határos, de ahhoz nem tartozó európai, ázsiai és afrikai térségek populációjára vonatkozóan. Annyit tudni lehet, hogy az Urálon inneni Európa és Közép-Ázsia jelentős emberfelesleggel rendelkezett, hiszen az európai népvándorlás jelentős része mai ismereteink szerint innen származott (beleértve a germán, gót, szász, de a hun, vandál stb. törzseket is). Nem foglalkozhatunk itt azokkal a gazdasági, társadalmi, éghajlati és egyéb tényezőkkel, amelyek ezt a (Római Birodalom szempontjából tekintett) „populáció-fölösleget” létrehozta és Európára zúdította, itt elegendő tudomásul venni, hogy a határ egyik oldalán népességtöbblet alakult ki, a másik oldalon folyamatosan csökkenő lakossággal szemben.
A populációs maximum okai szerteágazók és egymással nyilvánvalóan összefüggnek. Turchin vizsgálataiban[xi] közvetlen korrelációt vél felfedezni a populációnövekedés és a társadalmi nyugtalanság mértéke között, ami magával hozza a polgárháborúkat és a lakosság csökkenést. De, mint jól tudjuk, a korreláció még nem jelent ok-okozati összefüggést. Ashraf és Galor[xii] jóval összetettebb (részben matematikai) modellt próbáltak meg felállítani a kulturális diverzitás, asszimiláció és gazdasági-társadalmi eredmények közti összefüggésre vonatkozóan. Véleményük szerint a viszonylagos földrajzi védettség és megkönnyíti a bevándorló populáció asszimilációját, bizonyos fokú homogenitást eredményez és segíti az anyagi javak felhalmozását. Ugyanakkor az elzártság megnehezíti az idegen elképzelések, technológiák, újítások átvételét, ami hosszú távon hátrányokat jelent. Mindkét jelenségre jó példát szolgáltat Kína története. Az európai ókorban sem Görögország, sem Róma nem volt ilyen jól védett a külső behatásokkal szemben.
A Római Birodalom hanyatlását sokan analizálták Gibbontól[xiii] Spengleren[xiv] keresztül Toynbeeig[xv]. Mindhárom szerző nagy hangsúlyt fektet a gazdasági és katonai problémákon túl a lelki-szellemi tényezőkre, amelyek megnehezítették vagy lehetetlenné tették az ellenállást a „barbár” áradatnak. A köztársasági Róma eszménye a császárkorban gyorsan erodálódott, a szenátusi színjáték valóban egyre inkább színjátékká silányult, az emberek egyre kevésbé vették a fáradságot, hogy maradék jogaikkal éljenek. Ennek ellenére a korai császárság még a maga feszes adminisztrációjával egy ideig gátat tudott szabni a bomlásnak, a katonacsászárok sora azonban már egyre inkább csak utóvédharcot folytatott. Annak ellenére, hogy Traianustól[xvi] kezdődően bevezették és 200 éven át működtették az alimenta rendszert a háborús és egyéb árvák letelepítésére, földet és járadékot adtak abban a reményben, hogy nőni fog a népesség, az itáliai lélekszám egyre fogyott. Spengler a gyermektelenséget az öregedő civilizációk általános betegségeként írja le. Szemben a parasztsággal (amelyből a korai kultúrák kinőnek) a kései civilizáció embere nem ismeri a család a vérvonal kihalásától való fojtogató félelmet, a magtalanság nem számít társadalmi bélyegnek, a nőknek gyermekek helyett komplexusaik és karrierjük van, és a gyermek szülése nem alapvető feladat és szent kötelesség, hanem megfontolandó és esetleg elvetendő probléma. Természetesen sokat lehet vitatkozni azon, hogy ezek a lelki-szellemi jelenségek okok vagy okozatok[xvii], egy biztos: a szellemi és anyagi – gazdasági - katonai hanyatlás (legalábbis hosszabb periódusban vizsgálva) együtt jár. Az értékrendjét vesztett társadalom egyre kevésbé képes ellenállni a bevándorlók fizikai támadásainak, egyre kevésbé szaporodik, egyre kevésbé hajlandó katonáskodni, viszont egyre önzőbben ragaszkodik (ragaszkodna) addigi kényelméhez és civilizációs vívmányaihoz (a kenyérhez és a cirkuszhoz). A bevándorlók eleinte a jobb megélhetés reményében jönnek vagy csatlakoznak a határvidéken zsoldosként a birodalomhoz, de később, ahogy a belső populáció csökken, egyre beljebb költöznek, egyre fontosabb szerepet játszanak a katonai egyensúly fenntartásában, a katonacsászárok idején akár meghatározó szerepet is. Alárendeltekből egyre inkább egyenrangú, sőt idővel domináns csoporttá válnak (ld. a gót Theoderik császárt). A gyengülő birodalom egyre könnyebb prédát jelent katonailag is – a háborúval járó járványokkal, rombolással együtt.
Az egy külön kérdés, hogy a leírt folyamat miért korlátozódik nagyrészt a Nyugat-Római Birodalomra és miért képes a Kelet-Római Birodalom (a későbbiekben Bizánc) még hosszú ideig ellenállni a népvándorlás negatív hatásainak. Ebbe most nem szeretnék belemenni, csak megjegyzem, hogy a Hidzsra utáni időszakban Bizánc is folyamatos utóvédharcot folytat egyre zsugorodó területének megőrzéséért, amíg el nem merül az Ottomán Birodalomban.
[i] A tanulmány megírásakor néhány általános kézikönyv mellett elsősorban az Interneten elérhető dokumentumokra támaszkodtam. Ezek egy része bibliográfiailag nem idézhető pontosan, mert a dokumentumot publikáló szervezet vagy személy nem jelöli meg, hol jelent meg az adott tanulmány, más részüknél viszont kimondottan az szerepel, hogy előzetes állapotban levő tanulmány, amelyet szerzői nem arra szántak, hogy hivatkozzanak rájuk. Ezekben az esetekben csak a weboldal címét tudom megadni. Azért használtam elsősorban ilyen forrásokat, mert célom pontosan az volt, hogy egy korlátozott forrásokkal rendelkező, de a téma iránt érdeklődő átlagember lehetőségeit modellezzem.
[ii] A.J. Toynbee: A Study of History (Abridgement by D.C. Somervell in 2 volumes), Oxford University Press, New York, Oxford , 1987
[iii] M. Elvin: Fejlődés és stagnálás a kínai történelemben, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977
[iv] publikációjegyzék: http://www.stanford.edu/~scheidel/pub.htm
[v] ld. pl. W. Scheidel (ed): Rome and China Comparative Perspectives on Ancient World Empires , Oxford University Press, Oxford, 2009
[vi] Peter Truchin weboldala: http://www.eeb.uconn.edu/people/turchin/,
- pl. P. Turchin: Hisotrical dynamics: Why states rise and fall, Princeton and Oxford: Princeton University Press, 2003;
- Turchin: „A theroy for formation of large empires”, Journal of Global History, 4 (2009), 191-217
[vii] Azt is meg kell jegyezni, hogy a történészek sem mindig vannak megelégedve az ilyen „crossover” próbálkozásokkal, ld. pl. Noël Bonneuil értékelését Turchin fentebb idézett könyvéről: „History and dyanmics: Marraige or mésalliance?, History and theory, 44 (2005), 265-270
[viii] W. Scheidel: ‘Roman population size: the logic of the debate’, in: L. de Ligt and S. J. Northwood (eds.), People, land, and politics: demographic developments and the transformation of Roman Italy, 300 BC – AD 14, Brill: Leiden, 2008, 17-70
[ix] A. Maddison: Contours of the World Economy 1-2030 AD: Essays in Macro-Economic History, Oxford University Press, Oxford, 2007
[x] W. Scheidel: ’In search of Roman economic growth’, in: Journal of Roman Archaeology 22 (2009), 46-70
[xi] P. Turchin (2005) “Dynamical Feedbacks between Population Growth and Sociopolitical Instability in Agrarian States”, Structure and Dynamics: eJournal of Anthropological and Related Sciences: Vol. 1: No. 1, Article 3., http://repositories.cdlib.org/imbs/socdyn/sdeas/vol1/iss1/art3
[xii] Ashraf, Q. and Galor, O. 2007. 'Cultural Assimilation, Cultural Diffusion and the Origin of the Wealth of Nations'. CEPR Discussion Paper no. 6444. London, Centre for Economic Policy Research. http://www.cepr.org/pubs/dps/DP6444.asp
[xiii] E. Gibbon: The History of the Decline and Fall of the Roman Empire, ld. a http://en.wikipedia.org/wiki/The_History_of_the_Decline_and_Fall_of_the_Roman_Empire szócikket
[xiv] O. Spengler: A Nyugat alkonya I-II, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984
[xv] ld. a 2. hivatkozást
[xvi] http://www.roman-emperors.org/trajan.htm
[xvii] Spengler a 14. hivatkozásban idézett művében szellemesen rámutat, hogy egyesek cáfolhatatlanul levezetik, hogy a mérleg egyik serpenyője azért emelkedik, mert a másik süllyed, mások viszont épp olyan ellenállhatatlan logikával cáfolják, hogy nem, a másik azért süllyed, mert az egyik emelkedik.
